142. mese

Egy szegény házaspár (Szavak száma: 265)

A reménység hajtja hajónk vitorláját,
Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.
A kinek vállain sajtol a szegénység,
Kincsesház gyanánt van annak a reménység
Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,
Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak,
Jövendő sorsukat ezen építették,
S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.
Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,
Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.
Nagyot sohajt s így szól: “Hogy éljünk feleség?
Ime nincs házunkban két napi eleség.”
Erre felel Kató: “Mitől kéne félnünk,
Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.
Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,
Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.
Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,
Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.
Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,
Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;
Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,
Meghizlalására tököt, kukoricát,
Lessz hét-hét malaca mindenik kocának,
Eladjuk, s több hasznát veszszük az árának;
Mert ragaszszunk rajta két lovat s szekeret,
Igy meg lesz mindenünk, a mit szívünk szeret.
Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,
Más nap a malomba, onnan a mezőre,
Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.
Igy víg lesz életünk, s megjő lovunk ára.”
“Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,
Holott nem voltak még sem fűn, sem abrakon?
Már látom, mind addig kínzod szegényeket,
Míg a kutyák velök nem töltik bélöket.”
Káromló szókra is haragjában fakadt,
S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.
Kató a két kancán mind addig nyargala,
Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.

Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,
De egy szalmaszálon nem kell várt építni.