A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vándor. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 6., vasárnap

511. mese...


 

AZ ARANYMADÁR (szavak száma: 2598)

Volt egyszer egy király, aki olyan gyönyörű templomot építtetett, hogy közel s távolban nem találta senki párját. Egy szép napon azután messze távolból jött egy vándor, és hosszan bámulta a csodaszép épületet. A király odament hozzá, és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a templom. A vándor így válaszolt:

- Ez a legszebb templom, amelyet valaha is láttam, csupán egyetlenegy dolog hiányzik belőle: az aranymadár, amelyik gyöngyöket hullat a csőréből, amikor énekel.

A király erre megkérdezte tőle, hol található ez a madár.

- Azt nem tudom - felelte a vándor. - Én is csak hírét hallottam!

Ettől kezdve a királynak nem volt többé nyugta, mert folyton-folyvást arra kellett gondolnia, hogyan is tehetne szert az aranymadárra. Aztán egy napon odajött hozzá a legidősebb fia, és így szólt:

- Atyám, én útra kelek, és megpróbálom megkeresni az aranymadarat.

Megörült erre a király, legjobb lovát adta oda a fiának, és úgy engedte útjára. A fiú csakhamar egy erdőbe ért, és tüzet gyújtott. Alig lobbant fel a tűz lángja, odafutott hozzá egy róka, és jajgat­ni kezdett:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
- Hát rakj tüzet és melegedj!

- mondta a királyfi, és azzal elővette az útravalóját. A róka újra megszólalt:

- Jaj, a gyomrom az éhségtől hogy korog!
- Hát keress magadnak élelmet, és lakjál jól!

- szólt oda a királyfi, s erre a róka elszaladt.

A királyfi felkerekedett és továbbment. Hamarosan felélte egész útravalóját, és rossz társa­ságba keveredett; először a lovát adta el, aztán eladósodott, és végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Kis idő múlva a második királyfi is útra kelt, hogy megkeresse az aranymadarat. Atyja neki is adott egy remek paripát, és alaposan feltarisznyázta, de ez a fiú is ugyanúgy járt, akárcsak a bátyja.

Mikor tüzet rakott az erdőben, odajött hozzá a róka, és elkezdett jajgatni:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
Jaj, jaj, a gyomrom éhen vesz!
- Hát rakj tüzet, és melegedj,
S keress magadnak élelmet!

- mondta neki a királyfi. Aztán továbbindult, rossz társaságba keveredett, nyakára hágott a pénzének, majd eladta a paripáját, adósságokba verte magát, s végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Ekkor a legkisebbik királyfi is atyja elé járult, és így szólt hozzá:

- Atyám, hadd induljak el én is, hogy megkeressem neked az aranymadarat!

- Hová gondolsz? Ha a bátyáid nem jártak szerencsével, akkor neked még kevésbé sikerülne!

A fiú azonban addig könyörgött, míg a király végül útjára engedte. De ennek a fiúnak már csak egy rossz lovat adott és kevéske pénzt, mert azt gondolta magában, hogy úgyis annyi, mintha eleve az ablakon dobná ki az egészet.

A fiú ellovagolt, alig ért ki azonban a városból, a lova összeroskadt. Így hát gyalog indult tovább, s ment, míg csak az erdőbe nem ért. Ott azután tüzet rakott magának. Ekkor megjelent a róka, és így kiáltott feléje:

- Jaj, az isten hidege majd megvesz!
- Akkor hát jöjj ide, és melegedj!

Mikor pedig a fiú elővette az ennivalóját, így jajveszékelt a róka:

- Jaj, jaj, de szörnyű éhes vagyok!
- Akkor hát jöjj, neked is adok!

- mondta megértően a fiú. Erre a róka egészen közel jött a tűzhöz, együtt evett a fiúval, és ott aludt mellette reggelig. Mikor azután a fiú felébredt, és tovább akart indulni, azt mondta neki:

- A testvéreid nem könyörültek meg rajtam, így hát nem is tudták megszerezni az arany­madarat. De mivel te részvéttel voltál irántam, adok neked egy jó tanácsot, és segítségedre leszek. Indulj csak tovább, az erdőn át. Hét napig kell menned, s akkor majd kiérsz egy nagy rétre. A rét túlsó szélén áll egy hatalmas kastély, menj be oda, és majd meglátod, hogy mit kell tenned.

Végül pedig még egy ezüstsípot is adott neki ezekkel a szavakkal:

- Ha nagy-nagy veszélyben leszel, és képtelen arra, hogy segíts magadon, fújj ebbe bele, s akkor én nyomban ott termek, és segítek neked! - Ezzel a róka beszaladt az erdőbe, a fiú pedig ment tovább a maga útján.

Hét napig ment, akkor kiért a rétre, és meglátta a kastélyt. Odasietett, és bátran bement. A kas­télyban egy szép fiatal lányt talált, aki sírva fakadt, mikor a fiút meglátta, és így szólt hozzá:

- Hogyan kerülsz ide? Az én uram a hétfejű sárkány, s az menten megöl, amint meglát!

- Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Ott függött a falon egy hatalmas kard. A fiú nyomban lekapta, és elkezdett vele gyakorlatozni.

Aztán egyszer csak jött ám a sárkány tüzet okádva. A fiú gyorsan megsuhintotta a kardot, és mind a hét fejét levágta egyetlen csapással.

Megörült erre a leány, nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála. A királyfi azonban azt felelte, hogy erről szó sem lehet, mert neki előbb meg kell keresnie az arany­madarat. Megkérdezte a leányt, nem tudná-e megmondani, merre találhatna rá?

- Nekem bizony sejtelmem sincs róla - mondta a leány. - De menj csak át oda, ahhoz a másik kastélyhoz, ott lakik a húgom, talán ő tud neked valamit mondani.

Búcsúzóul adott a fiúnak egy rézalmát, és így szólt hozzá:

- Ha megforgatod ezt az almát, én nyomban hozzád repülök!

Mikor a fiú odaért a második kastélyhoz, ott újra csak egy szép fiatal leányt talált, aki sírva fakadt a királyfi láttán:

- Jaj neked! Az én uram a kilencfejű sárkány, ha az hazajön, vége az életednek!

- Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Azzal lekapta a falon függő kardot, meglóbálta a levegőben, és gyakorlatozott vele.

Egyszer csak aztán jött ám a sárkány, mint valami szélvihar, és közben tüzet okádott. A fiú felemelte a kardot, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét.

A leány nagyon megörült. Nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála örökre. A királyfi azonban így felelt:

- Nem maradhatok én itt, mert meg kell keresnem az aranymadarat. Meg tudod-e mondani nekem, merre találom?

- Akkor hát menj a kishúgomhoz, aki ott lakik, abban a kastélyban. Ő majd segít neked!

Azzal egy ezüstkörtét adott a fiúnak ezekkel a szavakkal:

- Ha ezt megforgatod, nyomban odarepülök hozzád!

Mikor a fiú megérkezett a harmadik kastélyba, gyönyörű szép leányt talált ott. A leány sírva fakadt, mikor meglátta a királyfit, és így szólt:

- Hogyan kerülsz te ide? Az én uram a tizenkét fejű sárkány. Ha hazajön, vége az életednek!

- Nem félek tőle - felelte a királyfi. - Két sárkányt már megöltem, hát majd csak ezzel is el­bánok valahogyan.

A falon ott függött egy kard, azt lekapta, és megsuhogtatta a levegőben.

Hát egyszer csak jött ám a sárkány nagy dérrel-dúrral. A királyfi meglóbálta a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak tizenegy fejét. De mire a tizenkettediket is lecsapta, a másik tizenegy újra kinőtt, és mire azokat megint levágta, addigra kinőtt a tizenkettedik. Eltartott egész alkonyatig, míg végre sikerült mind a tizenkét fejet egyszerre levágnia.

Módfelett megörült ennek a szép leány, nyomban asztalt terített a fiúnak, és arra kérte, maradjon nála örökre.

- Szívesen eleget tennék a kérésednek, előbb azonban meg kell szereznem az aranymadarat, hogy hazavigyem atyámnak. Meg tudod-e mondani nekem, hol lelek rá?

- Tudom biz én. Minden évben egyszer eljön ide, leszáll erre a fára az ablak alatt és énekel. De csak egyetlenegy olyan napja van az évnek, amikor idejön, újesztendő reggelén, napfölkelte előtt. Az aranymadár az enyém, és én neked adom, csak várd meg, amíg eljön.

A királyfi szívesen ráállt, hogy megvárja a madár jöttét. A leány azonban annyira megszerette a fiút, hogy nem akarta többé elengedni maga mellől.

Mikor tehát elérkezett újév hajnala, bedugta a fiú mindkét fülét, így azután mikor az arany­madár odarepült, és elkezdett énekelni, nem hallott a királyfi semmit; felkelt a nap, és a madár tovaszállt.

- Hol a madár? Miért nem jön? - kiáltott fel szomorúan a fiú, mikor felébredt.

- Itt volt, és elénekelte dalát. Nézd csak, itt láthatod bizonyíték gyanánt a gyöngyöket, a fa tövében. Mivel azonban te elaludtad a jöttét, most még egy évig várnod kell.

Mit tehetett mást a királyfi, ott kellett maradnia, de korábbi jókedve tovatűnt. Mikor a leány látta, hogy mennyire bánkódik a királyfi, mivel nem térhet haza atyjához, többé már nem akarta visszatartani, s a következő újév reggelén ő maga ébresztette fel.

A madár jött, letelepedett a fára, és elkezdett énekelni. Köröskörül minden csakhamar tele lett gyönggyel. A leány ekkor kezére csalogatta a madarat, bezárta egy aranykalitkába, és átnyúj­totta a kalitkát a királyfinak. És hogy gyorsan hazaérhessen, adott neki egy hatlábú paripát, amelyen senki más nem tudott volna lovagolni, csak a királyfi. Végül pedig megajándékozta egy aranyszilvával, és így szólt hozzá:

- Ha ezt megforgatod, nyomban hozzád repülök.

A királyfi repülve száguldott hazafelé a hatlábú paripán. Estére kelve egy vendégfogadóhoz ért, ahol a bátyja pincér volt, és nagyon-nagyon rossz sorban tengődött. A kis királyfi nyom­ban felismerte testvérét, és elmesélte neki, hogyan szerezte meg az aranymadarat, amelyet most hazavisz. Azt akarta, hogy a bátyja is vele együtt menjen haza.

- Ó, de szeretnék veled menni! - mondta a fivére. - De hát sokkal tartozom a gazdának.

- Én kifizetem az adósságodat - jelentette ki az öccse. Vásárolt a bátyjának is egy paripát, azután együtt lovagoltak tovább, és a legközelebbi estén ismét betértek egy vendégfogadóba. A legidősebb testvérük itt volt istállószolga, és éppen akkor hagyta alaposan helybe a gazdája, amikor a testvérei bevágtattak az udvarra. Megismerték a bátyjukat, és a legkisebbik fiú meg­szólalt:

- Gyere velünk együtt haza! Nézd, itt viszem az aranymadarat.

- Szívesen veletek mennék, de a gazdám követeli, hogy leszolgáljam a három lova árát, amelyeket tönkretettem.

- Bízd ezt rám, én kifizetem neki a három ló árát! - mondta a kis királyfi.

A következő reggelen kifizette a gazdának bátyja tartozását, vásárolt neki is egy lovat, és hárman együtt lovagoltak tovább. Ahogy így ügettek egymás mellett, megszólalt a legfiatalabb királyfi:

- Atyánk olyan nagyon bízott bennetek, hát most majd meglátja, hogy mégis én hozom el neki az aranymadarat!

Erre a fivéreit elfogta a düh, és egymás között megbeszélték, hogy megölik az öccsüket. Éjsza­ka, mikor a kis királyfi aludt, kiszúrták két szemét, kezét-lábát levágták, aztán bele­dobták egy mély kútba. Mikor ezt elvégezték, fogták a gyönyörű paripát és a kalitkát az arany­madárral, és atyjukhoz siettek vele. Miután nagy diadallal bevonultak, azt mondták:

- Nézd csak, atyánk, sok fáradsággal és veszélyek közepette sikerült megszereznünk az arany­madarat!

Megörült erre az apjuk, és azon nyomban a templomba vitette a kalitkát, megparancsolva, hogy helyezzék az oltárra. A madár azonban szárnyait szomorúan lecsüggesztve gubbasztott, és nem énekelt. A gyönyörű hatlábú paripa pedig senkit sem engedett a közelébe, még kevés­bé tűrte, hogy bárki is a hátára üljön.

A megcsonkított fiú eközben a kút mélyén feküdt, és nem tudta, hogyan is segíthetne a baján. Ekkor a rézalma véletlenül kiesett a zsebéből, a szájához ért és megfordult. Abban a pillanat­ban odarepült a három megmentett leány közül a legidősebb rézköpenyében, és megkérdezte a királyfit, hogy mit csinál itt?

- Nézd, hogyan jártam!

- A hajnali harmat gyógyír a levágott lábadra - szólt a leány és azzal elrepült. Hozott harmatot, megkente vele a királyfi lábát, s lám, az nyomban meggyógyult, és a királyfi fürgébben lépe­getett, mint valaha. A leány pedig eltűnt.

Ekkor rálépett az ezüstkörtére, amely időközben ugyancsak kiesett a zsebéből és megperdült. Hát nyomban odarepült ezüstköpenyében a második leány, akit megmentett, és megkérdezte, mi baj van.

- Nézd, hogyan jártam! - mondta a királyfi.

- A hajnali harmat meggyógyítja levágott karodat. - Ezt mondva a leány elrepült, hozott harmatot, bekente vele a fiút úgy, hogy annak a két karja egyszeriben újra ép lett, s izmosabb, mint valaha. A leány azonban a következő pillanatban eltűnt.

Ekkor a királyfi belenyúlt a zsebébe, elővette az aranyszilvát, és megforgatta. Abban a pilla­natban odarepült hozzá a legfiatalabb leány aranyköpenyében, és megkérdezte, mi baja van?

- Hiszen látod!

- A hajnali harmat visszaadja elvesztett szemed világát - szólt a leány, és azzal elrepült. Hozott magával harmatot, megkente vele a királyfi két szemgödrét, s az nyomban újra egész­séges szép szemekkel nézett a világba, s teljes szépségében látta maga előtt állni a leányt. Mielőtt azonban annyira magához tért volna, hogy megölelhesse, az már el is tűnt.

Most vette csak észre a királyfi, hogy hol van. Hogyan jusson ki ebből a mély kútból? Ekkor a zsebében megtalálta a rókától kapott ezüstsípot, és belefújt. Nyomban ott termett a róka, és megkérdezte tőle, mi baja van.

- Hiszen látod, hogy képtelen vagyok kijutni innen! - mondta a királyfi.

Erre a róka beleugrott a kútba, és így szólt:

- Kapaszkodjál meg jól a bozontos farkamban!

Alig ragadta meg a királyfi a róka farkát, az kiugrott a kútból, maga után húzva a fiút, és azt mondta neki odakint:

- Most már egyedül is boldogulsz! - és azzal beszaladt az erdőbe.

A fiú aztán gyalog vándorolt tovább, és estére kelve hazaért. Atyja nem nagyon örvendezett megérkeztén, mivel nem hozott neki semmit sem. A királyfi azonban elmesélt mindent, ami vele történt: hogyan szerezte meg az aranymadarat, és hogyan tett szert a hatlábú csodapari­pára, hogyan váltotta ki fivéreit, és milyen hálátlanok voltak azok hozzá, és milyen kegyet­lenül bántak vele. Végül azt is elmondta, hogyan menekült meg. Az öreg király azonban nem akart hinni neki.

Ekkor így szólt a királyfi:

- Be fogom neked bizonyítani, hogy igazat mondtam. Hiszen kétségtelen, hogy az szerezte meg közülünk valójában az aranymadarat, aki képes felszállni a csodaparipa hátára és lova­golni rajta, és akinek közeledtére az aranymadár felemeli szárnyát a templomban, és énekelni kezd.

- Igen, az biztos, hogy így megtudjuk, melyikőtök az igazi hős - mondta az öreg király.

Először a két idősebb fivér próbálkozott. De a ló közelébe sem engedte őket, az aranymadár pedig továbbra is csak leeresztett szárnyakkal gubbasztott a templomban, és eszébe sem jutott énekelni, amikor beléptek.

Ezután a legkisebbik királyfi tett próbát. Mikor a paripa meglátta, felnyerített örömében, és olyan jámboran állt, mint egy kisbárány, míg a hátára pattant; aztán egy darabig föl-alá lovagolt a királyfi, majd leszállt a nyeregből, és a templomba indult. Alig lépett a küszöbre, az aranymadár máris levegőbe emelte a két szárnyát, és olyan csodaszépen kezdett énekelni, hogy a királynak a szemét elfutotta a könny örömében és fájdalmában. Legkisebbik fia nyaká­ba borult, és így szólt hozzá:

- Bocsásd meg nekem, hogy kevesebbre becsültelek a két bátyádnál. Most pedig fogd ezeket az álnok, gonosz testvéreket, és tégy velük, amit akarsz.

- Úgy hát nyomban úgy megbosszulom magam rajtuk, hogy egész életükben boldogan gon­doljanak rám!

Ezzel elővette a rézalmát, megforgatta; nyomban odarepült a legidősebb leány rézköpenyében. A leány olyan szép volt, hogy a királyfi édesanyja így kiáltott fel láttára:

- Ejnye, fiam, de jól választottál!

De a fiú kézen fogta a lányt, odavezette idősebbik bátyjához, és megkérdezte:

- Akarod, hogy ő legyen a feleséged?

Nem akadt boldogabb ember a bátyjánál.

Most azután megpörgette az ezüstkörtét, és repülve érkezett az ezüstköpenyes leány, aki még szebb volt, mint a másik.

- Hát akkor ezt vedd el feleségül - szólalt meg újra az anyja -, mert ennél szebbet már nem találhatsz.

A fiú azonban ezt a leányt is kézen fogta, odavezette középső bátyjához, és megkérdezte:

- Akarod őt feleségül venni?

A bátyja képtelen volt nemet mondani.

Ekkor megpörgette az aranyszilvát, és repülve jött nyomban a legfiatalabb leány. Válláról arany­köpeny hullámzott alá, tele drágakövekkel és az aranymadár gyöngyeivel, hogy a csillagos égbolt se ragyoghatott volna szebben. Az öreg királyné elámult ezen a csodálatos szépségen, és kötőjében fogta fel a leányt, nehogy a kemény földre ereszkedve megüsse magát a törékeny teremtés.

- Jobban tudod, fiam, hogy kit válasszál, mint én! - szólt a legkisebbik fiához. - Mert ennél szebb leány nincsen a nap alatt!

Ezt a harmadik leányt azután a kis királyfi vette el feleségül, és évek hosszú során át éltek megelégedetten s boldogan.

Mikor azonban sok év múltán meghalt a szépséges királyné, vele együtt eltűnt a hatlábú paripa is, meg a templomból az aranymadár, s ezt a két csodálatos lényt azóta sem látta többé soha senki.

2012. május 15., kedd

175. mese


A három vándorló (Szavak száma: 1547)
Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor, Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is meglehetősen volt álla­pot­­jok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra vitettek, s megvette őket egy más uradalom három­száz forintért, hol szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig, mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt. Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók is mind dögöl­ve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött. Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett, János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott, mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták; azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török, hegynek tetején a három állatot, és való­ban gondolta, hogy az elszökött foglyok volnának, - a minthogy azok is voltak - de a vele volt keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak, melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, a hova a midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is dol­gukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta legvastagabbnak s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe; összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki birkáit, tudniillik keresztül vetette két lábát és azok alatt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt, megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és habjaival a szegé­nyeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen megtartotta, és mentek tovább, mig egy er­dőre találtak, hol az ő lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották, hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen meg­tartotta őket. Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak, mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda kö­szönnek; azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett, ő föl nem vette, melyen a basa meg­haragudott, s őt, mint valami kis malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János, a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette és magok lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között, hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.

2011. december 2., péntek

11. mese


Az állatok hálája (Szavak száma: 550)
Volt egyszer egy szegény vándor, aki széltében-hosszában járta a világot. Egyszer rengeteg erdőn vezetett keresztül az útja. Ahogy ment, mendegélt, farkasvermet pillantott meg az ösvény mellett. Lenézett a mélybe, s látta, hogy egy ember van a verem fenekén. – beleszakadt a szerencsétlen a farkasverembe.
Az az ember gazdag aranyműves volt, s nem egyedül esett a verembe: ott volt egy majom is, egy gyík meg egy kígyó.
Megesett rajtuk a vándor szíve, lebocsájtott egy kötelet a verembe, megmarkolta jó erősen, s lekiáltott az aranyművesnek, hogy másszék fel rajta. De nem ő, hanem a majom kapaszkodott fel elsőnek, és gyorsan kiugrott a veremből. Leeresztette a vándor másodszor is a kötelet – a gyíkocska surrant fel rajta. Amikor harmadszor leeresztette, a kígyó tekerőzött ki a veremből. Megköszönte a három állat a vándor jóságát, s búcsúzóul azt mondták neki:
-       Jótett helyébe jót várj! Megháláljuk jóságodat, számíthatsz a szolgálatunkra. De ha azt az embert megmented, ne várj tőle semmi jót, mert nincs hálátlanabb teremtmény az embernél! Ezt mi már megtanultuk, vésd te is az eszedbe!
Azzal eltűnt a három állat, a vándor azonban azt gondolta, segítenie kell szerencsétlen embertársán. Leeresztette hát a kötelet negyedszer is a verembe, s felhúzta az aranyművest. Az megköszönte a jóságát ékes szavakkal, aztán elbúcsúzott tőle, hazaindult szülőföldjére.
Tovább ment a szegény vándor, s útjában elért arra a vidékre, ahol a majom, a gyík meg a kígyó lakott. Megörültek neki az állatok, ellátták minden jóval.
A majom friss gyümölcsöt, édes fügét szedett neki, a kígyó mutatott egy hűvös barlangot, ahol kipihenheti magát, a gyíkocska meg eliramodott, egyenest a királyi palotába, elcsent egy fényes aranyat, azt vitte a vándornak, mert egy lyukas garasa sem volt. De nem árulta el, hogyan tett szert a kincsre.
Megköszönte szépen a vándor, evett-ivott, pihent egy jót, aztán elindult a király városába, megkereste az aranyművest, akit felhúzott a farkasveremből. Mutatta neki az aranyat, hátha megvenné.
Az aranyműves azonban látta, hogy az arany a király tulajdona. Nem szólt egy szót se a vándornak, hanem elment a palotába, és jelentette a királynak, hogy megfogta, és házában őrzi a tolvajt, aki aranyat lopott a király kincstárából.
A király gazdagon megjutalmazta, s elküldte nyomban poroszlóit az aranyműves házába: fogják meg a tolvajt, s vigyék egyenest a vesztőhelyre.
A poroszlók úgy tettek, ahogy uruk parancsolta. A szegény vándornak, amikor a vesztőhelyre kísérték, eszébe jutott az állatok intelme és felsóhajtott:
-       Ó, bár megszívleltem volna tanácsotokat, hűséges állatok!
Éppen arra siklott a kígyó, s meghallotta a vándor szavát. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajta.
Ott ment el az úton a király kisebbik fia; a kígyó odacsúszott hozzá, és megmarta a lábát.
Megrémült a királyfi kísérete, ki orvosért szaladt, ki kuruzslóért. De egyik sem tudott segíteni rajta. Felkiáltott akkor a király legkisebb fia:
-       Hozzátok ide azt a szegény vándort! Hátha az meg tud gyógyítani!
Eloldozták a vándor köteleit, vezették a király elé. Megkérdezte tőle a király:
-       Hogy kerültél országomba, s mért adtad tolvajlásra a fejedet?
Elbeszélte rendre a szegény vándor, hogy mentette ki a farkasveremből az állatokat, akik meghálálták tettét, meg az aranyművest, aki gonoszsággal fizetett érte. Aztán rátette kezét a királyfi sebére, és így kiáltott:
-       Ha ártatlan vagyok, gyógyuljon meg a királyfi!
Még végig se mondta, meggyógyult a királyfi, nem győzött örülni felséges apjaura.
Megjutalmazta gazdagon a vándort, s helyette a hálátlan, gonosz aranyművest vitette a vesztőhelyre.