628. mese...

   A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀  

 

AZ AGÁRKUTYA HÁZA (Szavak száma: 224)

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egy agárkutya egy gazdánál. Annak az agárkutyának pedig nem volt háza. Elérkezett a téli idő, összekucorodott az agárkutya, csak ekkora kicsi, kurta lett belőle (mutatja). Csak úgy reszketett, kocogott minden foga. Azt gondolta magában:

„Ha én egyszer megérem a nyarat, akkor én csinálok magamnak egy kis házikót, mert ni csak, mekkora házikó kell, milyen rövid vagyok!”

Eljött a tél után a nyár. Mikor kimelegedett az idő, az agárkutya is lefeküdt a melegre. Kinyújtózott jól, s három, négy, öt - olyan hosszú lett belőle, mint télen volt. Végignézett magán, s kezdte mondogatni:

- Ekkora házat ki tud csinálni? Nem is fogok neki, hogy ekkora házat csináljak, mert úgysem tudom bevégezni.

S eltöltötte a nyarat járkálva jobbra-balra. De hamarosan eljött a másik tél. Mikor eljöttek azok a nagy hidegek, akkor megint összekucorodott, úgy, mint tavaly, s megint kezdte mondogatni magában:

- Ejnye, milyen könnyelmű voltam, ni, milyen kicsi házban elférnék én most. De nem baj, mert élek én még egy darabig, s csinálok én magamnak házat. De különben nem töröm a feje­met tovább, végét hagyom mindennek, hiszen mikor eljön a nyár, akkor megint kinyújtó­zom, s megint restellek nekifogni a házépítésnek.

S így fázódott az agárkutya örökké, s ma is így fázódik, sohase csinál magának házat. Csak úgy éldegél lassan, ahogy lehet.

594. mese...

     A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A LUDAK A BÚZÁBAN (Szavak száma: 66)

Nyolc lúd aratás után összebeszélt, hogy kimennek búzakalászt szedni a tarlóra, s egy közös kamrába elteszik, hogy egész télen át legyen mit egyenek. Útközben váltig mondogatták egymásnak (lassan ejtve a szót):

- Nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal! Nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal!

De mikor odaértek, mindenik elkezdett gyűjtögetni a maga begyébe, mialatt egyre hajtják libahangon (sebesen ejtve a szót):

- Ki-ki magának! Ki-ki magának!

 

 

83. mese

A vitéz Erzsike (Szavak száma: 883)

A jóságos arczú, öreg doktor bácsi megcsóválta a fejét és dörmögni kezdett. Mutatta a hara­gosat szörnyen, pedig nem haragudott, a mint egyáltalában lehetetlen is haragudni ott, a hol édes gyermekarcz üde mosolygása ragyog elő. Igenis, a doktor bácsi mutatta a haragosat és így zsörtölődött:

- Na, ez már mégis sok. Hát azért van odakint az az egészséges, friss téli idő, hogy Erzsike idebent üljön a rekedt levegőjű, meleg szobában? Egy-kettő, föl kell öltöztetni gondosan és ki kell vinni a levegőre. Hadd csípje a hideg még pirosabbra az ő pufók arczát és hadd váljék egészségére a mozgás. Úgy, úgy. A szobában való folytonos ülés, a rekedt, meleg levegő nem gyermeknek való.

Az Erzsike mamája, a jó, aranyos kis mama, a doktor bácsi szavai után nyomban előszedte a meleg téli ruhát, hogy majd felöltözteti a kis leányt. Erzsike azonban nem igen örűlt ennek, mert tudta jól, hogy az a gonosz hideg mindjárt nekiesik az ő fitos orrocskájának és nemcsak hogy pirosra festi, de csipkedi is. Már csak - gondolta magában - kellemesebb a kályha mellett ülni. És olyan ábrázatot csinált, mintha igen közel állt volna a pityergéshez.

Látta, észrevette ezt a doktor bácsi és fordított egyet a dolgon. Oda ült Erzsike mellé és így beszélt hozzá:

- Odakint van ám csak mulatságos világ. A hány gyermek van, az mind ott jár az utczán és úgy iszánkodik, mint annak a rendje. Csúsznak a jégen, gázolnak a hóban és akkorákat nevetnek, hogy szinte zeng belé az utcza. A szomszédék Jóskája, a kivel játszani szeretsz, kint korcsolyázik a ligetben; a Mariska onnan nézi a partról és tapsol neki, meg nevet rajta, mikor hanyatt esik. Jujujúj, micsoda pompás gyermekmulatság folyik most odakint a jégen.

Erzsike, ez a csöppség, elnevette magát és kedvet kapott ahhoz, hogy ő is megnézze a téli játékot és ő is ott kaczagjon a parton. És a helyett, hogy a kályha mellett, a meleg szobában kivánt volna maradni, a helyett, hogy csakugyan pityeregni kezdett volna, még ő kérte a mamáját, hogy szaporán öltöztesse föl és indúljon vele.

A mama persze szívesen teljesítette a kívánságát. A lábára jó meleg harisnyát, bélelt czipőt húzott; ráadta a meleg téli ruhát, arra a prémes bélésű bundát és bekötötte a nyakát, a fejére meg olyan sapkát húzott, a mely elfödte még a fülecskéit is. És mikor már a kötött, meleg keztyű is a kezén volt, megindúlt vele.

Az egészséges, friss levegőt tele tüdővel szívta be és gyönyörködve nézte azt a ragyogó, fényes, havas világot, a mely millió és millió hópehely szikrájából kelt elő. Hosszasan nézte a csuszkáló gyermekeket, meg a hólabdával dobálózó fiúkat és nagyokat nevetett, mikor látta, hogy egy-egy hógolyó fejbe vagy hátba találta a dobálók egyikét-másikát.

Észre sem vette a csípős hideget, a mely piros rózsákat fakasztott az ő rózsás kis arczán. Később, a mint ment, ment, úgy érezte magát, mintha nem is havas, hideg utczákon, hanem a mezőn járna, a melyen tavaszi fuvalom hord illatot.

El nem fáradva ért ki a mama mellett a ligetbe s ott alig tudott hova lenni az örömtől, mikor látta a kis és nagy emberek korcsolyázását, iszánkodását és hallotta a tréfás kiabálást, a neve­tést, a mit egy-egy elesés idézett elő. Annyira jól találta magát a csípős hidegben, a melytől eleinte félt, annyira tetszett neki az a téli látványosság, hogy alig akart visszafelé, hazafelé indúlni és hogy mégis elindúljon, ugyancsak nógatni kellett a kis mamának.

Mikor útban voltak, elkezdett esni a hó. A fényes, gyémántfényű hópelyhek egyike éppen az orra hegyére esett s ő örűlt, nevetett ennek, oda fordúlva a mama felé, mutatva piros kis orra hegyén azt a fehér pontot. Kerekre nyitotta két nagy fekete szemét és úgy nézett, úgy csodált meg mindent, mint a ki ebben örömét leli. Az embereket, a kik a havat söpörték; a hóházat, a mit a bérkocsisok emeltek s a melynek üregében asztal volt elhelyezve. Nézte a gyorsan sikló szánokat, a csengős lovakat meg a fehér hóval belepett embereket.

Azt persze egyéb gyönyörűsége mellett észre sem vette, hogy ez a téli séta milyen jól esett neki. Vígabbnak, erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát, bezzeg az étvágya is megnőtt.

Mikor elérték a házat, a melyben laktak, megállt a kapu előtt s onnan még egyszer vissza­nézett a játszó gyermekek felé. Az arcza már erősen ki volt csipve a hidegtől, a sipkáján, a ruháján itt-ott látszott a hó.

Otthon persze már várt rá a jó ozsonna, a melynek emberűl neki látott, pompás volt minden falat. Midőn jóllakott és egészen fölmelegedett, oda simúlt a mamájához és így szólt:

- Holnap, meg mindennap menjünk sétálni, kis mama. Nagyon tetszett nekem minden és sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt egész nap itt a szobában. Úgy-e, megyünk? A doktor bácsi is örűl majd és azt mondja, hogy engedelmes, jó kis leány vagyok.

És csakugyan úgy történt. Ettől a naptól kezdve minden szép nap délutánján sétálni ment Erzsike a kis mamával s a mellett, hogy gyönyörűséget talált a téli látványosságokban, egészsége is gyarapodott. Egészen megedződött és nem volt többé olyan elkényeztetett, meleg szobába szokott kis teremtés, a kinek megártott minden. Ő rajta ugyan nem fogott sem torokgyík, sem nátha, mert a hideghez hozzá volt edzve.

És a doktor bácsi sem csóválta többé a fejét, sem nem dörmögött, mert az Erzsikével teljesen meg volt elégedve s örömmel mondta:

- Igazi vitéz leány, a ki a hideg csípésétől nem félti az orrát.

35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.