566.mese.-...

KÍGYÓS JANCSI (Szavak száma: 905)

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.

Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:

- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.

A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresz­tül, megszólítja valaki.

Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.

Azt mondotta Jancsinak a kígyó:

- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.

Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.

Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:

- Hát hol lakik a te édesapád?

Mondotta a kígyó:

- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.

Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.

Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.

Azt mondja Jancsinak a disznó:

- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.

Mondotta Jancsi:

- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:

- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de meg­varázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.

Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.

- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:

- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.

Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.

Mondja ez is Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.

Mondotta Jancsi:

- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:

- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.

Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.

A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.

Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:

- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.

Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:

- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.

Mondotta Jancsi:

- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!

- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.

Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:

- Egyél-igyál, fiam!

Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.

Megszólal a lány:

- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit haza­hoztál.

- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.

Mondja a kígyókirály:

- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.

De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.

Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.

De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.

Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

493. mese

                                                                                                              

A SZERENCSE TELJESÍTETT HÁROM KÍVÁNSÁGOT (Szavak száma: 146)

Szerencse anyó egyszer, amikor a világot járta, egy késő téli este bekopogtatott egy egyedül­álló kis házba, hogy megmelegedjen. Amikor ment el, odahívta a gazdasszonyt és ezt mondta neki: „Mivel megengedted, hogy megmelegedjem, teljesítem három kívánságodat.”

„Süljön kolbász a tűzhelyen!” mondta gyorsan a gazdasszony. És a kolbász azon nyomban meg is sült.

A gazda azonban felkiáltott: „Ej, te semmirekellő! Nőtt volna inkább az orrodra a kolbász. Miért nem kívántál pénzt, gazdagságot?”

Abban a pillanatban, amint a gazda kimondta ezeket a szavakat, a nő orrához nőtt a kolbász, amit le nem tudott onnan venni. Ekkor a férfi megijedt és megkérte Szerencse anyót, hogy vegye le a felesége orráról a kolbászt.

Szerencse anyó le is vette, miközben ezt mondta: „Ostobaságotokban nem ti vagytok az elsők, akik nem tudtátok hasznát venni az ajándékomnak. Három dolgot adok, de ti hármat elvesz­tette­tek, Isten veletek!”

458. mese

KÜLÖNFÉLE SZERENCSE-ÁLLATOK (Szavak száma: 471)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő, három fiuk volt: kettő okos, egy os­to­ba. Az okos fiúknak az apjuk adott egy lovat, hogy hozzanak rőzsét, míg az ostobának azt a hátán kellett bevinni a házba. Egyszer az okos fiúk, amikor a rőzsét szállították, meg­pillan­tottak egy békát az úton, amint ott jajgatott. A béka megkérte őket, hogy vigyék át az árkon, de az okos fiúk nem segítettek neki, sőt egy bottal meg is ütötték. Az ostoba jött a vállán a teherrel, és ő meghallgatta a béka kérését. A béka megígérte, hogy mindig segíteni fog neki. Hogy többet ne kelljen a hátán vinni a rőzsét az ostoba fiúnak, a béka ajándékozott neki egy fehér lovat.
Az ostoba fiú a rőzsével egyszer a királyi vár mellett haladt el. A király fiatalabb lánya meg­látva a fiút meg a lovat, elnevette magát: „Nézd, a bolondnak egy fehér jutott!”
A fiú nagyon a szívére vette a királykisasszony gúnyos megjegyzését, így szólt: „Az ördög vigyen el! Engem mindenki ostobának tart.”
Az ördög azon nyomban meg is jelent, és elvitte a hercegkisasszonyt valahová. A király azon­nal elindult megkeresni azt, aki elátkozta a lányát. Maga is fegyvert fogott a kezébe, és meg­parancsolta az embereinek, hogy fegyverrel a kézben menjenek vele. Ha elhaladnak a tettes mellett, a fegyverük magától lő. És így is volt, amikor jött az ostoba, a fegyver megszólalt. A király kiadta a parancsot, hogy dobják a tóba a bolondot. De abban a tóban élt a béka, akit megkért: „Békácska, békácska, segíts nekem kimászni a partra!”
A béka kisegítette a bolondot a partra, és megkérdezte: „Szükséged van még valamire?”
„Szeretnék eljutni ahhoz a hercegkisasszonyhoz, akit elátkoztam.”
Egy, kettő - és ott is van. A szegény hercegkisasszony ott ül az erdő mélyén, és sír. Ekkor a béka megkérdezte: „Szükséged van még valamire?” „Szabadítsd meg a hercegkisasszonyt az ördögtől, és vigyél el mindkettőnket annak a tónak a partjára, amiben elmerültem. Ott építs egy várat, amiben elélhetünk!”
A béka megtette ezt, majd beleereszkedett a vízbe. A király hamarosan meglátta a várat, és meghallotta, hogy abban a várban él az ostoba fiú az ő fiatal lányával. Megharagudott, és a katonáit küldte, hogy döntsék le a várat és vigyék haza a királylányt. De a béka nádassá vál­toztatta a hadsereget. A királyné ment el a lányáért, de a béka lóvá változtatta. Végül maga a király indult el a királylányért. Most nem olyan szigorú, de gondolkodik azon, hogy mi is lesz. Megkérdezte: „A hadseregem miért változott át nádassá?”
„Azért, mert fel akarták dúlni a váramat.”
„A királyné miért ló?”
„Azért, mert nagyon haragosan jött.”
„Nos, és a nádas és a ló visszaváltozhat emberré?”
„Igen, ha feleségül adod hozzám a fiatalabb királylányt.”
A király megígérte, és a nádas visszaváltozott hadsereggé, és a ló királynévá. És most ott esznek-isznak az ostoba legény és a királylány lakodalmában.

419. mese

HOGYAN KERESETT SZERENCSÉT? (Szavak száma: 712)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Sehogyan sem tudott megélni - nem volt kenyere, a háza is nagyon rossz állapotban volt. Egyszer mondta neki a felesége:

- Elmehetnél valahová, talán megtalálnád a szerencsét.

- Rendben van. Elmegyek, megpróbálom - mondta a férfi.

És el is indult, a kezében egy bottal.

Megy, mendegél és rátalál egy öregasszonyra, aki beleesett az árokba. Amikor odaért hozzá, az a nő kérlelni kezdi:

- Jó ember, segítsél rajtam!

A férfi kihúzta az árokból, felállította az úton és mondta neki:

- Anyó, most menjél nyugodtan, jó egészségben, tovább!

- Ember, és te hová mész? - kérdezte az öregasszony.

- Szerencsét keresni.

- Jól van, adok neked egy kevés, nem friss kenyeret, egy kis üveg vizet és egy nagyon öreg fésűt. Ha útközben találkozol egy éhes emberrel, adj neki ebből a kenyérből, ha szomjassal találkozol, adj neki inni, ha nincs mivel rendbe tenni a haját, add oda neki a kefét!

A férfi mindent beletett a táskájába, és elment.

Ment, mendegélt, eljutott egy erdőhöz. Látja, hogy az erdőben egy fatönkön ül egy ember, a hasát fogja és jajgat:

Megettem egy fatönköt,
Egy másikat megrágtam -
Mégsem laktam jól!

Odament hozzá a férfi és megkérdezte:

- Miért jajgatsz?

Az elismételte:

Megettem egy fatönköt,
Egy másikat megrágtam -
Mégsem laktam jól!

- Adok én neked egy kis kenyeret, azzal talán jóllaksz.

Elővette a kenyeret és odaadta az éhesnek. Az megette, és mindjárt jóllakott és boldognak érezte magát. Megköszönte az embernek:

- Mivel fizessem meg? Adok neked egy tölgyfa botot. Amikor hazamész, koppintsd meg vele háromszor a földet!

Az ember tovább indult. Elért egy tóhoz. Látja, hogy ott fekszik egy ember, a bajusza egyik vége a földön, a másikkal az eget támasztja. És jajveszékel:

Kiittam a tavat,
Kiittam a folyót
Mégis szomjas vagyok.

Az ember megkérdezte:

- Miért jajveszékelsz ilyen nagyon?

Az csak ordította a magáét:

Kiittam a tavat,
Kiittam a folyót,
Mégis szomjas vagyok.

- Adok én neked egy kis vizet, idd meg, és biztosan többet nem akarsz majd!

Az ember elővette a kis üveget, és átadta a szomjazónak.

Miután jót húzott az üvegből, el is múlt a szomja, és a bajsza mindkét vége az ég felé meredezett.

- Köszönöm, köszönöm, jó ember, hogy megitattál. Adok neked egy kis zacskót homokkal és kavicsokkal. Ha bármire is szükséged lesz, rázd csak meg ezt a zacskót, és mindent meg­találsz!

Az ember megint tovább indult. Az erdőnél meglátott egy lányt, aki egy fa ágaiba akadt, és jajveszékel:

Fésülnek engem az északi szelek,
Fésülnek engem a heves esők,
De a hajam mégis mindig kócos!

Odament hozzá az ember és megkérdezte:

- Miért jajveszékelsz ilyen nagyon?

A lány csak ismételgette a magáét:

Fésülnek engem az északi szelek,
Fésülnek engem a heves esők,
De a hajam mégis mindig kócos!

- Adok én neked egy fésűt, hogy megfésülködj.

Odaadta a lánynak a fésűt. Az nagyon szépen megfésülködött, hosszú copfot font magának. Boldogan így szólt:

- Jó ember, a te jó tettedért én adok neked három tölgyfalevelet. Ha hazamész, ezeket a leveleket tedd be a szekrénybe, ahol a ruháidat tartod.

A férfi hazaindult az ajándékokkal, a bottal, a zacskóval és a három tölgylevéllel. Amikor a házához ért, a bottal háromszor megkopogtatta a földet. Nagyon szép palotát pillantott meg maga előtt, és a felesége pedig a legszebb nővé változott. A férfi meglepődött.

- Hol voltál? Nézz csak körül, micsoda házad lett! - mondta a nő.

- Ez a bot építette fel a házat. Még más ajándékot is hoztam - mondta és megmutatta a zacskót.

Csak megrázta, és látja, tele van arany pénzzel, még a tetején is szóródik kifelé. Ezen a pénzen mindenféle ételt, italt vettek maguknak. Ettek, ittak, amire csak kedvük támadt.

- Van még egy ajándékom - mondta a férfi.

Megmutatta a három falevelet, és a feleségére parancsolt, hogy nyissa ki a szekrényt. A szekrényben a nő viseltes ruhája, a férfi nadrágja, mellénye volt. Betette azokat a faleveleket, becsukta a szekrény ajtaját, majd a feleségéhez fordult:

- Eredj, nézd meg, mi van ott, és vedd ki magadnak, ami megtetszik!

A nő kinyitotta a szekrényajtót, még meg is rémült - selyem, posztó anyagok fekszenek ott, mindenféle ruha, öltöny.

Mindketten felöltöztek, meghívták a szomszédokat, nagy lakomát rendeztek. Énrólam sem feledkeztek meg. Én is ott voltam, ettem, ittam annyit, amennyi csak a számba fért.

402. mese

AZ ÁRVAGYEREK MEG A BOSZORKÁNYOK (Szavak száma: 742)
Egyszer egy árva fiú világgá ment szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, és eljutott egy nagy birtokra. Azon a birtokon élt két öregember. Megkérte őket, hogy náluk tölthesse az éjszakát. Az öregek beleegyeztek, de megjegyezték:
- Nem lesz jó neked, gyermekem, minálunk, mert itt sok a boszorkány, akik a mi szemünket is kiszúrták. Veled is megtörténhet ez.
A fiú azonban nem félt, és az öregeknél maradt. Azok megkérték, hogy legeltesse a kecskéi­ket. Csinált a fiú magának egy furulyát, letört egy suhogó vesszőt, és kihajtotta a kecskéket. Legelteti azokat, legelteti, hát látja, hogy kiabálva arra repül egy boszorkány:
- Miért legelteted a kertemben a kecskéket? Kiszúrtuk a szemét az anyádnak, az apádnak, a tiedet is kiszúrjuk.
A fiú nem ijedt meg.
- Mit tehetek? - mondja. - Ha kiszúrjátok, ki lesz szúrva, de előtte engedjétek meg, hogy játsszam a furulyámon.
A boszorkány megengedte. A fiú elkezdett játszani a furulyán, a boszorkány meg táncra perdült. Táncol, táncol, amíg el nem fárad, majd miután elfáradt, kezdett a hasán csúszkálni. Akkor a fiú odaszaladt a boszorkányhoz, felkapott egy botot, és agyonverte. Hazahajtotta a kecskéket, és elmesélte az öregeknek, hogy mi történt. Az öregek nagyon megörültek, hogy a fiú ilyen bátor...
Másnap a fiú megint kihajtotta a kecskéket, és megint repült kiabálva egy boszorkány:
- Miért legelteted a kertemben a kecskéket? Kiszúrtuk a szemét az anyádnak, az apádnak, a tiedet is kiszúrjuk.
A fiú nem ijedt meg.
- Mit tehetek? - mondja. - Ha kiszúrjátok, ki lesz szúrva, de előtte engedjétek meg, hogy játsszam a furulyámon.
Ez a boszorkány is beleegyezett. Alig emelte a fiú a szájához a furulyát, a boszorkány elkez­dett táncolni. Táncol, táncol, amíg el nem fárad, majd miután elfáradt, kezdett a hasán csúsz­kálni. Akkor a fiú odaszaladt a boszorkányhoz, felkapott egy botot, és agyonverte.
Következő nap ismét kihajtotta a fiú a kecskéket, és odarepült kiabálva az utolsó boszorkány.
- Miért legelteted a kertemben a kecskéket? Kiszúrtuk a szemét az anyádnak, az apádnak, a tiedet is kiszúrjuk.
A fiú nem ijedt meg.
- Mit tehetek? - mondja. - Ha kiszúrjátok, ki lesz szúrva, de előtte engedjétek meg, hogy játsszam a furulyámon.
Ez a boszorkány is beleegyezett. Alig emelte a fiú a szájához a furulyát, a boszorkány el­kezdett táncolni. Táncol, táncol, amíg el nem fárad, majd miután elfáradt, kezdett a hasán csúszkálni. Akkor a fiú odaszaladt a boszorkányhoz és mondja:
- Add vissza a szemét az apámnak és az anyámnak. Akkor eleresztelek.
A boszorkány mondja:
- Menj be a fürdőbe. A kék dobozban ott találod az apád szemét, a pirosban pedig az anyádét. Ott, egy üvegben, vér is lesz, amit csöpögtess rájuk, mielőtt a helyükre tennéd a szemeket.
Amikor a boszorkány mindent elmesélt, a fiú agyonverte. Hazahajtotta a kecskéket, és kérdi az öregeket:
- Vissza akarjátok kapni a szemeteket?
- Hogy is ne akarnánk, fiacskám, világosságot? - mondják.
Akkor a fiú begyújtott a fürdőben, megmosdatta az öregeket, belocsolta vérrel, majd a helyük­re tette a szemeket. Az öregemberek nagyon örültek a fénynek, köszönetet mondtak a fiúnak.
Egyszer odarepül egy holló az öregekhez. Károg:
- Kár, kár, esküvőre hívlak titeket.
Az öregek süteményt sütöttek, majd felültek egy kecskebakra, és elmentek az esküvőre. Csak a fiút hagyták otthon egyedül. Minden kulcsot odaadtak neki, csak egyet akartak megtartani maguknak, a fiú kérlelni kezdte őket:
- Apácska, annyi jót tettem nektek: kiváltottam a kertet a boszorkányoktól, visszatettem a szeme­teket, mégis sajnáljátok itt hagyni nekem a kulcsot.
Elszégyellte magát az öregember. Odaadta a fiúnak a kulcsot. Amikor a fiú egyedül maradt a házban, azonnal kinyitotta azzal a kulccsal a szobát, ahová bemenni megtiltották neki. Meg­pillantott egy nagyon szép lovat. Kivezette azt, megnyergelte és világgá ment, hogy szeren­csét próbáljon.
Visszajöttek az öregek az esküvőről. Látják, hogy nincs a házban sem a ló, sem a fiú. Elkezdték kergetni a fiút. Kergetik, kergetik és utol is érik: kérik, hogy adja vissza a lovat. De a fiú így beszél:
- Apácska, annyi jót tettem nektek: kiváltottam a kertet a boszorkányoktól, visszatettem a szemeteket, mégis sajnálod tőlem ezt a lovat.
Elszégyellte magát az öregember, és hazament. Otthon az öregasszony összeszidja az öreg­embert, hogy odaadta a lovat. Ismét ráparancsol, hogy menjen a fiú után. Kergeti az öreg, kergeti a fiút. Utoléri. És a fiú megint könyörgött az öregembernek, hogy ne vegye vissza a lovat tőle. Dolga végezetlenül tért vissza az öregember. Megint szidja a felesége, mondja neki, hogy megint menjen el a lóért. Az öreg elment. Kergeti, kergeti a fiút, de utol nem éri.
A fiú pedig lovagolt, lovagolt, és sohasem tért vissza.