983. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HÉT LEGÉNY ÉS A BOKORBAN TALÁLT LEÁNYKA (3. rész.  Szavak száma: 876)

Azt mondotta a bölények vezére:

- Én leszek az utolsó, kidöntöm a fát. - Nekiment a fának délkeletről, szarvával beledöfött, és nagy odú támadt a fán. Akkor délnyugatról támadt neki, és egy még nagyobb odút vágott. Északnyugatról is támadt, és egyre mélyült az odú, de a bölény eltörte jobb szarvát. Elment északkeletre, és a bal szarvával nekiment a fának, még nagyobb lett a lyuk. Ötödször keletről indult, azt gondolta, hogy középen támadja meg a fatörzset. Lábával kapált, és óriási porfelhőt vert. De a fa azt mondotta:

- Úgysem tehetsz semmit ellenem, de csak próbálkozz, támadj meg.

Erre megharagudott a bika, elvesztette fejét, és nekiment a fának. A fa azt mondta:

- No, most beakad a szarvad a fába.

Így is történt. A bölény a bal szarvával megakadt a fatörzsben, és nem tudott hátrálni. Ekkor a fa figyelmeztette a legényeket, hogy a bölény nyakába és oldalába lőjék a nyilaikat, mert így biztosan megölik. Valóban így is történt, a nyakán és az oldalán nem védte a bölényt a vastag bőre, és az indiánok megölték. A fa azt tanácsolta a legényeknek, hogy szedjék össze a fafor­gácsot, takarják vele le a bölényt, és ezt meg is tették. A bölények pedig vezér nélkül mentek tovább.

A fa azt jósolta a bölényeknek:

- Ezentúl az emberek erősebbek lesznek, mint a bölények. Lesz ugyan szarvatok, de ha jönnek az emberek, el fogtok előlük futni. Az emberek megölnek és megesznek benneteket, és a bőrötöket is felhasználják.

Ettől az időtől fogva van a bölényeknek rövid szarvuk.

Az indiánok, miután legyőzték a bölényt, továbbmentek, kalandjaik azonban nem értek véget.

A kő ugyanis, amelynél megpihent a lány, elküldte a szarkát, hogy kérje meg számára a leányt feleségül. A szarka tudta, hogy milyen gonosz volt az a kő, figyelmeztette az embereket, ne adják a leányt hozzá feleségül.

- Szép a leányka - mondotta -, és nem szeretném, ha férjhez menne a gonosz kőhöz. Azt mondom majd a kőnek, hogy küldje el a kolibrit leánykérőbe, mert a kolibri nagyon gyors, és el tud menekülni.

A szarka visszatért a kőhöz, és elmondotta, hogy kosarat kapott. De a kő újra visszaküldte, és azt üzente: mindenképpen feleségül veszi a leányt.

A szarka rábeszélte a követ, hogy küldje a kolibrit helyette leánykérőbe. Elment a kolibri leánykérőbe, de ő is azt mondotta a legényeknek:

- A kő gonosz, és nem való a lányhoz. Eddig már több felesége volt, és mindegyikkel nagyon rosszul bánt. Fussatok, meneküljetek!

Visszatért a kőhöz, és azt füllentette, hogy nem találta meg az indiánokat. A kő nagyon meg­haragudott és rákiáltott:

- Tudom, hogy megtaláltad őket, de nekik segítesz, és nem nekem. Menj el még egyszer, és mondd meg, hogy el akarom venni a lányt feleségül, és ha nem adják hozzám, akkor nagy bajba kerülnek.

Elment a kolibri az indiánokhoz, átadta az üzenetet, és hozzátette:

- Nagy hatalma van a kőnek, jobb, ha engedtek a kérésének, de van két állat, amely biztosan segít majd rajtatok: a vakondok és a borz.

Az indiánok beleegyeztek a házasságba, mert nem láttak más kiutat. A kolibri elvezette a leányt a kőhöz. A kőnek nagyon szép, hatalmas sátra volt. Azt mondotta a leánynak:

- Jer be, feleségem, szép vagy, és nagyon örülök neked.

Elrepült a kolibri, a vakondok és a borz pedig ismét föld alatti utat vájtak, amely a sátornál végződött.

Reggelenként a kő elindult, kiröpült a sátornyíláson át, este ugyanarra hazatért. Amíg távol volt, megérkezett a föld alatt a két állat. A leány ült a tűz mellett, két lábát maga elé nyújtotta. Így szólt a lányhoz a borz és a vakondok:

- Maradj itt ülve, amíg visszajön a férjed.

Közben olyan nagy lyukat ástak a földbe, hogy a kő beleférjen, és egy réteg földet is szórtak rá.

Eljött az este, és hallották, hogy megérkezik a kő. Amint berepült a sátornyíláson, a leány félreugrott, a kő pedig beesett abba a lyukba, amit az állatok ástak. Hallották, hogy a kő a föld mélyében forgolódik, dühösen morog; a leány pedig visszatért az indiánokhoz.

Egész éjjel menekült a hét indián legény a lánnyal, közben a kő kiszabadult a földből, és követte őket. Látták a legények, hogy varázslathoz kell folyamodniuk, és azt kívánták, bárcsak egy meredek szakadék nyílna meg mögöttük.

Így is történt. A kő legördült a szakadékba, és amíg a másik oldalon ismét fölmászott, az indiánok továbbmenekültek. Egész éjszaka futottak, reggel felé a kő csaknem elérte őket. Ekkor a leány azt mondta:

- Elég volt már a menekülésből, fáradt vagyok, és nem tudok tovább futni.

Labda volt a kezében, odaadta annak a legénynek, aki valaha a bokrok között rátalált. Feldobta a legény a labdát, és íme, maga is elindult utána fölfelé a levegőbe. Ugyanez történt a többi indián legénnyel is, mind fölrepültek az égbe. Végül, amikor már mind az égen voltak, csak a lány volt lenn, megérkezett a kő is. Akkor még egyszer feldobta a leány a labdát, ő is fel­emelkedett vele, és azt mondotta:

- Szegény nevelőapáim annyi veszélyen mentek keresztül miattam. Én azt hiszem, hogy a legjobb, ha mind felmegyünk az égbe. Ott jó helyünk lesz, és én majd gondoskodom rólatok.

A kőnek pedig azt mondotta:

- Ott maradsz, ahol megtaláltál minket, az embereknek több bajuk nem lesz már veled, mert nem tudsz többé elmozdulni.

Azóta a leány és hét nevelőapja egy csillagokkal borított sátorban laknak, s ott láthatók az égbolton; a kő pedig mozdulatlanul fekszik a dombon.

982. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HÉT LEGÉNY ÉS A BOKORBAN TALÁLT LEÁNYKA (2. rész.  Szavak száma: 677)

A legények elmentek a borzhoz és a vakondokhoz, és a két állat a föld alatt kezdett utat vájni. Elöl ment a vakondok, utána a borz. Megérkeztek a föld alatt a házhoz arra a helyre, ahol a leány a tűz mellett egy takarón ülni szokott. A vakondok kidugta a fejét a takaró alól; mikor meglátta, hogy a bölények a víznél vannak, a leánynak adta a magával hozott nyilakat, a leány pedig elrejtette ezeket a takaró alá. Azután a borz is megérkezett, és ő is átadta nyilait a lánynak. A két állat azt mondta:

- Azért jöttünk, hogy visszavigyünk téged az indiánokhoz.

A leány nagyon félt a bölényektől, de a vakondok és a borz addig-addig biztatták, amíg el­határozta magát a szökésre. A ruháját otthagyta a tűz mellett, ahol mindig ülni szokott, és elindult a föld alatti ösvényen keresztül, amelyet a vakondok és a borz készített. Amikor megérkezett a legényekhez a sátorba, mind fölkerekedtek, hogy elmeneküljenek.

Egy idő múlva a leány nagyon elfáradt, és megpihent egy kőnél. Szépen kérte a követ:

- Menekülünk a bölények elől, kérlek, kő, segíts nekünk!

A kő azt felelte:

- Nem tehetek semmit érted, a bölény erősebb nálam.

Egy darabig még pihentek a kő mellett, azután folytatták útjukat. Az indián legények felváltva vitték a leányt, de így is csak lassan haladtak előre. Átkeltek egy folyón, egy nagy erdőn men­tek keresztül, azután a mezőn. Akkor hirtelen egy hatalmas amerikai nyárfa bukkant eléjük.

Azt mondták a nyárfának:

- Hatalmas állat üldöz minket, kérlek, segíts rajtunk!

A fa azt felelte:

- Szaladjatok háromszor a törzsem körül.

A fának hét nagy ága volt, a legalacsonyabb is olyan magasra nyúlt, hogy oda a bölény már nem ért fel. A fa tetején fészek volt. Fölmásztak az indiánok a fára, a legények ültek az ágakon, a leány pedig bebújt a fészekbe. Így várták a megdühödött bölényt.

A bölény közben hazatért a csordával együtt, de a felesége helyett csak a kitömött ruhákat ta­lálta. Először nem vette észre a csalást, és odaszólt a feleségének, hogy keljen fel. Mikor nem mozdult az asszony, haragjában szarvával megbökdöste, s akkor látta meg az üres ruhákat.

- Elhagyott a feleségem, de nem menekülhet el előlem! - üvöltötte reszketve a haragtól.

Egyszer csak észrevette, hogy a takaró alatt nyílás van. Szarvával széthányta a földet a nyílás felett, és elindult az egész csordával azon az úton, melyet a vakondok és a borz vájt a föld alatt.

Addig mentek, csörtettek, míg az indiánok táborhelyére nem értek, de ott már csak az indiá­nok hűlt helyét találták. Továbbmentek a menekülők nyomán. Végül megérkeztek a kőhöz, ahol a leány megpihent.

Megkérdezte a bölény a kőtől:

- Te kő, parancsolom, hogy mondd meg: elrejtetted-e az embereket, vagy valamiképp segít­ségükre voltál?

A kő azt felelte:

- Nem segítettem rajtuk, mert féltem tőled.

De a bölény továbbra is faggatta:

- Mondd meg: hová rejtetted őket? Tudom, hogy itt kell lenniük a közeledben!

- Nem rejtettem el őket, itt voltak, de továbbmentek - felelte a kő.

- Érzem a szagukat, és látom a nyomukat - unszolta a bölény.

- A leány egy ideig itt pihent meg az árnyékomban - felelte a kő.

Akkor a bölény tovább követte a nyomukat. Átúszott a bölénycsorda a folyón is. Egy kis bölényborjú nagyon elfáradt, és nem tudott a többivel együtt haladni. Mikor odaért a nyárfá­hoz, ahol az indiánok elrejtőztek, megpihent alatta: a csorda közben továbbment, mert nem látták a menekülőket. Ott pihent a borjú a nyárfa tövében, elnyúlt és szunyókált, ám egyszerre felriadt, felnézett a fára, és megpillantotta a leányt.

Elkiáltotta magát:

- Gyertek vissza, itt van a leány a fa tetején, a fészekben!

Akkor a bölénycsorda megfordult, visszatért, és körülvette a fát. A bölény pedig azt mondotta:

- Hiába menekültök, elérlek titeket.

A fa azt felelte:

- Én négyszer olyan erős vagyok, mint te, nem tudsz ártani nekem.

A bölények megtámadták a fát. Szarvukkal a fatörzsnek dőltek, egészen addig, amíg a kéreg lejött a fáról. Közben az indiánok kilőtték a nyilaikat a bölényekre.

A fa azt mondta:

- Hadd törjék csak el a bölények a szarvukat.

Jöttek a nagy bikák, nekimentek a fának, de kemény volt a fatörzs, eltörték a szarvukat.

981. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HÉT LEGÉNY ÉS A BOKORBAN TALÁLT LEÁNYKA ( Szavak száma: 674)

Valamikor réges-régen egy indián csoport kalandozni indult. Amikor már sokat mentek, elfáradtak, többen hazatértek; de hét legény nem állt kötélnek, hanem továbbvándorolt. Addig vándoroltak, míg egy folyóhoz értek, ahol tábort ütöttek. De addigra az egyik legény úgy elfáradt, hogy nem tudott továbbmenni; a többiek kunyhót építettek neki, hogy a telet át­vé­szelje.

Ott maradt hát a legény egyedül. Bölényre vadászott, s telt-múlt az idő. Egyik nap, amikor éppen vadászott, egy tüskés ág megsértette a lábát, leült a mohalepte gyökerek közé, és ki­húz­ta a lábából a szúrós tüskét. Amint úgy sántikálva továbbvonszolta magát, egyszerre gyermek­sírást hallott, s a bokorban gyönyörű szép kislányt pillantott meg. Felemelte a legény az el­hagyott kisdedet, nagy nehezen hazavitte a kunyhóba, saját ruháiba takarta, és párducbőr bölcsőt készített neki.

Nem sokkal ezután visszaérkeztek a társai is, és nagyon megörültek a kisleánynak. Egymás kezébe adták, etették-itatták. Ott maradtak a legények a társuknál, és mind együtt éltek a kunyhóban, sok jávorszarvast lőttek, s a jávorszarvasok fogát megőrizték. A szarvasok bőré­ből szép ruhát csináltak a kisleánynak, s jávor-szarvasfogakkal díszített övet készítettek hozzá.

Nőtt, növekedett a lányka, s egyre szebb lett.

A közelben bölénycsorda tanyázott, és a bölények vezére meghallotta, hogy a legények egy fiatal lánykát nevelnek. „No, ez a lány jó lenne nekem feleségnek” - gondolta a bölények vezére. Elment a szarkához, és elküldte, kérné meg számára a lány kezét.

A szarka odaröppent a legényekhez, és elmondotta, hogy mit óhajt a bölény. De a legények visszaküldték.

- Nem adjuk a leányt senki fiához - mondták -, mert nagyon szeretjük, és itt akarjuk tartani magunknál. Nagyon fiatal is még a házasságra.

Visszatért a szarka, és elmondta a bölénynek a legények válaszát. De azt tanácsolta neki, hogy keressen egy pici madarat, amelyik nagyon okos, szép hangon énekel, és az talán majd ráveszi a legényeket, hogy adják hozzá a kisleányt.

A szép hangú pici madár el is ment a legényekhez, a házuk tetejére ült, onnan csicseregte:

- A bölényvezér küldött hozzátok, és általam kérdezteti, hogy feleségül adnátok-e hozzá a leánykát, akit felneveltetek.

De a legények őt is visszaküldték a válasszal:

- Nagyon fiatal a lányka, nem való még házasságra.

A bölény megharagudott:

- Menj vissza, madárka, és mondd meg nekik, hogy akár akarják, akár nem, elviszem a kis­leányt.

Tudták a legények, hogy a bölény hatalma nagy, és nem tudják legyőzni. A madár harmadszor is visszament, de a legények még ellenálltak. Azt mondotta a madár a bölénynek:

- Úgy látom, hogy mégiscsak készülnek az esküvői szertartásra. Már gyűjtik a leány ruháira a jávorszarvasfogakat, felfűzögetik a gyöngyöket, drágaköveket.

A bölény azonban nem hitt a madárnak. Nem tetszett már a kis madárnak ez a kellemetlen feladat, és ezért azt tanácsolta, hogy talán keressen a bölény egy más madarat leánykérőnek. Így hát a bölény egy harmadik madarat küldött az indiánokhoz, a tűzmadarat, melynek piros a feje és pirosak a szárnyai.

Mikor a tűzmadár ment leánykérőbe, a legények fájó szívvel beleegyeztek, hogy a talált kisleány a bölényhez menjen feleségül. Elment a kisleány a tűzmadárral, és egy ideig ott élt a bölénynél. Jól bánt a bölény a feleségével, a leányka mégis visszavágyott az indián legé­nyekhez.

Időről időre a bölényférj elindult, hogy a csordával együtt vizet keressen. Ilyenkor a felesége otthon maradt a kunyhóban, és a tűznél, a takarón üldögélve várta haza a férjét. Egy év múlt el így, és az indián legények egyre jobban vágyakoztak nevelt leányuk után. Titokban követeket küldtek hozzá. Először legyeket küldtek, de amikor a legyek a bölény házához közeledtek, a bölény elbődült, s a legyek annyira megijedtek, hogy nem is mertek hozzá közelíteni.

A szarkát is elküldték, az távolabb egy bokorra ült, de a bölény őt is megfélemlítette:

- Menj innen, nem akarom, hogy itt lábatlankodj!

Azután a rigót küldték el. A rigó ráült a bölény hátára; és énekelt. De a bölény őt is elzavarta:

- Menj innen, utamban vagy!

A rigó visszarepült a férfiakhoz, és azt mondotta:

- Én nem segíthetek abban, hogy hazajöjjön a leány, de ismerek két állatot, amelyik nagyon ügyes és nagyon ravasz. Az egyik a vakondok, a másik a borz. Ha őket megnyeritek, akkor visszakaphatjátok a leányt.

979. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A BÖLÉNYASSZONY (Szavak száma: 885)

Volt egyszer egy kisfiú, akinek varázsló volt az anyja. Mindketten emberi formát vagy bölény alakot ölthettek, ahogy kedvük tartotta.

Anya és fia a bölénycsordában éltek, de a kisfiú apja ember volt, s távol asszonyától és fiától, egy indián faluban lakott.

Egy idő múlva a fiú vágyódni kezdett az apja után. Emberi formát öltött, s felkereste az indiánok lakhelyét, s egész nap ott játszadozott a gyerekekkel. Este a törzsfőnök fiával tért haza. A kunyhóban ott találta a törzsfőnököt, s kérte, hogy lenne segítségére megkeresni apját. A törzsfőnök megszánta a fiút, összehívta a falu véneit. Mikor mind összegyűltek, arra biz­tatták a gyereket, válassza ki, melyik az apja. A fiú jól megnézte az öregeket, és azt mondta, hogy az apja nincs köztük.

Másnap a törzsfőnök szétküldte a hírnököket, hogy a férfiakat hívják össze. A fiú ismét jól megnézte őket, de megint csak azt mondta, hogy egyik sem apja.

Akkor a törzsfőnök elküldte követeit, hogy a falubeli nőtlen legényeket hívják össze. Amikor mind összegyűltek, a gyerek odalépett az egyikhez, átölelte, és azt mondta:

- Ez az én apám.

Nagy boldogságban élt együtt apa és fia. Nemsokára azonban a gyerek vágyódni kezdett az anyja után, és kérte apját, hogy látogassák meg.

- Amikor meglát téged - mondta a kisfiú -, neked ront, és négyszer felöklel. De te csak tűrd, meglásd, nem lesz bántódásod.

Így is történt. Másnap a fiú és az apa útnak indultak. Találkoztak egy bölénnyel, s az tüstént nekilódult, és felöklelte a férfit. Négyszer rohant neki, de a férj nyugodtan tűrte. Negyedszerre a bölény asszonnyá változott, és elindult férjével és gyermekével vissza az indiánok közé. Ott élt az asszony a faluban, csak arra kérte a férjét, hogy soha ne nyúljon tűzzel feléje, mert abból nagy baj származhat mindannyiukra.

Teltek-múltak az évek, és nagy boldogságban élt együtt a család. A bölény jó háziasszony volt, szépen tartotta a kunyhót, ízes ételeket főzött férjének. Egy este azonban a férj váratlanul vendégeket hozott a házba. Az asszony vonakodott a váratlan vendégeknek vacsorát főzni.

A férj nagyon megharagudott, s hirtelen haragjában felkapott egy parázsló ágat a tűzhelyről, és ráütött a feleségére. Abban a szempillantásban a felesége és a gyermeke bölénnyé változott. Az emberek látták, amint egy nagy és egy kis bölény kifutott a faluból. Most már hiába volt minden, bánkódott a férfi, gyászolta a feleségét és gyermekét. Várta sokáig vissza, de mikor nem hallott felőlük hírt, elindult utánuk.

Hogy nyugodtan közeledhessen a bölénycsordához, maga is bölénybőrt öltött. Hosszú vándorlás után elérkezett arra a helyre, ahol a bölények ünnepi táncot jártak. Már messziről hallotta dübörgésüket.

Amikor közelebb ment a táncolókhoz, meglátta a fiát, aki bölényalakot viselt. Odalépett a fiúcskához és kérte, mondaná meg az anyjának, mennyire megbánta hirtelenségét, és hogy vágyódik utánuk.

A fiú erre azt felelte, hogy az apjának előbb próbát kell tennie. Megmondta azt is, a bölények vezére azt fogja parancsolni neki, hogy válassza ki fiát a sok kis bölény közül. S minthogy ő szereti az apját, és segíteni akar neki, amikor a kis bölényborjak elé ér, majd feltartja a farkát.

Ezután a fiú visszafutott a csordához, az apja meg a bölények vezére elé lépett, s elmondta, mi járatban van. A vezér azt kívánta, hogy először is válassza ki gyermekét a többi bölény közül. Odavezették a bölényborjakat a férfi elé. Az indián hamarosan kiválasztotta saját gyermekét, felismerte arról a jelről, amelyben megállapodtak.

A bölények vezére azonban nem elégedett meg ezzel, és azt mondotta, hogy az apának összesen négyszer kell felismernie gyermekét. A kis bölénygyermek megsúgta apjának, hogy másodszorra becsukja fél szemét, erről ismeri majd fel. Amikor elérkezett az idő, ismét előhozták a kis bölényborjakat, és a bölények vezére megparancsolta, hogy az apa mutassa meg gyermekét. Így is történt, az apa megint csak rátalált a fiára.

Azután a harmadik próba következett. A fiú megsúgta apjának, hogy ezúttal egyik fülét leereszti. A lecsüngő fülről az apa ismét szerencsésen felismerte fiát.

Végül elkövetkezett a negyedik próba ideje. A fiú megsúgta apjának, hogy ezúttal táncolni fog, és feltartja egyik lábát. Csakhogy a kís bölényfiúnak volt egy jó barátja a csordában. Amikor a borjakat a főnök elé vezették, hogy az apa kiválassza a fiát, ez a jó barát látta, hogy a kis bölényfiú táncolni kezd, s feltartja egyik lábát. A másik fiúnak tetszett a tánc, s ő is utánozta. Ekkor az apa látta, hogy nemcsak egy, hanem két kis bölény emeli fel a lábát tánc közben, s erre tudta, hogy neki kell választania. Szerencsétlenségére rosszul választott, nem találta el, hogy melyik a fia.

A bölénycsorda nekirontott az indiánnak, és addig lökdösték, rugdosták, amíg holtan esett össze. Azután mind továbbvonultak, csak a felesége, a fia és egy öreg bölénybika maradt ott. Ők hárman énekelték el a gyászéneket a szerencsétlen teteme fölött.

Az öreg bölény azt tanácsolta, nézzék meg, hátha találnak ott a porban egy ép csontot. Addig túrták, forgatták a földet, ahol a bölénycsorda bosszút állt az indiánon, míg végül találtak egy kis ép csontot. Az öreg bika ebből a csontdarabkából életre varázsolta a férfit. Amikor meg­elevenedett, megtudta az öreg bölénybikától, hogy nagy hatalomhoz jutott. Megkapta azokat a fejdíszeket és botokat, melyeket a bölények tánc közben használnak, és az öreg megtanította az ünnepi énekekre is.

A bölényasszony és a fia ismét emberré változtak, hazatértek a faluba. A fiú később meg­alapította az indiánok között a bölénybika és a bölényszarv társaságot, s az asszony is olyan titkos társaságot alapított, mely a mai napig is meglelhető az indiánok közt.