926. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ (Szavak száma: 1537)

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kő­kerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen fel­öltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

- Engedjetek ki! - kiáltott az őrökre. - Nem látjátok, ki vagyok?

- De bizony látjuk - nevettek az őrök. - Bolond vagy!

- Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja - mondta a királyfi, és még kecs­kebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? - kérdezte az egyik őr.

- Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz - kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! - mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelent­kezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

- Nem láttátok a királyfit? - kérdezte a király az őröktől.

- Nem láttuk, felséges uram - válaszolták egyszerre az őrök.

- Senki se ment ki reggel óta a kapun? - faggatta őket tovább a király.

- Csak egy bolond fickó - felelte az egyik őr.

- Harminchat színű ruhája volt - tette hozzá a másik.

- Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! - kiáltott föl a király. - Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

- Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás - szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.

Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.

- Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet - szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:

- Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.

A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehén­pásztorra:

- Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket - mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.

- Na, nem bánom. Csak legeltess tovább - enyhült meg az óriás az udvarias hangra. - Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.

- Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istál­ló­jába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is - hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. - De azért ha lesz szabadnapom, megláto­gatlak.

Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:

- Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?

- Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat - mentegetőzött a fiú udvariasan.

- Na, nem bánom - enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.

- Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződé­sem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm - mondta a fiú.

Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl­fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja megláto­gatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.

Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.

- Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? - kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.

- Tudom. Te is elindulsz a versenyen?

- Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.

- Sose búsulj, kedves pajtás - vigasztalta az óriás. - Majd én ellátlak mindennel, ami kell.

Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat.

Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni?

Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.

- Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? - kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell - vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát.

Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét meg­nyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.

Az is szívesen fogadta.

Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminc­hat­szín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:

- Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - kérdezte az óriás.

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Azon ne búsulj - vigasztalta az óriás. - Majd én felszerellek.

Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminc­hatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.

Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre.

A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsa­hegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.

- Hát te voltál a fehér ruhás lovag? - kérdezte csodálkozva a király.

- Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű - és Harminchatszín-Ruhá­jú fölmutatta mind a három gyűrűt. - Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát - tette hozzá.

Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú.

A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meg­hívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

891. mese...

 

Attila kardja (Szavak száma: 797)

 
Mikor Atillának a kardja leesett az égből, bódéjával (= marko-
latjával) esett lefelé, aztán lement annyira, hogy nem láthatta meg
senki sem. Aztán a gulyásának 3 éves jószága, vemhes jószága
sántított. Nézi, hát látja, hogy folyik a vére, arra ment, hát látta,
hogy véres a kard is. A botjával kiásta, aztán Átillának átadta,
ezzel volt Atillának olyan ereje, hogy az egész világon keresztül
ment. Az Úr Isten azzal ajándékozta meg. Azt a kardot eltemették
vele együtt, ma is keresik, de nem találhatják meg.
(Gyála, Szeged-környék, 1880-as évek)
Mátyás király aranyszőrű báránya
Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszön-
tötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:
— Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van?
— Igaz — azt mondja —, nekem van a juhaim közt egy arany-
szőrű bárányom, és olyan csobánom van, hogy sosem hazudott.
A burkus király azt mondta:
— Én megmutatom, hogy hazud.
— De — azt mondja Mátyás király — az nem hazud, olyan nincs!
— De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy
muszáj, hogy hazudjon.
Azt mondja Mátyás király:
— Én is fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat
odaadom.
Azt mondja a burkus király:
— Én is odaadom fele országomat, ha nem hazud.
Jó, már kezet fognak, azzal jóéjszakát mond a burkus király és
elmenen onnan más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen
parasztgunyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt.
Fogadja a csobán.
— Isten hozta, király uram!
— Honnét ismersz te engem, hogy én király vagyok?
Azt mondja a csobán:
— Ismerem én a szaván, hogy maga király.
Azt mondja a burkus király:
— Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem
az aranyszőrű bárányt.
— Jaj — azt mondja —, a világért se adnám, mert felakasztatna
Mátyás király.
Sok pénzt ígért neki, nem, egyként se egyezett belé.
Haza megy nagy búsan a szállására és ott búsul, és ott volt a
leánya is. Azt mondja:
— Ne búsuljon, mert elmegyek én egy csomó színarannyal és
megcsalom én.
Vitt egy ládácska színaranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy
a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szűkös
a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az
aranyszőrű bárány. Addig a leány, addig incselkedett, beszélt, hogy
megitták a bort, de a leánynak kellett előbb innia belóle, hogy
lássa, nem tett-e valami étetot bele. Olyan kedve kerekedett az-
után a csobánnak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy véle
háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz neki elég van.
Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta, hogy vele háljon. No
azután azt mondja a leány a csobánnak:
— Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa
nem kell, csak a bore.
Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak
a borét. No, örvendett az apja is, hogy a leánya meg tudta csalni
a csobánt.
De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon о most
Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza
a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha valamit tud hazudni.
Útközben bészúrta a botját egy féreglikba (egérlyukba) és a kalap-
ját rá tette. Elhátrált tóle, meg neki ment, köszöntötte király uram-
nak. Mondta a király:
— Mi újság a tanyán? — Már a kalapja.
Mondta újra a csobán:
— Ott bizony nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a far-
kas megette.
Mikor azt kimondta, megijedt.
— Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!
Azzal kivette a botját és hazament ismét a király felé. Ismét
talált egy féreglikat és ismét beletette a pálcáját, rá a kalapját és
köszöntötte király uramnak:
— Mi hír a tanyán?
— Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.
— Hazudsz — azt mondja a király —, mert a többi is bédöglött
volna.
Ismét kivette a pálcát és ment hazafelé. Harmadszor is talált
egy féreglikat, belétette a pálcáját, rá a kalapját és köszöntötte
király uramnak.
— Mi újság a tanyán?
— Ellopták az aranyszőrű bárányt.
— Te hazudsz — mondta a király —, mert a többit is ellopták volna.
Kivette a pálcáját és tovább indult Mátyás király palotájába és
ott a burkus király a leányával az asztalnál ülnek. No, azután
bémenen és köszönti a két királyt és a leányt is. De már a bőrt
oda vitte volt Mátyás királynak a burkus király és most várták,
hogy hazud-e, mert ha hazudott volna, Mátyás király elvesztette
volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:
— Mi újság a tanyán?
— Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép
fekete báránnyal felcseréltem.
De volt is Mátyás királynak öröme! Azt mondja:
— Hát hozd be a bárányt.
De azt mondja a csobán:
— Ott középhelyt ül a két király közt.
— Brává* — mondta Mátyás király a csobánnak —, hogy nem
hazudtál, már most néked adom a burkus királynak a fél országát,
amit tőle elnyertem.
— No — mondja a burkus király —, én is odaadom a leányom,
úgy is megkedvelték egymást.
És úgy lett a csobánból burkus király. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

890. mese...

 

A bolond szerencséje  (Szavak száma: 298)

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Egyetlen lánya
volt, és azon tanakodott a feleségével, kihez is kéne adni. Kihir-
dette végül, hogy ahhoz adják, aki olyat tud hazudni, amit a király
se hisz el. Ment is oda boldog, boldogtalan, de hiába hazudoztak,
a király mind elhitte, mindenre azt mondta:
— Nagy a világ, megeshetett ez is.
Meghallotta ezt a két szegény legény, akik testvérek voltak, s
ők is elindultak szerencsét próbálni, pedig az egyik okos volt, a
másik meg bolond, amolyan félnótás szegény. Útközben találtak
egy lyukas serpenyőt, ez átlépte, amaz felvette. Aztán találtak egy
fadugót is. A bolond felvette, hogy azzal majd bedugja a serpenyőt,
s abban főzik a lakodalmi csigalevest.
Előbb a bátyja állt a király elé. Azt hazudta, hogy az ő apjának
olyan óriási nagy szénaboglyája van, hogy amikor a kötelet átdob-
ták rajta a villával, olyan sokáig volt a villa a levegőben, hogy egy
madár fészket rakott rá, kiköltötte a fiókáit, és el is szálltak, mire
a túloldalon leért. A király végighallgatta és mondta erre is:
— Nagy a világ, megeshetett ez is.
— Nahát, még ezt is elhitte! — nézett nagyot az okos legény.
Máris ment a bolond. Nevették, kérdi tőle a király:
— Mit akarsz azzal a lyukas serpenyővel?

Azt mondja rá a bolond:
— Az igaz, hogy lyukas, de itt a dugó. Bedugjuk, s ebben főzzük
a lakodalmi csigalevest.
Nevették, de nem bánta, mondta tovább:
— Legelőször a királykisasszonynak mondanék valamit!
— Mondjad, bolond, mondjad!
— Azt mondanám, hogy az apja itt a legnagyobb tolvaj, és ő
maga is megéri a pénzét!
— Hazudsz, ez már biz' Isten nem igaz! — kiáltott rá mérgesen
a király.
A király meg mást nem tehetett, beleegyezett a házasságba, s
boldogan éltek mind, ha meg nem haltak. Tetejetlen színben van
egy rozsdás fejsze, aki mesém nem hiszi, az faragjon véle! 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

887. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (4. rész. Szavak száma: 869)

 

Elment aztán a vén vasorrú bába. Odatalált hozzájuk és kér-
dezte óket, hogy kerültek ide, honnan származnak és több effélét.
Addig-addig faggatta a lányt, amíg az kibeszélte, hogy itt meg itt
egy halásznál nevelkedtek — váltig azt hittük, hogy édesanyánk
meg édesapánk, de egyszer vízhordás közben eltört egy korsó, hát
ők magukat elszólták, hogy nem apánk, nem anyánk. Mert mond-
ták, hogy a víz vitt bennünket, a hab meg hajtott. így aztán kita-
láltuk, hogy nekünk nem szülénk. Hát eljöttünk tőlük.
— Hej-haj, milyen vígságban volnánk, ha — mondja a banya
—, milyen vígságban volnánk, ha (jóformán még magam sem tu-
dom honnan) a bátyja elhozna három orgonafalevelet! Vigasztalná,
muzsikálna. De hozzáteszem, meg ne mondja, hogy valaki mondta,
csak mondja, hogy álmodta.
Még egy tálca aranyat is adott neki.
Elment haza a vén vasorrú bába. Mondja à Szembúzásnak:
— Na, valódi tűz van előttünk, de utánunk meg a víz. Most már
végünk!
— Hogy-hogy?
— Éppen azok! — azt mondja. — Micsoda cselédek! Bátyját nem
is láttam, mert az mindig odajár vadászni. Hanem elküldtem most
egy veszélyes helyre, ha elpusztítanák ott. Ha ő ott maradna, a
lányt meg én pusztítanám el. Eltenném láb alól, de így nem tehe-
tem, amíg a bátyja megvan.
Na, végre hazajön a bátyja, ad neki a lány enni. Azt mondja:
— Bátyám, mit is álmodtam!
— Mit te?
— Hát itt elszenderedtem és azt álmodtam, hogy van valahol,
de nem tudtam az álmomból kivenni, hogy hol, három orgonafale-
vél. De ezek szebbnél szebb nótákat muzsikálnak. Milyen vígság-
ban volnék itt, ha azt elhoznád! Legalább nem unnám itt magam.
— Hej, húgom — mondja a fiú —, elhozom, hacsak lehet.
Megvirradt. A fiú aztán hozzákészült a hosszú útnak, maga sem
tudta, hogy hol lesz a vége. Mendegélt egy darab időt, egyszer csak
beesteledett. Egy kis világosságot látott, már csak arra vette az
útját éjszakára. Bekopogtat oda, beköszön:
— Jó estét adjon Isten, édes öreganyám!
— Isten hozott, édes fiam — azt mondja. — De szerencséd, hogy
öreganyádnak szólítottál, mert ha anyádnak nem szólítottál volna,
ha ezer lelked lett volna is, meg kellett vón halnod.
Lerúgta a pendelyt, megkeresztelte saját fiának, tejbe-vajba fü-
rösztötte, vacsorát adott neki, lefektette a selyemágyba.
Ő aztán reggelig nyugodott. Reggel aztán ismét megfürösztötte,
mint saját fiát. Felöltözött. Reggelit adott neki.
— Na, most már mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Azt gondolja a banya, mert ő már tudta, hogy mi járatban van:
majd végén cserdül a csapó!
— Hát így meg úgy, ilyet meg olyat álmodott a húgom, hogy
három orgonafalevél van valahol, amelyik szépen muzsikál.
— Hát én nem tudok erról semmit, de van itt egynéhány szol-
gám, ha csak azok nem tudnak.
Kiállott egy nagy ostorral, csörgött-kongott, jönnek a gonoszok
varjú képében, mint a felleg. Odajönnek:
— Mit akarsz?
— Ennek meg ennek nem hallottátok-e hírét?
— Nem tudunk felőle semmit.
— Van még oda belőletek?
— Még hátul van az öreg.
Az volt a legöregebb. Csörgetett neki egy párat, odajött.
— Nahát, mi a kívánságod?
— Hallod — mondja a banya —, van nekem itt egy fiam és azt
szeretném tudni, hogy van valahol, de hogy hol, azt én magam sem
tudom, három orgonafalevél. Azért elmentek. Tudsz felőle valamit?
— Tudom, tudom én, hogy hol van. Na, most küldöd te jó helyre,
most küldöd te jó helyre! Ha szavam áthágja, akkor még az én
életem is odamarad. De mindjárt, parancsolj!
— Hát így, meg úgy, azt el fogjátok hozni.
— Na, küldd ki, hadd jöjjön.
Felült a fiú a hollóra, elmentek a kisajtóhoz, ott lepihentek.
— Na, hallod, most vigyázz! — azt mondja a holló — a széles
világig! Most ide be fogunk menni. Ez a kisajtó kinyílik előttünk,
de akkor mindenfelől kiabálnak, hogy: Engem vigyél, engem vigyél!
Te sehova ne tekints, csak az én fejem nézzed és fogjad félkézzel
a nyakamat. Majd én odafordulok veled az alá a fa alá, ahol az a
három orgonafalevél muzsikál. A nyakamat fogjad, félkézzel meg
leveheted a három levelet és a zsebedbe teheted. Csak a nyakamat
el ne engedd, se erre, se arra ne nézz. Csak a nyakamra és fejemre!
Nahát, állotta a fiú, addig, amíg a kisajtón kívül voltak. Dehát
hosszú volt a hollónak a farka, míg bevágódott az ajtó és ő
visszanézett, már nem tudta kivenni. Odamaradt a hollónak a
farka.
— Aa! Lásd, most mit csináltál? Egy perccel előbb visszanéztél
volna, se te, se én már nem volnánk a világon! Hát így tartottad
be az ígéretedet? — dorgálta aztán.
— Hát már nem tudtam!
— De muszáj betartani a parancsot! Mert ha ezt nem teszed,
mindig baj van belőle. Na, most már nem baj. Csak aztán máskor
vigyázz a szavamra!
Na, elmentek aztán haza.
— Na, megjöttetek?
— Meg, hála Istennek!
— Megvan a három?
— Meg.
— Na, nem baj semmit.
Megfürösztötte a fiút a banya tejbe-vajba, vacsorát adott neki,
mert este volt, mikorra hazaértek, aztán lepihent.
Reggel megint megfürösztötte őt tejbe-vajba, reggelit adott neki.
— Na, mostan indulj, fiam, útnak! Veszett volna a pokolba, aki
téged hajkurász! De most rájuk fordul a súlykerék!
Elment aztán a fiú haza. Otthon mindjárt kiakasztották a leve-
leket, szépen muzsikáltak. Gyönyörűen muzsikáltak.
— Na ládd — mondja a húga —, milyen szép vígság van. Most
már nem unom magam annyira.
De a fiú csak a maga dolgát folytatta. Járkált, madarászott,
lövöldözött, vadhússal éltek, mikor hogy.
Egyszer aztán a vasorrú bábának eszébe jut:
— Elmegyek már megnézni, hogy még nem jött-e haza? Akkor
már többé nem is jön. Akkor én elveszejtem ott azt a cselédet,
elteszém láb alól!

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

886. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (3. rész. Szavak száma: 653 )

Erdóről-erdőre mendegélt. Egyszer egy nagy erdón ment keresz-
tül, sok minden kedvire valót talált ott. Sokszor a vállára vette a
puskát, máskor klánétot vett eló' és szépen klánétozott. Sétál az
erdón, egyszer csak elébe ugrik egy sárkány.
— Hű! Hó! — azt mondja. — Hogy mersz itt járni, mikor itt még
egy madárnak sem szabad!?
De ő csak fújta tovább a klánétot és egy szót sem szólt. Egyszer
csak mondja a sárkány:
— Hallod-e, meghagyom az életedet, ha megtanítasz arra, hogy
úgy tudjam fújni, mint te!
— Hát megtanítlak. Na, nesze! Vedd a kezedbe.
Rárakta az ujját, de nem passzolt, meg hát nem is tudta úgy
mozgatni.
— Hm! Itt hiba van, nagy hiba!
— Micsoda?
— A te ujjaidat még hajlítgatni kell, mert nem passzol a lukra.
— Hát hogyan, te?
— Majd — azt mondja — egy fában, egy nyílásban, ott fog egye-
nesedni.
Elvezette aztán egy nagy fához — kicsit félre az úttól megtalált
egy istentelen nagy fát. Gondolta, hogy ezt nem nagyon tudja meg-
mozgatni.
— Ebbe kéne tenni a kezedet! — azt mondja. — Ebbe kiegye-
nesedik.
— Dehát hogyan?
— Hát azt én már nem tudom. De megállj csak! Van nekem
fejszém.
Hozott fejszét, csináltatott vele ékeket is. Addig verte a fejszét
a fába, míg megnyílt a nagy fa. Az ékeket a hasadásba veregette
addig, míg a sárkány keze belement szépen csuklóig.
— Na, tartsd úgy!
Ő újból kiverte az ékeket, akkor a fahasadékok megint össze-
szorultak, megfogta a sárkány két kezét. Hát bizony, fájt is neki,
megkérdi a fiút:
— Hallod, nincsen még jól?
— Hát — azt mondja a fiú — körülbelül már jó lesz, hát vedd
ki.
Megrántja a kezét, hát az egész fa mozog, de a keze nem jön ki.
— Hát nem tudom kivenni! — azt monja. — Üsd mellé az éket,
hogy szétnyíljék.
— Hallod-e, nem úgy lesz az! Te meghagytad az én életemet,
én is meghagyom a tiédet. Hát maradj itt magadnak!
Avval ő elment. Elér az erdőszélre, ott meg a rengeteg sok nép!
Mennének a vásárra, de nem mernek a sárkánytól. Mikor őt meg-
látták, nem tudtak a csodálkozástól mit csinálni: hát, hogy mert,
hogyan tudott keresztüljönni az erdőn?
— Azt már csak én tudom, meg a jó Isten! — azt mondja.
Sok kincset ígértek neki, hogy vezesse őket, kísérje őket keresz-
tül az erdőn.
— Hallják! Nem kellenek nekem a kincsek. Hamar meglehet,
amit kérek, mert sok minden van a világon.
Megnézett egy helyet ott az útszélen.
— Ide nekem egy szobát meg egy konyhát üssenek össze.
Mindjárt hozzáfogott a sok nép. Olyan egykettőre összeterem-
tették, hogy csak a kulcsot adták a kezébe. Akkor aztán nagy víg-
sággal megindult az a sok nép, de azért csak félve. Elöl ment ő,
megette a többiek. Mikor a sárkányhoz ért, megállította őket.
—Na, már most jöjjenek, megmutatom azt a hatalmas embert.
De még akkor is ki fejszével, ki meg más szerszámmal mert
csak közeledni.
— Na, látják, ahol van az az ember!
— Ő meghagyta az én életemet, én is meghagytam az övét, de
odatettem a kezét abba a fába. Most csináljanak vele, amit akarnak.
Szerte-széjjel verték, csak az a két csukló maradt a fába. Azután
vígan elmentek.
A fiú meg elment a húgáért haza.
— Nahát, húgom — azt mondja —, ami a tied, szedegesd össze
és útnak indulunk.
Akkor kap észbe a két öreg.
— Hát mit akartok, gyermekeim?
— Hój — azt mondja —, víz hozott bennünket, hab hajtott, hát
vesztünk volna az anyánknál! így maguk nekünk nem édesanyánk,
sem édesapánk. Hát most megyünk tovább.
— Nem így, fiaim, nem így, pulyáim, nem!
— Nincs tovább semmi szó. Isten velük, mivelünk is!
Elmentek. Oda, abba a kis viskóba. Hamar rájöttek, hogy pénz
dolgában sem olyan szegények, mert az aranyhajból akadt ez is,
az is.
Elkerült a hír abba a városba is, ahova valók voltak. Meghallotta
a vén vasorrú bába, hogy milyen hír jár a városban. Mondja a
Szembúzásnak:
— Nem jó szélt hallok fújni!
— Hogy-hogy?
— Úgy hallom, hogy itt meg itt, ilyen meg ilyen két fiatal van,
ilyen meg ilyen a hajuk. Azok lehetnek, akiket a vízre bocsátot-
tunk. Elmegyek, megnézem óket és ki is kérdezem alaposan, hogy
azok-e? 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

883. mese...

 A vak király (4. rész. Szavak száma: 1418)

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják, hogy jön utánuk a három
király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra
észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták,
mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy
elszakítsa a hatodik szál szórt. Ott termett a róka, bezzeg most
nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hir-
telen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfi-
nak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána
úszni. Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az
egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon meg-
pihentek, azután mentek tovább. Lövöldöztek utánuk a katonák,
bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami
írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se' látszott meg. Utánuk
is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltűnt a sziget, a sok katona
mind ott veszett. így hát, még kétszeri megpihenés után, szeren-
csésen átértek az innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
— No, felséges királyfi, már most énrám semmi szüksége, én
hát megyek dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a
szerződésre, amit kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az út-
ját, mindenen amit csak hoz megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyü-
mölcsöt, arany abrakot, arany gallyakat, akkor a királyfi búcsúzni
akart, de a róka azt mondta, hogy: „Nem addig van ám az, királyfi!
Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon oszto-
zunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen." Evvel elővette a
róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthú-
sú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé
vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész
fáradozása, vesződése így vész kárba, de azért a rókának nem szólt,
mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott,
hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka,
hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát:
— Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még
az arany gallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam
meg, hogy ide engedné-e felséged? Most már látom, hogy jó szívű,
mert id'adta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind
a hármat.
Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hár-
mat, mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony,
hétszerte szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlük. Mikor
éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltűnt
onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt
felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inas felültek
a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval
útnak indultak.
Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a
két öregebbik királyfit találták egy csárdában, hát amint a város
közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek
akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy
embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak?
Mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felel rá az ember:
— Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom
én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt,
ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se' moz-
dítottak odább, semmit se' csináltak, hanem egyik korcsmából ki,
a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek
pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint a világ beszéli,
királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se' maradt,
rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek
egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy
fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! A gonoszságot a
tyúk is kikaparja, rájuk világosodott, hogy ők tették, most már
lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az
ő két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte őket, hogy ilyen
gyalázatot csak még se' kövessenek el két királyfin, azon felül jól
meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megke-
gyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez,
összevissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép pari-
pát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az
úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz;
hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent,
ami csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat
tôle, a szemébe se' mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket,
mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén vol-
tak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát,
ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt,
az is ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement
egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi,
mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy
milyen nagy szégyen lesz őrájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy
az öccsük mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy
egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy
megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők sze-
rezték meg a madarat. tJgy is tettek. Legelőször az inashoz men-
tek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül:
már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az fel-
ébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg
senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgává teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívű, vad-
állatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, meg-
kegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drága-
ságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát,
az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza men-
tek. Volt nagy öröm királyi apjuk házánál, mikor megérkeztek, nagy
dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt
az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal
mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz
királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették,
hogy csak vesszen el minél elébb; az apjuknak meg, mikor kérdezte,
hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra
vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öccsükről tudakozódott a ki-
rály, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se' tudják, hogy elment-e
hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vi-
gasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se'
ért, lám, ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy
jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! Éppen úgy, mint öccsük
elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a ki-
rályon semmi, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az
éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de
annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy
gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették
semmi hasznát, soha sénkit nem eresztett magához, rúgott-vágott,
ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország
minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába!
Azok se' mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak
az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüst ló az udvar köze-
pén, nyílott a kisajtó, hát ki jött be rajta, nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egye-
nesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment
egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele
királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú
madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király
szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott, mint akárki más.
Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy ta-
lálta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt,
hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta,
hogy mikor ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka,
hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is, az ina-
sát is avval a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is feleleve-
nítette. „Hanem már most, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a
mátkámmal megesküszöm."
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két
nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta
fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róke is ott volt benne,
hanem azután megint eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség
volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem
halt. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

882. mese...

 A vak király (3. rész. Szavak száma: 895)

 Eltűnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a har-
madik király országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a
király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város
végén hagyta, maga bement a királyi palotába. Éppen kint sétál-
gatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi:
— Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy besze-
gődjem felségedhez, hahogy megfogadna.
— Jól van fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most
szükségem; jó, hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a
konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá,
mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi sza-
kács sehogyse akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt ő
vigye be, de ez addig könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott.
Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szántszán-
dékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykis-
asszonynak már akkor megtetszett a szép legény, mikor belépett,
mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi
szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vi-
gyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az ujján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem
lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot,
hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szo-
bájába teríttetett két emberre; azután behívatta az új szakácsot,
ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle, hogy hol vette azt
a szép gyűrűt? A királyfi elbeszélte, hogy ő nem szakács, hanem
egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását,
mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is el-
beszélte, hogy az о kezét most egy igen-igen gazdag király kérte
meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg,
hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind
nem használ, erőlteti, hogy menjen hozzá; „Most hát szívem szép
szerelme, te az enyim, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem
az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhe-
tünk."
Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták,
hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi
udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet — túl teszik ma-
gukat a határon. Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából,
várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt
a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha
azt meg nem kapja, az aranytollú madár se lesz az övé, anélkül
pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű
módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de
azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell
neki lopni a kisasszonyt, jobb hát, ha most elszökteti, azután majd
tanácsot kérhet a rókától.
El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi ina-
sához, ott — míg az inas a lovakat nyergelte —, a királyfi félre
ment, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:
— Mi a baj, felséges királyfi?
— Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól
váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza? — mert így, meg
így áll a dolog.
— Soh'se' búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most
majd együtt megyek felségeddel.
Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony,
az inas meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahova a kis-
asszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép
kisasszonnyá változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig
tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak,
hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis
dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony
tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi pa-
lotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a
királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki,
hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig
jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez
megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthú-
sú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tíz
köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város
végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek,
hallott a királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja, hogy a
róka szalad utánuk.
— Hát te hogy szabadultál meg?
— Csak úgy, hogy kibúttam az ablakon, aztán itt vagyok.
Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez
a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon
meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza őrá,
majd eligazítja ő. Megint előreküldte a kisasszonyt az inassal, meg
az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú,
aranyszőrű lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se ismerte meg,
melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.
— No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat,
hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka
van, mert ez világossághoz van szokva.
Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od'adta neki
az aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vé-
kát, meg annyi aranygallyat amennyit elbírt; avval elbúcsúztak, a
királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint
utolérte, azután mentek együtt a Verestenger felé. Alig mentek
egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint bú-
csúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, avval amint el-
mondta, eltűnt.

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

881. mese...

 

A vak király (2. rész. Szavak száma: 1219)

Evvel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig meg az inasa bele-
hajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd ki-
dőltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt
olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta
egy regement katona is, azon megpihentek istenesen, azután me-
gint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint
elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek.
Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szeren-
csésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy
most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú ma-
darat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani
egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.
— No, róka pajtás — kérdi a királyfi —, hol találjuk most már
meg az aranytollú madarat?
— Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany
palotát?
— Hogyne látnám!
— No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár.
Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lo-
vakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a
kalicka az arany madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye
le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor
az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha
pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a ki-
rályhoz; majd a király kérdi, hogy mer ahhoz a madárhoz nyúlni,
csak ezt mondja felséged: „Hogyne mertem volna, mikor széles ez
világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én." Többet
aztán nem mondok.
Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota
felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá;
hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye
is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. Amint ki-
bámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjelné-
zett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú mada-
rat? De biz' azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütődött
volna is, úgy elvette szemefényét a nagy csillogás-villogás; de hogy
is ne! Mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya,
gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel,
elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált
egy gyémánt kalickában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva.
Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem
volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni,
hanem amint vette volna le, a boíjúszájú ing megakadt egy gallyba,
megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájukhoz. A ki-
rály amint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte
szidni a királyfit.
— Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni
is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt rá a királyfi hetykén —, mikor
széles ez világon, kis Magyarországon, nincsen olyan betyár, mint
én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:
— No, öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd ki-
rálynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színarany-
ból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat,
meg még ráadásul minden gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát,
aranygallyat meg amennyit elbírsz.
Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik
szál szőrt is. Ott termett a róka megint:
— No, királyfi, mi baj van?
— Hát bizon nekem csak e' meg e'. Itt elbeszélte, hogy hogy járt
az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utol-
jára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne
azt a lovat ellopni.
— Biz azt, felséges királyfi — felelt a róka —, másképp nem
lehet, hanem felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahhoz a ki-
rályhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki
egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot
rúgatnak vele se' ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az
istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák,
elalusznak tóle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat,
hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt
is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengety-
tyűk, ha azok megszólalnak felébrednek a kocsisok, megfogják fel-
ségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak
mondja ennek a királynak is azt, amit az elsőnek mondott. Többet
aztán nem szólok.
Evvel eltűnt a róka, a királyfi pedig úgy tett, amint az mondta
neki. Felöltözött kocsis ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult
a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával
vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király pa-
lotájába, az istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát
látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsú
ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, négy a négy lábát, tizenkét
ember meg körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem
azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, míg
egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis
idő múlva amint egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, ki-
húzta onnan, elkurjantotta magát:
— Nézzétek csak hé, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bi-
zonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide
dugta. Igyuk meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget,
csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre
a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecs-
kelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát
fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába,
aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így el-
helyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint
körülnézett, meglátta a fálon a gyémánt szerszámot, nagyon meg-
fájult rá a foga, nem tudta otthagyni; már ezt, akár élek, akár
halok, elviszem — gondolta magában; le is vette a falról, hanem
amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsen-
dült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit.
Vitték egyenesen királygazdájukhoz, elmondták neki, hogy hogy
akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:
— Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra
még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat
ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt ennek is nagy hetykén a ki-
rályfi —, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen
olyan betyár, mint én.
— No, ha olyan nagy betyár vagy — van a szomszéd királynak
egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt
nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szer-
számot, meg még ráadásul tíz köböl arany abrakot.
Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, avval kiment a város
végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? El kellett sza-
kítani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:
— No, mi a baj, felséges királyfi.
— Hát csak e' meg e'. — Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.
— No, királyfi — mondja a róka —, most öltözzék fel szakács-
ruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak.
Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el.
Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

880. mese...

 

A vak király (1. rész. Szavak száma: 1487)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,
volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok pró-
bálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Ma-
ga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt
senkinek se mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt
felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megsze-
rezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek
egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjuk-
tól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá
a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
— Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkér-
dezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme,
mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asz-
talon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig
tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre
a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be
se' akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjukból,
biz' e' se' sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement.
Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király
a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a pecek,
kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a
fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi ettől se' ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte apjának. „Itt van a kés, felséges
király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg,
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyjáim megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy meg-
ölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. „No, ked-
ves fiam — mondja neki —, nem hiába voltál te egész életemben
nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad
legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak
azért hajítottam utánatok, hogy meglássam melyikőtök szállna ér-
tem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől

gyógyulna meg a szemem. Hát, kedves fiam, messze-messze a Ve-
restengeren is túl, a Hármashegyen is túl, lakik egy király, annak
van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer
hallhatnám a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle;
de nincs annyi kincs, hogy od'adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, el-
mondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjuk-
hoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat
rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi
is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de bátyjai nem vitték,
hogy biz' ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán
meg az öreg király se' eresztette sehogy se: „Már édes fiam, te csak
maradj itthon, én mellettem, segíts egybe-másba öreg fejemnek,
sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg meg is hal-
hatok addig, míg odalesznek, akkor — ha te is elmennél, kire ma-
radna az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak
nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak arannyal-ezüst-
tel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki,
hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú
madarat, avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi
hírük. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesz-
tek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresz-
tette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a
királyfinak sehogy se' volt maradása. Hiába volt minden beszéd,
nem hallgatott rá, elindult. Egy régi hűséges szolgát lóra ültetett,
maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor
kiértek az öreg király országából. Amint kívül voltak a határon,
megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a
szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót,
belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos
ember két korcsmabeli személlyel, de rájuk se' ügyelt, hanem
amint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik se' szólt egy szót se, nagy-
sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
— Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem fél-
nék, hogy megharagszik érte.
— Nem haragszom én, csak mondjad.
— No, hát ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e
felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
— Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért
kérded?
— Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
— Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért meg-
haragudni.
— Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon
ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse
mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá
a korcsmáros: „Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, ki-
rályfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami
aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták — mert biz azt
még a Verestengeren is túl kellett volna keresni —, kapták magu-
kat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezek-
nek pénzük vagy tizenkét társzekérrel, de biz, a már mind elfo-
gyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik."
Ez aztán abba' maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöt-
tem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta
hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában,
hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjjá őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy
helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni,
hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer — mintha
csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna —, ott
termett egy szép nagy róka. A királyfi amint meglátta, nyúlt volna
a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia — tán nem is hinnék
kendtek, ha nem mondanám —, megszólalt a róka emberi nyelven:
— No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
— Hiszen nem tévedtünk éppen el — felelt neki a királyfi —,
hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül
melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?
— Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom
a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről-hegyire;
mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
— Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvé-
gezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre:
én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz
rá, ezért aztán, mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat,
ezüstöt, drágaságot, mert tudom, hogy hoz, mindenen, de minde-
nen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit elgondolkozott, de azután gondolta, hogy
minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak
ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od'adta
a királyfinak:
— No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-kel-
tében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én
mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestenger-
hez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy
jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer — nagy sokára
— elértek a Verestenger partjára. Amint a királyfi végignézett
azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta se' szélét, se'
hosszát. „Oh, én uram-istenem — gondolta magában —, hogy me-
gyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szé-
lessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy
szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak a föld alól bútt volna
ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka.
— Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a
vízen?
— Bizony nem én, róka pajtás.
— No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három
alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg
csak bíija a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson
a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy
elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen
tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik
almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy te-
gyen. Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

878. mese...

 

Rózsa és Ibolya (Szavak száma: 1558)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az óperenciás-
tengeren is túl, volt egyszer egy király. S annak a királynak volt
egy erőst szép leánya. S volt egy felesége. S egyszer csak beteg lett
a felesége. Hiába hívtak oda csodálatosnál csodálatosabb orvoso-
kat, tudósabbnál tudósabbakat, nem tudtak segíteni rajta. Meghalt
a királyné, árván maradt a királykisasszony.
Eltemették a királynét.
A szomszédban lakott egy öregasszony, de boszorkány volt. Azt
mondja a királykisasszonynak:
— Hallod-e, édes kisasszonykára, mondjad — azt mondja —
apádnak, a királynak, vegyen el engem, mert nem bánod meg.
Tejbe-vajba fürösztgetlek, s hasábfával kenegetlek.
Addig mondta, s addig mondta, otthon a királykisasszony ezt
elmondta, hogy az apja elvette feleségül a boszorkány asszonyt.
Na, de a királynak el kellett menni a háborúba, s a leányát rábízta
az öregasszonyra.
Nahát, ha reábízta, meg is járta szegény feje. Mert nem úgy ment
ám sora, ahogy egy királykisasszonynak kellett volna menjen, hanem
az öregasszony csak ütötte, verte. Még cselédet sem tartott, szobalá-
nyokat sem, hanem mindent vele csináltatott meg. Szegény király-
kisasszony úgy el volt keseredve, de az öregasszony, mivelhogy bo-
szorkány volt — ezt a király nem tudta volt — hát felült a seprű
nyelire, s úgy elburungozott, hogy örökké csak este jött haza.
A királykisasszony egyedül volt otthon, tett-vett, ezt, azt. Telt-
múlt az idő, egyik nap is s a másik nap is. Azt mondja a boszorkány
asszony:
— Nézd csak — azt mondja —, ide idegent ne eresszél bé! Mert
én leteszek ide a küszöbre egy hajszálat, s ez a hajszál megfelel
ám, ha valaki itt jár. Hanem — azt mondja — nekem dolgozzál,
serénykedjél!
S mondom, hogy felpattant a seprű nyelire, s a Jóisten tudja,
hogy hol járt, melyik boszorkánytanyán mit csináltak. Erről a ki-
rálykisasszony nem tudott semmit se.
Hát egyszer, ahogy sirogatott, ott az ablak alatt üldögélt, var-
rogatott, hát egy olyan szép királyfi lovagolt arra. Azt mondja:
— Édes húgom, mit csinálsz te itt?
Felnéz a királykisasszony, s hát azt mondja:
— Én varrogatok, de te be ne tedd ide a lábadat — azt mondja —,
mert az én mostohám egy boszorkány asszony.
— Ha boszorkány, ha nem, ha elindultam, bémegyek.
S bé is ment a királyfi a ló hátán, leugrott a lóról, s úgy meg-
szerette a királykisasszonyt, de úgy megszerette — mert olyan szép
volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Hát ahogy beszél-
gettek, egyszer búg a levegőben, jön a boszorkány a seprűnyélen.
Meg is ijedett a királyfi.
— Hova bújjak most — azt mondja —, hogy a mostohád ne kap-
jon meg? — S hamar bébújt az ajtó sarkához.
Azt mondja a boszorkány asszony a hajszálnak:
— Na, te hajszál, ki járt itt, felelj nekem!
— Ki járt volna? Egy királyfi ott van az ajtó sarkánál. — Meg-
felelt a hajszál.
Megy oda a boszorkány, s hát csakugyan ott volt a királyfi.
— Na — azt mondja nagy vigyorogva —, nem szabadulsz meg
most te sem a karmaim közül! Gyere csak ide! — Megfogta, s egy
pincébe bélökte a királyfit.
Hej, de sajnálta a királykisasszony a királyfit. Azon gondolko-
zott, hogy tudná о megszabadítani? Mit tudna ó csinálni? Másnap
reggel megint azt mondja a boszorkány:
— Ki ne ereszd, a kulcsot — azt mondja — én viszem magammal,
s az a hajszál megfelel, hogyha megszökik. Ügyeljetek magatokra!
— Elment, felült a seprű nyelire, súg-búg a levegőben. Elment a
boszorkány, a királykisasszonynak a mostohaanyja. Erre várt csak
hamar a királykisasszony. Volt neki egy másik kulcsa, s azt mondja
a királyfinak:
— Gyere — azt mondja —, szökjünk meg! A mostohaanyám
boszorkány, s én is tudok minden boszorkány dolgot, s nem tud
utolérni. Ha hazajön, úgyis megfelel a hajszál, nem kell minket
kérdezzen.
Úgy is lett. Hamar felültek a ló hátára, s mennek, vágtatnak,
még a szélnél is sebesebben.
Hazajön a boszorkány asszony, a királykisasszonynak az anyja,
s azt mondja:
— Na, te hajszál, ki járt itt?
— Nem járt itt senki, mert nem is járt itt senki!
De azt nem kérdezte, hogy elmentek-e vagy nem, vagy hol van-
nak. Csak azt kérdezte, hogy ki járt itt.
Azt mondja a hajszál:
— Nem járt itt senki.
— Hát jól van.
Az öregasszony akkor tett-vett, boszorkány dolgokat főzött
össze: macskafarkat, patkányfejet, pokrócdarabot, egérlábat, min-
denféle kotyvalékot. Azzal volt elfoglalva. Egyszer kiabálja a le-
ányt, mert a leányt úgy hívták, hogy Ibolya.
— Ibolya, hol vagy?
— Hát biza — azt mondja a hajszál —, megszöktek, nincsenek itt.
Hej, disznó adta, teremtette! Megmérgelődött a boszorkány, fel-
kapott a seprű nyelire, s utánuk.
Egyszer, ahogy vágtatnak, Ibolya — s a királyfit úgy hívták,
hogy Rózsa, Rózsa és Ibolya ahogy vágtatnak, azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézzél hátra, mert úgy ég a fél arcom, hogy majd
elégek!
Néz hátra Ibolya, s:
— Jaj! — azt mondja. — Jő a mostohám, mindjárt utolér a seprű
nyelin!
— Hamar szálljunk le a lóról — azt mondja Ibolya, — mert én
tudom, mit kell csinálni, a mostohámtól sok mindent eltanultam.
Hamar — azt mondja — belőlem lesz egy kápolna, s belőled egy
remete, egyet bucskázzunk a fejünk tetejin!
Úgy is lett. A leány egyet kecskebukázott, s a legény is, s a
leányból lett egy olyan szép kápolna, hogy rettenetes, s a legényből
lett egy nagy szakállú öreg remete. Nagy rózsafüzér a derekán.
Odaér a boszorkány, leereszkedik a seprűvel, s azt mondja:
— Ugyanbiza — azt mondja —, nem látott-e tisztelendő atyám
erre menni lóháton egy ilyen s ilyen legényt s leányt?
— Hát láttam, mikor még legény voltam — mondja a remete.
— ó, hát az mikor lehetett — gondolja magában az öregasszony.
Ha ilyen öreg ez a remete, akkor ki tudja, mikor volt. Visszafordult,
nem ment utánuk.
Mikor megvárták, hogy visszaforduljon az öregasszony, akkor
kecskebukát vetett megint a remete, s lett belőle Rózsa, a királyfi.
Kecskebukát vetett a leány, a kápolnából megint leány lett, s vág-
tattak tovább. Igen, de az öregasszony mit gondolt, mit nem, mikor
egy jó darabig visszafelé ment, nagy szeget ütött a fejébe. Gondolja
magában, ez nem lehetett más, az a kápolna, az a leány, s a remete
a legény lehetett.
— Na, megálljatok csak! — azt mondja, s megfordult a seprű
nyelin újra vissza utánuk.
Hát egyszer azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézz vissza, mert megint úgy ég az arcom, hogy majd
elégek!
Visszanéz Ibolya, s azt mondja, hogy:
— Jaj, jaj — azt mondja — közeledik megint a mostohám! Ha-
mar vessünk egy kecskebukát! — mondja a leány. — Belőlem lesz
egy tó, s belőled egy réce, s úszkálj a tóban!
Úgy is lett. Nahát lett a leányból egy nagy tó, s a legényből egy
réce, s ahogy úszkált a tóban, odaért az öregasszony, a boszorkány.
Mindjárt sejtette, hogy itt mi van a dologban. Meg akarta fogni a
récét erről is, arról is, de a réce csak csalogatta a tóba, csalogatta.
Addig csalogatta, hogy az öregasszony beléfulladt. Úgy kellett neki.
— Na, édes szép szerelmem, lelkem, szívem, galambom — azt
mondja Rózsa —, most már mehetünk, nem áll senki az utunkba.
Felültek a lóra, s mentek tovább. Mikor odaértek a legénynek
az országáig, azt mondja a királvfi:
— Hallod-e, édes galambom? En nem viszlek most — azt mondja
— bé az apámnak a kastélyába, a királyi palotához ilyen váratla-
nul, hanem itt hagylak — azt mondja — a falu végén, a város
végénél. S majd — azt mondja — én utánad jövök hatlovas hintó-
val, s királyi gúnyával, s akkor téged elviszlek, s megesküszünk.
Azt mondja Ibolya:
— Ne hagyjál itt, mert ha itt találsz hagyni, hazamész, aki leg-
hamarabb veled szembe jön, s megcsókol, abban a szent helyben
te elfelejtesz engemet.
De a legény esküdözött égre s földre, hogy nem. Hamar ott a
város végénél volt egy esztena, s kértek egy fazak savót, s a savóból
egy olyan szép palotát építettek, hogy olyan nem volt a föld kerek-
ségén. Abban a palotában ott maradt Ibolya. S a királyfi elment
haza, hogy béjelentse a szüleinek, hogy ő viszi a menyasszonyát,
Ibolyát.
Igen, de a királyfi igen sokáig odavolt, oda időzött, s mikor a
palotába beért, a palota kapuján az anyja elébe futott.
— Jaj, édes fiam — azt mondja —, hogy vártunk — s a nyakába
ugrott, s megcsókolta.
Na, biza, ha megcsókolta, el is felejtette ő Ibolyát. Úgy elfelej-
tette, mintha soha hírét nem is hallotta volna.
Telt-múlt az idő, várta Ibolya a királyfit, Rózsát, várta. Hiába
várta, nem jött utána.
Hát a királyfinak más országból hoztak egy erőst, szép leányt,
s kihirdették a lakodalmat. Nagy lakodalmat csaptak, s az eskü-
vőre ott kellett elmenjenek, ahol Ibolya lakott abban a savópalo-
tában. Annak a kapuja előtt kellett elhaladjanak. Ott voltak valami
gyerekek, játszottak a porban, s azt mondja Ibolya:
— Nézzétek csak! Adok nektek egy marok pénzt, de — azt mond-
ja — mikor ideér a királyfi, akkor erőst nagyon kiabáljatok! Ki-
abáljatok a királyfinak, hogy el ne felejtsétek egymást, mint Rózsa
elfelejtette Ibolyát!
Azt mondják a gyerekek:
— Kiabáljuk mi szívesen.
Kaptak egy-egy marok pénzt. Jön a királyfi király gúnyába szé-
pen felöltözve, hatlovas hintóval.
Mellette a menyasszonyának való, mentek az esküvőre, nagy
pompával. A vendégség sorban, ott miniszterek, királyok, grófok,
bárók, válogatott hercegek s mindenféle szegény legények. Hát
egyszer csak keresztülálltak az úton a sok rongyos apró gyerek, s
ahogyan a szájukon kifért, úgy kezdtek kiabálni.
— El ne felejtsétek egymást, mint Rózsa elfelejtette Ibolyát!
A pilátusát, akkor jutott eszébe Rózsának, hogy ő is elfelejtette
Ibolyát.
Le is ugrott onnan a hintóról, hagyta azt a menyasszonyát. Bé
abba a savópalotába, s úgy összevissza csókolta Ibolyát. Azután le
kellett szálljon az a menyasszony a hintóról. Felültette Ibolyát, s azzal
ment az esküvőre. Azután lett egy akkora lakodalom, s szegény másik
menyasszony el kellett nagy szégyenkezve hazakullogjon.
S a nagy lakodalomnak amikor vége lett, akkor tojáshéjba ke-
rekedtek, s a kakasdi hegyoldalon leereszkedtek. S még ma is ott
vannak, ha meg nem haltak.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella