NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
AZ ÁLLATOK EREDETE
SZVANIZIT
UTAZÁSA (1. rész. Szavak száma: 840)
Eljött a nap, mikor Szvanizit varázsló így szólt a feleségéhez:
- Holnap elmegyek. Őrizd népemet, viseld úgy gondját, mint én.
Reggel megszemlélte embereit, berakodott sok szárított olahent egy nagy kenuba, és evezni kezdtek déli irányba. Azért délre, mert Szvanizit tudta, hogy az Odafent Lakó arrafelé más népeket teremtett.
Néhány napi evezés után egy népes törzs lakóhelyére érkezett. Az emberek kifutottak eléje a partra, hogy üdvözöljék. Mikor a kikötőhelyhez közeledett, így kiáltott:
- Tudja valamelyikőtök, hogyan kell a lehal szerencsejátékot játszani?
- Igen - feleltek -, tudjuk mindannyian.
Szvanizit partra szállt, játszott velük, és nyert egy óriási halom kecskeszőrből készült takarót.
Miután vendéglátói megvendégelték, megparancsolta egyik emberének (ez lett később a vidra), hogy rakja a takarókat egyetlen magas halomba. Mikor készen volt, Szvanizit rátette a kezét a halomra. A takarók összementek, szinte semmivé váltak, úgyhogy emberei könnyedén berakták őket a kenuba.
Elindultak a következő falu felé, itt még egy halom takarót nyert Szvanizit a szerencsejátékon. Esteledett, és mivel nem akart az idegeneknél éjszakázni, megparancsolta embereinek, hogy evezzenek a part mentén kissé távolabb, és ott verjenek tábort.
Másnap kora reggel folytatták útjukat. Egy magas hegyfok emelkedett előttük. Megkerülték, s közben megpillantottak egy nagy falut, melynek lakói mind a vízben lubickoltak (ez volt az a nép, melyből később a búbos vöcsök és más vízimadarak lettek).
- Játszik valamelyőtök lehalt?! - kiáltotta nekik Szvanizit.
- Nem - felelték -, de kihívunk bárkit versenyre víz alatti úszásban.
- Ó - kiáltott fel Szvanizit zavartan -, az én népemből senki sem tudja, hogyan kell lemerülni a víz alá.
A vidra, aki ott állt mögötte, hangosan fölnevetett.
- Én szívesen versenyzek veletek! - kiáltotta, és mikor Szvanizit a part felé kormányozta a kenut, azt suttogta: - Tartsd a kenut a part közelében, ne engedd eltávolodni a parttól, mert ellenfeleink még gyanút fognának. Aztán légy készen, hogy bármely pillanatban kihúzd a dugót a lyukból a kenu közepén. Mondd meg nekik, hogy ők merüljenek le először.
A verseny elkezdődött.
Először a vöcsök merült le, messze kiúszott a víz alatt, a nézők megjelölték a helyét, ahol fölmerült.
A vöcsök után a kormorán következett, aztán a fűrészcsőrű réce, majd még jó néhány vízimadár. Egyikük sem tudta elérni a vöcsök jelét. Mikor végeztek, a vidra azt súgta Szvanizitnak:
- Kérdezd meg, van-e még versenyzőjük!
- Van-e még versenyzőtök? - kiáltotta Szvanizit.
- Nincs. Mi befejeztük.
Erre a vidra vízbe ugrott, lezárta az orrát és a fülét, és lemerült. Kifelé úszott, a nyílt tenger felé, a nézők egy ideig szemmel kísérhették útját, mert levegőbuborékok szálltak föl a víz felszínére. Később azonban a buborékok eltűntek. A nap egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, de a vidra még mindig nem bukkant föl. A falu lakói izgatottan mondták Szvanizitnak:
- Ennyi ideig a víz alatt van! Egész néped ilyen remekül úszik a víz alatt?
- Igen, mindannyian mesterei vagyunk a merülésnek, akárcsak a vidra - felelte Szvanizit.
A vidra ugyanis nagy kört írt le a víz alatt, visszatért a kenuhoz, elrejtőzött alatta, és a lyukon keresztül lélegzett.
Szvanizit azt súgta neki:
- Jobb lesz, ha előjössz, már mindenki nagyon aggódik és türelmetlenkedik.
A vidra engedelmeskedett.
Szvanizit visszaillesztette a dugót.
A vidra kiúszott a víz alatt a nyílt tenger felé, aztán megfordult, és a part felé kezdett úszni. A levegőbuborékok megint jól mutatták, merre jár. A nézők azt hitték, most tér vissza a nyílt tengerről. Izgatottan mondogatták egymásnak:
- Nézd, nézd! Ott jön! Most jön vissza!
A vidra partot ért, lassan kivonszolta magát a szárazra, és elterült, mintha teljesen kimerült volna.
Így Szvanizit emberei nyerték meg a versenyt. Berakta a nyereményt a kenuba, és folytatta útját dél felé.
A következő falu a kutyalazacok otthona volt, ezek ezidőtt emberi alakban éltek, mint ahogy a többi hal, madár és állat is. Szvanizit észrevette, hogy a kutyalazacok házai vörös csíkosra vannak festve, és hogy a falubeliek jó része is vörös csíkos takarókat visel. De voltak köztük olyanok is, akik fekete csíkos takarókat hordtak. Ezért van aztán, hogy a Fraser folyóban élő kutyalazacok manapság is vagy vörös, vagy fekete csíkosak.
Szvanizit nem vesztegette az időt, hanem továbbindult, és hamarosan elért egy óriási faluhoz, amelyet már más nép lakott, mégpedig a púpos hátú lazac népe. Ezek azt mondták neki, hogy ők nem szállnak mindennap kenuba, csak minden másnap. Ezért van aztán, hogy a púpos hátú lazacok nem hatolnak be manapság se minden nyáron a Fraser folyóba, hanem csak minden második nyáron (hiszen egy nap a természetfeletti lények országában annyi, mint egy év az emberek életidejéből).
A következő falu asszonyai nagyon csinosak voltak, de a férfiak púposak és görbék. Szvanizit itt meg sem állt, eveztek tovább egy gyönyörű partvidék felé, mely sűrű párába borult. Ez volt az a táj, melyet Szvanizit keresett, itt találta meg a csillagszemű lazacokat, e vidék lakosait, akik egész nap csak játszottak. Az ifjak célba nyilaztak, a lányok pedig a tollas labdával szórakoztak.
Szvanizit nem törődött a játszókkal, ő egyre csak a házakat nézte, mert a falu közepén kellett lennie tudomása szerint a főnök házának.
Ennek a háznak az emeletén élt elzárva a főnök gyönyörű, férjhez menendő leánya. Szvanizit tehát e ház magasságában kötött ki, egyedül szállt partra.
