Igaz-e, nem-e, nem tudom, de úgy beszélik, hogy Aldzsavaze
városában élt egyszer egy öreg kertész a fiával. Egészen kicsi kertje volt az
öregembernek, csak alma termett benne. De senki úgy nem tudott bánni a
gyümölcsfával, mint az öreg kertész. És a fia mindenben segített neki. Azt
szerette volna, ha belőle is olyan jó kertész válna majd, mint amilyen az apja.
Akármit csinált az öreg, a fia mindig a nyomában volt. Mindent megfigyelt és megjegyzett.
Mikor megérett az alma, apa és fia óvatosan leszedte, és
fonott kosarakba rakta. Nem győzött gyönyörködni a fiú az almájukban: semelyik
szomszédjuknak nem termett ilyen piros meg zamatos almája. Az öreg bérelt egy
tevét a kereskedőkaraván tulajdonosától, és elvitte eladni az almát a
szomszédos városokba. Annak az árából éltek aztán egész esztendőben.
Hanem egy kora tavaszon ágynak esett az öreg kertész, és
érezte, hogy ő már fel nem kel többet. Odahívta a fiát, és azt mondta neki:
- Fiam, elhagy az erőm. Nemigen érem én már meg az
almaszüretet. Én téged sok mindenre megtanítottalak. Gondozd az almafákat,
ahogy együtt gondoztuk őket. Ősszel meg szedd le, ami termett, és vidd el a
piacra. Csak el ne feledd a tanácsomat: Katan városába sohase vidd, mert
megjárod. Gonosz a katani padisah. Ha a szeme elé kerülsz neki magának vagy
akár csak a szolgáinak, jaj neked, oda az alma is, a pénz is.
- Nem felejtem el a tanácsodat, apám - felelte a fiú, a
könnyeit törülgetve.
Néhány nap múlva meghalt az öreg kertész. A fiú
tisztességgel eltemette. „Mármost hogy leszek meg magamban?” - gondolta. De
megjött a tavasz, ott volt a sok kerti munka.
Fogta a fiú az ásót, görbe kést, fűrészt, és tenni-venni
kezdett az almafák körül.
Virágba borultak a fák. Nyár közepére tele lettek terméssel.
Roskadoztak az ágak a gyümölcs súlya alatt. A fiú ott nem hagyta volna a kertet
egy pillanatra se: hol az egyik ágat kötözte fel, hogy le ne törjön, hol a
másikat támasztotta meg karóval... Úgy tett, ahogy az apja tanította.
Mikor megérett az alma, a fiú óvatosan leszedte, fonott
kosarakba rakta. Bő termés volt. Elment a fiú a kereskedőkaraván
tulajdonosához, tevét bérelt, és elvitte az almát a szomszéd városba. Azon a
pénzen, amit kapott érte, megélt a következő almaszüretig... Eltelt egy
esztendő, el a másik is. A harmadik évben leszüreteli a fiú a termést,
kosarakba rakja, megy a karaván tulajdonosához, hogy tevét béreljen.
Hanem a gazda azt mondja:
- Megvannak a tevéim, megvannak a hajcsáraim is. Csak most Katan
városába küldöm a karavánt. Maga a padisah parancsolta így.
Megpróbálta a fiú rávenni a karaván gazdáját, hogy engedjen
el egy hajcsárt valamelyik másik városba, de az megmakacsolta magát:
- Nem szegem meg a padisah parancsát, nem szállok szembe az
akaratával.
Elszomorodott a fiú, nem tudta, mitévő legyen: apja azt
parancsolta, Katanba ne menjen, más városba meg nem tudja elszállítani az
almát. „Odavész a termés - kesergett a fiatal kertész -, miből élek aztán egész
esztendőben? - Gondolkodott, gondolkodott, aztán elszánta magát: - Elmegyek
Katanba. Hátha észre se veszik a padisah szolgái, és nem lesz semmi bántódásom.
Ha meg lesz, hát egyre megy: így is, úgy is oda az alma.”
Hazavitte a tevét, felrakta rá az almás kosarakat, és útnak
indult a karavánnal Katanba. Kora reggel értek a városba. Akinek almája volt,
mind a piacra tartott. A fiú velük. Leszedte a kosarakat a tecéről, és árulni
kezdte az almát. Ilyen piros, zamatos almája senkinek se volt a piacon.
Szólongatni se kellett a vevőket. Még fel se kelt a nap, és a fiú már el is
adta az egészet. Összerakta az üres kosarakat, megszámlálta a pénzét, és
beletette az erszényébe, az erszényt meg jó mélyre bedugta az ingébe. Azok,
akik vele együtt jöttek, még a felét se adták el az almájuknak. „Megvárom őket,
együtt megyünk haza - gondolta a fiú -, addig járok egyet a városban,
nézelődök, megnézem a padisah palotáját. Sok a nép az utcán, senki se törődik
velem. Nem érhet baj. És egy szolgáját se látni semerre a padisahnak.”
Nem tudta a fiatal kertész, hogy a padisah szolgái ott
szaglásznak a nép közt, csak éppolyan ruhában, mint a városbeliek, nem lehet
megkülönböztetni őket a többitől. Az egyik már régen észrevette a fiút, azt is
látta, hogy a pénzét számolja. Mikor a fiú kiment a piacról, és elindult a
városba, a padisahnak ez a szolgája a nyomába eredt. A fiú meg csak ment, ment
a város utcáin, gyönyörködött a magas kőházakban, szökőkutakban, medencékben.
Ahogy így mendegélt, egyszer csak kiért egy nagy térre. Éppen egy tornyos,
roppant palota elébe. Sohase látott még ilyen palotát, de azért csak nem mert egészen
közel menni hozzá. Messziről nézegette a színes kövekkel kirakott, finom mintákkal
kifestett falakat.
- Szép palotánk van, ugye? - kérdezte hirtelen egy
ismeretlen hang.
A fiú összerezzent, körülnézett, hát egy városbeli ember áll
mellette, kedvesen néz rá, mosolyog. A fiú megnyugodott egy kicsit, hanem az
ember (persze a padisah szolgája volt) mézédes hangon folytatta:
- Mindjárt látni, hogy értelmes fiú vagy te. Tudod, mi a
szép. Sok csudálatos dolog van a mi városunkban, kár, hogy a legcsudálatosabbat
nem láttad.
A kertész fia nem gyanított semmi rosszat, azt mondta:
- Hát melyik a legcsudálatosabb? Elmondanád, jó ember?
- A királylány a legcsudálatosabb minálunk, a padisahunk
lánya. Olyan szépet még nem látott a világ. Abban a magas toronyban lakik, és
ugyan nem sokan dicsekedhetnek el vele, hogy megláthatták.
Elfutotta a láng a fiú arcát.
- Ó, ha csak a fél szememmel láthatnám!
- Bajos, nagyon bajos, de lesz, ami lesz, segítek neked.
Kerüld meg a padisah palotáját, és amott, a túlsó kapunál meglátsz egy
márványlócát. Ülj le arra a lócára, és várj! Odamegy hozzád a strázsa, és
megkérdi, mire vársz. Te csak mondd neki, hogy szeretnéd látni a padisah
lányát. De tudd meg, a padisah erősen megparancsolta a strázsáknak, hogy szedjenek
sápot attól, aki a lányát akarja látni. Ha nincs pénzed, adhatok. Majd megadod,
ha lesz.
- Van nekem pénzem, és köszönöm a jó tanácsot - felelte a
fiú.
Elbúcsúzott a városbeli embertől, és elindult a palota fala
mentén. Megkerülte az egész palotát, és a legtúlsó kapunál meg is látta a
márványlócát. Leült hát a lócára, és várt. Várt, várt, de csak nem ment oda
hozzá senki. A fiú már épp el akart menni, mikor kivágódott a kapu, és kijött
rajta a strázsa.
- Mit ülsz itt a palota kapujában, mire vársz? - kérdezte
mérgesen a kertész fiától.
- Egy jó ember azt mondta nekem, hogy itt lakik a királylány.
És én nagyon szeretném látni - felelte tisztelettudóan a fiú.
- Hát azt tudod-e, mit parancsolt a padisah, kifizeted-e a
sápot? - kérdezte szigorúan a strázsa.
- Van pénzem, ne félj - mondta a fiú, és elővette az
erszényét.
A strázsa elvigyorodott, és azt mondta:
- No jól van, akkor gyere utánam!
A fiú ment utána. Bementek a kapun, a strázsa rátolta a
nagy, nehéz zárat is, és indult a torony felé, a fiúnak meg intett, hogy menjen
vele. Ahogy odaértek a toronyhoz, a strázsa elővette a kulcsot, kinyitotta a
vasajtót, és elindultak felfele a sötét csigalépcsőn. Mentek, mentek, míg csak
a torony legtetejébe nem értek. A fiú körülnézett, és meglátott a padlóban egy
vasajtót meg egy kicsi kis ablakot.
- Adjál két aranypénzt, és benézhetsz az ablakon,
megnézheted a királylányt - szólt a strázsa.
A fiatal kertész tüstént elővette az erszényét, kivett
belőle két aranypénzt, odaadta a strázsának, aztán letérdelt és odahajolt az
ablakhoz. Egy szőnyeggel beborított kerek szobát látott. A falnál, puha
párnákon egy lány ült, a padisah lánya. A fiú ránézett, és kővé dermedt: kimondhatatlanul
szép volt a királylány. „Nem álmodom?” - gondolta a fiú, és le nem vette a
szemét a lányról. De a lány messze volt az ablaktól, és a fiú szerette volna
jól szemügyre venni.
- Közelebbről nem nézhetném meg? - kérdezte a strázsát.
- Hát éppen feljöhet ide a királylány, hogy jobban
megnézhesd, de azért ide kell adnod az egész erszényt. Így parancsolta a
padisah.
- Nesze, itt van az erszény, csak megnézhessem közelebbről
is a királylányt! - kiáltotta a fiú mindenről megfeledkezve: az apja
parancsáról is, meg arról is, hogy az egész vagyona benne van abban az
erszényben, és még egy kerek esztendő van hátra az új termésig.
A strázsa megragadta az erszényt, kinyitotta a vasajtót a
fiúnak, és lekiabált valamit a királylánynak. A királylány felállt, elébe ment
a fiúnak, és némán megállt előtte. Látta a fiú, hogy még szebb, mint amilyennek
messziről hitte. Karcsú volt, gyönggyel kivarrott kerek kis sapka a fején,
aranylánc a fehér homlokán. Sugár szemöldöke, fekete a szeme, akár a holdtalan
éjszaka. De a fiú észrevette, hogy nem vidám a szeme.
- Miért olyan szomorú a szemed, te királylány? - szólította
meg bátran a padisah lányát.
- Aki rabságban él, nem ismeri az örömöt - felelte a lány.
Mindjárt megtetszett neki az ismeretlen fiú. De a strázsa
nem engedte, hogy beszélgessenek. Félrelökte a fiút, a lánynak pedig
megparancsolta, hogy menjen vissza a szobájába. Ahogy ereszkedett lefelé a
hágcsón a királylány, a strázsa már csapta is be a vasajtót, és jól bezárta.
Azután kivezette a fiút a toronyból, és utánakiáltott:
- A közelébe ne merészkedj a toronynak, ha kedves az életed!
A fiú csak ment, ment a városban, azt se tudta, merre jár,
és egyre ott volt előtte az a szomorú szemű királylány. Sokáig járkált így,
aztán egyszer csak észbe kapott, megkereste a piacot, és kérdezősködni kezdett,
hogy vajon hol van az ő karavánja. Mondták neki, hogy az a karaván már
réges-régen elindult hazafelé. Ott maradt hát egyedül a kertész fia az idegen
városban. Hát csak kószált erre-arra, míg egyszer csak egy dús bolthoz nem ért.
Csak megállt az ajtajában, és se té, se tova. A bolt gazdája kinézett az utcára,
és ráförmedt a fiúra:
- Mit ácsorogsz itt? Ha venni akarsz valamit, hát gyere be,
vedd meg, ha meg nem, hát elmenj az ajtóból, ne állj a vevők útjába, ne takard
el az árut!
Azt mondja neki a kertész
fia:
- Ne kergess el engem, jóember. Kérdeznék tőled valamit,
csak nem merek.
- Mondd csak meg, mit akarsz.
- Vajon vannak-e ebben a városban jó emberek, akik segítenek
azon, aki bajbajutott?
- Nem értem, hogy mit akarsz, te
csavargó - haragudott meg a gazdag kereskedő. - Ha bajba kerültél, hát mássz ki
magad belőle. Fiatal vagy még, futja az erődből. Hanem a boltom környékéről
eltakarodj, mert hívom a padisah szolgáját!
Látta a fiú, hogy a gazdag
boltos nem segít rajta, gyorsan elment hát a boltja tájékáról. Ment, mendegélt.
Addig ment, míg egy kövezetlen, keskeny utcácskába nem ért. A sarkon düledező
kis bódé állt. Az ajtajában ősz szakállú öregember ült egy három lábú kisszéken.
A fiú odament hozzá, tisztelettudóan köszöntötte, és megkérdezte:
- Mondd meg nekem, tiszteletre
méltó öreg, vannak-e ebben a városban jó emberek, akik segítenek a
bajbajutottakon?
- Már hogyne lennének? A mi
utcánkban akárki segít rajtad, nem hagy el a bajban. Itt van mindjárt az öreg
Akub - mutatott a bódé gazdája egy öregemberre, aki épp akkor jött kifelé egy
házikóból, és elindult valahová az utcán -, ő is de sok embert kihúzott már a bajból!
Eredj csak utána, mondd el neki, mi bánt, aztán ha az én segítségem is kell,
gyere vissza, én mindig örülök a vendégnek.
Megköszönte a fiú az
öregembernek, hogy olyan barátságosan felelt neki, és utánasietett a derék
Akubnak. Utol is érte, meghajolt. Az öreg megállt, ránézett a fiúra, és így
szólt:
- Látom, nem idevalósi vagy.
- Nem, Aldzsavazéban születtem.
- Magam is jártam már
Aldzsavazéban. Volt ott egy jó barátom, egy kertész, Nadar nevezetű.
- Én Nadar kertész fia vagyok.
- Örülök, hogy láthatlak. Vajon
él-e még az én Nadar barátom?
- Sajnos, eltemettem édesapámat,
most egyedül élek.
Elszomorodott az öregember,
búsan ingatta a fejét, eltűnődött. Azután azt mondta:
- Sajnálom az én Nadar
barátomat, áldott legyen az emlékezete. Nála jobb kertésszel sohase
találkoztam... És teveled mi történt? Hogy kerültél ebbe a városba?
- Nem tudom, szabad-e
szaporítanom a gondjaidat...
- Beszélj, beszélj, hiszen a
barátom fia nem idegen nekem!
Elmondta neki a fiú, hogyan jött
a városba az almával, hogyan került a toronyba a padisah lányához, hogyan adta oda
az erszényét pénzestül a strázsának.
- De nem azért búsulok, hogy
egyedül vagyok ebben az idegen városban. Nem is az erszényemet sajnálom.
Megszerettem a padisah lányát, és szomorkodom, hogy be van zárva a toronyba, és
nincs egy teremtett lélek, akivel szót válthatna. Nem tudom, hogyan segíthetnék
rajta, nem tudom, viszontlátom-e még valaha.
Az öreg Akub meghallgatta a
fiút, és azt mondta:
- Jól ismerem a padisah lányát. Tanítója voltam valamikor. Később
a padisah elrejtette a toronyban, hogy senki se láthassa a szépségét. Azóta
sápot szedet a kapzsi padisah attól, aki látni akarja a lányát. Sajnálom a
szegény királylányt. A padisah már engem se enged be hozzá. De néha, amikor
nincs a városban, a strázsa beereszt a toronyba. Most is épp a palotába igyekszem.
A padisah elment vadászni. Talán láthatom a királylányt is, megvigasztalgatom,
és téged is megemlítelek. Te csak várj meg a ligetben.
A jó Akub elvezette a fiút a ligetbe, megmutatta, hol várjon
rá, maga pedig elindult a palotába. Ismerős strázsa állt a kapuban, megismerte
az öreg tanítót, és felvezette a toronyba. Lassan, lassan kapaszkodott fel az
öreg a torony lépcsőjén. Odafenn a strázsa kinyitotta a vasajtót, és az
öregember lement a tanítványához. Megörült a királylány Akubnak, puha párnára
ültette. Azután tapsolt egyet, behívta a szolgálóját, megparancsolta, hogy
hozzon egy csésze kávét az öregnek. A szolgáló behozta a kávét, azután kiment,
a királylány meg szemrehányóan így szólt öreg tanítójához:
- De rég nem voltál itt, tanítóm! Már azt gondoltam,
elfelejtettél. Csak búsulok itt magamban, sírdogálok reggeltől estig.
Az öreg Akub azt felelte, hogy mikor a királylány apjaura a
városban van, a strázsa pontosan teljesíti a parancsát, és nem engedi fel a
tanítót a toronyba. Megemlítette a fiatal kertészt is, a barátja fiát.
- Megszeretett téged, nem tud nélküled élni. Mit mondjak
neki, vajon reménykedhet-e?
A királylány azt felelte, hogy neki is megtetszett a fiú.
- De vajon megengedi-e valaha is az én szigorú atyám, hogy
találkozzunk? Mondd meg neki: jobb, ha elmegy a városunkból, mert apám szolgái
a nyomára bukkannak, beárulják apámnak, és akkor jaj lesz árva fejének. Rajtam
meg nem segít. Legalább annyi vigaszom legyen, hogy neki nem esik bántódása.
Add oda neki emlékül a képemet.
A királylány elővette a képét, és odaadta a tanítónak. Az
öreg Akub jól eldugta, elbúcsúzott a padisah lányától, és leballagott a
toronyból.
Kiment a ligetbe, megkereste a fiút, aki már alig várta,
hogy megjöjjön az öreg. Akub odaadta neki a képet, és szóról szóra elmondta,
amit a királylány üzent. Így fejezte be:
- Azt is mondta a padisah lánya, hogy ne maradj tovább a
városban, és a padisah szolgáinak a szeme elé ne kerülj valahogy.
- Hát most mitévő legyek, apó?
- Nem tudom, fiam. Segítettem, amiben tudtam, többet nem tehetek.
Eredj a szomszédomhoz, az öreg boltoshoz. Talán most ő segíthet rajtad.
Elindultak visszafelé a kicsi kövezetlen utcán. A fiú
elkísérte a jó Akubot a házáig, megköszönte a segítségét, a jóságos szavait,
elbúcsúzott tőle, és ment az öreg boltoshoz. Sötétedett már, de az öregember
még mindig ott üldögélt a bódéja előtt a lócán.
- No, hát segített rajtad a jóságos Akub? - kérdezte, mikor
a fiú odament hozzá.
- Megtett értem mindent, amit csak tehetett. De a szívem
sebét csak nem gyógyíthatta be.
- Hát micsoda seb az, hogy még a bölcs Akub se tudta
begyógyítani?
Elmondott neki a fiú szép sorjában mindent: hogy kicsoda ő,
miért jött a városba, hogy került a toronyba, ahol a padisah lánya sínylődik,
hogymint esett, hogy beleszeretett, és mit üzent neki a lány az öreg Akubbal.
Gondolkodott, gondolkodott az
öreg, tépdeste az ősz szakállát, aztán azt mondta:
- Igen, fiam, most már senki más nem segíthet rajtad, csak
Kor-ogli, a bajba jutottak védelmezője, a szegények jótevője. Hallottál már
róla?
- Hallani hallottam, a tevehajcsárok mindig emlegették, valahányszor
almát szállítottam. Tudom, hogy Kor-ogli senkit el nem hagy a bajban, kiáll a
szegény emberekért. De hát hol keressem én Kor-oglit, hogyan jutok el hozzá? És
hát hogy menjek el így hozzá, üres kézzel?
- A Csamlibel-hegyen lakik, a várban. Majd én elmondom
neked, hogy kell odamenni. És nem kell ajándékot vinni neki. Kor-ogli nem
padisah, nem helytartó. Kor-ogli hős. Nem kér ajándékot az embertől, nem akar
meggazdagodni. Örül, ha segíthet a szegény emberen. Van minden a várában, ami
magának meg a barátainak kell. De ha kedveskedni akarsz neki, aludj meg itt
nálam ma éjszaka, holnap reggel pedig eredj el a piacra, vegyél egy kosár
almát, bérelj egy öszvért, és vidd el az almát Kor-oglinak meg a barátainak. A Csamlibel-vár
magas hegyen áll, ott nem terem alma. Kor-ogli meg a barátai nehéz csatákat
vívtak, sok súlyos sebesültjük van, az almától hamarabb talpra állnak a
betegek. Majd én adok neked pénzt az öszvérre meg az almára.
A kertész fia ott maradt éjszakára a jó öregnél. Pirkadatkor
felkeltek, és együtt mentek ki a piacra. A fiú igyekezett minél szebb almát
összeválogatni, az öreg meg kerített öszvért. Feltették az almát az öszvérre,
az öreg elkísérte a fiút a város széléig, és megmagyarázta, hogyan jut el a
Csamlibel-várig.
- Ötnapi járóföld. Ne igen állj meg, és le ne térj az útról.
Ha találkozol Kor-oglival, mondd meg neki, hogy az öreg boltos üdvözli.
A fiú megköszönte az öreg szívességét, elbúcsúzott tőle, és
útnak indult.
Hadd menjen hát a fiú a Csamlibelbe vezető úton, mi meg
nézzük meg, mit csinál Korogli, a híres hős, a bajbajutottak védelmezője, a
szegények jótevője.
Kor-ogli és a társai pihentek a nehéz harcok után,
gyógyítgatták a sebesülteket. Egyszer Kor-ogli azt kérdezte:
- Mit kellene még szerezni a nehéz sebben kínlódóknak?
A társai összenéztek, gondolkoztak, de aztán csak nem
mondtak semmit, úgy vélték, mindenük megvan a sebesülteknek. Hanem Kor-ogli
azt mondja:
- Jó lenne almát keríteni nekik. Ki vállalkozik rá, hogy
elmegy Katan városába, vesz almát, és estére vissza is ér vele?
Kor-ogli bajtársai mind nagyon bátrak, mind nagyon vitézek
voltak. De most senki se jelentkezett: tudták, hogy Katan ötnapi járóföldre
van, egy nap alatt nem lehet megjárni az utat oda-vissza. Akkor Kor-ogli
hívatta a lovászt. Mikor bejött a lovász, azt mondta neki:
- Vezesd ki az istállóból az én gyors lábú Szellőmet, és
nyergeld fel! Magam megyek el az almáért.
A lovász kivezette az istállóból a gyors lábú Szellőt,
felnyergelte, felkantározta. Kor-ogli nyeregbe pattant, és elszáguldott Katan
irányában.
A kertészfiú meg ezenközben öszvérét hajszolva igyekezett
Csamlibelbe. Egyszer csak meglátott egy porfelhőt a távolban. A felhő sebesen
közeledett. „Egy lovas jön amott - gondolta a fiú. Letért az útról, megállt az
útfélen. - Hátha rossz ember? Nekem meg nincs fegyverem” - tűnődött. Felvett
egy jó nagy követ, hátát az öszvérnek vetette és várt.
A lovas melléje ért, meghőköltette a gyors lábú lovat. A
tüzes paripa felágaskodott, rágta a zablát, de a lovas erősen markolta a
kantárszárat.
- Hová tartasz, vándor? - kérdezte Kor-ogli a fiútól. Mert ő
volt az, a kertész fia, de hát Kor-ogli persze nem tudta, mert sohase látta.
- Csamlibel várába megyek, Kor-oglihoz, a híres vitézhez, a bajba
jutottak védelmezőjéhez, a szegények jótevőjéhez.
- Hát a kosaradban mit viszel?
- Almát Kor-ogli bátor harcosainak.
„Vajon nem a padisah kémje? - gondolta Kor-ogli. - Ki kéne
puhatolni valahogy, hogy miféle ember.”
- Sose menj te Kor-oglihoz, adok én neked aranyat az
almádért! - ajánlotta Kor-ogli, és egy jó kövér erszényt mutatott a fiúnak.
- Kell is nekem a pénz! Nem adom oda az almát senki másnak,
csak Kor-oglinak - felelte a fiú, és felemelte a követ. - Eredj csak odébb,
Isten hírével!
Nagyon a szíve szerint való volt ez a beszéd a vitéz
Kor-oglinak, gondolta is magában: „Nem, ez nem kém. A padisah cselédje ugyan
vissza nem utasította volna a pénzt!” De a fiatal útonjárónak csak ennyit
mondott:
- Ó, becsületes ifjú, a bátyámnak nehéz sebe van, adjál neki
egy kis almát!
- Vegyél csak belőle, vidd el a bátyádnak, a többit meg
elviszem Kor-oglinak.
Kor-ogh vett az almából, belecsomózta a kendőjébe,
megköszönte a kertész fiának, elbúcsúzott tőle, megfordította a lovát és elvágtatott.
A kertész fia pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, kivezette az öszvért az
útra, és ment tovább.
Kor-ogli visszatért Csamlibel várába, és odaadta az almát a
sebesülteknek. Nagyon csodálkoztak, hogy ilyen hamar megtért Katanból. De
Kor-ogli nem mondta el, mi történt. Este, mielőtt lefeküdt, megparancsolta a
vár kapuját őrző vitézeknek:
- Hajnalban egy fiú jön ide öszvérrel meg egy kosár almával,
mondjátok meg neki, hogy pihenjen egyet, aztán vezessétek hozzám.
Az aldzsavazebeli kertész fia pedig csak ment, mendegélt. És
az ötödik napon, mikor a nap felkelt, meglátott egy magas hegyet, azon pedig
egy bevehetetlen várat. „Hát ez Csamlibel vára!” - örvendezett magában a fiú,
és nógatni kezdte az öszvért.
A várkapuban álló harcosok meglátták az öszvéres-kosaras
fiút, és mindjárt tudták, hogy ez lehet az a vándor, akit Kor-ogh említett.
Barátságosan fogadták, beengedték a várba, és mikor kipihente magát, bevezették
Kor-oglihoz.
Ahogy a kertész fia belépett és köszönt, tüstént megismerte
azt az embert, akivel az úton találkozott. „Hát ő volt az! Én meg nem adtam oda
neki a kosarat, kővel akartam elzavarni!” Zavarodottan állt, nem tudta, mit
tegyen, mit mondjon.
Kor-ogli elmosolyodott, és barátságosan szólt hozzá:
- Nem baj ám, hogy tegnap nem ismertél meg. Hiszen sohase
láttál. Azért meg, hogy nem adtad oda a kosarat, nem kívántad meg az aranyat,
nem ijedtél meg a fegyveres lovastól, azért dicséretet érdemelsz, nem szidást. Köszönöm
az almát, sebesült társaim nagyon megörültek neki. Itt nálunk a hegyen nem
terem alma... Mondd hát el, mi szél hozott ide!
Kor-ogli barátságos arca, kedves szava tüstént megnyugtatta
a kertész fiát. Elmúlt a zavara. És rendre elmondott mindent: hogy kicsoda ő,
hová való, mi történt vele Katanban, hogyan látta meg a padisah lányát, mit
üzent neki a lány, mikor a bölcs Akub nála járt. A derék öreg boltos üdvözletét
se felejtette el átadni. Végezetül azt mondta:
- Megszerettem a padisah lányát. Akármerre járok, mindig
csak őt látom, mindig csak vele beszélek. Nem tudom, hogy lehetne elvinni a
kegyetlen padisahtól, hogy lehetne kiszabadítani a toronyból, ahol sínylődik,
egyre csak ezen töröm a fejem. És jó emberek azt mondták, hogy rajtad kívül
senki se segíthet rajtam. Ezért merészeltem eljönni hozzád, hogy elmondjam, mi
bánt.
Kor-ogh figyelmesen végighallgatta, némán bólogatott. Mikor
a fiú elmondta a mondókáját, gondolkodott egy kicsit, és így szólt:
- Jól tetted, hogy eljöttél hozzám. Hallottam már a padisah
szépséges lányának szenvedéseiről. Megígérem neked, hogy elmegyek hozzá. Ha az
a szándéka, hogy elhagyja a palotát, segítek neki megszökni, és a feleséged lesz.
Még ma Katanba megyünk. Eredj, válassz magadnak lovat és fegyvert!
Megparancsolom, hogy adjanak neked mindent, ami csak kell egy jóravaló fiatal
harcosnak.
Behívta azokat a harcosokat, akik bevezették hozzá a kertész
fiát, és megparancsolta nekik, hogy segítsenek a fiúnak fegyvert választani, és
mutassák meg neki a lovakat. Megörült a fiú, megköszönte Kor-oglinak a jóságát,
és elment a két harcossal lovat meg fegyvert választani.
Kor-ogli pedig felugrott, kiment a szobájából, és átment a
barátaihoz.
- Most nincs ideje a pihenésnek, hadra készüljetek! Megyünk
Katanba! - kiáltotta.
És elmondott nekik mindent a fiúról, a bánatáról, a
szépséges lányról, akit a toronyban senyveszt a padisah.
- Segítünk a szegény fiún, kiszabadítjuk a lányt! -
kiáltották egyszerre Kor-ogli bajtársai.
Ki-ki felkapta a fegyverét, szaladt az istállóba harci
paripájáért.
Kor-ogli megvárta, míg mind összegyűltek, meggyőződött róla,
hogy a kertész fia is lovon ül már, maga is felpattant karcsú lábú ménjére, és
indulj-t vezényelt.
Kilovagoltak a várból, és vágtatni kezdtek a Katanba vezető
úton: elöl Kor-ogli a Szellőn, nyomában a bajtársai harci paripájukon és velük
a fiú, az aldzsavazei kertész fia. Minden lovasnak tízféle fegyvere volt. A
kopja a nyereghevederhez erősítve, a kard a hüvelyben, a pisztoly az övben.
Sebesen vágtattak a lovasok, az égig verték a port.
Ritka volt a pihenő, rövid az éjszakai nyugodalom. Harmadnap
estére a távolban feltűnt Katan városa. Kor-ogli körülnézett, meglátott a
közelben egy szakadékot, arrafelé irányította a lovát. A lovasok ügettek utána.
Poroszkál Kor-ogli a lován és töpreng: „Kit vigyek magammal?” És hirtelen
eszébe jut, hogy nemrégiben egy Kara nevű fiatal vitéz érkezett hozzá a várba. „No,
hát őt viszem magammal, meglátom, mit ér a fiú!”
A lovasok mind leereszkedtek a menedékes hegyoldalon a
szakadékba, hogy majd ott megpihennek. Kor-ogli azt mondta:
- Maradjatok itt és várjatok meg! Ha segítségre lesz
szükségem, hírül adom.
A kertész fiát is otthagyta. Csak a padisah lányának a képét
kérte el tőle. A fiú odaadta a képet. Kor-ogli eltette, a fegyverét is
elrejtette, hogy meg ne lássák, és Karával útnak indultak.
Ahogy egy kicsit eltávolodtak a többiektől, Kor-ogli
elhatározta, hogy próbára teszi Karát: nem gyáva-e, való-e kard a kezébe, hogy
tud vagdalkozni. Előre engedte Karát, maga meg visszafogta a lovát. Aztán
rákiáltott:
- Állj meg, Kara! Védd magad, szeretném tudni, jó kardbíró
ember vagy-e!
Kardot rántott, megsarkantyúzta a Szellőt, és rárohant
Karára. De a fiatal vitéz nem ijedt meg: megfordította a lovát, és felkészült a
viadalra. Kor-ogli teljes erejéből lesújtott, igyekezett kiütni Kara kezéből a
kardot. De az ifjú harcos erősen fogta a markolatot, és minden támadást ügyesen
visszavert. Látta Kor-ogli, hogy Kara nem gyáva, vívni is tud, rákiáltott hát:
- Jól van, Kara! Látom már, hogy nem vagy gyáva, és jó
kardbíró ember vagy!
Mentek hát tovább. Mire Katan alá értek, alkonyodott már.
Kor-ogli emlékezett rá, hogy a város szélén, egy kis házikóban él egy
öregasszony, a padisah lányának a szolgálója. Megkereste a házikót, leugrott a
lováról, és bekopogtatott. Az öregasszony kinézett a kopogásra, Kor-ogli
tisztelettudóan köszöntötte, és szállást kért magának meg Karának éjszakára.
Az öregasszony megörült nekik:
- A vendég szerencsét hoz. Csak hát én szegény vagyok. Nem
tudlak illendően megvendégelni benneteket.
- Drága lakománál többet ér a jó szó - felelt meg neki
mindjárt Kor-ogli.
Az asszony ellátta Kor-ogli meg Kara lovát, és a vendégeket
bevezette a házba. Leültette őket, meg is kínálta, amivel tudta, aztán így
szólt:
- Pihenjetek csak! Látom, messziről jöttök, elfáradtatok.
Nekem a padisah palotájába kell mennem. A padisah lánya fél éjszaka egyedül a
toronyban. Szomorú szegény, reggeltől estig csak a könnyeit hullajtja. Van ott
még szolgáló elég, de engem szeret a legjobban.
- Jól van, anyó, eredj a palotába, mi meg alszunk reggelig.
De van ám nekem egy nagy kérésem - mondta Kor-ogli.
- Mondjad csak, fiam, a vendégért mindent megteszek, ami
csak tőlem telik.
- Nem tudnád kimódolni, hogy bejussak a padisah lányához a
toronyba?
- Hát bizony nem könnyű az. A padisah nemrég jött meg a
vadászatból. Megtudta, hogy Akub, az öreg tanító fent járt a toronyban, szörnyű
haragra gerjedt, elcsapta a régi őrséget, és megparancsolta, hogy rajtam
kívül egy teremtett lelket se eresszenek be a toronyba. De nem tudsz-e vajon
százon
játszani vagy énekelni? Akkor azt mondhatnám, hogy hazaérkezett a vándorlásból
a férjem, a híres énekmondó. A királylány megkérné az apját, hogy hadd
hallgassa meg.
Kor-ogli nemcsak a harchoz értett. Senki nálánál jobban nem
játszott a százon, senki szebben nem énekelt. Örömmel hallgatta, amit az
asszony mondott, és azt felelte:
- Már hogyne tudnék, csakhogy nincs nálam a százom,
otthagytam Csamlibel várában. Itt az erszényem, holnap, ha jössz hazafelé,
vegyél egyet a városban.
Fogta az erszényt az öregasszony, és elment a palotába.
Kor-ogli meg Kara pedig lefeküdt aludni. Pirkadatkor felébredtek, és várták a
gazdaasszonyt.
Délre megjött, hozta a százt.
- No, itt a száz, fiam. Ma este velem jössz a palotába. A
királylány rávette padisah apját, hogy az őr beengedhessen téged a toronyba.
Megvárták az estét, akkor Kor-ogli fogta a százt, és
elindult az asszonnyal a palotába. Karának, fiatal útitársának pedig meghagyta:
- Te maradj itt. De szürkületkor ülj lóra, és vágtass a
padisah palotájához. A Szellőt vezesd száron a magad lova mellett, és a
kardomat se felejtsd itt. De ügyelj, hogy az őrök szeme elé ne kerülj! Hagyd a
lovat valami félreeső helyen, és éjfélkor gyere a palota falához, oda, ahol az
a magas torony van. Segítsz nekem kijutni a toronyból a padisah lányával, ha
beleegyezik, hogy itthagyja a palotát. Ha nem, egyedül jövök ki, és elmegyünk a
városból.
Az öreg szolgáló egy kövezetlen, görbe kis utcán vezette
végig Kor-oglit. Hamarosan kiértek a főtérre, megkerülték a palotát, és
megálltak a kapu előtt. Akkor Kor-ogli azt mondja az öregasszonynak:
- Vezess engem a padisah lányához, magad pedig eredj haza!
Ha nem térek vissza, ne maradj a városban! Menj el hamar az öreg boltoshoz. Ő
majd elbújtat.
Az asszony figyelmesen végighallgatta, aztán bekopogott a
kapun. A strázsa kinézett:
- Te vagy az? Ez meg kicsoda?
- Énekmondó. Azt parancsolta a padisah, be kell engedni a
királylányhoz. Én bekísérem hozzá, aztán hazamegyek.
A strázsa kinyitotta a kaput, beengedte az öreg szolgálót
meg Kor-oglit az udvarba. Bezárta utánuk a kaput, és odavezette őket a
toronyhoz. Elővette a kulcsot, kinyitotta a nehéz ajtót. Vaksötét volt a
lépcső. A strázsa fáklyát gyújtott, és világított a látogatóknak. Az
öregasszony ment utána, Kor-ogli meg támogatta. Felértek a toronyba. Kor-ogli körülnézett,
és látta, hogy a fal ott van közvetlenül a bástya mellett, és azon túl már a
tér.
A strázsa benyitott a vasajtón, mondta nekik, hogy menjenek
le a padisah lányához, ő meg leült az ajtó mellé, és várt.
Az öregasszony meg Kor-ogli lement a királylány szobájába. A
királylány már várta őket. Leültette az énekmondót, megparancsolta a fiatal
szolgálónak, hogy kínálja meg valamivel a vendéget, aztán menjen aludni.
- Ha megengeded, úrnőm, én is elmegyek - szólt az
öregasszony. - Az énekmondó majd énekel neked, nem fogsz unatkozni.
- Jó - egyezett bele a királylány, és elbocsátotta az
öregasszonyt.
A szolgáló meghajolt, felment a kis lépcsőn a toronyba, és a
strázsa kikísérte a kapuig. De a királylány szobájába vezető vasajtót
elfelejtette becsukni. Akkor jutott eszébe, mikor már odalenn volt. „Nem baj,
bezárom a torony ajtaját, olyan magasról igazán nem lehet elszökni. Majd ha az
énekmondó el akar menni, lejön és kopog. Meghallom és kieresztem” - gondolta a
strázsa.
Kor-ogli pedig fogta a százt, kifeszítette a húrokat, és
játszani, énekelni kezdett. Szomorú dalba kezdett. Énekelt, és lopva nézegette
a lányt. A királylány hallgatta, hallgatta, és egyszer csak sírva fakadt.
- Mi baj, miért sírsz? - kérdezte kedvesen Kor-ogli.
- Hát hogyne sírnék, jó énekmondó? Csak sínylődöm itt a
toronyban, mint madár a kalitkában. A napvilágot se látom.
- Ne sírj, vigaszodra jöttem - szólt Kor-ogli, és elővette
azt a képet, amit a királylány adott a kertész fiának.
- Hogy került ez hozzád? - rebbent fel a lányka - Hol az a
fiú, akinek én ezt adtam, él-e, nem fogták el apám szolgái?
- Ne félj, te kedves lány! Az aldzsavazei kertész fia él, és
nagyon vár téged. Itthagynád-e a padisah palotáját?
- Vajon a madár nem örül, ha kirepülhet a kalitkából? Hát én
talán nem szeretnék kiszabadulni a toronyból? - kiáltott fel a lány. - De hát
hogy lehetne? Ki menthetne meg engem, ki segíthetne meg, hogy viszontláthassam
a kertész fiát?
- Ha viszont akarod látni a kertész fiát, ha feleségül
akarsz menni hozzá, én segítek neked. De a toronyból nem könnyű kijutni.
- Én semmitől se félek, csak segíts elmenekülnöm innen! -
könyörgött a lány.
Felkapaszkodtak a kis lépcsőn a torony tetejére. Kor-ogli
elhozta a lány szobájából az összes szőnyeget meg takarót, és bebugyolálta a
királylányt. Aztán odament a torony szélére, és halkan leszólt. Kara tüstént
válaszolt, már ott várakozott.
- Kapd el a lányt! - mondta Kor-ogli.
Ledobta a padisah lányát, Kara elkapta, és szépen letette.
De a strázsa mégiscsak meghallotta a beszédjüket. Nagy riadalom támadt.
Kor-ogli látta, hogy az udvarban fények villannak fel, és
gyorsan leugrott a toronyból. Kara nem tudta elkapni, Kor-ogli egy kőre zuhant,
és eltörött a lába. Megijedt a hűséges Kara, odarohant hozzá, hogy segítsen
rajta. A padisah lánya is odaszaladt, de Kor-ogli rájuk kiáltott:
- Gyorsan a lovakhoz! Hagyjátok itt nekem a kardokat,
magatok pedig fussatok a városból! És küldjétek segítséget! Majd csak megvédem
magamat, míg ideér.
Kara odaadta Kor-oglinak mind a két kardot, és futott a
lánnyal a lovakhoz. Lóra kaptak, elvágtattak.
Kor-ogli kapta a kardokat, és odébb kúszott, el a palotától.
Mire a padisah fegyveresei odafutottak a falhoz, már nem volt ott senki. Hanem
a padisah meghallotta a zajt, hívatta a szolgáit, azok pedig elmondták neki,
hogy eltűnt a királylány. Szörnyű haragra gyulladt a padisah, megparancsolta,
hogy keressék meg a lányát.
Futottak a fegyveresek, hogy teljesítsék az erős parancsot.
Fáklyákat gyújtottak, és mindent jól szemügyre vettek a környéken. A palotától
nem messze volt egy szikla, abban egy hasadék. Látják ám a fegyveresek, hogy a
sziklahasadékban valami idegen ember lappang. Kor-ogli volt az. A padisah
fegyveresei rárohantak. De ő a sziklafalnak vetette a hátát, felemelte mind a
két kardot, és vagdalkozni kezdett. Lesújt a jobb karjával: vagy tíz ellenség
felhempergőzik. Lesújt a bal karjával: a másik tízet mintha elfújták volna. Így
küzdött kivilágos-kivirradtig, akkor kinéz, és látja, hogy rohanvást jön a
segítség, száguldanak már hűséges barátai harci paripájukon. És velük a hű Kara
és az aldzsavazei kertész fia. Kopjájuk a nyereghevederhez erősítve,
pisztolyuk, meztelen kardjuk a kezükben. Átverekedték magukat az ellenséges
katonákon, odavezették Kor-oglihoz gyors lábú lovát, a Szellőt, felsegítették
vezérüket a nyeregbe, és elvágtattak.
Kimenekültek a városból. Odarobogtak a szakadékhoz, ahol
előző nap rejtőztek. Ott várt rájuk a padisah lánya, az öreg szolgálója, Akub,
a tanító, meg az öreg boltos.
Valamennyien visszatértek Csamlibel várába.
A felcser meggyógyította Kor-oglit. Csak hát attól fogva
Kor-ogli örök életére sánta maradt. Azt beszélik, erről akarták megismerni,
mert mindenütt keresték: városokban, karavánszerájokban. De Kor-oglit el nem
fogja senki!
Kor-ogli így szólt a kertész fiához:
- Én hát teljesítettem a kérésedet, megszabadítottam a
padisah lányát. Egymásra leltetek. Menjetek, éljetek boldogul!
Így találta meg a boldogságát az aldzsavazei kertész fia.
