9. mese

Az icike-picike emberke (Szavak száma: 1248)

Élt egyszer egy faluban három vidám legény: egy kovács, egy szabó, meg egy vadász. Jó kenyeres pajtások voltak hosszú-hosszú ideje. Egyszer aztán tanakodni kezdtek, és addig-addig tanakodtak, míg el nem határozták: elmennek világgá, mert odahaza már megunták az életet. El is indultak hamarosan. Amint mentek, mendegéltek, útjuk egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Alkonyodott már, hát megszaporázták a lépteiket, hogy mielőbb kiérjenek belőle. De hiába, az erdőnek csak nem akart vége szakadni. Sőt, mire rájuk esteledett, még az út is cserbenhagyta őket, észrevétlen kikopott alóluk. A rengeteg közepén lelte őket az éjszaka, se egy ösvény, de még egy vadcsapás se mutatta, hogy merre induljanak. Végül a kovács felmászott egy fára, és szerencséjére nem messze világosságot pillantott meg. Jól megjegyezte hát az irányt, és pajtásaival együtt indult a fény felé. Nem sok idő múlva egy házikóhoz értek. Tárva-nyitva állt a házikó, s a szobában égett a mécses. De egy teremtett lelket sem találtak se bent, se kint.

-       No, aki itt lakik, nem fogja rossz néven venni, ha betérünk hozzá, s meghálunk nála, hiszen éjnek idején nem mehetünk tovább – mondta a kovács.

Azzal lefeküdtek, ki-ki alkalmas helyre talált. szépen, minden baj nélkül át is aludták az éjszakát, s hajnalban kipihenten, vidáman ébredtek fel.

-       Egészen jól megvoltunk ebben a kis házikóban – mondta a kovács.

-       Úgy hiszem, nem mehetünk tovább anélkül, hogy a gazda vendégszeretetét meg ne hálálnánk. Még ha tudtán kívül is éltünk vele.

-       Igazad van – mondta a szabó -, majd én körülnézek, s kijavítgatom, megfoltozgatom a ruháit.

-       Az bizony jó lesz- helyeselt a vadász -, de szerezzünk közben valami harapnivalót, mert így felkopik az állunk. – Azt javasolta tehát: maradjon a szabó egymaga a házban, ő pedig a kováccsal elindul vadászni.

-       Helyes – hagyta rá a kovács. – A ház előtt van egy forrás; amelyikünk itthon marad, rakjon tüzet, tegyen fel vizet, hogy egy-kettőre étel legyen a vadból.

Így aztán a kovács meg a vadász nekivágtak az erdőnek, a szabó pedig tüzet gyújtott, vizet tett a tűzhelyre, s odatelepedett maga is a tűz elé. mint így üldögélt, elébe termett egy icike-picike emberke, és suttogva megszólította:

Szabó, szabó, szabó komám,

a tüzedet elfújom ám!

-       Fújd csak, fújd, ha tudod! – kiáltotta nagy bátran a szabó, mert az embereke olyan icike-picike volt, hogy egy tisztességes tüsszentés se nézett ki belőle. De az alig csinált annyit, hogy: pfü! – elaludt a tűz, az emberke pedig felnevetett s eltűnt.

Nemsokára megjött a vadász meg a kovács, vadat hoztak és jófajta levesnek való gyökeret. A szabó elmesélte nekik, hogy mi történt. Tüzet raktak hát újból, megfőzték a levest, elfogyasztották a vadat, s akkor a szabó meg a kovács mentek az erdőbe, és a vadász maradt vissza házőrzőnek.

Jókora tüzet rakott, ráhelyezte a leveses fazekat, és maga is a tűz mellé telepedett. De előjött hamarosan az icike-picike emberke, és azt suttogta:

Vadász, vadász, vadász komám,

a tüzedet kioltom ám!

-       Próbáld csak meg! kitekerem a nyakadat! – kiáltotta a vadász, de pfü! – fújt egyet az emberke, és a tűz kialudt, az emberke pedig felnevetett s eltűnt.

Nemsokára megjött a szabó meg a kovács, de üres kézzel. Nem volt hát se ételük, se tüzük.

Azt mondta erre a kovács:

-       Sose búsuljatok! Megpróbálom én is egyszer! – megfeszítette hatalmas izmait. – Figyeljetek csak, majd én megfizetek annak a tökmagnak!

Most hát a kovács maradt otthon, s a vadász meg a szabó ment ki az erdőre. Alig tűntek el a fák között, a kovács előszedett egy satut, s letette a kemencepadkára, hogy a keze ügyében legyen. Aztán tüzet rakott, és leült melléje. No, nem valami sokat üldögélhetett, elébe termett máris az emberke, és suttogni kezdett:

Kovács, kovács, kovács komám,

a tüzedet kioltom ám!

Nem szól erre a kovács egy szót se, galléron ragadta az emberkét, megrázta, és befogta a satuba, jó szorosan, hogy az szánalmasan kapálódzott, és sírt fájdalmában. De hasztalan volt a sírás-rívás, a kovács még az öklével is alaposan megkalapálta. Mikor pedig megjött a szabó, az ráadásul el is nadrágolta.

Bizony a furcsa kis emberke siralmasan rugdalódzott a satuban.

-       Eresszetek, eresszetek el – kiáltozta. – És valamelyikőtök jöjjön velem! hármat nem, de egyet boldoggá teszek közületek!

S mikor rá se hederítettek, egyenként szólongatta őket:

-       Szabócskám, gyere velem!

-       Dehogy megyek, emberke – válaszolta a szabó.

-       Vadász, akkor te gyere velem! – könyörgött az icike-picike emberke.

-       Meg veled a halál! – válaszolta a vadász.

-       Kovács, kovács, gyere velem te! – rimánkodott az emberke

-       Jó megyek én – mondta a kovács -, de ne hidd, hogy szabadon engedlek, mert én bizony nem hiszek neked. Veled megyek, de a vadász meg a szabó is jönnek mögöttünk.

-       Felőlem jöhetnek – nyöszörögte az icike-picike emberke. – Csak előbb eressz ki a satuból.

A kovács nyomban ki is eresztette, de a gallérját továbbra is szorosan tartotta a markában. Az ember pedig elindult, és vezette őket, keresztül egy rejtekajtón meg egy pincefolyosón. Nagy, homályos bolthajtásba értek. Odalent olyan sötét volt, mint valami feneketlen kútban.

„Az ám – gondolta magában a kovács -, hát itt terem az a boldogság, amivel ez a tökmag kecsegtetett bennünket!”

Még szorosabbra fogta hát az emberke gallárját, hogy el ne inalhasson. Mert ha elinal, ugyan soha ki nem találnak innét. Az emberke bizony nem is tudott kicsúszni a kovács vasmarkából, s azt is látnia kellett, hogy hiába ravaszkodik, erősködik, az ő kedvéért nem kap hajba a három jó barát. Így hát beletörődött a sorsába, s nyakát tapogatva lépegetett egy mellékfolyosó felé, azon át eljutottak végül egy barlanghoz, amelynek roppant szikla fedte a száját.

-       Hengerítsd csak el azt a követ – mondta a kovácsnak -, bújj át a nyíláson, és kiáltsd jó hangosan: „Megtört a rontás! Megmenekültünk!” – De a kovács nem hitt neki: - Két kézzel tudom csak elgörgetni – mondta, azzal átadta a ficánkoló emberkét a vadásznak, hogy csak tartsa erősen. S még a szabót is bíztatta, hogy ne restellje ő is megmarkolni.

Akkor aztán nekigyürkőzött, két hatalmas kovácstenyere megragadta a sziklát, teste megfeszült, mint a húr. De hiába, az nem mozdult. Tán súlyosabb volt a kelleténél, vagy a varázslat volt túl erős, amely az icike-picike emberkét hatalmában tartotta.

De a kovácsot nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen félbehagyja, amibe belekezdett.

Nekifogott hát még egyszer, uramfia, egyszerre csak olyan recsegés-ropogás hallatszott, mintha a világ összeroppanna. De nem a világ roppant össze, csak a szikla gördült el a helyéről. Fényes, nappali világosság vágott a szemükbe. S még a nap is benyújtotta lábát a sziklanyíláson. Ahogy vaksi szemmel körülnéztek, úgy látszott, helyén van minden. Azaz hogy mégsem, mert a barlang mélye volt, nincs: eltűnt, összezárult mögöttük

Átbújtak a nyíláson, és íme, egy ragyogó kastély előtt találták magukat. Legelöl állt a kovács, aztán a vadász az emberkével, leghátul pedig a szabó.

-       Megtört a rontás! Megmenekültünk! – kiáltották, ahogy a torkukon kifért, mert csakugyan érezték, hogy valami gonosz varázslattól szabadultak.

A picike emberke is velük kiáltott, sőt ő kiáltott a leghangosabban, s azzal volt, nincs: eltűnt a kezükből.

A kastélyból akkor díszbe öltözött zenészek csapata vonult elébük, és gyönyörű dalokat játszott nekik. Majd három csodálatosan szép hercegnő perdült elő, és táncot lejtett.

Egyszerre csak elhallgatott a zene, s íme, a kastély tornácáról egy termetre kicsiny, de méltóságteljes férfiú közeledet feléjük koronával és jogarral, hermelinnel prémezett bíborpalástban. Arca, alakja szakasztott olyan volt, mint az icike-picike emberkéé.

-       Köszönet nektek – mondta ünnepélyes hangon – hogy megszabadítottatok bennünket a rossza varázslattól. köszönet, hogy levettétek rólunk a rontást.

Azzal a három legényt hercegi rangra emelte, és nyomban feleségül adta hozzájuk a három legszebb hercegnőt.

Mit szaporázzuk a szót, bizony boldogan éltek a legények a szép kastélyban, a szép hercegnőkkel, s házi tűzhelyük lángját nem is fújta el senki többé!