A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyémánt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyémánt. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. április 12., kedd

566.mese.-...


KÍGYÓS JANCSI (Szavak száma: 905)

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.

Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:

- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.

A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresz­tül, megszólítja valaki.

Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.

Azt mondotta Jancsinak a kígyó:

- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.

Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.

Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:

- Hát hol lakik a te édesapád?

Mondotta a kígyó:

- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.

Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.

Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.

Azt mondja Jancsinak a disznó:

- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.

Mondotta Jancsi:

- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:

- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de meg­varázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.

Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.

- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:

- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.

Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.

Mondja ez is Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.

Mondotta Jancsi:

- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:

- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.

Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.

A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.

Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:

- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.

Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:

- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.

Mondotta Jancsi:

- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!

- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.

Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:

- Egyél-igyál, fiam!

Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.

Megszólal a lány:

- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit haza­hoztál.

- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.

Mondja a kígyókirály:

- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.

De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.

Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.

De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.

Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

2011. december 28., szerda

37. mese


A kiskakas gyémánt félkrajcárja. (Szavak száma: 530)
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!
Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

2011. december 18., vasárnap

27. mese


A fehér egerek királynéja (Szavak száma: 1062)
Nézzétek csak azt a furcsa követséget, mely amott a fényes királyi palota felé vágtat. Három délczeg levente büszkén üli meg a lovát s hol jobbra, hol balra kanyarodik, míg végre odaérnek a palota elé.
De nini! Mi lett a három leventéből? Három fehér egérke. Mindegyik egy-egy felkantározott szürke egeren vágtatott idáig. Figyeljetek rám, mit keres az a furcsa követség a fényes palo­tában.
A királyi palota nagy fogadó termében ül éppen a király, egész udvarától körülvéve. Arcza ragyog az örömtől, mert mellette jobbra bíborbársony széken ül egyetlen leánykája, a gyö­nyörű Hajnalka.
Egy hírvivő jelentette, hogy követség érkezett, sürgősen kér bebocsáttatást, hogy a király magas színe elé járulhasson.
- Szívesen látom a követséget - felelt jóakarólag a király s csakhamar elfoglalta trónját, a honnan rendesen meg szokta hallgatni a követségek panaszait, vagy óhajtásait.
A szárnyajtó feltárult, s hajlongva, bókolva belépett rajta a három fehér egérke.
- Felséges királyom! - így kezdte ékes szavait a legidősebb egér. Emlékezel még arra az időre, mikor egyszer az ellenséges ország fejedelme, egész hadával egy zivataros éjjel be akart törni palotádba? Mi akkor egész seregünkkel segítségedre jöttünk, addig czinczogtunk, kaparász­tunk körülötted a, míg fölébredtél s megmentettük életedet.
- Emlékezem - válaszolt meghatottan a fejedelem.
- Kegyelmes királyom, te akkor azt igérted, hogy ha a fehér egerek királynéja egyszer meghal, akkor a te leányod, a ki piczi volt, az fogja átvenni a királyi pálczát. Királynénk tegnap jobblétre szenderült s mi ma eljöttünk magas színed elé, s kérünk, váltsd be az igéretedet.
Hajnalka e szavak hallatára keservesen zokogott. Hogyan, ő elszakadjon édes, szeretett atyjától, a kit még sohasem hagyott el egy napra sem? Elmenjen messzire, idegen országba, a fehér egerek közé, a hol nem fogja őt megérteni senki! Nagyon, nagyon sírt a szegény királyleány s atyja arcza is mélyen beborult, de legyőzte fájdalmát és így felelt:
- Az én adott szavam szent! Eredj, drága leányom s légy kegyelmes, igazságos királynéja népednek!
Aztán előhozatta kincstárából a legdrágább gyémántokkal kirakott koronát s körülövezte vele Hajnalka éjszínhaját. A királyi istállóból nyolcz paripát fogatott egy arany hintóba, abba ültette Hajnalkát, megcsókolta, ráadta atyai áldását. Az egész udvar zokogva kísérte ki a hintót a királyi palotából. Robogott a hintó, el messze vidékre s minél távolabb voltak az édes otthontól, annál borúsabb lett az égbolt, kietlenebb, kopárabb a vidék köröskörül, mig végre egy sivatagba értek, ott aztán megállították a lovakat.
Hajnalka ismét keserves könnyekre fakadt:
- Jaj nekem! Hát mondjátok, egerek, ez a kopár, kietlen sivatag lesz ezentúl az én birodal­mam? Hisz itt eltikkadok a forró nap hevétől, mert közel és távolban egyetlen lombos fa sincs, melynek árnyékába menekülhetnék a forróság elől.
- Vígasztalódjál, királynénk! - válaszoltak az egerek. - Mindjárt elvezetünk palotádba, ott aztán kellemes és hűvös a lég, elhalt királynénk nagyon jól érezte magát benne.
- Igen, mert az is egérke volt, mint ti valamennyien - sóhajtott Hajnalka.
- De a te számodra még pompásabban rendeztük be! - s azzal bevezették a királynét egy föld alatt fekvő barlangba, a hol a napnak csak egy parányi sugara törhetett a repedéseken keresz­tül.
A padló fehér homokkal és virágokkal volt teleszórva, s a barlang közepén gallyakból és levelekből emelkedett egy ágyacska. Az egyik falból kristálytiszta forrás bugyogott elő. A királyné nagyon szomjas volt s jól esett neki a friss forrás vize. Megkóstolta aztán a mézes­kalácsot is, a mit az egérkék számára összehordtak. Bár otthon, édes atyjánál más étkekkel szolgáltak neki, azért jól esett a mézeskalács is, mert érezte, hogy mennyi szeretettel és jóakarattal nyujtják azt neki.
Az egerek nagyon megörültek uj királynéjoknak s nagy ünnepet rendeztek a tiszteletére, melyre megjelent Egérország apraja-nagyja, s dobolva, tánczot járva tudatták azt az ünnep előestéjén Hajnalkával.
Mikor azonban eltávoztak mindnyájan, s a királyné magára maradt a sötét barlangban, megint csak hangos sírásra fakadt, s addig sírt, a míg elbágyadva elaludt.
Mire ismét fölébredt, már közelgett a menet, hogy meghívják az ünnepre. Elől a szertartás­mester arany pálczát tartva a kezében, utána a zenekar, a Rákóczy-indulót játszotta, mögöttük lépkedett méltóságosan egy különösen szép, délczeg fehér egér, melynek bíborpalástján királyi származás jele volt, s fejét szomorúan lehajtotta.
A mint a királyné előtt elhaladt, nagy szomorú szemét reá emelte, s Hajnalka, maga sem tudta, miért, nagy szánalmat érzett a kis egér iránt.
Kezdődött a táncz. Hajnalka még sohasem látott ennél kedvesebb képet. Az egér-kisasszony­káknak nem kellett fehér ruha, mégis fehérbe voltak, s olyan szépen, ügyesen lejtették az egér-úrfiakkal a tánczot. Csak a királyi származású egérke nem vett részt a mulatságban, félreállt a terem sarkába s szemében könnyek csillogtak.
A királyné megkérdezte a szertartásmestertől, hogy kicsoda az a szomorú alak a sarokban?
- Királyném! - válaszolt a szertartásmester, - az a mi elhalt királynénk fia s azért szomorkodik, mert nem juthatott a trónra. De hát a mi országunkban csak királynénak szabad uralkodnia. Ha te azonban őt választanád királyi férjedül, akkor megosztaná veled a trónt, s visszatérne az ő boldogsága is.
Hajnalka eleinte nagyon megijedt, hogy egy fehér egeret válaszszon férjéül de eszébe jutott atyja intése, hogy legyen kegyelmes és igazságos mindenben. Elhatározta tehát, hogy vissza­adja az egérkirályfinak országát, trónját s kihirdettette másnapra a lakodalmat.
A mint a királyné másnap reggel fölébredt, aranynyal, ezüsttel hímezett menyasszonyi ruhát talált ágya előtt, s egy mirtuskoszorút csupa gyémántból. Gyorsan felöltözött s mire kész volt, megjelent a lakodalmi menet.
De minő csoda! A közeledő menet nem állott egerekből, hanem boldog ragyogó emberi ala­kokból. Fényes selyembe, bársonyba öltözött leventék s hófehér ruhákba öltözött leányok, a kik drága kincseket hoztak nászajándékul.
A menet közepén délczeg, gyönyörű ifjú lépett méltóságosan, palástján drágakövek ragyog­tak, s szemében a boldogság sugara játszott. Hajnalka szivecskéje nagyot dobbant, mert az nem volt más, mint az egérkirályfi, a kiből tegnap óta ilyen gyönyörű ifjú lett.
A nép térdre borult a királyné előtt, s a szertartásmester az egész ország nevében megköszönte Hajnalkának nemes elhatározását, a melylyel egy egész ország népéről levette a varázst.
Évtizedek óta hiába várták, hogy egy királyi vérből származott leány megsajnálja a királyfit. Ime most beteljesült a szabadulás föltétele, ő megsajnálta őket, s ezzel levette az egész országról a varázst.
Milyen boldog volt Hajnalka, hogy ilyen dúsan meg volt jutalmazva jósága. Büszkén és boldogan indult a templomba a gyönyörü királyfi oldalán. Boldogsága még nagyobb lett, mikor a templom előtt édes atyját látta, a ki az egész udvarral megjelent a lakodalmi ünnepre.
Három nap és három éjjel tartott a vigalom, ezalatt szebbnél-szebb városok és paloták emel­kedtek a barlang helyett, s Hajnalka a legszebb ország királynéja lett. Nagyon, nagyon sokáig uralkodott boldogan királyi férjével együtt.

2011. november 23., szerda

2. mese


A diófa – ágacska Szavak száma: 943
Volt egyszer egy gazdag kereskedő, aki sokat járt idegen országokban. Egy nap megint útra készült messze földre, s azt mondta három lányának:
-       Édes lányaim, nagy útra megyek, ajándékot hozok nektek, de mondjátok meg, minek örülnétek legjobban.
Azt mondta a legnagyobbik lány:
-       Hozzál nekem, apám, egy szép gyöngykalárist!
A középső így szólt:
-       Énnekem egy szép gyémántos gyűrűt!
A legkisebb megölelte az apját, és a fülébe súgta:
-       Nekem egy szép, zöldellő diófa-ágacskát hozzál, édesapám!
-       Meglesz, amit kértek – mondta az apjuk. – Isten veletek!
Azzal útra kelt, sok portékát vásárolt, sok ügyes-bajos dolga volt, de nem felejtette el, mit kértek lányai. Megvette már a gyöngykalárist a legnagyobbik lányának, a gyémántgyűrűt a középsőnek. Csak diófa-ágacskát nem talált sehol, hogy is talált volna abban a nagy városban? Hazaindultában gyalogszerrel ment egy jó darabon; azt remélte, majd erdőn át visz az útja, s ott biztosan talál diófát.
Ment, mendegélt, de erdő csak nem akadt útjába. Elszomorodott a kereskedő, hogy épp a legkisebbik, a legkedvesebbik lánya szerény kívánságát nem teljesítheti.
Hanem egyszer csak sűrű erdőbe fordult az útja, s alig egy-kettőt lépett benne, beleakadt a kalapjába valami. Felnézett – hát egy zöldellő, szép diófaág hajladozott fölötte, rajta aranydió, egész fürt. Megörült a kereskedő nagyon, felnyúlt, és letörte az ágat.
Abban a szempillantásban egy vad medve rontott ki a sűrűből, felágaskodott, mintha nyomban szét akarná tépni a kereskedőt. Elbömbölte magát rettenetes hangon:
-       Mért törted le a diófám ágát, gonosz emberfia? Most széttéplek, nem menekülsz!
Megijedt a szegény kereskedő, könyörgőre fogta:
-       Kegyelmezz, jó medve, engedj utamra a diófa-ágacskával, meghálálom! Küldök neked egy nagy sonkát meg egy bödön mézet!
-       Tartsd meg magadnak- bömbölte a medve. – Csak akkor engedlek utadra, ha megígéred: nekem adod, aki elsőnek szalad elébed, ha hazatérsz!
Ráállott a kereskedő könnyű szívvel, mert a kutyája szokott elébe szaladni, hát azt gondolta, nem nagy dolgot kér a medve. Megegyeztek, aztán a medve visszacammogott a sűrűbe, a kereskedő pedig boldogan indult hazafelé.
Az aranydióval megrakott ágacska csak úgy ragyogott a kalapja mellett, mikor hazaért. Örvendezve szaladt elébe a legkisebbik lánya, a sarkában a kutya, aztán a két nagyobbik lány meg az anyjuk.
Megijedt a kereskedő, amikor látta, hogy a legkisebbik lánya röppen elébe elsőnek. Szívére ölelte, aztán sírva beszélte el a diófa-ágacska történetét. Sírtak-keseregtek a többiek is. Hanem egyszer csak azt mondta az anyjuk:
-       Ne sírjatok, kedveseim, majd segítünk a bajon! Ha eljön a medve, és téged, kedves uram, emlékeztet az ígéretedre, odaadjuk kerünkből a madárijesztőt, jó neki az is.
Megörültek az okos szónak, nem is gondoltak többet a medvével, ajándékaikban gyönyörködtek. A legkisebbik lány mindig magával hordta a zöld diófa-ágacskát, el is feledkezett apja ígéretéről.
Egy nap azonban egy nagy, sötét hintó állt meg a kereskedő háza előtt, kiszállt belőle egy bozontos, rút medve, és berontott a házba, kérni a jussát.
Az asszony kiszaladt a kertbe, fogta a madárijesztőt, felöltöztette ékesen, s azt ültette a medve hintajába. elindult a hintó, csak úgy porzott az út utána. Egyszer csak azt mondja a medve a madárijesztőnek:
Kedves mátkám, galambom,
Vakargasd a bozontom,
megbánod, ha nem teszed!
Nem vakargatta bizony a madárijesztő, hogy is tehette volna szegény! Akkor vette észre a medve, hogy becsapták; kihajította a hintóból a madárijesztőt, és visszarobogott a kereskedő háza elé. Berontott a házba, és kérte az igazi mátkát. Mit tehetett a szegény kereskedő meg a felesége, megölelték, megcsókolták legkisebbik lányukat, s nehéz szívvel felültették a medve hintajába.
Vágtatott a hintó, porzott az út nyomában. A medve egyszer csak odahajtotta a bozontos fejét a lány ölébe, és dörmögte:
Kedves mátkám, galambom,
vakargasd a bozontom,
megbánod, ha nem teszed!
Vakargatni kezdte a füle tövét a lány, de olyan finoman, gyöngéden, hogy a medve rút ábrázata mindjárt nyájas lett, s a szegény lány, ahogy elnézte, már nem is félt tőle olyan nagyon.
Nem tartott sokáig az út, mert a hintó sebesen röpült, mint a szél. Nemsokára megálltak egy sűrű rengetegben, a medve nagy, sötét barlangja előtt.
Reszketett szegény lány félelmében, mikor meglátta, hol kell aztán laknia. A medve meg átölelte karmos-bozontos mancsával, és azt dörmögte:
-       Itt élsz ezután velem, kedves mátkám, boldog leszel, meglásd. Jól viselkedj, nehogy bántsanak az állatkáim!
Azzal a sötét barlangban kinyitott egy vasajtót, s bevezette a lányt. Most rémült csak meg igazán a szegény teremtés! Csúf férgekkel volt tele az a terem – mindjárt köréje gyűltek, ahogy meglátták. A medve azonban azt brummogta:
amerre lépsz,
körül ne nézz,
ha félsz!
Úgy is tett a lány, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre egyenesen, a termek során, s a rút férgek nem bántották. Így mentek át tíz termen. Az utolsó telis-tele volt utálatos szörnyetegekkel, sárkányokkal, kígyókkal, békákkal. De a medve megint a fülébe dörmögte:
Amerre lépsz
körül ne nézz,
ha félsz!
Remeget a szegény teremtés, mint a nyárfalevél, félelmében és utálatában, de csak ment, nem nézett se jobbra, se balra. Mikor kitárult előttük a tizenkettedik ajtó, ragyogó világosság csapott a szemébe, csodálatos muzsika hangzott fel, úgy zengett, mint az örömrivalgás. A lány magához sem térhetett ámulatából, amikor egyszer csak hatalmas zúgás-dübörgés támadt, mintha ég-föld összeszakadt volna. Aztán minden elcsöndesült. Eltűnt az erdő, a sötét barlang, az undok férgek, eltűnt a medve is. Pompás palota támadt a helyükben, aranytól tündöklő termek, fényes ruhájú szolga sereg. Szépséges királyfi állt a lány előtt, a palota ura – ő volt a bozontos medve. Szívére ölelte szépséges menyasszonyát, és így szólt hozzá:
-       Bátorságoddal, jó szíveddel feloldottál a varázslat alól. akarsz-e a feleségem lenni?
Megtetszett a lánynak a daliás királyfi, mindjárt igent mondott neki. Meg is tartották nyomban a lakodalmat.
A lány még királyné korában is mindig a keblén viselte a diófa-ágacskát, amely nem hervadt el soha. Odahívta lakni a palotába a szüleit, nővéreit is, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.