A következő címkéjű bejegyzések mutatása: galamb. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: galamb. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. december 23., péntek

798. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény
 Írta: Bársony István

A halottrablók.. (1. rész, szavak száma: 852)

Ölyv

A rengeteg fölött éles víjjogással köszöntötte az uj hajnalt valaki.

Egy megvénhedett lomha ölyv volt, amely elmaradt a szárnyas királytól és kiséretétől, s most jelt szeretett volna kierőszakolni arról, hogy a társai hol vannak.

Választ sehonnan sem kapott. Csak a szél süvített néha az övéhez hasonló sírással. A nyava­lyás beteg ölyv fáradtan vergődött arrább légi útján, közel a fák koronájához, hogy rögtön leszállhasson, ha a pihenést megkivánja.

Jóval magasabban, a hegyorommal párhuzamosan, egy másik ragadozó madár keringett, lassan, óvatosan. Kerek szárnyának minden evezőtolla mintha különvált volna. Vastag bothoz hasonló farka ellenben egy csöppet sem nyilt szét. Remekűl kormányozta kanyargó repülését a szárnyalásban művész rabló.

Gonosz  héja

«Gonosz» volt az, a héja, aki suttyomban tért vissza a régi telepre, ahol egy császármadár-családnak a rejtőzőhelyét leste volt ki.

«Vitéz», a szárnyaskirály, megtartotta a szavát. A berber hőssel történt összeszólalkozása után egész hadseregével elvonult a Vöröskő tájékáról, ahol a négylábúak királyának kedvelt otthona volt. A rengeteg erdőségnek ebben a részében csak az alsóbbrendű szárnyasok marad­tak, akikkel a sas nem sokat törődött. A madárkirály környezetében csupa rabló volt; - mit kerestek volna azok között a dalosok s a gyöngék?... A varjak, szajkók és szarkák szintén itt rekedtek, az éjjeliekkel együtt. Ők sem mertek a sólymokkal, kányákkal, ölyvekkel és héjákkal összekeveredni.

«Vitéz» büntetni akarta az «Afrikait». Hadd kívánja vissza azt az időt, amikor villámszárnyú sólymok voltak a futárjai, akik minden veszedelem hírét percek alatt meghozták neki. Hadd emlegesse meg, hogy goromba volt a sassal.

«Gonosz», a hírhedt útonálló, kéjelegve mérte végig az elhagyott erdőt, ahol most egyes-egyedül ő volt a szárnyas úr. Leereszkedett a völgy bokrai fölé s megkezdte alattomos, ravasz vadászatát. Kinyújtózott a levegőben és suhanó árnyékként surrant el a nyílások között; vérszomjas tekintettel kutatta át a bokrok alját: hol venne észre egy gyanútlan fácánt, amelyre menykőként csapna rá.

Szajkó

Egy szajkó meglátta s réműlve recsegte: «a szárnyas hóhér! a hóhér!»

Minden madárhang rögtön elhallgatott. A gyöngék meglapúlva várták, hogy eltűnjék a gyilkos.

A héja bosszúsan lendült vissza a nagy fák koronája fölé s majd bele ütődött egy felriadt lángbagolyba, amely ijedtében egyik ágról a másikra röppent. A bagoly rákiáltott: - Hallod-e Gonosz, ha jól láttam, ott fent egy örvösgalamb bolyong, nem csípnéd el?

Örvösgalamb

A héja felpislantott s abban a percben ész nélkül bukott vissza a fák lombjai közé.

- Terringettét! mormogta magában, ő Felsége ma ugyancsak magasan végzi reggeli sétáját. Ha itt, a tilalmasban, meglát: kikapok. - És fennhangon vetette oda a bagolynak: azt a galambot csak fogd meg magad, te vaksi!

Csakugyan a sas volt odafent, a felhők alatt. Talán a kíváncsiság vagy a megszokás hozta vissza erre a vidékre. Annyi bizonyos, hogy most nem vadászott. Felséges könnyűséggel írta le roppant köreit a végtelen űrben, ahol ő parancsolt. A földhözragadtak előtt ismeretlen tisztasága volt ott a levegőnek.

Fölötte bolygó ködtenger úszott, amely a szemhatárt az égboltozat felé eltakarta. Fehérrel s rózsaszinnel festett áttetsző pára hömpölygött végig az ég mezőin a sas szomszédságában. Abból a magasságból el lehetett látni a Vöröskőig, ahol a sas a berber hőst hagyta volt.

A felhők mellől milyen kicsinek s egybefolyónak tetszett minden, ami idelent volt!

Maga a sas csak galambnagyságúnak látszott a föld színéről. Ebből a távolságból a földi hangokat már hallani is aligha lehetett.

A sas, aki büszkén hitte, hogy egyedül van: rekedt jajongásra lett figyelmes, amely mintha a ködfelhők titkos rétegei között támadt volna.

Vontatott, panaszos, rikácsoló hangok voltak azok. Kísérteties hatást tettek fényes nappal is.

A sas kedvetlenűl tekintett fel. Szeme még nem hatolhatott át a felhő ködén, amelynek egy foszlós lenge része éppen föléje került, de azért tudta, hogy kik vannak ott.

- A halottrablók! - szólott halkan. Útálatos fajzat!...

2022. december 7., szerda

783. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény
 Írta: Bársony István
 

"A szabadok.”

4. rész.  (Szavak száma: 1043)


A tigris felelt a borzasztó hangnak. Visszhangos és mégis elfojtott, félig torokban maradt bőgés volt az. A király ujra, meg ujra felhörrent. Az erdőt nagy messzeségben járta be ez a szokatlan, lármás üzengetés, amitől a kérődzők holtra ijedve, céltalanúl vágtattak ide-oda.

A ragadozók pedig meg-megrázták a fejöket, mintha a riasztó hangokat akarták volna a fülök­ből kirázni.
Azután megmozdúlt a vadkomló-szövedék s egy kormos sörényű, felséges kiállású hős jelent meg a «szabadok» előtt.
Ha Ravasz nem tér észre, elmaradt volna a «spontán tüntetés», annyira meg volt hatva az egész társaság. A Csíkos fojtogató az egyetlen volt, aki nem félt, ő neki tehát semmi különös oka sem volt arra, hogy éljenezzen. Amint a «hozsanna» lecsillapúlt, megszólalt a tigris:
- Király, a parasztok a talpadat óhajtanák nyalni, tartsd oda nekik, kérlek. Azután vesd ki az adót, mert amint láthatod, elég jó húsban vannak, telik tőlök.
Ennyi volt egész szónoklata. A szabadok rémülten éljenezték meg érte.
A berber oroszlán végignézett a gyülekezeten, amely alázkodva sunyított előtte. Hóhér azon igyekezett, hogy a tigris kegyeltjének lássék s egészen melléje furakodott a hercegnőnek, aki tolakodását most észre sem vette. Az oroszlán háromszor hörrentett s azután kimondta a törvényt:


- Ti, szabad parasztok, nekem rabszolgáim, érezni fogjátok kegyelmemet! Az uralkodás az enyém, az engedelmesség a tietek. A zsákmány közös; de az oroszlánrész persze az oroszláné. Ami marad, abból először a tigris lakik jól. Ő rokonom, rá tehát nem szól az osztozás tör­vénye. Különben akinek panasza van, a hercegnő útján juttassa hozzám. Apró-cseprő bajokkal nem bíbelődöm, tudjátok meg! Arra való a lakájom, aki helytartónak nevezi magát. Ha szót fogadtok, boldogúl élhettek. Eddig egymás közt veszekedtetek; ezentúl csend és békesség lesz itt, fogadom. Oszoljatok!!


A «szabadok» úgy szétfutottak erre a szóra, hogy Villám, a sólyom, aki egy ágról nézte a tisztelgést, irigyelni kezdte gyorsaságukat.

A tigris egyedűl maradt az oroszlánnal.

Szultán, a nagy és hatalmas, önkénytelen kedvteléssel nézte a csudásan szép óriás macskát, amely majdnem egyenlő rangban volt vele. Hízelgésnek vette, hogy a hercegnő maga vezette ide a «szabadokat»; barátságosan szólította meg:
- Zulejka!
- Mit óhajt a király? kérdezte a Csíkos fojtogató, inkább kíváncsian, semmint alázattal.
- A nap itt mégsem elég forró, mondta Szultán elgondolkodva. Mi másformát ösmerünk.
- Ó, én beérem vele. Bengália nem a Szahara, felelt a tigris jókedvűen.
- Igaz, ümmögött a király. Te más világrész szülötte vagy. Nekem is vannak ott testvéreim, mondják.
- Nem oly hatalmasok, mint te. Hozzád képest satnyák. Sárga a sörényök és ritka. Soknak nincs is. Az igazi király te vagy és te maradsz.
Szultán büszkén emelte fel a fejét. Tetszett neki a magasztaló beszéd. - Megengedem, mondta, hogy itt maradj mellettem. Együtt vadászhatunk, ha már ilyen közössé vált a sorsunk.

A „hercegnő» lassan rázta meg a fejét.

- Nem lehet az, király. Az én hazám nem a te világod. Az én mulatságom nem a te örömed. Én elcsúszom a nádasba, amely emlékeztet a bambuszerdőkre. Én lopódzva és nesz nélkűl járok, mint a leskelődő halál, és ahol ma öltem, onnan holnapra eltűnöm, mert gyönyör nekem a titokzatosság; holott te nyilt vagy s felordítod az alvó csöndességet, mielőtt zsarnoki utadra elindúlsz. És ha mi egyszer ugyanarra a zsákmányra vetnők magunkat, mi lenne? Én tán gyengébb vagyok, de még náladnál is jobban elvakúlok haragomban.

Hirtelen elhallgatott és kinyújtotta borzasztó karmait, amelyek hegyes, vastag szögekként mélyedtek bele a talajba: azután kivicsorította a fogát, hátracsapta a fülét, torkát kitátotta, szeme zöld fényben izzott. Sziszegő, tüsszögő hangot hallatott hozzá.

Szultánra is átragadt valami ebből a hirtelen támadt dühből. Hörögni kezdett s vágyat érzett rá, hogy meglegyintse vakmerő rokonát.

- Látod! mondta a tigris meghunyászkodva. Még a puszta gondolat is elég, hogy ellenségekké tegyen bennünket.

A király röstelkedve hallgatott.

- Megyek már, Szultán, szólt Zulejka. Megyek a magam külön útján. Szomjúságot érzek, ami­lyet még soha. Vérre szomjazom; édes vérre, minő a nyájak és erdei vadak ereiben nincsen. Kóstoltam valamit, amitől állandó részegségben vagyok. Emlékszel-e a szerecsenre? Abdullah alattam vonaglott és én a nagy tűzben is alig bírtam ott hagyni, annyira új gyönyör volt nekem az embervér. Megyek király; utaink elválnak! Minél vadabb, elhagyottabb helyeken baran­golsz majd, annál bizonyosabban tudhatod, hogy messzire vagy tőlem. Én elbujdosom az árnyékos vágások mentén a falvak irányába. Én csöndes éjszakákon megkeresem a pásztort a nyája mellett. Állandó tanyám nem lesz. A dzsungle más volt; - rajtam kívűl más úr ott nem lehetett. De ez a föld ahhoz képest szelíd és népes. Még a hegyszakadékba is elhallatszott ma a hajnali harangszó. A lápok útvesztőiben érezném magamat legbiztosabban. A hűs mocsárviz elmossa, befödi a nyomot. Üdvözöllek, király! Ha néha az éji csöndben a nádas környékére tévedsz, ordíts: hadd tudjam, merre jársz.

Megfordúlt s nesztelenűl kullogott be a sűrűségbe. A király magára maradt.

A nap már jól fenn volt s a madarak zenéje köszöntötte az édes, illatos reggelt.
A király körül aranyos legyek dongtak, mintha biztatták volna, hogy mozdúljon már, kerítsen magának reggelit, mert sokára lesz, amikor a ragadozó szabadok ebédelni szoktak.
Mindenütt jelentkezett az élet élénksége.

Gerlice gurrogott és galamb búgott. Az örvösök egymásnak mondogatták: «ohó-hahó! jó, jó itt!» A rigók kíváncsian röpködtek át a király bokra fölött s csacsogva kérdezgették: «kicsoda? micsoda?»
A berber nagyúr pedig azalatt elnézett a messzeségbe s a szeme megakadt egy felhő­fosz­lányon, amely akadály nélkül úszott a végtelenség útján és rózsaszínű volt a nap csókjától.
Ez itt most már valóságosan a szabadság; de az igazi korlátlanság mégis csak azé a felhőé. Ki tudja, merre megy, hol olvad fel égi könyharmattá? Talán belefoszlik az útjába eső vihar­felhőkbe, úgy múlik el; talán eljut a szelek szárnyán a tengerentúlra, ahol tüzet áraszt a nap és perzsel a levegő.
Ott lopakodik a szomjas gazella este a folyóhoz. Előre nyújtott nyakkal, szimatolva, merőn figyelő tekintettel, vékony lábát lepkekönnyűséggel rakva maga elé, közeledik az üdítő hullám­hoz. Remegve lesi folyvást, nem mozdúl-e, nem zizeg-e a magas sűrű fű. Jaj neki, ha csak egy másodpercre is vigyázatlan.
A folyó zátonyain a vizimadarak ezre hűsöl. Néha felriadnak, éktelen zsivajt csapnak, zűr­zavarosan keringenek, elkeverednek, meg ujra különválnak s leereszkednek a puha fövényre, ahol egyesegyedűl övék a világ.
Az este sötét és hirtelen olvad az éjszakába, amely hűvös, és titkos bűnökkel terhes.
Vérszag terjed a sűrűségből és csontok ropogása hallik.
A halk neszt, amit a tovacsúszó kígyó okoz, riadt kiáltás, halálhörgés feledteti.
Surranó árnyak találkoznak.
Fénylik a szemök, mint a foszfor. Azok az éj kalandorai.
Köztök az első: az oroszlán, a király.

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750

 A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu