372. mese

Ali, a gyáva vitéz (Szavak száma: 3233)

Valamikor réges-régen élt egyszer egy Ali nevű szegény ember. Magas termetű volt, széles vállú, a keze olyan erős, hogy a vaspálcát is meghajlította. Aki a hegyek között találkozott vele, azt hitte, óriást lát. Egy városszéli öreg házikóban lakott Ali a feleségével. Gyermekük nem volt.

Ali mindennap kiment az erdőre, fát vágott ki, faszenet égetett belőle, a faszenet nádból font kosárba rakta, és szamárháton elvitte a városba eladni. Abból élt a feleségével.

Csak eléldegéltek így, nem panaszkodtak. Nem is lett volna semmi baj, ha Ali nem lett volna olyan félős természetű. A világon mindentől félt, éjjel az orrát ki nem dugta volna a házból. És ráadásul egyszer még rosszat is álmodott, álmában széttépték a farkasok az erdőn.

- Nem megyek én többet az erdőre - mondta a feleségének -, megesznek a farkasok.

- Még senki se látott farkast a mi erdőnkben - felelte a felesége. - És te, aki olyan erős vagy, hogy félhetsz a farkastól?

- Bizony félek én, asszony! Gyere, menjünk el innen más vidékre!

És valahányszor megjött az erdőről, mindig csak azt hajtogatta:

- Félek a farkasoktól, megesznek... Gyere, asszony, menjünk el innen!

Megelégelte az asszony a siránkozást:

- Menjünk hát, elegem volt belőle, hogy minden áldott nap ugyanazt kell hallgatnom!

Eladták öreg házikójukat, feltették a szamárra a holmijukat, Ali régi kardját se felejtették el, és útnak indultak.

Pár nap, pár éjszaka mind csak mentek. Egyszer csak egy széles mezőben találták magukat. Tiszta vizű patakok csörgedeztek a mezőben, suhogott a magas fű. Azt mondja Ali a fele­ségének:

- Hány éjjel nem aludtam már, látod! Málházzuk le a szamarat, hadd pihenjen, hadd legeljen, én meg alszom egy sort. Te fogd a kardot, feleségem, és vigyázz rám, hogy rajtam ne üssenek a farkasok!

A felesége ráállott. Levette Ali a málhát a szamárról, letette a fűre, a szamarat meg elengedte legelni. Az asszony le terített egy pokrócot a férjének, Ali lefeküdt és elaludt.

Hanem az a rét, ahol megpihentek, a padisahé volt. A padisah palotája se volt messze. A padisah épp akkor ment fel a palotája tetejére, és gyönyörködött a birtokaiban. És meglátta, hogy ismeretlen emberek vannak a rétjén, de még a szamarukat is elengedték legelészni. Megharagudott a padisah, hívatta tíz fegyveresét, és megparancsolta nekik:

- Lovagoljatok ki a rétre, kötözzétek meg azt az arcátlant, aki oda mert telepedni a rétemre, dobjátok fel a szamárra, és hozzátok elébem!

A fegyveresek lóra pattantak és kivágtattak a mezőre. Ali felesége észrevette az úton a tíz lovast, és azt gondolta magában: „No, ezek nem jóban járnak!”

Kihúzta az Ali kardját a hüvelyből, és mikor a lovasok közelebb értek, elébük ment. Levette a fejkendőjét, a lábuk elé hajította, és így szólt:

- Át ne lépjétek ezt a kendőt! Az én férjem a híres vitéz, Ali, egy csapással tízet is megöl. Itt a kardja. Menjetek innen! Ha felébred, hírmondó se marad belőletek.

Ránéztek a fegyveresek az alvó emberre, látták, hogy milyen nagy, elhitték, amit az asszony mondott, és megijedtek.

- És hová tart ez a híres vitéz? - kérdezte félénken a legidősebb fegyveres.

- Megharagudott a padisahjára, és faképnél hagyta. Aki először hívja, azt fogja szolgálni.

A fegyveresek megfordították a lovukat, és száguldottak vissza urukhoz. A padisah meg­kérdezte:

- No, hát hol van az az arcátlan fickó?

- Nem valami jöttment ember pihen ám a mezőben, dicső padisah, hanem maga a híres Ali vitéz! Szálfa termetű, roppant öklű. Azt beszélik, egy csapásra tízet is megöl. Megharagudott a padisahjára, és otthagyta. Aki hívja, annak fog szolgálni.

- Ha így van, fogadjuk illendően! Készítsétek elő neki az egyik palotámat. Gyűljenek össze mind a fegyvereseim, magam megyek a dicső Ali vitéz elébe.

Nagy sürgés-forgás támadt.

Az égen megjelent egy kicsi felhő. Közelebb jött, közelebb jött, mind nagyobb lett. Meg­zendült az ég, megeredt a zápor. Ali meg a felesége bőrig ázott. Az asszony szapulni kezdte az urát:

- Ez is teérted van, minek aludtál! Mihez kezdünk most, csuromvizesen? Se házunk, se kemencénk, hogy megmelegedjünk, megszárítkozzunk. Itt hagylak és megyek, amerre látok.

Megijedt Ali, könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja egyedül ezen az idegen helyen.

- Hát itt hagynál engem, kis feleségem? Hová legyek egyedül, mi lesz belőlem?

- No jó, nem megyek el - mondta az asszony -, de esküdj meg, hogy mától fogva azt csinálod, amit mondok!

- Esküszöm a szent könyvre, a Koránra, hogy szót fogadok neked, csak ne hagyj el! - rimán­kodott Ali.

Hitt neki az asszony, és azt mondta:

- Málházd fel a szamarat, megyünk a padisah palotájába. Mikor elénk jönnek, te csak nézz szigorúan mindenkire, de egy szót se szólj! A köszöntésre ne válaszolj, ne hajolj meg! Csak bólints hanyagul! Ha Ali vitéznek szólítanak, ne csodálkozz! Megjegyezted, amit mondtam?

- Meg, úgy teszek, ahogy mondtad.

Mikor a palotához értek, a padisah a főembereivel meg valamennyi harcosával kiment elébük. Ránézett Alira, és azt gondolta magában: „Igazat beszéltek a fegyvereseim, ilyen öles termetű vitézt még életemben nem láttam.” Odalépett a padisah Alihoz, és így szólt:

- Isten hozott, Ali vitéz, isten hozott!

Ali nem felelt, csak biccentett, és szigorúan nézett a padisahra. A padisah egy kicsit elbizony­talanodott a pillantásától.

Bevezették őket a palotába. A szamarat bekötötték a padisah istállójába, és külön szolgát rendeltek melléje, hogy ápolja és etesse. A padisah a maga szabóját küldte Alihoz. A szabó mértéket vett, és pompás ruhát varrt Alinak.

Az öreg szabó, visszatérve a műhelyébe, azt mondta:

- Negyven éve szolgálok a padisah palotájában, de ilyen hatalmas termetű embert még nem láttam.

Már egy hónapja élt Ali meg a felesége a palotában. A padisah nem háborgatta őket. Hanem egyszer azt mondja Alinak az asszony:

- Nemsokára meghív téged a padisah, megvendégel. Ha akármire kér, csak annyit mondj: „Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték.” Egyebet semmiképpen ne mond, állj fel és gyere el!

Mintha csak megálmodta volna az asszony! Másnap csakugyan megjelentek a szolgák:

- Ali vitéz, a padisah vendégségbe hív.

Felöltözött Ali, és ment a padisahhoz. Már ott ültek nála az összes hadvezérek meg főem­berek. Ali belépett, és úgy inába szállt a bátorsága, hogy még köszönni is elfelejtett. A padisah vendégei pedig, látván, hogy milyen nagy, milyen széles a háta, milyen hatalmas az ökle, suttogni kezdtek:

- Micsoda óriás, micsoda vitéz! Még a padisah gazdagsága is semmi neki, ügyet se vet az előkelő emberekre! Látszik, hogy sokat tapasztalt, sok padisah udvarában megfordult.

Ali asztalhoz ült. A vendégek sugdolóztak, fennhangon is beszélgettek, de Ali egy szót sem szólt. Mikor megették a piláfot, a padisah Alihoz fordult:

- Tudod-e, Ali vitéz, hogy miért hívattalak?

Ali vállat vont, és a padisah folytatta:

- Egy óriási farkas jár mostanában éjszakánként a kertünkbe. Embereket ragadoz el, mindenki retteg tőle. Kérlek, szabadíts meg bennünket ettől a farkastól!

Mikor Ali meghallotta a „farkas” szót, valósággal megbénult a nyelve. Sokáig egy hang sem jött ki a torkán. A padisah meg a vendégek várták a választ. Alinak eszébe jutott, hogy mit mondott a felesége, és összeszedte magát:

- Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték - szólt.

Ennyit mondott, felállt, és szó nélkül kiment. A hadvezérek meg a padisah bizalmas emberei egymás szavába vágva örvendeztek:

- Ez aztán a vitéz! Nagy szerencsét küldött ránk Allah!

- A farkas felfordul rémületében, ahogy meglátja.

Ali lihegve futott hazáig. Sötét volt már. Úgy repült be a szobába, mint az elhajított kő:

- Menjünk el ebből a városból, asszony! Itt nincs maradásunk. Menjünk el hajnalban, mikor még mindenki alszik...

- Miért menjünk el, összedűlt a világ? Legalább beszélj értelmesen!

- Azt mondja a padisah, hogy egy nagy emberevő farkas jár a kertjébe éjjelente, és arra kér, hogy szabadítsam meg tőle a várost. Hát én szálljak szembe a farkassal? Hiszen azért jöttünk el az erdőszéli házunkból, mert félek a farkastól! Menjünk el ebből a városból!

- Nem megyünk sehova! - felelte a felesége.

- Hát a farkassal mi lesz?

- Rá se gondolj, az az én gondom.

Sokáig könyörgött Ali az asszonynak, hogy menjenek el, de az csak nem hajtott a szavára.

Éjfélkor Ali mélyen aludt. Az asszony meg felkelt, fogott egy zsákot, kardot, egy kis kerek pajzsot, és ment a padisah kertjébe.

Alighogy belépett a kertbe, a bokrok mögül vészes üvöltés harsant fel. A farkas volt az, és jött is közelebb, közelebb... Ali felesége kihúzta a kardot, és bátran ment elébe. A farkas kiugrott a bokorból, és rávetette magát az asszonyra. De az asszony nem ijedt meg, beletaszította a pajzsot a farkas pofájába, a karddal meg levágta a fejét. Aztán beletette a zsákba a farkas óriási fejét, és hazavitte. Kikötötte a zsák száját, hogy kilátsszon a farkas füle, oda tette, ahol Ali reggelente mosakodott, ő maga meg lefeküdt aludni.

Ali otthon is, mikor az erdőre járt dolgozni, korán kelő volt. Megszokásból az új helyén is pirkadatkor kiugrott az ágyból, és kiment mosakodni. Aznap is, alighogy megvirradt, kiment mosakodni, és épp a karjára akarta paskolni a vizet, mikor meglátta a zsákot, annak a szájában meg a farkasfület.

- Farkas! Farkas! - ordított Ali, és eszméletlenül rogyott össze.

A kiáltásra felébredt a felesége, odafutott, meglátta, hogy a férje ájultan hever a földön, megfogta, bevonszolta a szobába, lefektette az ágyra, és hideg vizet fröcskölt az arcára. Ali felocsúdott, és tüstént ordítani kezdett:

- Farkas, farkas, megesz a farkas!

Az asszony csitítgatta:

- Ne félj, az csak a döglött farkas feje. Amíg te aludtál, én elbántam vele.

Ali összeszedte magát. Felkelt, megmosdott, evett. Azt mondja az asszony:

- Fogd a zsákot, vidd el a padisahhoz, mutasd meg neki a farkas fejét!

- Nem én, asszony, a zsákot se veszem a kezembe, úgy félek.

- Ne felejtsd el: ha nem fogadsz szót nekem, faképnél hagylak!

Hát csak szót kellett fogadni. Fogta a zsákot, és elvitte a padisahhoz. Ahogy vitte, igyekezett minél messzebbre tartani magától. Odaért a padisahhoz, a lábához dobta a zsákot, és szó nélkül kiment. A padisah szóhoz sem jutott. A szolgák kibontották a zsákot, meglátták a megölt farkas fejét, a vicsorító pofát, a tágra nyílt szempárt, és felkiáltottak meglepetésükben.

- Éljen Ali vitéz! Ez ám a hős! - dicsérték ujjongva.

A padisah azontúl fizetést adott Alinak. Ali úgy élt, mint hal a vízben. Régen, amikor az erdő­re járt faszenet égetni, feketénél feketébb volt, hanem most kimosakodott, kigömbölyödött.

Hanem egy kis idő múlva megint csak érte küldött a padisah. Mikor Ali belépett a palotába, megint csak ott ültek a padisahnál a vezérei és főemberei. Amint Ali feltűnt az ajtóban, mind felálltak.

De most már Ali nem jött zavarba, hangosan köszönt:

- Szálem alejkum!

A padisah vendégei meghajoltak, és tisztelettel válaszoltak a köszöntésre:

- Alejkum szálem!

A padisah a mellette levő helyre mutatott, és Ali le is ült a padisah mellé. Hozták a finom falatokat. Sokáig lakmároztak, utána a padisah Alihoz fordult:

- Ali vitéz, egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnkben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!

Mikor Ali meghallotta, hogy mit kíván tőle a padisah, megdermedt ijedtében, és sokáig azt se tudta, mit feleljen, de aztán eszébe jutott, mit parancsolt a felesége, és így szólt:

- Dicső padisah, azt hittem, valami nehezebbet kívánsz tőlem, mert ez gyerekjáték.

És most is felállt, szó nélkül kiment a palotából, hazasietett. Ahogy hazaér, azt mondja a fele­ségének:

- Most aztán te is belátod, asszony, hogy nagy hamar itt kell hagynunk ezt a várost. Szede­lőzködjünk!

- Legalább mondd meg, mi a baj! Miért kell elmennünk? Miért hívtak a palotába, mit parancsolt a padisah?

- A padisah megint megvendégelt, aztán azt mondta: „Egy szörnyű medve tűnt fel az erdőnk­ben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!” Láthatod, először a farkas, most a medve, aztán majd egyszer csak azt mondja a padisah: eredj, öld meg az oroszlánt, a tigrist vagy az elefántot! Nem, nem, asszony, menjünk csak el ebből a városból!

- Megesküdtél, ugye, hogy szót fogadsz nekem! Eredj, ahova küldtek! Hiszen nem egyedül mégy, hanem száz fegyveressel! Ha nem mégy, még ma itthagylak.

- Ne hagyj itt, már megyek is az erdőbe! - kiáltott fel ijedten Ali.

Másnap a padisah felnyergelt lovat meg puskát küldött Alinak. A szolga, aki a lovat oda­vezette, azt mondta:

- A dicső padisah lovat és puskát küldött neked, hogy pattanj lóra, és menj az erdőbe. A harcosok készen állnak, a téren várnak rád.

Alinak soha életében nem volt puska a kezében, azt se tudta, hogy kell vinni. Fogta, a vállára vetette tusával felfelé, csövével lefelé, felült a lóra, és kiügetett a térre, ahol a harcosok várták.

A térre nagy sokadalom csődült össze. Mikor meglátták az emberek, hogy Ali tusával felfele viszi a puskát, összesúgtak:

- Nézzétek, ez aztán a hős, a puskát se úgy viszi, mint más földi halandó!

Szerkar, a fegyveresek parancsnoka, jelt adott, és kilovagolt a csapat a városból: elöl Ali vitéz, utána a harcosok. Mentek, mentek, elérkeztek az erdőig, és hamarosan egy nagy tisztásra jutottak. Szerkar így szólt:

- Erre szokott járni a medve, Ali vitéz. Itt kell megvárni.

Sarkon fordult, és ment a harcosaihoz, akik lesben álltak az erdőben. Ali egyedül maradt. Már régóta hiányzott neki az erdő, és ahogy ott állt a tisztáson, megfeledkezett a félelméről. Leszállt a lóról, elnézegette a fákat, számolgatta magában: „Ha kivágnám ezt a fát, ennyi meg ennyi faszenet égethetnék belőle...” Így járkált fától fáig, míg csak a sűrűbe nem keveredett.

Egyszer csak meglátta a medvét: a medve két lábra állt, és egyenesen felé tartott. Megijedt Ali, egy szemvillanás, és már fenn is volt a fán, onnan pislogott lefelé, hogy mit csinál a medve. Az pedig felordított, odament a fához, a mancsa közé kapta a törzsét, és megrázta. Az az ág, amelyen Ali ült, letört. Ali lehengerbucskázott, és épp a medve hátára esett. Ijedtében úgy belekapaszkodott a medve fülébe roppant markával, hogy a medve felüvöltött fájdal­mában.

A medveüvöltésre előrohantak a harcosok Szerkarral az élükön. Azt gondolták, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és szándékosan ült a hátára. Odafutottak, összekötötték a medve mellső lábait, bemadzagolták a pofáját is, és bevonszolták a városba.

Szerkar megírta jelentését, és elküldte a padisahnak. Azt írta: „Dicső padisah, Allah sokasítsa meg éveidet! Megjelentem neked a nagy örömöt és a színtiszta igazat. Lesben álltunk, és egyszer csak medveordítást hallottunk. Előugrottunk, és azt láttuk, hogy Ali vitéz megfogta a medvét, és a hátára ült. Odafutottak hozzá a harcosok, összekötötték a medve pofáját meg a mellső lábait, de Ali vitéz még akkor se szállt le róla. Mikor az eleven medvét vezettük, Ali vitéz még akkor is ott lovagolt rajta.”

Hírnök vitte a jelentést a padisahnak, a padisah felolvasta. Az egész város megtudta, hogy Ali vitéz megfogta a szörnyű medvét, sőt még lovagolt is a hátán. Megtudta Ali felesége is. Futott a padisahhoz, és azt mondta:

- Hatalmas padisah, a férjem, Ali vitéz nagyon haragszik. Ha nem engedik, hogy ő ölje meg a medvét, rettenetes haragra gerjed. Ha ideérnek a városba a medvével, hadd menjek Ali elébe én egyedül!

A padisah megparancsolta a fegyvereseknek, hogy fogják körül a teret, és a feleségén kívül senki se menjen oda Ali vitézhez.

Megérkeztek a térre a harcosok, akik a medvét vezették. Ali a medve hátán lovagolt. Az asszony odafutott Alihoz, lesegítette a medve hátáról, és hazavitte, hadd pihenjen.

A padisah már sok-sok éve adót fizetett egy másik padisahnak, hogy ne dúlja fel a földjét. De amióta Ali ott élt az országban, a padisah nem fizetett adót, úgy gondolta, majd a vitéz megvédi. Megtudta ezt a hatalmas szomszéd, megharagudott, roppant sereget gyűjtött, és útnak indult. „Feldúlom az országukat, és rákényszeríteni őket, hogy megfizessék az adót” - mondta.

A padisahnak, akinél Ali lakott, hírül hozták, hogy roppant ellenséges sereg közeledik a határhoz. A padisah hívatta Ali vitézt, megint megvendégelte, és azt mondta neki:

- Hallgass ide, Ali vitéz, megmondom, miért hívattalak. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd padisah háborút üzent nekem. Akkor ő győzött. Attól fogva adót fizettem neki. Sok ezer véka búzát, sok ezer bárányt, bikát, tehenet és lovat. Tönkrement bele az országom, és úgy határoz­tam, hogy ezentúl nem fizetek adót. Most hírül vettem, hogy a gonosz szomszéd roppant sereggel tör ellenünk. Kinevezlek összes hadaim fővezérévé. Eredj, készülj a hadjáratra!

Ali vitéz most nem gondolkozott, mindjárt azt mondta:

- Allah adjon hosszú életet a padisahnak! Megteszem, ami tőlem telik.

Hazament Ali, és azt mondta a feleségének:

- Háborúba megyek. A padisah ideadja az összes fegyveresét, arra kér, állítsam meg az ellen­séget, amely az ország romlására tör. Adjál úti elemózsiát, és búcsúzzunk! Lehet, hogy nem látjuk többé egymást. Sohase voltam vitéz, most se vagyok. Biztosan otthagyom a fogam... Tedd be az iszákomba azt a kis képedet is!

- Ne félj, visszajössz te, mégpedig győztesen. Hiszen veled lesz az egész hadsereg - felelte az asszony.

Odaadta a férjének a pajzsot meg a kardot, finom lepényt csomagolt az iszákba, legfelülre meg a maga képét tette. Akkorra már ott is volt a szolga a hírrel, hogy a sereg indulásra kész. Ali lóra ült, elbúcsúzott a feleségétől, és a sereggel elindult az ellenség elébe. A padisah azt parancsolta a nagyvezírnek:

- Te csak engedelmeskedj mindenben Ali vitéznek! Akármit mond, teljesítsd azonnal, amit ő csinál, azt csináld te is az egész sereggel együtt!

Ali elöl lovagolt, mellette a nagyvezír, utánuk meg a sereg. Hamarosan egy folyóhoz értek, és látták, hogy az ellenség a túlsó parton tanyázik. Ali serege is megállt az innensőn. Egyiknek se akarózott átúsztatni a folyón, és csatát kezdeni.

Ősz volt, meleg idő. Míg a sereg tábort vert a parton, Ali leszállt a lováról, és leballagott a vízhez. A víz szélén sűrű nádas zizegett. Alinak eszébe jutott, hogy réges-régen, mikor még otthon volt, de még szenet se égetett, lejárt a folyóhoz, nádat vágott, csomóba kötötte, bevitte a városba eladni. Kedve támadt nádat vágni. Elővette a kését, és munkához látott. Összekötött egy csomó nádat, vízre eresztette, megint összekötött egy csomót, megint vízre eresztette.

Hanem a nagyvezír, aki most csak a segédje volt Alinak, látta, hogy mit csinál a vitéz, és eszébe jutott a padisah parancsa: „Amit Ali csinál, azt csináld te is az egész sereggel együtt!” Megparancsolta a harcosoknak, hogy menjenek le a vízhez, vágjanak nádat, kössék csomóba, és dobják a vízbe.

A sereg lement a vízhez, nekifogott nádat vágni, a nádat csomóba kötni, a csomót a vízbe hajigálni. Olyan sok nádcsomó úszkált már a vízen, hogy híddá álltak össze.

Ali elfáradt, meg is éhezett. Felkapaszkodott a magas parton, odament a lovához, levette az iszákot. Először a felesége képét vette elő, és maga mellé akarta tenni, de nem volt mihez támasztani. Fogott hát egy lepényt, és abba tűzte bele a képet. Aztán elővett még egy lepényt, és eszegetni kezdett. Evett, a felesége járt az eszében, meg az, hogy vajon visszatér-e a háborúból.

Hirtelen ott termett egy kutya, felkapta a lepényt képestől, és futásnak eredt. Ali felugrott, kapta a kardját, és üldözőbe vette: nem akart megválni a felesége képétől. Rohant, rohant a karddal, hanem a kutya már a nádcsomókon ugrált a túlsó part felé. Ali utána. Mikor az óriás termetű, kardot villogtató Ali megjelent az ellenséges parton, valaki felkiáltott:

- Itt jön a legnagyobb vitézük! Fogjátok csak körül, kapjátok el gyorsan!

És vágtattak az ellenség legjobb harcosai Ali felé, mindenfelől körülvették. Bizony Alinak vagdalkozni kellett! Tízesével hullott az ellenség a kardcsapásai alatt. Hanem akkor már a segítség is megérkezett. Mikor a nagyvezír meglátta, hogy Ali rohan a karddal át a folyón, úgy vélte, most kell kezdeni a csatát. Parancsára az egész sereg átkelt a folyón. Hídnak ott volt a nád. Az ellenség nem állta a váratlan rohamot, futásnak eredt.

Ali vitéz győztesen tért haza.

Elébe ment a felesége, elébe ment a padisah, elébe ment az egész város.

Így szabadult meg Ali a félelemtől, így lett híres vitéz.

Kívánom, hogy ti se féljetek soha semmitől és senkitől!

357. mese

Arany János: Toldi TIZENKETTEDIK ÉNEK (Harmadik rész) (Szavak száma: 225)

,Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.’

Ilosvai

9

“Azt is tudom, hogy ő ingerlé a minap,
S úgy talált megütni egy bosszantó inast;
Kivallák szolgái, mi módon tartatott
A testvéröccsére embervadászatot.
   Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a király
Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál?
Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,
Ki csupán magától ennyire bírt menni!”

10

Nagy tetszés követte a király beszédét,
Zsenge korához ily ritka bölcsességét:
Toldi György pedig lesüté fejét mélyen,
Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében.
   A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: “Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.

11

“Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
   És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét:
Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?
Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?”

12

György meredt szemeket vetett a királyra,
Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!
Mert villogott szeme, és iszonyú pogány
Harag sötétellett a király homlokán.
   “Jól van”, mond a király, “igen a felelet?
Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;
Most pedig, miután így kipróbáltalak,
Mondom: udvaromnál többé ne lássalak.” 

355. mese

Arany János: Toldi TIZENKETTEDIK ÉNEK (Első rész) (Szavak száma: 228)

,Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.’

Ilosvai

1

Mikor Toldi Miklós megfogá a csehet
És az ijedtében legott térdre esett,
Igen megörvendett a felséges király,
Könnybe lábadt szeme a nagy öröm miá,
   S így szólt az urakhoz, kik mellette voltak:
“Úgy hiszem, ez a cseh nem fog víni holnap;
Most akadt emberre, aki megtanítja:
Máskor hogy’ gyalázza a magyart s hogy’ szidja.

2

“De ki az a bajnok? nem ösmered Toldi?
Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;
Nincs egy jóravaló vitéz országomban,
Akit ne ismerjek s nevét meg ne mondjam:
   De ily erőt, mint amely van e vitézben,
Én nem tapasztaltam soha emberkézben;
Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,
Ha más víná ki a magyar becsületét.

3

“Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,
Nagy csapástól menti meg a magyar népet;
El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”
   Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,
Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?
Összesúgtak-búgtak az úri emberek:
Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.

4

Mikor pedig Miklós a csehet kiszabta,
S kisebbik darabját kardján felmutatta,
Tüstént parancsolá király ő felsége,
Tizenkét aranyos vitéz menjen érte.
   El is mentek azok szép zászlós sajkával,
S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.
A király szólt: “Bajnok! nyisd fel sisakodat,
Mondd neved s mutassad vitézi arcodat.”

354. mese

Arany János: Toldi TIZENEGYEDIK ÉNEK (Ötödik rész) (Szavak záma: 209)

,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek;
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.’

               Ilosvai

17

Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatta a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
   “Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,
Minden vagyonomat ím neked ajánlom,
,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Vitézlő magammal minden apródságát.’”

18

Toldinak a szíve hajlott a kérésen,
“Legyen úgy” felelte, “marhádat elvészem,
De azt is korántsem magamnak kivánom,
Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.
   Most, mint alamizsnát, megadom életed.
Hanem tégy hit alatt erős igéretet:
Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,
A mi országunkra mégsem teszed lábad.”

19

Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva.
   Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: “Kegyelem! irgalom!”
“Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom.”

20

S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
   Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak. 

173. mese

János vitéz (Szavak száma: 2051)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára jártak.

Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul megkérni a szép király­leányt, kinek szépségének, jóságának, s gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épség­ben visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette, kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól, s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földe­ken, addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő benne is felütött a házas­ság szele, s meghallván, hogy öcscsét országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig odajár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy sem térithette magához.

Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes személy. - Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt, gon­dolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás után kétségbeesett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.

Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám? Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni, majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.

Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog; egyszer meg­nyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a királyleány. Aha! itt vagy te csábitó? te csábi­tot­tad el jó testvéredet; ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás közt az ajtó becsapódott.

Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg hintóba s ment a temp­lomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.

Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba, ő is csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó, kilép a szép királyleány. Aha! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.

Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult, buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki: felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka ara­nyat. Elindult hát János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó! megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba, bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony, reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat; megosztozunk a véka aranyon.

Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett. Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja. Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát, és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig fel s alá a templom köze­pén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott volt a király az üveghintón; benéz a kulcs­lyukon, hát látja, hogy János vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta, a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé, szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám, az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál; egyszer üti a tizet, ő is nagy hir­te­lenséggel szalad az oltár megé, s bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja, kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet, király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában; ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba. János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már kato­nája sincs öreg apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a katedrá­nak szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel, szivem szép szerelme, kelj fel kopor­sómból! De János vitéz meg se piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem életem; te szabaditottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.

Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik. Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne felejtkezzetek el a szegényről. - Menjetek haza békével.

125. mese

A vitéz szabó (Szavak száma: 2747)

Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az irháját.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.

Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.

Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam”.

Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott, hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztes­ségnek, hányja-veti, teszi magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.

- Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.

- A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.

- Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első aranylép­csőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli, pedig még csak a neve hallatára is szepegett.

No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolná­hoz, hol aztán megtalálhatja az oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el, szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön már az oroszlán.

Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán. Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.

Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy tana­­kodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés, hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A szabó ott leskelődött a kulcs­lyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva, le­rántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.

Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt, mindenki csak a kucsmá­jára nézett s leolvasták róla: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Bezzeg mondták utána, hátha még megharagudott volna!

Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első arany lépcsőjére állitotta.

- No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy kézre keriti, ugy kézre keriti.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor a kereszt­­­utra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme át­­csapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta az a rettenetes fenevad.

A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket faragott, a sindelezőt pedig a kezében tartotta.

Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva meg­fogta, s szarvánál fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele azt, a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára nézett s onnan leolvasta: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!

Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:

- No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered egyetlenegy legkedve­sebb leányom kezét.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak köpte a markát s ugyan­csak parolázott a királylyal, hogy ő azt a félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé vezető uton haladva tér az óriások tanyá­jára s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.

Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.

- Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.

- Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a nyakadra hágok!?

- Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal megbirkózzam.

- Mindhármunkkal?!... fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?

Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa vissza­vágódik s ugy elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett volna egy mákszemnyit össze­kaparni belőle.

Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi tőle:

- Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem tartottad meg a sugárfa sudarát.

- Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.

Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.

Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva esett le, s azt mondja a szabónak:

- No, hajitsd fel te is.

A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat, felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy mekkora erő szorult abba a kis emberbe.

Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.

Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a gránitkövet annyira össze­morzsolta, hogy lisztté vált.

- No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira összemorzsolom, hogy nem­csak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!

Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.

- No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.

Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert mindhármukat bizony még csúffá teszi.

Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra, gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.

Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni, ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt. Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás, odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép csele­kedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában hübele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a hordót megfúrta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle, s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta: hogy ő náluk ez a szokás.

De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek, hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért megyen.

Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriás­tanyára, hol azt kérdik tőle:

- Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?

- Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akó hordóval nem kaptam, azért hogy mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem. Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert egy nem birja el.

Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót, de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s visszament üres kézzel.

Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.

Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében el­kezd iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.

Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta: “bá”.

Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen levágta a fejegombját.

A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös társzekérrel; mert a három óriást csúf halállal megölte.

Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé, fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az arany­fonallal czifrán kipitykézett mondást: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam” s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!...

A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:

- No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszorú, csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.

Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón három aranygará­di­csán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett, majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit vinni.