502. mese

A MESTER-TOLVAJ LOVAT LOPOTT (Szavak száma: 735)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gazdag földesúr, akinek volt egy erdésze, aki nagy tolvaj volt - ha egyszer eltervelte, hogy valamit el fog lopni, azt el is lopta.

Egy napon arra gondolt, hogy magának az úrnak a lovait fogja ellopni. Tudta, hogy az úr a feleségével délután bejárja a kertjét, hogy megnézze a fákat és a bokrokat, ezért az erdész elment a parkba, az út szélén kikeresett pár nagy bokrot és alájuk bújt, és várta, hogy az úr elhaladjon mellette. Amikor megjelent az úr, az erdész egy nagyon szép madárdalt kezdett fütyülni. Az úr ezt meghallotta, kiszállt a hintóból, hogy megkeresse a csodálatos madarat. Közben az erdész egyre távolabbra ment, és amikor az úr a madarat keresve messze ment, az erdész beugrott a hintóba és elhajtott.

Egy másik földesúr, amikor meghallotta ezt a történetet, gúnyolódni kezdett, hogy a bölcs úr hagyta magát, hogy egy ostoba erdész kirabolja. Az első úr megharagudott, azonnal maga elé hívatta az erdészt, és megkérdezte, hogy mit fog most elrabolni. Az erdész gondolkodás nélkül rávágta, hogy a jegygyűrűjét.

Amikor lefeküdtek aludni, a földesúr és a felesége elgondolkodott, hogy hová rejtsék a gyűrű­ket. Előbb arra gondoltak, hogy a szájukba veszik, de rájöttek, hogy könnyen lenyelhetik. Ezután megegyeztek, hogy egy kis selyemzacskóba teszik, amit az úr a kezében fog tartani.

A tolvaj megint elgondolkodott, hogy hogyan hajtsa végre a tervét. A halottasházból kihozott egy holttestet, odament az úr hálószobája ablakához és hallgatózott, hogy mi is történik bent. Az úr a feleségével éppen megegyezett és indultak lefeküdni, de valamit meghallottak, arra gondoltak, hogy a tolvaj ott van az ablaknál, de az, mivel okos volt, a holttestet támasztotta az ablaknak. A földesúr felkapta a puskáját és lőtt, a holttest mindjárt a földre zuhant. Az úr megörült, hogy a tolvajnak már vége, és mondta a feleségének, hogy fogja a gyűrűket, amíg ő kimegy és elviszi a halottat.

A tolvaj az ajtóban várta, hogy a földesúr kimenjen. Azután odament a nő ágyához és ezt mondta: „Add ide a gyűrűket, beteszem a komódba, már nincs kitől félni, hiszen a tolvaj már nem él.”

A nő azt gondolva, hogy ez a férje, odaadta a gyűrűket és a másik oldalára fordult, hogy hamar elaludjon. Ekkor a tolvaj fel-alá kezdett járkálni a szobában. Végül az asszony megkérdezte, hogy miért nem fekszik le. Az erdész azt felelte, hogy nem jön a szemére álom, talán azért, mert agyonlőtt valakit, inkább kimegy az ebédlőbe enni valamit, hogy gyorsabban el tudjon aludni, majd kiment, zsebre vágva a gyűrűket.

Egy idő múlva az úr elásta a holttestet és bement boldogan a szobába, levetkőzött és már éppen akart lefeküdni, amikor arra gondolt, hogy a gyűrűket az asztalra teszi, ezért szólt a feleségének, hogy adja oda neki azokat. A felesége azt mondta, hogy már odaadta. Ekkor mindketten megértették, hogy ellopták a gyűrűket.

Másnap az erdész visszavitte a gyűrűket, amiért szép jutalmat kapott. Pár nappal később arról beszéltek a földesurak, hogy az erdész lehet a tolvaj, és akkor ott volt a pap is, aki csak nevetett rajtuk. Amikor a pap elment, az urak magukhoz hívták az erdészt és nagy jutalmat ígértek neki, ha a paptól is ellop valamit. Az erdész sokáig gondolkodott, majd kijelentette, hogy magát a papot fogja elrabolni.

Az erdész hazament, fogott egy zsákot és kis gyertyákat tett bele, majd kiment a folyópartra, összeszedett nagyon sok kis rákot, elment a templomhoz és halkan bement. Ott a rákok hátára ragasztotta a gyertyákat, és szabadon engedte őket, maga pedig angyalnak öltözött és járkálni kezdett.

A pap, amint kinézett az ablakon, meglátta, hogy világosság van a templomban, elment megnézni, meglátta a templomban járkáló gyertyákat és az oltáron az angyalt. Az angyal azt mondta neki, hogy kérje az Istentől a bűnei megbocsátását, mert egyébként nem jut be a mennyországba. A pap tiszta szívből fohászkodott az Istenhez, végül az angyal megmutatta a zsákot, hogy menjen bele, ő abban felviszi a mennybe. A pap azonnal be is mászott a zsákba. Az angyal megígérte, hogy leteszi a kapuban és azt mondta neki, hogy maradjon nyugodtan, míg ki nem nyílik a kapu, majd mondja ezt: „Megbántam a bűneimet, eresszetek be a menny­országba!”

A tolvaj elvitte a zsákot a földesúr ajtajához. Reggel az úr kiment, amikor a pap meghallotta, hogy kinyitja valaki az ajtót, így szólt: „Megbántam a bűneimet, eresszetek be a mennyor­szág­ba!”

A földesúr kinyitotta a zsákot és megpillantotta benne a papot. Az erdész ezért nagy gazdasá­got kapott, amin egész életét boldogan, gazdagságban élte le.

479. mese

AZ ÖT CSODÁLATOS MESTEREMBER (Szavak száma: 589)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy család, öt fiúgyerekkel. Egyszer az apa e szavakkal útnak indította az öt fiát:

„Menjetek, és mind az öten tanuljatok valamilyen mesterséget!”

Úgy is történt. Az első nap a legidősebb fiú indult el, és az úton találkozott egy öregemberrel, aki megkérdezte:

„Hová mész?”

„Mesterséget tanulni.”

„Milyen mesterséget?”

„Jós mesterséget.”

„Jól van, fiam, akkor jó úton mész. Az út végén áll a házam, ott kitanulhatod a jós mester­séget.”

Másnap elindult a második fiú, az úton találkozott egy öregemberrel, aki megkérdezte:

„Hová mész?”

„Mesterséget tanulni.”

„Milyen mesterséget?”

„Szabó mesterséget.”

„Jól van, fiam, akkor jó úton mész. Az út végén áll a házam, ott kitanulhatod a szabó mester­séget.”

Harmadik nap elindult a harmadik fiú, az úton találkozott egy öregemberrel, aki megkérdezte:

„Hová mész?”

„Mesterséget tanulni.”

„Milyen mesterséget?”

„Lövész mesterséget.”

„Jól van, fiam, akkor jó úton mész. Az út végén áll a házam, ott kitanulhatod a lövész mes­terséget.”

Negyedik nap elindult a negyedik fiú, az úton találkozott egy öregemberrel, aki megkérdezte:

„Hová mész?”

„Mesterséget tanulni.”

„Milyen mesterséget?”

„Tolvaj mesterséget.”

„Jól van, fiam, akkor jó úton mész. Az út végén áll a házam, ott kitanulhatod a tolvaj mester­séget.”

Ötödik nap elindult az ötödik fiú, az úton találkozott egy öregemberrel, aki megkérdezte:

„Hová mész?”

„Mesterséget tanulni.”

„Milyen mesterséget?”

„Lantos mesterséget.”

„Jól van, fiam, akkor jó úton mész. Az út végén áll a házam, ott kitanulhatod a lantos mesterséget.”

A következő évben a fiúk összegyűltek az apjuknál megmutatni, hogy mit tudnak. Az apa a tolvajjal kezdte:

„A tölgyfán fészkel egy gólya, lopd ki az öt tojást, hogy nyomuk se maradjon.”

Jól van, a fiú dolgozni kezdett, és ki is lopta a tojásokat, hogy a gólyának fogalma sem volt róla, hogy üres fészekben ül. Ekkor az apa hozott egy kis asztalt, annak négy sarkán el­helyezett egy-egy tojást és az ötödiket középre tette, majd így szólt a lövészhez:

„Fiam, lövész - egy lövéssel kilövöd mind az öt tojást?”

A lövész nézi, majd céloz, és egyszer meghúzza a ravaszt: mind az öt tojás darabokra hullott.

„Nagyszerű!” örvendezett az apa. „De te, szabó fiam, össze tudod azokat varrni?”

A szabó dolgozni kezdett: összeszedte a darabokat, egymáshoz illesztette, és varrt, varrt, és hamarosan egészek lettek a tojások.

„Jól van!” örvendezett az apa. „De te, jós fiam, mondd meg, mi jót tanultál?”

„Sok mindent, de most látom, hogy oda, a tenger szigetére egy sas elvitt egy királylányt. Ha a testvéreim velem jönnek, akkor idehozzuk azt a lányt.”

Rendben van, el is mentek. És már második vagy harmadik nap vissza is jöttek a lánnyal. (Az úton a sas rájuk támadott, de a lövész lelőtte. Amikor a sas leesett, eltörte a hajó árbocát, de a szabó megvarrta.)

De otthon a testvérek között viszály támadt. Az egyik is akarta a szép királylányt, a másik is akarta. Végül az apjuk így döntött:

„Nem tudjátok eldönteni, akkor én eldöntöm: aki egy egész éjjelt eltölt ebben a mély barlang­ban, ahol a medve alszik, az rászolgál, hogy feleségül vegye ezt a szép lányt.”

Rendben, előbb bemegy az első négy fiú az alvó medvéhez, de semmi sem lett belőle - a medve morogva vadul rájuk támadt. Végül szerencsét próbált a lantos. Odament a barlang közelébe, a medve már örült; odament egészen a barlanghoz, a medve táncolni kezdett; be­ment a barlangba, leült, a medve lefeküdt melléje, és egész nap csak hallgatta a fülének ked­ves zenét. Reggel előjött a lantos épen és egészségesen. Az apja nagyon megörült: „Fiaim, igaz, ti mindannyian jó mesterséget tanultatok, de a lantosnak jobban sikerült, ezért övé a királylány.”

Másnap meg is tartották a lakodalmat.

473. mese

HÁROM CSODADOKTOR (Szavak száma: 336)

Három mesterlegény egyszer vándorútra kelt, és éjszakára meg akartak szállni egy kocsmá­ban. A kocsmárosné szívesen adna nekik szállást a házban, de így szól: „A férjem nem olyan jó szívű, mint én, ő nagyon haragos ember, ezért még egy ócska rongyot sem merek adni, hogy azon elalhassatok.”

A legények még csak rongyot sem akarnak, jó lesz nekik a szénakazalból kihullott törmelék. Másnap reggel elmentek egy birtokra, ahol magával az úrral találkoztak. Reggelit kértek tőle, de az úr ezt mondta: „Szívesen adnék nektek, ha kedvesebb lenne a feleségem, ezért nem merem megtenni.”

„Milyen a te asszonyod?” kérdik a legények.

„Milyen? Minden nap más rongyot vesz magára, és minden nap elmegy valahová, de engem sohasem visz magával. Még az asztalnál sem együtt eszünk.”

„No, majd meglátja - holnaptól kezdve ez másképpen lesz.” A legények elmentek, és meg­egyez­tek, hogy a jóságos kocsmárosné lelkét elcserélik az alávaló asszony lelkével. És így is történt. Amikor másnap reggel a cselédlány bement megkérdezni, hogy az asszonya milyen ruhát kér ma, az így felelt:

„Ugyanazt, ami tegnap volt rajtam.”

A lány elcsodálkozott: „Mi történt vele?”

A szolga bevitte a reggelit a nőnek, de az így szólt hozzá: „És az úrnak miért nem hoztál?”

A szolga csodálkozott: „Mi történt vele?”

Délben a kocsis kérdezte tőle, hogy ma melyik lovat fogja be.

Ő így felelt: „Ugyanazt, amelyiket tegnap, de úgy rendezd, hogy az úr is jöjjön velem!”

A kocsis elcsodálkozott: „Mi történt vele?” Hamarosan befogta a lovat, a gazda is kijött, és el­mentek a feleségével együtt, elhaladtak a kocsma mellett, ahol a kocsmárosné lelkét kicserél­ték. Mihelyt odaértek a kocsmához, a kocsmárosné kiszaladt, a ló elé állt és odakiáltott: „Az én uram, az én lovam, az én uram, az én lovam!”

A kocsmáros szaladt utána egy husánggal, kiabált: „Itt szaladsz, az emberekre ordítozol, de fonni azt nem tudsz!” Bekergette a szobába. Harmadnap reggel a legények elmentek a gazda­ságba, és megkérdezték az urat, hogy milyen a felesége.

„A feleségem olyan jó és kedves, hogy rá sem ismerek.”

És ezért az úr gazdagon megjutalmazta a legényeket.

394. mese

AZ ÜGYES MESTEREK (Szavak száma: 580)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt neki két mesterembere: az egyik mindent aranyból készített, a másik fából. Egyszer megparancsolta nekik, hogy mutassák meg, hogy mit tudnak.

Az aranyműves készített aranyból egy kacsát, majd megparancsolta, hogy töltsenek meg egy dézsát vízzel. Beleteszi a kacsát, az úszik a vízen és mondja: háp-háp, háp-háp...

A királyné így szól.

- Hiszen ez él!

- Nem - mondja az aranyműves. Kiveszi az állat összes ízületét, megmutatja, hogy nem él.

Az asztalos pedig készített egy sast. Amikor készen lett, ráült és háromszor körberepülte az udvart, majd odament a királyhoz. A királyné is ott ült mellette.

- No, mit tudok?

- Hát... szavakkal nem lehet kifejezni.

A királyfi pedig fogta magát, felszállt a sasra és elrepült. Mindenki kiabált utána:

- Hol vagy, hol vagy, hol vagy?

Ő azonban eltűnt a sassal együtt, senki sem tudta, hogy hová. Ezért megverték a szegény mesterembert, majd börtönbe vetették. Mondta a király:

- Ezt azért tesszük, hogy ne csinálhass több ilyen ördöngős szerkezetet! Ha pedig nyolc napon belül nem jön haza a fiam, lefejeztetlek!

No, most mi lesz vele? Bezárták a börtönbe. A szegény ember ott ül egymaga a cellában.

A királyfi pedig csak szállt, szállt, míg el nem jutott egy másik birodalomba. Bement egy kis kunyhóba. Ott talált egy öregasszonyt.

- Fogadj be engem, néni, egy éjszakára!

- Miért ne fogadnálak be - mondja az öregasszony. - Egy jó embert?

Amint mondta, be is fogadta, majd lefeküdtek aludni. A fiú fogta a sast, összehajtogatta és betette a feje alá.

- Én itt senkit sem ismerek - mondja a király fia. - Nagyon messziről jövök. No, anyó, meséld el, hogy mi újság van nálatok!

- Hát - mondja - nincs semmi újság. Csak van itt egy királylány, akit befalaztak egy olyan fallal, hogy senki se tudjon bemenni hozzá, és ő se jöhessen ki. Ott lakik a fal mögött, senkit sem lát.

A fiú csak ezt gondolja: „Várj csak...” Éjfélkor elővette a sast, felült rá és elrepült ahhoz a királylányhoz. Odarepült az ablakhoz, amin keresztül nem lehet kilátni. Megzörgette. A király­lány beengedte. És beszélgetnek.

- Tetszel nekem - mondja a fiú.

- És ha tetszem? Én nem mehetek hozzád. Az apám nagyon kegyetlen, kivégeztet.

És a szolgálók, a nevelők meghallották, hogy beszélgetnek. Reggel elszaladtak, és elmesélték az apjának, hogy járt a lánynál valaki. A király megparancsolta, hogy keressék meg, de a fiú, miután elbeszélgetett, visszarepült az öregasszonyhoz és lefeküdt. Jönnek ám a katonák, és viszik magukkal. A király megparancsolja, hogy akasszák föl. Fel is állítják az akasztófát.

- Most fel fogunk akasztani - mondja a király. - Hogyan tudtál bemászni a lányomhoz, hogy én nem vettelek észre? Oda nem mehet be senki!

Erre mit tesz a fiú? Semmit, csak hallgat. Hívják az embereket, hogy nézzék meg, hogy hogyan akasszák őt fel. Megjöttek a katonák. A fiú akkor így szólt:

- Tudjátok mit, van hozzátok egy utolsó kérésem. Hozzátok el azt a kis csomagot, ami ott van a párnám alatt annál az öregasszonynál.

Elengedték a katonákat, azok elhozták a csomagot. A királyfi összerakta a sast, felült rá - csak ennyit láttak. Odarepült a királylány ablakához, magához vette a lányt. Mindketten a sasra ültek és elrepültek haza. Hát nincs kit akasztani...

Látja a király, látja a mester is a börtön ablakán át, hogy repül a királyfi. És nem egyedül, hanem a menyasszonyával. Elhozta a királylányt, és feleségül vette.

A mestert kieresztették a börtönből.

Az esküvő után a királyfi sokáig és nagyon szépen élt a feleségével.

174. mese

Százat egy ütéssel (Szavak száma: 1412)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasnál. Elindult ő vándorolni. A mint ment mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel: én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a hátára.

A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg, mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a királynak, hogy mi van rá irva. - Hivd be csak gyorsan azt az embert, mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta. Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom, tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam, hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja, ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig. Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba, a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek. Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.

Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az? szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király, benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s addig a legpompásabb ellátást min­dennel. Megadatott neki, a mit kivánt, s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára. Mitévő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és legerősebb óriással.

Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani, hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod morzsolni, mint én, akkor birkózhatunk s megfogta a követ és széjjel­morzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve magát. Van nekem itt egy nagy buzo­gányom, hajitsd fel te azt, a mennyire én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja melyik világba. - Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem birkoz­hatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb, mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.

Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék. Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a háromnak elvágta fejét.

Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s egyszerre hozzá adta lányát.

Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam, helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas, mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek, ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek, mondá szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a vállán maradt, de azért nem eresztette el. A ló most még százszorta jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván, visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a ván­dorló legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt megmondotta apjának, hogy ugyan miféle szár­ma­zásu lehet az ő férje; vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből származott.

33. mese

A nagy alvó (Szavak száma: 281)

Furcsa história,
De megtörtént egyszer:
Korán akart kelni
Szegény Jónás mester.
Megszólal a kakas:
“Fölkelne, ha tudna,
De mikor úgy alszik
Mindig, mint a bunda!”
Kotkodákol a tyúk:
“Bújék el, csak bújék!
Van is a világon
Ilyen álomszúszék!”
Dorombol a czicza:
“Hálósipka, kabát!
Átaluszik Jónás
Tizenkét éjszakát!”

Szegény Jónás mester
Mérgesen hallgatja,
Czicza, tyúk és kakas
Hogy mulatnak rajta:
“Várjatok csak, lurkók!
Megmutatom mégis,
Hogy fel tudok kelni
Korán reggel én is.
Hamarabb köszöntöm
A derengő reggelt,
Keltő órát veszek,
Az, tudom hogy felkelt.
Kelts föl, édes órám,
Hajnalhasadáskor,
Czicza, tyúk és kakas
Ne csúfoljon máskor.
Ébreszsz fel álmomból
Zörgő lármát csapva,
Mikor a mutatód
A négyet mutatja.”
“Jól van, édes gazdám,
Csak te aludj bátran!
Négy óránál tovább
Nem maradsz az ágyban!”

Jónás mester korán
Elbontja az ágyát,
Édesen aluszsza
A boldogok álmát.
Mikor a mutató
A négyet mutatja,
Felkiált az óra:
“Itt az idő, rajta!
Kelj föl, Jónás mester
A paplanas ágyból!
Gyüjti már a mézet
Méhe a virágról.”
Birreg-berreg, zörög
Az ébresztő óra,
Hej de Jónás mester
Nem hallgat a szóra.
Ágyút süthetnének
El a füle mellett:
Neki csak sóhajtás,
Csak viráglehellet,
A boldogok álmát
Horkolva aluszsza,
Ő tőle, ha tetszik,
Ránk törhet a muszka.

Az ébresztő óra
Megharagszik szörnyen,
Látja, hogy Jónással,
Nem boldogúl könnyen.
Kapja az ütőjét
Szörnyű haragjába’
Jó nagyokat koppint
Jónás homlokára.
Szegény Jónás mester
Egy perczre fölébred.
De azután megint
Uj álomba mélyed.
Dalol a pacsirta
Kék ég sugarában,
Szántóvető ember
Szántogat vidáman.
Kiabál a kakas:
“Fölkelne, ha tudna!
Szegény Jónás mester
Alszik, mint a bunda!”
Kotkodákol a tyúk:
“Bújék el csak, bújék!
Van is a világon
Ilyen álomszuszék!”
Dorombol a czicza:
“Hálósipka, kabát!
Átaluszik Jónás
Tizenkét éjszakát!”