961. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

HOGYAN SZEREZTEK KUTYÁKAT AZ INDIÁNOK? (Szavak száma: 396)

Télen át egyedül élt a vadász a feleségével, és egyetlen gyerekükkel, egy négyéves kisfiúval. Öles hó borította a tájat, ritkán akadt valami zsákmány.

Egy nap a vadász bölénynyomot fedezett fel. Követte, de végül is elhibázta az állatot.

Késő este ért haza.

Mielőtt belépett volna a tipibe, megállt, hogy leverje a havat a mokasszinjáról.

Ahogy ott áll a hóban, hallja, hogy a kisfia sír az éhségtől odabent a sátorban, a felesége pedig vigasztalni próbálja.

- Ne sírj, ne sírj, fiacskám! Lehet, hogy apád bölényt ejtett el. Talán ezért késik ilyen soká.

A vadász erre visszafordult, újra elindult az éjszaka sötétjében, némán segítségért könyörgött, hogy mosolyogjon rá a vadászszerencse.

Már pirkadt, amikor rábukkant a bölénynyomra. Követte. Ekkor hirtelen egy farkas rohant oda hozzá, és így szólt:

- Miért sírsz, fiam?

- Nehéz helyzetben vagyok. Feleségem és kisfiam éhen halnak.

- Rejtőzz csak el itt a bokrok mögött - szólt ismét a farkas -, használd az én íjamat és nyilai­mat, én meg majd feléd hajtom a bölényeket. De el ne felejtsd, az én íjamat és nyilaimat hasz­náld, ne a magadét!

A farkas eltűnt.

A vadász alaposan megvizsgálgatta az íjat, amit kapott. Kisebb volt sokkal, mint az övé, és szemmel láthatóan jóval silányabb. Emlékezett azonban a farkas tanácsára, úgyhogy mikor meghallotta a bölények csörtetését, kézbe vette a kis íjat, és egymás után hat bölényt terített le. Mikor a hetedik, az utolsó bölény közelített felé, mégiscsak a saját íját vette kézbe. A hetedik bölény elmenekült.

A farkas visszatért.

- Nos, szerencséd volt-e? - kérdezte.

- Hatot ejtettem el a te íjaddal és nyilaiddal - felelte a vadász. - A hetediknél azonban a saját fegyveremet használtam, és a bölény elmenekült.

- Mondtam, hogy az enyémet használd - szólt a farkas. - No de mindegy. Így is éppen elég húsunk van.

Együtt darabolták föl az állatokat. A vadász a farkas kérésére két bölény húsát félretette a farkas kölykei számára, jómaga annyi húst málházott föl a hátára éhező asszonyának és kis­fiának, emennyit csak elbírt.

Még aznap este, miután elverték éhüket, szétszedték a tipit, és átköltöztek oda, ahol a vadász a bölények húsát elrejtette. Ott aztán csatlakozott hozzájuk a farkas egész családjával. Ott tanyázott a farkascsalád a sátor körül, nem féltek az embertől. Az asszony hússal etette őket, míg végül egészen megszelídültek, annyira, hogy teherhúzásra is be lehetett fogni őket.

Ezután mindig együtt éltek az indiánokkal. Az indiánok kutyái lettek.

837. mese...

 

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

 Az öreg meg az ifjú csudafa. (5. rész. Szavak száma: 624) 

Ahogy elrikkantotta magát, valaki megmordult a barlangban, Szikra meg ijedtében lekapta a kalapját: azt hitte, hogy oroszlán van a barlangban, az morog. Egészen elmelegedett szegény fiú, s hát még, amikor abból a vak sötétségből két tányér nagyságú szem világított felé.

- Hej, Uram, Teremtőm, - gondolta magában szegény Szikra - volt, ami volt a sötétség, de Isten Istenem ne legyen, ha ennél nem rosszabb ez a világosság. Most már mit csináljon? Szóljon, ne szóljon? Ő bizony, gondolta magában, egy élete, egy halála, mégis csak szól, mert ez a tányérszemű szörnyeteg előbb-utóbb észreveszi s akkor aztán bizonyosan jaj neki.

Egyszerre csak felkiáltott Szikra, csak úgy csengett szép gyermekhangja:

- Oh, micsoda gyönyörű két szemet látok ebben a csúf, fekete sötétségben!

A morgás, amit eddig hallott, mintha kissé megszelidült volna. A tányér nagyságú szemek mind közelebb-közelebb jöttek feléje s úgy forgott, olyan tüzesen, olyan gyorsan az a két nagy szem, hogy szegény Szikra szívesen változott volna hangyává most, hogy azok a szörnyű szemek őt meg ne lássák. De hát lesz, ahogy lesz, ő is közeledett a két szem felé, ha nem is olyan hetykén, nem is olyan vígan, mint az elébb, amikor a sastól elköszönt. Most, hogy közelebb látta ezt a rettentő nagy két szemet, akkor látta csak, hogy nem ember, hanem kutya fejéből meredt rá. S hej, mekkora szája volt ennek a kutyának! Akkora, mint egy csűrkapu. S akkora nagy fogak benne, mint egy-egy nagy kapa! S mekkora két fül! Akkora, mint két lapát. De Szikra úgy tett, mintha gyönyörködnék, arca, szeme valósággal ragyogott, mosolygott s magánkívül áradozott:

- Oh, de gyönyörűséges szájat és fülel látok ebben a csúf, fekete sötétségben! Hát még a fogak! Sok országot, világot bejártam, de ilyen szép fogat nem láttam!

Most már szemtől-szembe álltak s igazán csuda, hogy a vér nem fagyott meg Szikrában, ennek a rettentő szörnyetegnek a láttára. De ez a rettentő szörnyeteg nyájasan, kedvesen szólt Szikrához:

- Ugy látom, messze földről jöttél ide, kedves, kis fiú. Akár honnan jöttél, tudod, hogy mi az illendőség.

- Nem az illendőség, de szívem diktálja, oh, szépség királya, - mondá Szikra a legkomolyabb arccal - de úgy megbámultam a szépségedet, hogy első pillanatban ajkamra alig jött szó, s amikor aztán szó jött ajkamra, jöhetett-e más szó, mint a te szépségednek a dicsérete?

- No, no, - mondta a szörnyeteg - s gyanakodva vizsgálta Szikra arcát, - nem csúfolódol te velem?

- Én, csúfolódni? - kiáltott sértődötten Szikra. - Mivel érdemeltem én meg tőled, hogy szavaim őszinteségében kételkedel? Hiszen, igaz, szépség királya, kissé eljárt a szájam, nem lett volna szabad megsértenem a te szerénységedet, amelyről már olyan sokat hallottam a bűbájosoktól. Bocsáss meg hát, ha bántottalak szavaimmal, s kérlek, mondd meg nekem, hol találhatom a Nagy Bűbájost?

- Ohó, te tán azt hiszed, hogy olyan könnyű a Nagy Bűbájos színe elé jutni? Még az is csudák-csudája, hogy idáig eljutottál, mert bizony mondom néked, más valakit miszlikbe szaggattam volna.

- Oh, hatalmas király, - hajolt meg mélyen, alázatosan Szikra, nem vagyok én méltó a te fogaidra. De ha már ilyen kegyes voltál hozzám s magas színed elé engedtél, engedj he a Nagy Bűbájoshoz is, mert igen-igen fontos beszédem van vele.

- Hát jó, - mondá a szörnyeteg hosszú gondolkozás után - megpróbálom, de hogy színe elébe enged-e, attól függ, hogy milyen kedvében találom. Könnyen megeshetik, hogy engem is kikerget, mert ha varázsitalt kotyvaszt, senkit sem tűr meg a közelében.

Ezt mondván, a szörnyeteg két lábra emelkedett, megkaparta az ajtót, amire haragos, mennydörgő hangon szólt ki Nagy Bűbájos, de olyan mennydörgő hangon, hogy a Sárga szikla megreszketett belé.

- No, mi bajod, Föld Szellemének kutyája?

- Itt van egy idegen s kér, hogy beszélhessen véled, oh, Nagy Bűbájos.

- Idegen? Ezer esztendeje, hogy nem bátorkodott ide idegen s nem zavart meg az én munkámban.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729

705. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király és a kutyák (Szavak száma: 158)

Eccer egy szegény ember Mátyás királynak úgy akart, hogy ajándékot adjon.

Hát, nem vót semmije, csak egy kutyája. Hát, gondóta magába, hogy elviszi azt a kutyát, ajándékba.

Hát, elvitte fel, a királynak, s bemutatták, hogy a szegén ember ajándékozni akarja. Hát, Mátyás király megajándékoztatta a kincstárnokával a szegén embert, hogy osztán nem lett szegén, hanem meggazdagodott belőle.

Ezt meghallotta a szegén embernek egy gazdag szomszédgya, hogy milyen ajándékot kapott a kutyáétt Mátyás királytól a szegén ember.

Fogta magát, s az egész községből összegyűjtött egy nagy csorda kutyát, hogy ő es azt ajándékba felviszi a királynak.

Fel es vitte, s a király elibe bocsátották, a király má előre tudta, hogy kivel van dóga, hát azt mondta:

- Hát, barátom, lekéstél, mett Budán csak eccer vót kutyavásár, s többet nem lett.

S így, a gazdag ember a sok pénzt kiontotta a kutyákétt, s avval maradott, mind az övé maradott, mett a király nem vette el.

 

644. mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

 

Csak állat! (Szavak száma: 2397)

Szegény Hektor! Az is megemlegeti azt a napot, mikor a gyermekek örömujjongva hirdették, hogy ma nem kell iskolába menni. „Érted-e Hektor pajtás?” kérdé tőle Gyuri, mire a hü kutya hangos ugatással igyekezett a kis fiunak értésére adni, mennyire felfogja, mit jelentenek e szavak. De nagy, okos szemében valami félénk, szomoru s egyszersmind kérő kifejezés volt, mintha azt akarta volna mondani: „De ugy-e azért nem fogsz mindig engem kinozni, ha ennyi szabad időd lesz?” Csakhogy a vásott Gyuri nem értette meg e néma könyörgést, mert szabadságának örömére azonnal elkezdte a szegény Hektort boszantani és kinozni.

„Kapd meg, Hektor!” kiáltá, miközben egy tejbe mártott zsemledarabot tartott a kutya orra elé. Hektor utána kapott, de Gyuri e perczben elkapta a zsemlét s jót ütött az ezüst kanállal szegény Hektor orrára. Tizszer ismételte Gyuri e tréfát, de az állatban mindannyiszor győzött az engedelmesség s talán az éhség is, mert mindig utána kapott a jó falatnak, mire Gyuri megint csak az orrára koppintott. Mivel ma nem kellett iskolába menni, Gyuri csak akkor ült a reggelihez, mikor szülei és testvérei már régen elvégezték. Most egyedül volt a szobában és senki sem figyelmeztette arra, hogy milyen helytelen az, a mit tesz. Néha-néha ugyan magá­nak is eszébe jutott, hogy talán elég lenne már, de aztán ismét vállat vont s azt mondta: „Eh, hiszen Hektor csak állat!”

Szegény kutya bizonyosan azt gondolta, ha egyáltalán gondolkozott, hogy ez ugyan kellemes nap lesz s ha sokáig tart, bajos lesz elviselni.

S csakugyan ugy látszott, mintha Gyuri minden idejét Hektor boszantására akarta volna for­ditani, mert egyszerre igy kiáltott: „Jerünk át a mi szobánkba, Hektor!” s e szókkal átvezette a kutyát a gyermekszobába, hol Edith épen babáit mosdatta és fésülte s még a törülköző, a mosdótál s a kefe is mind ott volt kéznél.

„Hohó, ez lesz csak a jó neked, te lompos vén medve”, kiáltá Gyuri, ki ezzel rögtön neki esett a szegény kutyának s mosta, kefélte, nagy örömére kis öcscsének, ki mindig pompásnak találta azt, a mit Gyuri kieszelt. De szegény Hektor annál kevésbbé találta pompásnak a mai  tréfát s nemsokára elkezdett keservesen vonitani, mire Edith és Sándor, a két legidősebb testvér igy kiáltott fel: „De Gyuri, mi jut eszedbe?”

Sándor ugy el volt mélyedve könyvébe, Edith pedig abba, hogy szép aranyhaju babáját meg­etesse, hogy mindeddig észre sem vették Gyuri kegyetlen játékát, de most nem akarták enged­ni, hogy tovább is kinozza a kutyát.

„Nem hagysz rögtön békét annak az állatnak?” mondá Sándor komolyan.

„Hogy lehetsz ilyen szivtelen?” mondá Edith, kinek szeme is könybe lábadt, mikor a szegény állat szenvedését látta.

Gyuri egy pillanatra megállapodott, de aztán ismét megragadta hosszu szőrénél fogva a szegény állatot s igy szólt szivtelenül: „Eh mit! meg sem érzi! Hiszen csak állat!”

„Csak állat?” kiáltá most a mellékszoba ajtajából egy érczes hang haragosan. A másik percz­ben egy magas, karcsu ifju lépett be a gyermekek közé. „Hogy mondhatod ezt, Gyuri öcsém?” kérdé, miközben megfogta a fiu fürtös barna haját, épen ugy, a mint ez előbb a kutya szőrét fogta. „Vagy talán azt hiszed, hogy az állat nem is Isten teremtménye? Azt hiszed, Isten az állatokra nem is vigyáz? Vagy azt, hogy az állat nem is érzi a fájdalmat?”

Gyuri csakugyan nem tudta, mit feleljen. Igyekezett a fiatal ember erős kezei közül kisza­ba­dulni, mialatt Hektor hálásan simult ennek lábához, érezve, hogy neki köszönheti megszaba­dulását.

„De hiszen az állatnak nincs esze”, veté ellen Gyuri félig duzzogva, félig zavartan.

„Hogyan?” kiáltá Emil. „Azt hiszed? Hát nem látod, hogyan igyekszik ez a szegény állat mozdulatai és szemének tekintete által háláját kifejezni? Az igaz, hogy mi nem tudjuk, mennyire van az állatok értelmi képessége kifejlődve, de az bizonyos, hogy csakugy érzik a fájdalmat, mint mi, sőt talán kétszeresen is, mivel még kifejezni sem tudják, mi fáj nekik. Mert már azt is tudja mindenki, hogy sok állat képes aggodalmat, rémületet, vonzalmat s örömet érezni, sőt hála és hűség is van nem egy állat szivében. Egy kis kutya háladatosságáról magam is beszélhetnék nektek valamit.”

„Meséld el Emil, meséld el, kedves, édes Emil!”

„A történet nagyon megható”, kezdé Emil, ki orvosnövendék volt. „Azt tudjátok, hogy nem régen Párisban töltöttem egy félévet, mert néhány hires tanár előadásait akartam hallgatni. De azt még nem tudjátok, hogy az orvosok tudományos czélból eleven állatokon is tesznek kisérleteket, melyek sokszor nagyon fájdalmasak. Attól ugyan őrizkednek, hogy fölösleges fájdalmat okozzanak, de ha az embereket ki akarjuk gyógyitani, szükséges az, hogy ismerjük a testnek belső részeit is. Igy aztán azon állatoknak, melyeken a kisérletet végrehajtják, nagyon sokat kell szenvedniük.

Tanárunk, ki hires tudós volt, egyszer egy kis kutyán akart kisérletet tenni s ezért odakötözte az asztalra. Megelőzőleg épen a sziv veréséről tartott nekünk előadást s mert ezen az eleven kis állaton meg is akarta azt mutatni. E czélra apró fehér papirzászlócskákat tüzött fel néhány finom, hosszu tűre, melyek közül egyet bele akart szurni egészen a kis kutya szivébe, hogy aztán a zászlócska mozgásairól lássuk, hányat ver a kis kutya szive másodperczenként. Oh, mintha most is látnám a szegény állat okos szemének megrettent kifejezését! Mindnyájunk szive összeszorult arra a gondolatra, mennyit fog szenvedni szegény kis kutya; de hiába, a kisérletnek meg kellett lennie s tanárunk mélyen beleszurta az egyik tűt az állatka testébe. De e pillanatban a kis kutya a kétségbeesés erejével szétszakitá a kötelékeket, melyek a deszká­hoz csatolták s leugorva az asztalról, testében a remegő zászlócskával, odafutott közénk s két hátsó lábára állva szolgálni kezdett, miközben első lábait könyörögve tette össze, ugy a mint azt a betanitott kis kutyák sokszor teszik. A dolog tanárunkat is mélyen meghatotta s gon­dolhatjátok, hogy nem tudta megölni a szegény állatkát, hanem meghagyta életét, sőt azonnal megmosta és bekötözte a testén ejtett sebet s néhány napig oly gondosan ápolta, hogy a kis kutya nemsokára egészen meggyógyult s tanárunk ekkor egy rokonának ajándékozta. Hanem a kis kutya innen mindennap eljött a tanár lakására s oda ült az ajtó elé. Sokszor félnapon át ott volt éhezve és fázva, de még sem ment el. Tanárunk már többször elküldte, de a kis kutya megint csak visszajött, mert jóltevőjétől nem tudott megválni. Végre a tudós szive megesett rajta s házába fogadta s e naptól kezdve az utczán mindig ott látni mellette a kis kutyát, mely tökéletesen megnyerte e nagytudományu, komoly ember szivét. S lássátok, ez a kis kutya is csak állat volt!”

„De az ilyen okos állatok nagyon ritkák, ugy-e Emil?” kérdé Sándor.

„Van bizony közöttük sok ilyen okos”, felelt Emil. „A mi papagályunkat sem lehet ostobának mondani. A mama azt állitja, hogy mig én távol voltam, Kokó egyetlen egyszer sem énekelte az én kedvencz dalomat, melyre pedig azelőtt mindannyiszor rágyujtott, a hányszor csak be­léptem a szobába. Mikor azonban tegnapelőtt este váratlanul megérkeztem s ezen a szobán keresztül az enyémbe észrevétlenül akartam belopódzni, hogy szülőinket fel ne keltsem, akkor ez a hamis Kokó azonnal észrevett s e pillanatban rákezdett az ismerős dalra. Ugy-e ez aztán szép üdvözlet volt? Pedig lássátok, Kokó is csak állat!”

„Igazad van Emil, ostobaság volt, a mit mondtam”, szólt Gyuri. „Belátom, hogy rosszul cselekedtem, de lásd, igazán nem akartam semmi rosszat s csak azt akartam vele mondani, hogy egy kis tréfa nem árthat az állatoknak - -”

„Egy kis tréfa! Csakhogy annak már fele sem volt ám tréfa, a mit te tettél. De ha megbánod, akkor annál jobb; - szent a békesség, mert hiszem, hogy ezentul mindig jól fogsz bánni az állatokkal. De azt a tanácsot elfogadhatod tőlem, hogy hagyj fel az e fajta tréfákkal mind­örökre, mert az ilyenek nem igen szoktak jóra vezetni. Erről is tudnék egy történetet el­beszélni” - mondá Emil, mire a négy gyermek ujra rákezdte:

„Mondd el Emil! mondd el, kedves, édes Emil!”

„Nos hát” - kezdé az ifju, „ennek a történetnek egy kis majom a hőse, melyet egy tudós kapott ajándékba egy barátjától, ki messze földről tért haza. A csendes, magába zárkózott tudósnak roppant gyönyörüsége telt a vig, tréfás állatkában, elannyira, hogy néha órákig is eljátszott vele. Egyszer, midőn a vásártéren áthaladt, eszébe jutott valami, a mi jó mulatságot szerezne uj lakótársának. Vett két olyan dobozt, melyekből egy kis fekete ördög ugrik ki, ha valaki a fedelet felnyitja. Most a tudós az egyiket ugy hagyta, a mint volt, mig a másikból kivette az ördögöt s aztán az egész dobozt telerakta czukorral, a mit a majom nagyon szeretett.

Nem volt nehéz a majmot rászoktatni arra, hogy maga kinyissa a dobozt s czukrot vegyen ki belőle. Gondolhatjátok, mennyire tetszett ez a mulatság a nyalánk állatnak. Mihelyt látta, hogy ura a dobozt kezébe veszi, ugrálni, kiabálni kezdett, hogy megmutassa, mennyire örül a czukornak. De egyszer aztán szörnyű meglepetés érte a majmot, a mint ugyanis leveszi a doboz födelét, egyszerre csak kiugrik belőle egy piros nyelvü, bozontos fekete ördög.

A tréfa pompásan sikerült; a majom rémülve dobta el a szelenczét s látszott rajta, mennyire meglepte e váratlan dolog.

A tudós jót nevetett s már előre örült, mikor elgondolta, milyen óvatosan fogja a majom másnap a dobozt kinyitni. De mégis, egészen megsajnálta a szegény kis állatot, mikor látta, milyen busan ült kalitkájában egész nap. Másnap aztán, mikor a tudós odanyujtotta neki a dobozt, a majom egy megijesztett gyermek arczkifejezésével nyult utána. Nagysokára mégis elhatározta, hogy kinyitja. De mily nagy volt öröme, mikor látta, hogy minden a régi rendben van. A doboz ismét tele volt izletes czukorral s ekkor a majom ki is válogatta a legszebbeket. A tudós egészen meghatva látta, milyen boldog és jókedvü volt a kis állat egész nap. Ugy látszott, hogy már egészen meg is feledkezett az ördögről s másnap ujra minden gyanakodás nélkül nyult a szelencze után. De a tudóst annyira mulattatta a multkori tréfa, hogy újra megpróbálta s mikor a majom kinyitotta a szelenczét, ismét az ördög ugrott ki belőle, mire a szegény állat megint megrémült s egész nap ép oly szomoru volt, mint mikor első izben tréfálták meg. Másnap aztán, mikor a tudós szokás szerint odanyujtotta neki a szelenczét, az állat arcza valóságos aggodalmat fejezett ki. De annyira szerette az édességet, hogy nem birt lemondani róla s megint csak levette a doboz fedelét. Persze, ma ismét az ártatlan czukor volt benne s ez igy ment napról-napra felváltva, egyszer a czukor, másszor az ördög volt a sorban. De a szegény állat az egész idő alatt roppant izgatott volt. Előbbi vigsága, tréfás kedve szomoruságnak, levertségnek adott helyet. Napról-napra soványabb, gyengébb lett s ura ekkor megijedve látta, hogy tovább ment a tréfában, mint talán kellett volna. Elhatározta, hogy többé nem ijeszti meg a szegény állatot s e naptól fogva mindig csak a czukros dobozt nyujtotta neki. Öröm volt nézni, hogy éledt ujra a kis majom, hogy nyerte vissza jókedvét és vigságát. Igy mult el egyik hét a másik után s az állat csak néha volt komoly és csendes, mintha az elmult napok ijedelmein gondolkoznék.

De a tudósnak eszébe jutott, hogy érdekes volna látni, vajjon minő hatást tenne az előbbi tréfa a majomra most, hogy már ennyire megerősödött? Csakugyan elővette a másik dobozt s odanyujtá a majomnak, mire ez kinyitotta és - és -”

„Nos, aztán?” kérdék a gyermekek.

„És holtan esett össze! Mint aztán később kideritették, a szegény állatot szivszélhüdés érte. Az ijedtség, mely most még váratlanabbul jött, mint azelőtt, oly nagy volt, hogy a szegény majom nem birta ki s belehalt. Képzelhetitek, mennyire sajnálta ura e veszteséget, de már most nem lehetett jóvátenni; ez volt büntetése azért, mert ugy gondolkozott, hogy a majom csak állat.”

„Ez nagyon szomoru történet volt, Emil”, mondák a gyermekek. Legjobban Gyurit hatotta meg, ki igy szólt: „Igazad van Emil, az ilyen tréfák nem vezetnek jóra, de igérem neked, hogy ezentul sohasem bántom az állatokat, sem rosszakaratból, sem tréfából.”

„Komolyan igéred ezt?” kérdé Emil, mire Gyuri egy pillanatig gondolkozott s aztán komolyan lépett oda bátyja elé s kezet nyujtva neki, igy szólt szilárd határozott hangon:

„Megigérem!”

„Hát ti, Sándor és Edith?”

„Oh Emil, én ugyis mindig ugy szerettem az állatokat!” mondá a leányka.

„Én is”, tette hozzá Sándor, „de mától kezdve még jobban fogom szeretni s őrizkedni fogok egyet is bántani vagy kinozni.”

„Jól van”, felelt Emil, „akkor jertek át az én szobámba.”

Itt aztán Emil elmondta testvéreinek, hogy mi az az „állatvédő egyesület”, mely azon czélból alakult, hogy a szegény állatok kinzását meggátolja. „E nemes czélu egyesületnek most már ezer meg ezer tagja van”, mondá Emil s aztán e kérdéssel fordult testvéreihez:

„Nem akarnátok ti is belépni ez egyesületbe?”

„Hogyan, mi?” kérdék a gyermekek, mialatt csodálkozva s nevetve néztek egymásra.

„Igen, igen. Hiszen az egyesületnek a gyermekek között is nagyon sok tagja van. Ha komo­lyan meg is akarjátok tartani azt, a mit igértetek, akkor én ép oly komolyan veszlek fel benne­teket az egyesület kötelékébe. Nos?”

A gyermekek majdnem aggódva néztek az ifjura, de mindhármuk szive kész volt mindenre, mit testvérük akart, kit végtelenül szerettek.

„Nos, csak ne féljetek, a dolog nem jár semmi nehézséggel. De irásban kell magatokat köte­leznetek. Ime, itt van három iv fehér papir s itt áll a tinta. Most csak üljetek ide egymásután s irjátok le szépen és olvashatóan, a mit tollba mondok nektek:

„Alulirott ezennel kinyilatkoztatom, hogy belépek az egyesület tagjai közé s egyszersmind igérem, hogy soha állatot bántani vagy kinozni nem fogok, sőt erőm és tehetségem szerint igyekezni fogom meggátolni azt, hogy mások az állatokat bántalmazzák.”

Készen vagytok? Jó. Ha tehát elhatározástok szilárd, akkor mindegyik irja alá a nevét!”

Néhány percznyi ünnepélyes csend után a gyermekek átnyujták az ifjunak az aláirt czédulá­kat.

„Ugy! Most már beléptetek az egyesület kötelékébe”, mondá Emil, „s én azonnal elküldöm e három lapot az egyesület alapitójának. Gondoljátok meg, mily nagy kötelezettséget vállaltatok magatokra. Becsületes ember szavának áll! Az irott szó pedig háromszor annyit bizonyit.”

A három gyermek csakugyan megjegyezte ezt s Hektor volt az első, a ki hasznot huzott a dologból. Bizonyára eleinte nagyon csodálkozott, mikor látta, milyen jól bánik vele Gyuri, ki eddig ugyancsak megkinozta néha.

De az a fuvaros meg bizonyosan még jobban csodálkozott, a kit - midőn kutyájával egy nehéz kocsit huzatott - egyszer csak megszólit egy ragyogó szemü szép fiucska:

„Bocsásson meg, de ezt az állatot nem szabad igy kinozni. Kérem, könnyitse meg ezt a terhet, mert én nem engedhetem, hogy ez a szegény kutya ilyen nehéz kocsit huzzon. Én tagja vagyok az állatvédő egyesületnek!”

S ime, a fuvaros erre minden szó nélkül levette a legnehezebbik árut, vállára vette s ugy folytatta utját.

Gyuri - mert ő volt a bátor állatvédő - örömmel és büszkén beszélte el Emilnek, a mi történt.

Ha valakinek kedve van az egyesület tagjai közé belépni, könnyen megteheti, mert ez már most minden országban van. Csak a fentebbi kötelezvényt kell leirni s azt névaláirásával el­látva az egyesülethez elküldeni.

Hanem az a fő, hogy elhatározása komoly legyen és szilárd!