867.mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (15. rész, szavak száma: 548 )

Fordította: Rab Zsuzsa

„Ivánuska, mi bajod van? -
kérdi lova. - Búsultodban
mért sírdogálsz, te szegény?
Tán az a vén vőlegény
küldött újra próba-útra?”
Iván nyakára borulva
simogatja, öleli.
„Baj van, lovam! - feleli. -
Az a fölséges akarat,
hogy ne kíméljem magamat,
reggel testem megmártsam
sorra három bográcsban:
egyikben jeges víz csobog,
másikban forró víz lohog,
harmadikban forró tej!”
Táltoskája így felel:
„Ez a nagy szolgálat aztán!
Ez a legnehezebb, gazdám!
Ezt a sok bajt, ugye ládd,
az a tűz-toll hozta rád,
az zúdít rád annyi rosszat.
Hogy van lelke a gonosznak!
Ne búsulj azért nagyon,
segíthetek bajodon.
Halált kívánok magamnak
előbb, mint hogy cserbehagylak!
Figyelj: holnap hajnalon,
amikor az udvaron
leveted ruháid rendre,
kérdd a cártól: »Nem lehetne
parancsolnod, cár uram:
hozzák ide jó lovam?
Megölelném utoljára!«
Szól majd a cár, hogy nem bánja.
Én futok, hogy megmártsam
szám a három bográcsban,
tejet, vizet rád fröccsentek,
aztán harsányat füttyentek,
akkor, gazdám, jól ügyelj:
legelső legyen a tej,
majd a forró vízbe vesd be
magad, végül a jegesbe.
Most pedig mondj egy imát,
és aludj. Jó éjszakát!”

Másnap korán, nap virradtán
szólt a kis ló: „Ébredj, gazdám!
Gyorsan szedelőzni kell,
indulunk próbára, fel!”
Ivánuska talpra szökött,
nyújtózkodott, öltözködött,
imádkozott keveset,
s az udvarba sietett.

Forrtak már a vasbográcsok,
kocsisok, szolgák, szakácsok
ülték körül sereggel,
s még sok udvari ember.
Hordták a fát szorgalmasan,
nevetgéltek nagy hangosan,
mások halkan pusmogtak,
Iván felől suttogtak.

A palotakapu tárul,
kilép párjával a cár úr
tornácról, hogy megnézze,
mi sors vár a vitézre.
„No, Iván, a ruhád vesd le,
ugorj be a három üstbe!” -
sürgeti mindjárt a cár.
Iván egy percet se vár,
ruháit már kezdi vetni.
Arcát fátyolába rejti
a Hold ékes leánya:
pőreségét ne lássa.
Ruháit Iván lerakja,
füle tövét vakargatja.
„No, Iván, te nagy vitéz -
kiált a cár -, talán félsz?
Amit mondtam, tedd meg rendre!”
Így szól Iván: „Nem lehetne
parancsolnod, cár uram,
hozzák ide jó lovam?
Megölelném utoljára!”
Legyint a cár, hogy nem bánja,
és nyomban parancsot ad,
hozzák azt a kis lovat.
Odavezeti egy szolga,
s maga félreáll, oldalra.

Ment a ló, hogy megmártsa
száját minden bográcsban.
Tejet, vizet ráfröccsentett
Ivánra, aztán füttyentett.
Iván tudta, mit tegyen,
megmártózott hirtelen
sorra mind a három üstben -
s kiugrott, oly szépen, frissen,
hogy olyan szép daliát
nem látott még a világ!
Ékes-szép ruhát felöltve,
mint egy herceg, tündökölve
meghajolt a lány előtt.
Az csak ámult, s nézte őt.

„Csoda esett!” - kiabáltak
az emberek. Sose láttak
ilyen ékes daliát.

No, a cár: le a ruhát!
Keresztet is vetett, kettőt,
zsupsz a bográcsba - és megfőtt!

A cárlány pedig megállt,
fölvetette fátyolát,
udvaron körültekintett,
kis kezével csendet intett:
„Legyetek mind boldogok!
Lennék cárasszonyotok.
Akarjátok? Feleljetek!
Ha igen, elismerjetek
cárnétoknak, és legyen
cárotok én kedvesem!”
A Hold-lánya elhallgatott,
s dali Ivánra mutatott.

„Akarjuk hát! - feleltek. -
Tűzbe megyünk éretted!
És, hogy boldog lehess nálunk,
legyen Iván úr a cárunk!”
A fiatal cári pár
indul menyegzőre már,
Ivánuska és mátkája
megyén Isten templomába.

Ágyúk sűrűn dörögnek,
réztrombiták zönögnek,
mind a pincéket kinyitják,
a jó talján bort csorgatják.
Vigadt, ivott és evett
a nép, majd rázenditett:
„Éljen népünk ifjú cárja
s a szépséges Hold-leánya!”

Olyan vigasság támadt:
a bor patakban áradt,
hosszában sok tölgyasztalnak
urak-szolgák koccingatnak.

Úgyám! Én is ott voltam,
mézes sört-bort kortyoltam.
Nem ihattam magam tele:
bajszomnak jutott a fele.

 

866. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (14. rész, szavak száma: 656)

Fordította: Rab Zsuzsa

A táltoska akkor ébredt,
ugrott nagy vidáman négyet,
patájával dobbantott,
gazdájára pillantott.
„Derék cár a Cet-fia Cet,
bőkezűen megfizetett!
Hát köszönjük, csuda-cet -
szólt a ló, örvendezett. -
Te meg, gazdám, készülj, menjünk,
visszaútra kerekedjünk,
igyekezzünk mégpedig,
időnk holnap letelik,
az a vén cár eleped még!”
Felelt Ivánuska: „Mennék,
csakhogy nehéz a láda,
nem bírom el, hiába!
Olyan súlyos, mintha benne
ötszáz ördög hemperegne!
Megpróbáltam háromszor,
olyan nehéz, nem mozdul,
minthogyha kőszikla volna!”
A lovacska, szót se szólva,
egy lábával fölvette,
a nyakába vetette,
mint a pihét, olyan könnyen.
„No, Iván, most gyerünk innen,
vár a cár holnapra, tudd!
S hosszú még a visszaút!”

Virrad a nap, a negyedik.
Lován Iván megérkezik.
Fut a cár a tornácra.
„Hol a gyűrű?” - lármázza.
Leszáll Iván, s így szól bátran:

„Itt rejtőzik a ládában.
Kérted, elhoztam neked!
Hívj össze egy ezredet,
mert a láda kicsi ugyan,
de iszonyú nagy súlya van!”
Testőreit hivatta
a cár, s parancsba adta:
vigyék termébe a ládát.
Megkereste Hold-leányát.
„Itt a gyűrűd, ékesem! -
mondta neki mézesen. -
És most már, az Isten látja,
nincsen semmi akadálya,
holnap reggel én veled
lakodalmat ülhetek.
Gyere velem, hogy megnézzed
elveszített gyűrűcskédet,
ott van kinn az udvaron.”
Szólt a Hold-leány: „Tudom,
csakhogy, engedd megvallanom:
nem lehet még lakodalom!”
„Jaj, miért nem, csillagom?
Hiszen szeretlek nagyon,
és... bocsásd meg szavam, kérlek,
kellesz nagyon feleségnek!
Hogyha nem leszel enyém,
reggelig sem élek én!
Szánj meg engem, Hold-leánya!”
Felel a lány nagy sokára:
„Ősz vagy, vén vagy, éktelen,
hogyan élhetnél velem?
Zsenge leány vagyok, nézz meg!
Mind a cárok nevetnének,
volna csúfság, hahota:
nagyapó meg unoka!”
Kiált a cár: „Aki nevet,
meg is járja, elhiheted!
Haddal rontok népére,
egész nemzetségére!”
„Ha nevetnek, ha nem, értsd meg,
nem lehetek feleséged.
Télen virág nem fakad!
Én szép vagyok - te magad
nem kérkedhetsz ezzel nagyon” -
feleli a cárhajadon.
A cár a válaszra kész:
„Vén vagyok, de nagy vitéz!
Ha felöltözködöm szépen,
akárkinek a szemében
szép szál dalia vagyok.
Házasodni akarok!
Minek egyébbel törődnöm?”
Szól a lány: „De én törődöm!
Annyit mondok, cár, neked,
soha férjhez nem megyek
ilyen csúfhoz, vén bolondhoz,
tar homlokú fogatlanhoz!”
Megvakarta a fejét
a cár, s búsan így beszélt:
„Szép hajadon, mit csináljak?
Feleségemül kívánlak,
de te nem tudsz egyebet:
nem megyek és nem megyek!”
Szólt a Hold-leány: „Beszélhetsz!
Nem is megyek ilyen vénhez!
Ifjú legény ha lennél,
menyegzőre vihetnél!”
„Lelkem-cárnőm, legyen eszed!
Hisz újjá nem születhetek!
Isten tehet csak csodát.”
A hajadon így kiált:
„Ha van elég bátorságod,
megifjulhatsz, majd meglátod!
Figyelj: holnap hajnalon
térés-tágas udvaron
a fényes nap virradtáig
három nagyüstöt szolgáid
sorban felállítsanak,
alájuk fát hordjanak.
Egyben jeges víz csobogjon,
másikban forró víz forrjon,
harmadikban tej legyen,
az is forrjon gyöngyösen.
Ha dalia kívánsz lenni
s engem feleségül venni,
minden ruhádat vesd le,
mássz a tejjel telt üstbe,
majd a forró vízbe menj be,
végtire a jéghidegbe,
s majd, atyám, csodálkozol:
szép vitézzé változol!”

Nem szólt a cár, szólni restellt.
Hivatta a kengyelmestert.
„A tengerhez kell talán
mennem újra? - szólt Iván. -
Felségedet meg ne sértsem:
nem megyek egy világért sem!
Elég volt belőle már!”
„Nem, nem, Iván - szólt a cár. -
Holnap, a nap virradtáig
három nagy bográcsot állít
udvaron a szolgahad.
Alájuk fát hordanak,
egy üstben jeges víz csobog,
másikban forró víz lohog,
harmadik üstben pedig
forró tej zubog, szinig.
Hát neked kell próbát tenned,
magadat majd belevetned
mindháromba, sorjában.
Bátor vagy-e, meglátom!”
„Hát innen fúj, cár úr, a szél!
Ivánuska így én beszél. -
Malacot, pulykát, tyukot
forráznak csak. Nem vagyok
se pulyka, se tyúk, se malac,
ezért, cár, hiába hivatsz!
Hideg vízben még talán
magamat megmártanám,
de hogy forró vízben, tejben?
Nem, hiába kérlelsz engem,
cár, hiába ravaszkodsz,
mert Ivánon ki nem fogsz!”
„Ágaskodni mersz előttem? -
kiáltott a cár dühödten,
öklét rázva. - Márpedig
hogyha holnap reggelig
nem hajtod parancsom végre,
adlak hóhérok kezére,
azok olyan legények:
téged ízekre tépnek!
S most takarodj, ne lássalak!”
Ivánunk sírásra fakadt,
s ahol kis lova pihent,
a szénapadlásra ment.

 

865. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (13. rész, szavak száma: 381)

Fordította: Rab Zsuzsa

 

„Hát te pogány, hová lettél,
hol bóklásztál-tekeregtél?” -
rivallt rá a csuda-cet.
A sügér térdre esett,
megvallotta, vétett nagyot,
bocsánatért rimánkodott.
„No, majd Isten megbocsát! -
szegte a cár a szavát. -
De hogy megbocsásson mindent,
véghez kell valamit vinned.”
„Mondd! Én mindent megteszek!”
szólt a sügér, s reszketett.
„Tekergő vagy, kószálsz szerte,
tudod hát, hol van elrejtve
cárlány gyűrűje.” „Igen.
Uram-cárom, meglelem!”
„Kerekedj hát útra nyomban,
s hozd ide, míg jó dolgod van!”

Cárja előtt meghajolt
a sügér, és elloholt.
Összerúgta még a patkót
az őrséggel: nyisson ajtót,
hat kishalat emellett
gyorsan képen teremtett,
és, mint aki rendet csinált,
egy mocsár legmélyére szállt,
s mélyéről a mocsárnak
egy ládikát kiásott.
Kilenc mázsa volt a láda.
„El nem bírom ezt, hiába!”
És a sok-sok heringet
összekürtölte mindet.

A heringek sorbaállva
befogták magukat hámba,
nem hallatszott közbe más:
nyögdelés meg jaj gátas,
könnyük-verítékük csordult,
de a láda meg se mozdult,
erőlködtek hiába,
egy helyben volt a láda.
„Csak korbácsot érdemeltek,
nem ám vodkát, ti heringek!”
szólt a sügér, és szaladt,
hívott egypár tokhalat.

A tokhalak jönnek végül,
megemelik egy pissz nélkül
azt a homokba ragadt
ládikát egy perc alatt.
„Rajta, húzzátok, legények,
cár urunk elé vigyétek!
Én meg addig leúszom,
tengermélyben aluszom,
kiszunyókálom magamat,
mert a szemem majd leragad!”
Hamar búcsút int nekik
a sügér, aztán pedig
a kis tó felé iramlik,
ahol verekedett addig,
folytatni tán a csatát -
azt már nem tudom. De hát
Ivánunkhoz visszatérve
búcsúzzunk el tőle végre.

Zúg a tenger-óceán.
Ül a fenyéren Iván,
csöndes nótát fújdogálva,
a mélyből a cetet várja.
A homokra mellette
táltoskája hevert le.
Az ékes Nap már hanyatlik,
már a nap estébe hajlik,
napnyugaton már az ég
mind halványabb fényben ég,
de még mindig nem jön a cet.
„Haj, te pogány, haj, te veszett!
Nyúzzanak meg ördögök! -
Ivánunk így dörmögött. -
Amire beesteledik,
azt a gyűrűt megkeresed,
azt ígérted meg nekem,
átkozott istentelen!
És te... nézze meg az ember!”
Felsustorgott, forrt a tenger,
kibukkant a csuda-cet,
Iván felé evezett.
„Iván, amit tettél értem,
azért fogd, amit ígértem! -
Azzal hátát emelte,
s Iván elé vetette

a ládikát, partra dobta,
hogy rengett a föld alatta. -
Itt a hálám! Fogd, vigyázz!
Ha még kellek, megtalálsz.
Amit tettél, nem felejtem.
Te se felejts, Iván, engem!” -
búcsúzott a csuda-cet,
és a mélybe evezett.