Zulejka szomjas. (1. rész, szavak száma: 564)
A Csíkos fojtogató elvált a királytól, s azzal a csudálatosan lágy, nesztelen lépéssel indúlt lefelé a dombról, a távolban látszó ködös róna felé, amely csupán a fajtájabeliek sajátsága.
Hovatovább világosodott, s a berekben ugyancsak nagy csattogást, flótázást műveltek a rigók.
Tilulija, a sárgarigók hírneves dalnoka, jó darabon kisérte Bengália díszét; folyvást fölötte röpködött s gyönyörű csengő szóval adott kifejezést csudálkozásának:
- Ni, milyen ékes! ni, milyen tarka! mint a tulipán! mint a tulipán!
A berek madarai figyelmessé lettek s kíváncsian suhantak el a Csíkos fojtogató fölött, aki ügyet sem vetett rájok, úgy ereszkedett le a csalit között, mindaddig, amíg el nem érte az erdő szélét, ahol magas buja fűtenger következett.
Sűrű, pompás rejteket kínáló rozsvetés volt az; a tigris úgy csúszott bele, hogy alig kellett kissé kinyujtóznia, máris elborította a ringó tenger, ami nagy térségen hullámzott, innen kezdve.
Aki ezután a vetés különös mozgását látta volna, ugyancsak nagyot nézett volna.
A magas rozs kígyózó vonalban kezdett hullámzani; de nem felülről indúlt a hullám, ahogy a szél szokta támasztani, hanem alulról, mint a holt tengeren. Nem is egy irányban hajladozott a vetés, hanem össze-vissza lendűlt, s azután ingva-ringva elcsöndesedett; de már akkor tovább, távolabb, folytatása volt a hullámzásnak. Arra vonúlt-csúszott Zulejka, selyemsimasággal.
Végre kiért a nagy rétre, amely túl volt a vetésen s beszaladt a végtelen rónaságba.
Talpa itt szivacsos, szortyogó talajt érintett. A fű csodálatosan zöld volt és bársonyos. Millió meg millió gyémántcsöppel ragyogott rajta a harmat.
A vetés fölött pacsírta énekelt. Zulejka egy pillanatra odafordította a fejét. Ezek az édes hangok még az ő rideg és önző lényét is le tudták bilincselni.
A puha gyepen sunyítva lépdelt tova azután, arrafelé, ahol a távolban sötét vonala látszott a nádasnak.
Itt sok volt a rekettye-bokor: Zulejka azok fedezete alatt siklott egyre kiljebb, mind messzebbre az erdőségtől, amely lassankint olyannak látszott, mintha kékes zománccal lett volna befuttatva.
Az ilyen kékség már távolságot jelent. Zulejka a mocsár gyér virága közt lépegetett s egy-egy búcsúpillantást vetett vissza oda, ahol a királyt hagyta.
A királyhoz jobban is illik az a komor fenség, ami a kéklő hegyek közt, a csöndes erdő mélyében lakik. A király sem az igazi őserdőt kedveli ugyan, de kalandozásaiból azért szívesen tér be lombpalotái alá.
Itt ellenben a mocsár világa terűl. A napsütötte és mégis titokba burkolt lápé. Világos van, hogy egyetlen szúnyog se röpködhet láttatlanúl: és mégis barna árnyék bújkál a nád között, amely mintha örökké takargatna, leplezgetne valamit, amit nem szabad meglátni.
A nagy zsombik, amelyen át odáig lehet jutni, valóságos kaszamatákat rejt; mély útvonalakat, amelyek csigásan és kígyózva kanyarognak s amelyek útvesztőjében örök időkre el lehet tünnie a járatlannak.
A Csíkos fojtogató rászökött egy ilyen óriás zsombikra, s hatalmas, erős talpát átnyújtotta a másikra, amely emettől félölnyire emelkedett ki a mocsárból.
E pillanatban egy zöldfejű gácsér röpült ki a mocsár széléről s nagy hápogással szállt a nádas felé. A tigris követte tekintetével, de hirtelen elmúlt a gácsér iránt támadt érdeklődése. Más valamin akadt meg a szeme.
A nádas közt jókora rés volt, azon túl, talán ezer lépésnyiről, fehérlett valami a síkon.
A fehérség megmozdúlt s fejét lehajtogatva tett egy-egy lépést. Egy legelésző tehénke volt az.
Zulejka lelapúlt a zsombikon; félteste el sem fért rajta; hátulja lecsüngött a zsombik mély szakadékába. Mereven, feltámadó vágyával a gyilkolásnak, nézte a fehér állatot, amelytől nem messzire csakhamar megpillantott egy másodikat, meg egy harmadikat. Valószinűleg egy egész gulya legelt ott, csakhogy a többit eltakarta a nádas.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
