870. mese...

Az égen felül érő cseresznyefa (2. rész. Szavak száma: 1242 )

János a templomból kijött, a ló elvitte haza. Amint odahaza le-
szállt a ló hátáról, megint olyan piszkos ruhája lett, mint előbb
volt.
Szép Úrnő hazament a templomból és keservesen sírt.
János kérdezte: — Miért sírsz Szép Úrnő?
Szép Úrnő azt felelte: — Mit tűröm, tagadom, be kell vallanom:
mióta te itt vagy, mindig szebb és szebb ruhájú legény ült mellet-
tem, de anélkül, hogy megtudtam volna, hogy ki az, mert még a
mise végét sem várta meg.
Akkor János azt felelte: — Mit tűröm, tagadom, be kell valla-
nom: én voltam.
Szép Úrnő azt felelte Jánosnak: — Na János, ha te voltál, én
leszek neked feleséged, te pedig ennek a kastélynak lehetsz az ura.
A kastélyban volt tizenkét szoba. Tizenegy kulcsot a Szép Úrnő
Jánosnak átadott, a tizenkettediket nem adta neki. János ezen
sokat gondolkozott: miért nem kapja át az о feleségitol a tizenket-
tedik szobakulcsot. Egyszer, amint János a hálószobába bement,
a kulcs ott feküdt az asztalon. János a kulcsot fölkapta és szaladt
egyenesen a tizenkettedik ajtóig. Rögtön lenyitotta az ajtót, belé-
pett a szobába. Egy tizenkétfejű sárkány ott lánccal össze volt kö-
tözve. János megijedt, ki akart rohanni a szobából. A sárkány rá-
kiáltott: — Ne szaladj ki, segíts a bajomon, még valamikor valami
nagy bajból kisegíthetlek.

Akkor János kérdezte a sárkányt: — Hát hogyan segítsek raj-
tad? Levegyem a láncokat?
Azt felelte a sárkány: — Nem, csak egy pohár vizet hozzál, mert
nagyon szomjas vagyok.
Amint a sárkány a pohár vizet megitta, azt felelte: — Hozzál
még egy pohárral, még valamikor nagy segítségedre lehetek.
Amikor a második pohár vizet megitta, azt mondta a sárkány:
— Adjál még egy pohár vizet, még valamikor valami atyádfiát a
purgatériombu is kisegíthetem.
Mikor a harmadik pohár vizet a sárkány megitta, megrázkódott,
az összes láncok leszakadtak róla. Azt felelte Jánosnak, hogy az
enyém a Szép Úrnő, nem a tied. Azzal fölfogta, és már vitte is a
levegóЪe.
János kiszaladt a kertbe, sírt keservesen, haját tépázta. Meg-
szólította Jánost a rézszínű ló. Azt felelte Jánosnak: — János, gye-
re ülj föl a hátamra, én is tudok repülni, gyere, talán majd vissza
tudjuk hozni a Szép Úrnőt. János fölugrott a hátára és repültek,
mentek.
Amint odaérnek a tizenkétfejű sárkány barlangjához, a Szép Úr-'
nő éppen akkor akart vizet bevinni a sárkánynak. János megszó-
lította a Szép Úrnőt, üljön föl a ló hátára és menjen vissza velük.
Szép Úrnő azt felelte: — Ne mehetek János, én ettől az undok
állattól nem szabadulhatok. Te menj el innen, amíg valami bajod
nem lesz.
De János nem hagyott neki békét, fölült a ló hátára és mentek.
A tizenkétfejű sárkánynak is volt egy lova, az meg az istállóban
erősen vágta a pallót. Tizenkétfejű sárkány kiment a lovához:
— Mi bajod van? Nincs szénád vagy abrakod?
Azt felelte a ló: — Szénám is van, abrakom is van, elvitték a
Szép Úrnőt.
Akkor kérdezte a sárkány: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
Azt mondja a ló: — Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa
dohányt megpipázhatsz is, még akkor is utolérjük.
A sárkány evett is, meg ivott is, tizenkét mázsa dohányt meg-
pipázott, azután felült a lova hátára, még a fele útban se voltak,
amikor elérték.
Mikor elérték, sárkány a Szép Úrnó't a ló hátáról lekapta, vitte
vissza.
János mikor hazaért, a ló hátáról leszállt, ismét keservesen sírt.
Megszólította az ezüstszőrű ló Jánost: — Na János, én is tudok
repülni, gyere ülj fel a hátamra, talán majd vissza tudjuk hozni.
János fölült a hátára. Amint odaérnek a sárkánynak a bar-
langjához, Szép Úrnő akkor vitt be fát. János megszólította Szép
Úrnó't, üljön föl a ló hátára, jöjjön velük, hagyja itt ezt a rút
állatot.
Szép Úrnó' azt felelte Jánosnak: — Hiába próbálkozol, menj
vissza, mert még a sárkánnyal hátha valami bajod történhetik.
De János nem hagyott békét, fölültek és mentek hazafelé.
A sárkánynak a lova ismét vágta a pallót. A sárkány kimegy a
lovához:
— Mi bajod? Nincs szénád vagy abrakod?
— Szénám is van, abrakom is van, elvitték a Szép Úrnó't.
A sárkány erre azt felelte: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
— Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa dohányt megpiház-
hatsz, még akkor is elérjük.
A sárkány ivott is, meg evett is, tizenkét mázsa dohányt meg-
pipázott; fölült a lovára, fele úton már utolérték. Amint a sárkány
lekapta Szép Úrnó't, azt mondta Jánosnak: — Ha még egyszer bar-
langomba mersz jönni, ezer darabba darabollak.
Akkor János visszatért haza. Leszállt a ló hátáról, keservesen
sírt, haját tépázta. Megszólította az aranyszőrű ló: — Gyere, ülj
fel a hátamra, én is tudok repülni, talán majd vissza tudjuk hozni.
Van-e kedved magadat ezer darabba daraboltatni?
Jánosnak nem volt kedve magát ezer darabba daraboltatni, de
Szép Úrnő nélkül sem tudott meglenni. Fölült a ló hátára és men-
tek.
Odaértek a sárkánynak a lakásához. Szép Úrnő akkor vitte ki
a szobából a szemetet. János megszólította, hogy üljön föl a ló há-
tára, menjenek vissza. Hagyja itt ezt a rút állatot.
Szép Úrnó'felelte: — Nahát János, volna kedved szétdaraboltat-
ni magadat ezer darabba. Én nem menekülhetek innen, csak ergye.
János nem hagyott neki békét: — Talán el tudunk menekülni!
Szép Úrnő felült a lóra és mentek.
Sárkánynak a lova vágta a pallót. Sárkány kiment a lovához:
— Mi bajod van? Nincs szénád vagy abrakod?
Azt felelte a ló: — Szénám is van, abrakom is van, elvitték a
Szép Úrnőt.
Akkor kérdezte a sárkány: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
— Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa dohányt megpipáz-
hatsz, még akkor is eléljük.
A sárkány bement, jóllakott, kivezette a lovát, azután fölült a
hátára. Éppen a kastélykert fölött voltak, mikor a sárkány elérte
őket, kezdtek leereszkedni a kertbe. Szép Úrnőt a ló hátáról le-
kapta, Jánost pedig ezer darabba darabolta, a teste széthullott a
kertbe.
És akkor repültek arra hollók a kert fölött. Látták a véres hús-
darabokat és elkezdtek enni. Azt mondja az egyik: — Ne bántsátok
ennek a szegénynek a testi maradékát, nem tudjátok hányszor
jóllaktunk ennek a véres ruháján a földön? — Azt felelte a holló a
többinek: — Jobb lesz, ha összerakjuk és ismét lesz belőle ember.
A hollók összeszedték, összerakták és ismét lett belőle ember.
Amikor összerakták sokkal szebb legény lett belőle, mint azelőtt
volt.
Amikor János életet kapott, a holló azt kérdezte: — Na, János,
fölébredtél?
Azt mondja János: — Föl. Miért nem is engedtetek aludnom,
mikor olyan jól aludtam.
A holló azt felelte Jánosnak: — Elhiszem, hogy aludtál, de ha
mi ide nem jövünk, alhattál volna örök mindig.
A holló azt felelte Jánosnak: — Te János, csak ergye mindig
délnek, találsz egy utat, azon csak mindig tarts. Az út mellett majd
lesznek vadállatok megkötözve lánccal, te azokat engesd el, azok
még majd téged kiszabadíthatnak. És amint mész az úton, majd
találsz egy szalmástetejű házat. Ott lakik egy boszorkány, annak
van három leánya. Az azokat a lányokat át tudja változtatni lo-
vakká. És arra vigyázz, hogy annak a vén boszorkánynak te tudj
előbb köszönni, mert ha az köszön neked előbb, akkor az a vén
boszorkány téged lefejez. Amikor odaérsz, kérj tőle szolgálatot. Há-
rom nap lesz nála három esztendő, eddig kell teneked ott szolgálni.
Amikor az időd letelik, téged a boszorkány ki akar fizetni ezüsttel,
arannyal, de te ne fogadj el tôle semmi mást, mint a szemétdombon
fekszik egy piszkos ló, a tyúkólban van egy nyereg meg egy rozsdás
kard, másba ne egyezz bele.
János útnak vette magát és ment a kijelölt útnak.
Amint ment, az út mellett egy farkas oda volt kötve egy fához,
könyörgött Jánosnak, hogy oldja el, még valamikor valami bajból
kiszabadíthatja. De János félt, mert a sárkánnyal is megjárta: el-
vitte a Szép Úrnőt. Azt felelte a farkasnak: — Nem szabadítlak el,
mert amilyen éhes vagy, te engem megeszel.
A farkas könyörgött neki: — Nem bántlak én, még valamikor
nagy segítségedre lehetek.

 

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella

 

514. mese,

ERŐS JÁNOS (Szavak száma: 2269)

Egy embernek meghalt a felesége, és három leánya maradt. Akkor feleségül vett egy másik asszonyt, aki fiút szült neki, és a gyermeket Jánosnak nevezték el. Az anyja annyira szerette ezt a fiút, hogy hét éven át szünet nélkül szoptatta. A férfi végül is elveszítette a türelmét, és egyik nap, amikor a felesége éppen szoptatott, mérgesen azt mondta neki:

- Ej, bárcsak tehénné változnál!

Hát uramfia, az asszony abban a pillanatban tehénné változott, és ettől fogva mindennap kiküldte az ember a kisfiút az anyjával együtt a legelőre. A fiú elégedett volt sorsával, mert így egész nap tovább szophatott. Apja reggelenként, mikor elindultak, egy hamuban sült pogá­csát adott neki, ezt azonban a fiú minden alkalommal elhajította.

Látva, hogy a fiú rövid idő alatt milyen nagy és erős lett, elcsodálkozott az apja, és töprengett, hogy ennek a hamuban sült pogácsa semmiképpen sem lehet oka, és így szólt a legkisebbik lányához:

- Eredj ki máma te is az öcséddel, és figyeld meg, mit csinál egész nap!

Amikor kiértek a mezőre, János elhajította a pogácsát. A nővére megkérdezte:

- Hát most aztán mit fogsz enni?

A fiú így felelt:

- Az én táplálékom a szél.

Volt azonban nála egy kis üveg, aki abból ivott, az nyomban mély álomba került. Mikor tehát a fiú megéhezett, azt mondta a nővérének:

- Gyere, igyál egy kortyot az üvegemből!

A lány ivott, és egykettőre elaludt. Akkor János odament az anyjához, és egész estig szopta a tejét. Hazaérve kérdezte az apjuk a lányától:

- Mit csinált ma János?

Akkor a lány elmondta:

- Alig értünk ki a mezőre, eldobta a kenyerét, és mikor megkérdeztem tőle, hogy most hát mit fog enni, azt válaszolta: „Az én táplálékom a szél!”

Másnap reggel a középső lányát küldte el velük az ember. Ez azonban ugyanúgy járt mint az első, s ő sem tudott többet mondani az apjának, mint a húga.

Harmadik nap így szólt az ember a legidősebb lányához:

- Menj el velük most te, és figyeld meg jól, mit csinál az öcséd!

Amikor kiértek a mezőre, János elhajította a hamuban sült pogácsáját ezzel a kiáltással:

- Ilyen ételre nincs szükségem!

- Hát akkor mivel laksz jól? - kérdezte tőle a nővére.

- Hiszen hallottad, hogy az én táplálékom a szél!

A lány erre elmosolyodott, és azt gondolta magában:

- Várj csak, engem nem csapsz be!

Mikor a fiú megéhezett, ennek a nővérének is inni adott a kis üvegből. A lányt menten el is nyomta az álom. Ennek a lánynak azonban a nyakán is volt elrejtve két szeme, amelyik mindig nyitva volt, és mikor a homlokán levő két szeme álomra csukódott, a nyakán lévő két szemével akkor is mindent látott, ami körülötte történt.

János megint odament az anyjához szopni, mint eddig is mindennap.

Mikor aztán este hazaértek, és az apjuk megkérdezte a lányától:

- Az öcséd ma is széllel táplálkozott?

Azt felelte a lány:

- Nem. - És azzal elmesélte, mi történt.

Akkor az ember nagyon megharagudott, és így szólt Jánoshoz:

- Mivel tovább szoptál, és így becsaptál engem és a nővéreidet, holnap meghalsz a tehén­anyáddal együtt!

Elszomorodott ezen a fiú, kiment az anyjához az istállóba, és elpanaszolta neki keservét.

- Ne félj, gyermekem - biztatta az anyja -, de mielőtt pirkadna, gyere ki hozzám!

Mikor a fiú a megbeszélt időben kijött, és elkötötte a tehenet, az szarvai közé kapta gyerme­két, és elfutott vele messzire, egy magányos erdőbe, úgyhogy többet semmit sem hallottak róluk. Itt a fiú tovább szopott egészen addig, amíg újra el nem telt hét teljes esztendő. Akkor az anyja így szólt hozzá:

- Eredj, húzd ki a földből a legvastagabb tölgyfát, és állítsd a csúcsával lefelé!

A fiú elment, kirántotta a tölgyfát, de nem tudta a csúcsával a földre állítani. Akkor azt mondta az anyja:

- Még hét esztendeig szopnod kell tovább!

Mikor ez a hét esztendő is letelt, így szólt a fiához:

- Most már háromszor hét éven át szoptál, menj hát el újra, és tégy próbát a legvastagabb tölgy­fával!

János elment, és kirántotta a legvastagabb tölgyfát a földből olyan könnyedén, mintha csak egy földbe dugott vessző volna, és könnyen a csúcsára állította.

- Most már jól van! - mondta az anyja. - Mostantól kezdve már magad is tudsz gondoskodni magadról, indulj hát el a nagyvilágba!

Ezzel a tehén elfutott, János pedig buzogányt készített magának a tölgyfából, és elindult világgá. Ahogy így ment egy darabig, nagyon megszomjazott. Akkor meglátott két hegy közül előkanyarogni egy kis folyót, odament, hogy igyék.

Fenn a hegytetőn azonban egy kövér ember ült, állandóan köveket morzsolt, s ezektől a víz nagyon zavaros lett. János felkiabált neki:

- Hé te, ott fenn! Ne tedd zavarossá a vizemet, mert különben felmegyek, és akkor jaj neked!

Az ember azonban csak nevetett, még gyorsabban morzsolta a köveket, és visszakiáltott:

- Én vagyok a Kűmorzsoló, vigyázz, mert téged is ízzé-porrá zúzlak!

Mérges lett erre János, felszaladt a hegyre, és kötésig belevágta az embert a földbe.

- Kíméld meg az életemet, és én szolgálni foglak - könyörgött a Kűmorzsoló.

- Hát jól van, nem bánom! - felelte János, s azzal kihúzta a Kűmorzsolót újra a földből, aztán együtt indultak tovább.

Elértek egy erdőbe. Ott megláttak egy embert, aki olyan magas volt, mint a fák. Ez az ember a görbe fákat kiegyenesítette, az egyeneseket meggörbítette. János megfenyegette, így szólván hozzá:

- Hagyod nyomban békében azokat a fákat olyannak, ahogyan nőttek, különben jaj neked!

A hosszú ember azonban csak nevetett, tovább munkálkodott, és visszakiabált:

- Én vagyok a Fanyűvő. Neked is kitekerhetem a nyakadat!

Dühbe gurult erre János. Odament, és úgy földhöz vágta a Fanyűvőt, hogy akkorát csattant, mint mikor a vihar egy hatalmas tölgyfát dönt ki. Erre a hosszú ember rimánkodni kezdett az életéért, és azt mondta, hogy szívesen szolgájává szegődik. Mire János kihúzta a földből, és aztán együtt folytatták tovább az utat.

Néhány nap múlva egy kis házikóra akadtak az erdőben, a háznak azonban nem volt lakója. Ekkor megszólalt János:

- Költözzünk be ebbe a házikóba, és mialatt ketten közülünk vadásznak, a harmadik maradjon itthon, és főzzön valami ebédet.

Első nap a Kűmorzsoló maradt otthon. Amint főzte az ételt, egyszerre csak odajött egy apró emberke, akinek hétsinges szakálla volt, és elkezdett siránkozni:

- Jaj, de fázom!

- Hát gyere ide és melegedj! - szólt hozzá a Kűmorzsoló.

Az emberke erre odament a tűzhelyhez, egy szempillantás alatt felborította a fazekat, aztán sietve eliszkolt. Mikor a másik kettő hazaérkezett, és enni kért, elmesélte nekik a szakács, hogyan járt. János erre méregbe gurult, fogta a buzogányát, és addig ütötte a szolgát, amíg el­ment az étvágya.

Másnap a Fanyűvő maradt otthon, és ő is ugyanúgy járt, mint a Kűmorzsoló. Megint odajött az apró emberke, feldöntötte a fazekat, aztán sietve eliszkolt, és mikor a másik kettő éhesen hazaért, nem találtak semmi ennivalót. Akkor János ezt a szolgát ugyanúgy elverte a buzo­gányával, mint előző nap a másikat, míg csak el nem szállt az étvágya.

Harmadik nap azután azt mondta János:

- Na, most én maradok itthon!

Az apró emberke megint jött és jajveszékelt:

- Jaj, de fázom!

- Hát gyere ide, aztán melegedj! - mondta neki János. Ő maga is odaült azonban a fazék mellé, és úgy ügyelt az emberkére.

Amikor az ismét fel akarta dönteni a fazekat, János gyorsan megragadta a szakállánál fogva, aztán kezébe kapta a főzőkanalat, és azzal úgy vágta szájon, és akkorát ütött a hátára, hogy a kisöreg megnémult, és tehetetlenné vált. Akkor János kivitte, a szakállát egy fa törzse köré csa­varta, és a végét odaszögezte a fához. Aztán visszament a házba, és befejezte az ebéd­főzést.

A másik kettő előre örvendezett hazafele menőben, hogy most majd ők verik el Jánost. De bizony az étel készen várta őket, így hát békében kellett maradniok. Mikor befejezték az ebédet, így szólt hozzájuk János:

- Most gyertek velem, és nézzétek meg az emberkét, aki felborította a fazekatokat! Oda­kötöttem kint egy fához.

Kimentek hát, de mit láttak? A törpe a fával együtt eltűnt. Ott azonban, ahol előzőleg a fa állott, hatalmas lyuk tátongott.

- Várj csak - mondta János -, megtalállak én téged!

Akkor faháncsból hosszú kötelet fontak, és azon leeresztették Jánost, de háromszor hét napig tartott, amíg a lába földet ért egy hosszú sötét folyosóban. Végre aztán kivilágosodott körü­lötte, és újra égbolt borult föléje. János meglátott egy hatalmas palotát és bement.

A palota legbelső szobájában három szép királyleányt talált, akik folyton-folyvást sírtak és jajgattak. Mikor meglátták Erős Jánost, így szóltak hozzá:

- Szerencsétlen ember, hogy kerülsz te ide? A mi urunk a tizenkét fejű sárkány, ha az itt talál téged, elvesztél!

- Én bizony nem félek tőle! - felelte János. - Jöjjön csak minél előbb, majd elbánok véle!

Hát egyszer csak jött ám a sárkány dühösen fújtatva, és tüzet okádva:

- Emberszagot érzek!

- Jó szimatod van, te undok szörnyeteg! - kiáltotta János, és előugorva, rárontott a sárkányra. Valamennyi fejét összemarkolta és megfojtotta, a vonagló sárkánytestet és a farkát pedig földre verte a buzogányával úgy, hogy nem mozdult többé.

Hej, megörültek erre a királylányok, és elmesélték, hogyan rabolta el őket a sárkány. Megkö­szönték Erős Jánosnak, hogy megszabadította őket, és kérték, hogy most már vezesse ki őket újra a felső világra.

János azonban előbb végigjárta az összes szobákat, és szemügyre vett mindent. Hát a leg­utolsó szobában mérhetetlen halom aranyat, ezüstöt és drágakövet talált. Magához vette a kincset, azután kézen fogta a királylányokat, és kivezette őket a sötét folyosón át a felső világba vezető nyíláshoz. De felkiabált előbb a társainak, hogy három királylányt hoz és sok-sok kincset; a két idősebb királylány legyen az övék, a legkisebbet pedig ő veszi feleségül, a kincsen meg majd elosztoznak, csak most húzzák fel sorjában mindannyiukat.

Mikor a Kűmorzsoló és a Fanyűvő felhúzták a három leányt meg a kincset, látták, hogy a király­lányok mind nagyon szépek, de a legkisebbik a legszebb köztük. Akkor megegyeztek egymás közt:

- Ezt ne kapja meg János. Félig felhúzzuk őt is, aztán eleresztjük, s akkor halálra zúzza magát!

János azonban megsejtette gonoszságukat. Nagy követ kötött a kötél végére, és lám, mikor azt felhúzták a távolság feléig, hirtelen eleresztették a kötelet, úgyhogy a kő lezuhant, és apró da­ra­bokra zúzódott. Azok ketten odafent megörültek, fogták a sok kincset és a királyleányokat, és továbbálltak. Nemsokára azonban elkezdtek egymással civakodni, mert mindketten magu­kénak akarták a legkisebbik királykisasszonyt.

Eközben János törte a fejét, hogyan is tudna feljutni a felső világba. Sokáig bolyongott ott körbe, és nem tudott magán segíteni. Végül egy zugban ráakadt a törpére, akinek hétsinges szakálla még mindig a tölgyfa köré csavarodott, s azt folyton vonszolnia kellett maga után. Így kínlódva kellett neki most egy másik utat mutatnia Jánosnak a felvilágra.

Mentek, mentek, és hosszú idő múltán egy hatalmas fához értek, annak a csúcsa messze fel­nyúlt a felső világba. Akkor a törpe azt mondta Jánosnak: másszon csak fel a fára, úgy majd feljut a felső világba.

János hétnapi mászás után végre felért a fa tetejébe, onnan látott nagyon-nagyon messze egy icipici fényességet, és az a fény már a felvilágból jött. De hogyan jusson ő el oda?

Miközben ezen törte a fejét, meglátott a fán egy hatalmas griffmadárfészket, amelyikben fiókák voltak. Éppen egy óriáskígyó kúszott felfelé a fán, s fel akarta falni a madárfiókákat. Amikor a két kis griffmadár észrevette a kígyót, ijedten verdestek a szárnyukkal, és elkezdtek kétségbeesetten kiabálni:

- Kedves jó ember, segíts rajtunk, különben elvesztünk!

Erre János a buzogányával szétzúzta a kígyó fejét, aztán két kezébe kapva a kígyótestet, ezer darabra szaggatta.

Eközben hazaérkezett az öreg griffmadár is. Mikor meglátta fészke mellett a vérrel be­fröcskölt Jánost, nyomban azt gondolta:

- Hű, ez az ember megölte a fiókáimat!

Irtózatos dühre gerjedt, és első dühében azon nyomban lenyelte Jánost. Ekkor azonban meg­látta épségben a fiókáit, akik elmesélték neki, hogyan mentette meg őket ez az ember a gonosz kígyótól, és sírva panaszkodtak, amiért jóságáért ez lett a szegény ember jutalma.

Akkor az öreg griffmadár újra kiköpte Jánost, aki sokkal szebb és daliásabb lett, mint volt előzőleg; a griffmadár pedig így szólt hozzá:

- Kívánhatsz magadnak bármit, amiért megmentetted a gyermekeimet!

- Vigyél fel engem a felvilágra! - mondta János a griffmadárnak.

- Meglesz. De előbb hozz fel ide nekem hét hordó bort és hét oroszlánt, hogy legyen élelmem az úton, mert az bizony sokkal hosszabb lesz, mint te gondolnád.

János lemászott a fáról, és mindent felhordott, aztán felrakta a griffmadárra, és felült a madár nyakára. Akkor a griff felemelkedett a levegőbe, és repülni kezdett a kis fényfolt felé. Vala­hányszor elkiáltotta magát:

- Húst! Bort! - János mindig a szájába dobott egy oroszlánt, és beleöntött egy hordó bort. Mire minden élelem elfogyott, fel is értek a felvilágra. János leszállt a griff hátáról, és megkö­szönte, hogy felhozta. A madár azután villámgyorsan ereszkedett is vissza a fészkére.

János tovább vándorolt, és hamarosan találkozott két királyfival, akik azért indultak világgá, hogy feleséget keressenek maguknak.

- Jöjjetek velem! - mondta nekik János, és azok követték.

János ekkor az álnok szolgákra gondolt, és a szép királylányokra, azok közül is különösen a legfiatalabbra és egyben legszebbre, akit feleségül akart venni.

Kis idő múltán találkozott a szolgáival, azok még akkor is veszekedtek, mert egyik sem akarta átengedni a másiknak a legfiatalabb királykisasszonyt. A három leány távolabb állt, és onnan figyelték a veszekedést. Ekkor János váratlanul a dulakodók közé lépett, éppen akkor, amikor azok keményen összeakaszkodtak. Mikor meglátták őt, nyomban megdermedtek a rémülettől, János pedig mennydörgő hangon rájuk kiáltott:

- Megálljatok, ti gyáva nyomorultak! Most megkapjátok a béreteket azért, amiért be akartatok csapni!

Azzal felemelte buzogányát, és egyetlen csapással agyonütötte mindkettőt.

Ezután odament a királylányokhoz, és megkérdezte a legkisebbet, hozzámenne-e feleségül. A leány nem mondott nemet, és János ekkor örvendezve így szólt a két idősebbik királykis­asszonyhoz:

- Mivel minden nőnek meg kell találnia a maga párját, így hát én gondoskodom rólatok!

Azzal odavezette őket a két királyfihoz, s mindegyiküknek átadott egy leányt. A tömérdek kincset is megosztotta velük, és aztán együtt ülték meg a lakodalmukat, és mindannyian nagyon-nagyon boldogok voltak.