878. mese...

 

Rózsa és Ibolya (Szavak száma: 1558)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az óperenciás-
tengeren is túl, volt egyszer egy király. S annak a királynak volt
egy erőst szép leánya. S volt egy felesége. S egyszer csak beteg lett
a felesége. Hiába hívtak oda csodálatosnál csodálatosabb orvoso-
kat, tudósabbnál tudósabbakat, nem tudtak segíteni rajta. Meghalt
a királyné, árván maradt a királykisasszony.
Eltemették a királynét.
A szomszédban lakott egy öregasszony, de boszorkány volt. Azt
mondja a királykisasszonynak:
— Hallod-e, édes kisasszonykára, mondjad — azt mondja —
apádnak, a királynak, vegyen el engem, mert nem bánod meg.
Tejbe-vajba fürösztgetlek, s hasábfával kenegetlek.
Addig mondta, s addig mondta, otthon a királykisasszony ezt
elmondta, hogy az apja elvette feleségül a boszorkány asszonyt.
Na, de a királynak el kellett menni a háborúba, s a leányát rábízta
az öregasszonyra.
Nahát, ha reábízta, meg is járta szegény feje. Mert nem úgy ment
ám sora, ahogy egy királykisasszonynak kellett volna menjen, hanem
az öregasszony csak ütötte, verte. Még cselédet sem tartott, szobalá-
nyokat sem, hanem mindent vele csináltatott meg. Szegény király-
kisasszony úgy el volt keseredve, de az öregasszony, mivelhogy bo-
szorkány volt — ezt a király nem tudta volt — hát felült a seprű
nyelire, s úgy elburungozott, hogy örökké csak este jött haza.
A királykisasszony egyedül volt otthon, tett-vett, ezt, azt. Telt-
múlt az idő, egyik nap is s a másik nap is. Azt mondja a boszorkány
asszony:
— Nézd csak — azt mondja —, ide idegent ne eresszél bé! Mert
én leteszek ide a küszöbre egy hajszálat, s ez a hajszál megfelel
ám, ha valaki itt jár. Hanem — azt mondja — nekem dolgozzál,
serénykedjél!
S mondom, hogy felpattant a seprű nyelire, s a Jóisten tudja,
hogy hol járt, melyik boszorkánytanyán mit csináltak. Erről a ki-
rálykisasszony nem tudott semmit se.
Hát egyszer, ahogy sirogatott, ott az ablak alatt üldögélt, var-
rogatott, hát egy olyan szép királyfi lovagolt arra. Azt mondja:
— Édes húgom, mit csinálsz te itt?
Felnéz a királykisasszony, s hát azt mondja:
— Én varrogatok, de te be ne tedd ide a lábadat — azt mondja —,
mert az én mostohám egy boszorkány asszony.
— Ha boszorkány, ha nem, ha elindultam, bémegyek.
S bé is ment a királyfi a ló hátán, leugrott a lóról, s úgy meg-
szerette a királykisasszonyt, de úgy megszerette — mert olyan szép
volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Hát ahogy beszél-
gettek, egyszer búg a levegőben, jön a boszorkány a seprűnyélen.
Meg is ijedett a királyfi.
— Hova bújjak most — azt mondja —, hogy a mostohád ne kap-
jon meg? — S hamar bébújt az ajtó sarkához.
Azt mondja a boszorkány asszony a hajszálnak:
— Na, te hajszál, ki járt itt, felelj nekem!
— Ki járt volna? Egy királyfi ott van az ajtó sarkánál. — Meg-
felelt a hajszál.
Megy oda a boszorkány, s hát csakugyan ott volt a királyfi.
— Na — azt mondja nagy vigyorogva —, nem szabadulsz meg
most te sem a karmaim közül! Gyere csak ide! — Megfogta, s egy
pincébe bélökte a királyfit.
Hej, de sajnálta a királykisasszony a királyfit. Azon gondolko-
zott, hogy tudná о megszabadítani? Mit tudna ó csinálni? Másnap
reggel megint azt mondja a boszorkány:
— Ki ne ereszd, a kulcsot — azt mondja — én viszem magammal,
s az a hajszál megfelel, hogyha megszökik. Ügyeljetek magatokra!
— Elment, felült a seprű nyelire, súg-búg a levegőben. Elment a
boszorkány, a királykisasszonynak a mostohaanyja. Erre várt csak
hamar a királykisasszony. Volt neki egy másik kulcsa, s azt mondja
a királyfinak:
— Gyere — azt mondja —, szökjünk meg! A mostohaanyám
boszorkány, s én is tudok minden boszorkány dolgot, s nem tud
utolérni. Ha hazajön, úgyis megfelel a hajszál, nem kell minket
kérdezzen.
Úgy is lett. Hamar felültek a ló hátára, s mennek, vágtatnak,
még a szélnél is sebesebben.
Hazajön a boszorkány asszony, a királykisasszonynak az anyja,
s azt mondja:
— Na, te hajszál, ki járt itt?
— Nem járt itt senki, mert nem is járt itt senki!
De azt nem kérdezte, hogy elmentek-e vagy nem, vagy hol van-
nak. Csak azt kérdezte, hogy ki járt itt.
Azt mondja a hajszál:
— Nem járt itt senki.
— Hát jól van.
Az öregasszony akkor tett-vett, boszorkány dolgokat főzött
össze: macskafarkat, patkányfejet, pokrócdarabot, egérlábat, min-
denféle kotyvalékot. Azzal volt elfoglalva. Egyszer kiabálja a le-
ányt, mert a leányt úgy hívták, hogy Ibolya.
— Ibolya, hol vagy?
— Hát biza — azt mondja a hajszál —, megszöktek, nincsenek itt.
Hej, disznó adta, teremtette! Megmérgelődött a boszorkány, fel-
kapott a seprű nyelire, s utánuk.
Egyszer, ahogy vágtatnak, Ibolya — s a királyfit úgy hívták,
hogy Rózsa, Rózsa és Ibolya ahogy vágtatnak, azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézzél hátra, mert úgy ég a fél arcom, hogy majd
elégek!
Néz hátra Ibolya, s:
— Jaj! — azt mondja. — Jő a mostohám, mindjárt utolér a seprű
nyelin!
— Hamar szálljunk le a lóról — azt mondja Ibolya, — mert én
tudom, mit kell csinálni, a mostohámtól sok mindent eltanultam.
Hamar — azt mondja — belőlem lesz egy kápolna, s belőled egy
remete, egyet bucskázzunk a fejünk tetejin!
Úgy is lett. A leány egyet kecskebukázott, s a legény is, s a
leányból lett egy olyan szép kápolna, hogy rettenetes, s a legényből
lett egy nagy szakállú öreg remete. Nagy rózsafüzér a derekán.
Odaér a boszorkány, leereszkedik a seprűvel, s azt mondja:
— Ugyanbiza — azt mondja —, nem látott-e tisztelendő atyám
erre menni lóháton egy ilyen s ilyen legényt s leányt?
— Hát láttam, mikor még legény voltam — mondja a remete.
— ó, hát az mikor lehetett — gondolja magában az öregasszony.
Ha ilyen öreg ez a remete, akkor ki tudja, mikor volt. Visszafordult,
nem ment utánuk.
Mikor megvárták, hogy visszaforduljon az öregasszony, akkor
kecskebukát vetett megint a remete, s lett belőle Rózsa, a királyfi.
Kecskebukát vetett a leány, a kápolnából megint leány lett, s vág-
tattak tovább. Igen, de az öregasszony mit gondolt, mit nem, mikor
egy jó darabig visszafelé ment, nagy szeget ütött a fejébe. Gondolja
magában, ez nem lehetett más, az a kápolna, az a leány, s a remete
a legény lehetett.
— Na, megálljatok csak! — azt mondja, s megfordult a seprű
nyelin újra vissza utánuk.
Hát egyszer azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézz vissza, mert megint úgy ég az arcom, hogy majd
elégek!
Visszanéz Ibolya, s azt mondja, hogy:
— Jaj, jaj — azt mondja — közeledik megint a mostohám! Ha-
mar vessünk egy kecskebukát! — mondja a leány. — Belőlem lesz
egy tó, s belőled egy réce, s úszkálj a tóban!
Úgy is lett. Nahát lett a leányból egy nagy tó, s a legényből egy
réce, s ahogy úszkált a tóban, odaért az öregasszony, a boszorkány.
Mindjárt sejtette, hogy itt mi van a dologban. Meg akarta fogni a
récét erről is, arról is, de a réce csak csalogatta a tóba, csalogatta.
Addig csalogatta, hogy az öregasszony beléfulladt. Úgy kellett neki.
— Na, édes szép szerelmem, lelkem, szívem, galambom — azt
mondja Rózsa —, most már mehetünk, nem áll senki az utunkba.
Felültek a lóra, s mentek tovább. Mikor odaértek a legénynek
az országáig, azt mondja a királvfi:
— Hallod-e, édes galambom? En nem viszlek most — azt mondja
— bé az apámnak a kastélyába, a királyi palotához ilyen váratla-
nul, hanem itt hagylak — azt mondja — a falu végén, a város
végénél. S majd — azt mondja — én utánad jövök hatlovas hintó-
val, s királyi gúnyával, s akkor téged elviszlek, s megesküszünk.
Azt mondja Ibolya:
— Ne hagyjál itt, mert ha itt találsz hagyni, hazamész, aki leg-
hamarabb veled szembe jön, s megcsókol, abban a szent helyben
te elfelejtesz engemet.
De a legény esküdözött égre s földre, hogy nem. Hamar ott a
város végénél volt egy esztena, s kértek egy fazak savót, s a savóból
egy olyan szép palotát építettek, hogy olyan nem volt a föld kerek-
ségén. Abban a palotában ott maradt Ibolya. S a királyfi elment
haza, hogy béjelentse a szüleinek, hogy ő viszi a menyasszonyát,
Ibolyát.
Igen, de a királyfi igen sokáig odavolt, oda időzött, s mikor a
palotába beért, a palota kapuján az anyja elébe futott.
— Jaj, édes fiam — azt mondja —, hogy vártunk — s a nyakába
ugrott, s megcsókolta.
Na, biza, ha megcsókolta, el is felejtette ő Ibolyát. Úgy elfelej-
tette, mintha soha hírét nem is hallotta volna.
Telt-múlt az idő, várta Ibolya a királyfit, Rózsát, várta. Hiába
várta, nem jött utána.
Hát a királyfinak más országból hoztak egy erőst, szép leányt,
s kihirdették a lakodalmat. Nagy lakodalmat csaptak, s az eskü-
vőre ott kellett elmenjenek, ahol Ibolya lakott abban a savópalo-
tában. Annak a kapuja előtt kellett elhaladjanak. Ott voltak valami
gyerekek, játszottak a porban, s azt mondja Ibolya:
— Nézzétek csak! Adok nektek egy marok pénzt, de — azt mond-
ja — mikor ideér a királyfi, akkor erőst nagyon kiabáljatok! Ki-
abáljatok a királyfinak, hogy el ne felejtsétek egymást, mint Rózsa
elfelejtette Ibolyát!
Azt mondják a gyerekek:
— Kiabáljuk mi szívesen.
Kaptak egy-egy marok pénzt. Jön a királyfi király gúnyába szé-
pen felöltözve, hatlovas hintóval.
Mellette a menyasszonyának való, mentek az esküvőre, nagy
pompával. A vendégség sorban, ott miniszterek, királyok, grófok,
bárók, válogatott hercegek s mindenféle szegény legények. Hát
egyszer csak keresztülálltak az úton a sok rongyos apró gyerek, s
ahogyan a szájukon kifért, úgy kezdtek kiabálni.
— El ne felejtsétek egymást, mint Rózsa elfelejtette Ibolyát!
A pilátusát, akkor jutott eszébe Rózsának, hogy ő is elfelejtette
Ibolyát.
Le is ugrott onnan a hintóról, hagyta azt a menyasszonyát. Bé
abba a savópalotába, s úgy összevissza csókolta Ibolyát. Azután le
kellett szálljon az a menyasszony a hintóról. Felültette Ibolyát, s azzal
ment az esküvőre. Azután lett egy akkora lakodalom, s szegény másik
menyasszony el kellett nagy szégyenkezve hazakullogjon.
S a nagy lakodalomnak amikor vége lett, akkor tojáshéjba ke-
rekedtek, s a kakasdi hegyoldalon leereszkedtek. S még ma is ott
vannak, ha meg nem haltak.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

876. mese...

 

Az elvarázsolt férfi (Szavak száma: 586)

 

Egyszer volt egy király, annak volt egy szép leánya. Ez a király-
leány egyszer egy szép rózsáról álmodott, és azt hitte, hogy meg
kell halnia, ha azt a rózsát meg nem kapja. Egyszer elment az
erdőbe sétálni és találkozott a medvével, aki éppen azzal a rózsával
játszott. Elkérte a rózsát a medvétől. A medve azt mondta, hogy
csak akkor adja oda, ha a felesége lesz. A leány kénytelen volt
elmenni a medvével, aki el volt varázsolva, de naplemente után
rögtön emberré változott. Szegény felesége nem láthatta emberi
formában, mert ha este gyertyát gyújtottak, már újra el volt vesz-
ve. A felesége azonban mindenképpen meg akarta nézni.
Egyszer, amikor az ura javában aludt, elévett egy szál gyertyát és
meggyújtotta. Szép embernek látszott az ura. De a gyertyából egy
csepp odacseppent az ura vállára, mire az felébredt, és azt mondta
a feleségének, hogy neki most el kell mennie, mert a gonosz boszor-
kány azt mondta, hogyha a felesége meglátja őt, akkor többet soha-
sem változtatja emberré, csak úgy, hogyha elmegy hozzá. Az ura el
is ment, és a felesége és a kicsi fia sokat búsultak utána.
Egyszer azt mondta a kicsi fiú az anyjának, hogy elmegy az
apját megkeresni. El is indult. Útközben elfáradt és leült egy fa
alá, hogy megpihenjen. A fa tetején két varjú beszélgetett. Azt
mondta az egyik varjú, hogy most üli lakodalmát egy boszorkány
egy férfival. Azután a fából kijött egy egérke, és azt mondta a
fiúnak, hogy muzsikáljon vagy énekeljen neki. A fiúnak nem volt
mit tenni, elkezdett énekelni. Erre kijött a fából vagy húsz egérke
és elkezdtek táncolni annak örömére, hogy a boszorkány most üli
a lakodalmát. A tánc után az első egérke azt mondta a fiúnak,
hogy menjen el a boszorkány palotájába, és amikor a lakodalom
után a boszorkány és az apja egy hídon mennek át, ne engedje az
apját átmenni, mert az egerek elrágják a hídnak a gerendáit és az
örvénybe beléesik a boszorkány. Úgy is történt.
Azután az apjával hazament az édesanyjához, aki nagyon meg-
örvendett, hogy a kicsi fia az apját megszabadította a boszorkány
varázslata alól.
Nagy lakodalmat csaptak, amire mindenkit meghívtak.
(Háromszéki magyar népmese)
Az okos leány
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos
leánya, aki olyan okos volt, hogy hetedhét országra elment a híre.
Meghallja ezt a király. Odaizent, hogy van neki a padlásán száz-
esztendős kendere, fonja meg azt selyemcérnának. A leány erre
visszaizen, hogy van nekik egy százesztendős sövénykerítésük, csi-
náltasson a király abból aranyorsót, akkor szívesen megfonja az
aranyfonalat, mert azt csak nem kívánhatja a király, hogy a drága
aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.
Tetszett a királynak a felelet. Megint izen a leánynak, hogy van
neki a padláson egy lyukas korsója, foldozza meg, ha tudja.
Megint visszaizen a leány, hogy fordíttassa ki a király a korsót,
mert az öregapja se hallott olyat, hogy a színéről foldoztak volna
meg valamit. Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most
meg már azt izente, hogy menjen el a leány őhozzá, de menjen is,
meg ne is, s vigyen ajándékot, meg ne is.
Erre a leány elkérte az apjától a szamarát, felült a hátára, s
úgy ment a király elébe. Otthon egy galambot megfogott, két szita
közé tette, és elvitte magával.
Mikor aztán a király elébe ért, egy szót sem szólt, hanem meg-
hajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. így az-
tán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is.
A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt elvette
feleségül.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

873. mese...

 

Három királyleány  (Szavak száma: 2157)

Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és
mégsem eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a
királyhoz ment és azt mondja neki:
— Fölséges király, szerelmetes atyám, már én tizennyolc

esz-
tendős vagyok, és a napfényt mégsem láttam, azért könyörgök fel-
ségednek, hogy hadd mehessek sétálni.
Felel a király:
— Édes leányom, az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet
vissza nem jöhetsz.
A leány nem gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni.
Egy nagy sárkány kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta
a leányát, de az csak ottmaradt. Azután a középső is, mikor tizen-
nyolc esztendős volt, az atyjához ment, és mondá neki:
— Fölséges király, édes atyám, azért könyörgök, hogy hadd me-
hessek sétálni.
Az atyja azt mondotta:
— Édes leányom, hogyha elmégy is, nem bánom, de majd te is
odaveszel.

A leány nem gondolt vele, csak elment az is ahhoz a tóhoz,
amelynél a nénje elveszett: tehát mikor odaért, egy nagy irtóztató
sárkány a vízből kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy
búban esett. Azután nemsokára a kisebbik is az atyjához ment és
mondta:
— Fölséges király, szerelmetes atyám, könyörgök, eresszen sé-
tálni: én már tizennyolc esztendős vagyok, mégis a napot nem lát-
tam: akarnék sétálni.
A király megengedte. Az is elment a tóhoz, akinél a nénjei
elvesztek. Mikor odaért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a
király oly nagy búban esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak
búsult.
Abban a városban volt egy vénasszony, akinek három fia volt,
az egyik volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király
kurrentáltatta, hogy aki a leányainak híreket tudja mondani, fele
királyságát neki adja. A vénasszony, hogy azt meghallotta, mind-
járt gondolta magában: az én fiaim sokat járnak, talán valamelyik
tud hírt mondani felőlük. Mikor aztán az Estve hazament, annak
enni adott, azután mondá neki:
— Fiam, már régen nem voltál idehaza, azért maradj, feküdj le,
s aludjál.
De az Estve azt mondta, hogyha az Éjfél idehaza ér, nem jó lesz;
de mégis az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbújtatta és el-
aludt; azután az Éjfél is hazajött: annak is enni adott, és annak
is azt mondotta: Fiam, már régen nem voltál idehaza, feküdj le és
aludjál. De az is azt mondotta, hogyha a Hajnal hazaér, rosszul
lesz a dolog. Felel az anyja: Majd elbújtatlak. Az is lefeküdt és
elaludt. Végre a Hajnal is hazajött, az is evett és lefeküdt. Mikor
már kialudták magokat mind a hárman, fölkeltek és hogy egymást
meglátták, mind a hárman megijedtek. Az anyjok pedig azt mon-
dotta nekik:
— Látjátok fiaim, mind a hárman az én fiaim vagytok, azért
mit féltek egymástól? Hanem azt kérdem, hogy nem láttátok-e a
király leányait? Mert azt mondotta, hogy annak ki híreket hozza
a leányoknak, fele királyságát adja.
Felel az Estve: — Én nem láttam — az Éjfél: — Én sem láttam
sehol. — Azután felel a Hajnal: — Én láttam, és nem hogy hírt
tudnék felölök mondani, de még haza is hozom őket. Hanem men-
jen kend a királyhoz és mondja meg neki, hogy csináltasson egy
háromszáz öles láncot és a végiben hét mázsás karikát.
Az anyjok elment a királyhoz és megbeszélte, hogy az ő Hajnal
fia mit mondott. A király nagy hamarsággal, valamennyi kovács és
lakatos volt, mind összehívatta és megparancsolta nekik, hogy mentül
előbb lehet, a láncot megcsinálják; meg is lett. Azután elmentek az
erdőbe mind a hárman. A Hajnal az Estvének azt mondja:
— Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg.
Estve nem bírta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá,
hogy vigye föl és kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte,
azután lejött a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy
míg egy csöpp vér lesz bennük, addig egymást el nem hagyják.
Azután az Estvének mondja a Hajnal, hogy menjen le a lyukba:
az Estve azt mondta, hogy ő nem mer lemenni, azután az Éjfélnek
mondta, hogy menjen le: de az is csak azt mondta, hogy ő sem
megy le: ismét összeesküdtek, hogy míg ő fel nem jön a lyukból,
addig ott legyenek.
Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant,
abba bement és a király leánya ott volt. Mondá a leány:
— Jaj kedves Hajnalom! Mi hozott ide? Menj hamar, mert ha a
sárkány hazajön, ezer lelked lesz is, összeszaggat.
Felel a Hajnal:
— О engem össze nem szaggat, hanem mondd meg azt nekem,
hogy micsoda erős az a sárkány?
Felel a leány, hogyha haza jön, egy buzogányt bevet a várba:
hogyha az udvarban veti, akkor oda vagy, de ha be nem tudja
vetni, akkor nem lesz oly erős; és pedig egy-egy itce pálinka az
itala és egy kenyér az étele. Mondá a legény: Add nekem a pálinkát
és a kenyeret. A leány odaadta, a Hajnal megette. A sárkány mikor
ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy haraggal, hanem
be nem tudta a várba vetni: a legény kimegy eleibe a sárkánynak,
a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a föld-
höz vágta és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz
bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s
azt mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az
enyim. Azután a Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e
elvinni velünk? Felel a leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd
meg a várat, és rézalma lesz belőle. Azután elmentek a másik
várhoz, az meg mind csupa ezüst volt; abba bementek; ott volt a
középső leány: az is megijedt, hogy mi hozta oda őket, mondá:
— Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer lelked lesz is, megöl az
uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? Felel a leány: Egy itce pá-
linkát és két kenyeret.
Mondá a Hajnal: Add nekem azt a pálinkát. A leány neki adta
és a kenyeret megette, a pálinkát megitta. Egyszer a sárkány a
ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig kiment és azt is
megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszővel megütötte, és
mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek, az is
nagyon megijedt és monda:
— Menj el, édes Hajnalom, mert az én uram oly erős, mint a
másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is.
Kérdi a Hajnal:
— Mit eszik a te urad?
Felel a leány: Egy itce pálinkát és három kenyeret.
Mondá a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret; ezt
megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal.
Egyszer látja, hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje
volt; már messzirül megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért
nagy haraggal hazamegy, de a Hajnal nem volt rest, fölugrik és
úgy a földhöz vágja a sárkányt, hogy csaknem egészen elbukott a
földben, a kardját kirántotta és mind a tizenkét fejét levagdalta;
azután nagy örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel megcsap-
ta a várat, s mindjárt aranyalma lett. Azután elmentek a lyukhoz,
elsőben a leányokat felküldötte, utoljára maga ment föl; a király
vára mellett feldobta az almákat és három vár lett, úgymond
arany, ezüst és réz; azután mindenik a maga várába ment lakni.
Reggel, hogy a király folkölt, csak elálmélkodott rajta, hogy micso-
da szép várak épültek az ő vára mellett, mindjárt odament és hogy
látta leányait, nagy örömmel készültek a lakodalomra, annak meg-
történte után most is élnek, ha meg nem holtak.
(1810-es évek)
A kis kakas gyémánt félkrajcárja
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa.
Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egy-
szer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meg-
látja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
— Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
— Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a
kincses kamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerí-
tése tetejére, elkezdett kiabálni:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor
meg a kis kakas az ablakára repült, onnan kiabálta:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megharagudott erre a török császár.
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabál-
jon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi
a kútban:
— Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet!
Erre a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kis kakas megint
felszállott a török császár ablakába:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő
kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe
vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
— Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki
begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! — Erre a begye mind ki-
eresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott
az ablakba:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a
méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint
elkezdi a kis kakas:
— Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst.
Erre a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott
a török császár ablakába:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
— Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide
a bő bugyogom fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő
bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
— Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd
ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a
török császár farát. Felugrik erre a török császár:
— Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast: vigyétek hamar
a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcár-
ját.
Bevitték a kis kakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a
maga nótáját:
— Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét.
A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony
lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.
(Hódmezővásárhely, 1860—70-es évek)
A kóró és a kismadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a
kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
— Kis kóró, ringass engemet!
— Nem ringatom biz én senki kismadarát!
A kismadár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, men-
degélt, talált egy kis kecskét.
— Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kisma-
darat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.
— Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni,
kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut.
— Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni,
kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.
— Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, far-
kas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró
mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.
— Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem
ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem
ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.
— Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem
ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem
ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse rin-
gatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.
— Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem
ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment far-
kas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kó-
ró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.
— Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika
nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment
falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment
kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a
kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.
— Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót;
szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a
víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti
a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a
kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat.
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott
volna. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

851. mese...

 

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

Vége jó, minden jó. (2. rész: Szavak száma: 1564 )

 Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült fickólegény seperte ott a havat.

- Hó-ha, hó, - kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a seprüt, - hogy mer az úr így berontani Bűbájos kertjébe?

Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.

- Talán bizony te vagy a ház gazdája? - kérdezte Bűbájos.

- Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga, - felelt hetykén a legény, aztán körülvizs­gálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet, de bizony, nem ismert reá.

- Látod, barátom, - mondta Bűbájos, - ha régen laknál itt, ismerned kéne engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.

- Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az áldott szent napon akartam utána indulni.

Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba, aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, Istenem, minő változás! Alig ismert a házikóra Bűbájos. A koponyák helyett fehér mázas cserepek állottak szép sorban az ablakban végig, mindenféle szinü szekfüvek és violák illatoztak bennük. A kuvik helyett tengelic énekelt a kalickában, mint amikor apjával s anyjával lakott itt Bűbájos. A varázskemence helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázsló tégelyek és kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden oly szép, minden oly kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy boldogságában.

- Nos, nos, uram, - türelmetlenkedett a legény, - mondd el gyorsan, mit tudsz a gazdámról?

De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg próbára nem teszi a legényt.

- Mindent elmondok, fiam, - ült le közbe Bűbájos, - elébb azonban azt szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide visszaküldött, amikor megszabadult Tündérországból?

Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:

- Hogy mi történt azzal a kis fiucskával? Hát én bizony megsütöttem, megettem, itt van bent a belemben!

- Hallod-e, te legényke, az Isten Istenem ne legyen, ha te valamikor réges-régen nem Szikra voltál.

- Nohát ezt eltaláltad, - kacagott Szikra, mert tetőtől-talpig az vagyok, úgy nézz reám. De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?

- Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled? Hogy abból a pöttöm legényből ilyen helyre legény lett?

Leült most a legény Bűbájos lábához s mondá:

- Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem tudom. Éppen szent karácsony szombatján történt, hogy egyszerre csak megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész világ elfeketedett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár bekacagott az ablakon, csakúgy táncolt a varázskemence helyén álló búbos-kemencén. Az ablakban nem vigyorogtak a halálfejek, hanem ezekben a mázas cserepekben virullak a virágok. Aztán, amikor felkeltem a földről, mert ijedtemben bizony, hasra vágódtam, hát, hallj csudát, uram, nem kellett felnyulnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyultam hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát Uram Teremtőm, volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép barna-pirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó Istenem! Majd kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat búcsálódtam amiatt, hogy olyan apró tedd el s elé se vedd legényke vagyok. S most egyszerre hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.

- Hát bizony, ami igaz, igaz, - mondá Bűbájos, - olyan dali szép legény lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én szolgám.

Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak előtte, a szörnyű haragtól. Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme csakúgy szikrázott, amint kiabálta:

- Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol én rólam? Fel is út, le is út!

Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csakúgy csengett a ház belé. Ölelte, csókolta Szikrát.

- Oh, te édes, hűséges fiam, te, - áradozott Bűbájos - sohasem felejtem el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el s most is, amikor azt sem tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme váltott meg a varázslattól, de te nélküled a csudafától soha meg nem szabadulok.

Ámult, bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes, jó gazdája. Ide-oda láncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos, hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor ide hozza ám a szép királykisasszonyt.

De most már igazán nem lehetett birni Szikrával, a feje tetejére állt s háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s kikiáltott:

- Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?

Válasz helyett hirtelen kinyilt az ajtó, s mit gondoltok, ki lépett be rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt öröm! Bűbájos is, Szikra is alig birt az örömével. Azt sem tudák, hová ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé s mondá halkan, csendesen:

- Búcsuzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s bucsuzz el te is mindentől, ami eddig hozzám kötött, mert ime, teljesült a kivánságod, egészen földi ember lettél.

Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:

- Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét, mert hiába legyint­gettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem szállt le közülök, hogy haza­hozzon. A varázstudományomat sem sajnálom, mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony szivét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, oh, nagy mesterem, hogy téged többé nem láthatlak és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.

A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét s mondá:

- Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de én lábatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsut vennék tőled, olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó királynak, s nincs egyetlen egy királynak e föld kerekén.

Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül s közben halkan ezt mormogta:

- Kis manók, kis és nagy bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, Földi ember és Hegyi tündér fiának palotát építsetek.

Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes varázslókkal, bűbájo­sokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal s mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszürődött a rengeteg erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt volt az ablaka, ajtaja, arany a födele s volt a palotától messze ezüst istálló, ezüst istállóban száz meg száz ezüst és aranyszőrű paripa. Amikor mindennel készen voltak a varázslók és bűbájosok, a Nagy Bűbájos tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére s azok azt sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak hinni, azt hitték, álom amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért Bűbájos:

- Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik. Hej, de sokáig aludtunk ezen az arany pádimentumon!

- No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg, - kacagott Szikra, aztán karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról-szobára. Reggel kezdték a sétát, estig mindig mentek s mégsem tudták végig járni, annyi szoba volt a palotában.

No, de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a legszebb paripát s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vágtatott el Mirkó király palotá­jába. Hát éppen ideje volt, mert a csudafának már kinyilt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes pompájában, s a királykisasszony már kisirta mind a két szemét, napok óta a torony ablakából leste, várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost, egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:

- Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége legyen a sirásodnak!

Hiszen, vége is lett, hogyne lett volna. Nosza mindjárt munkának látott az udvar népe, gyönyörűen feldiszítették a kertet, hogy a csudafa aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg, hogy meghivták a Tündérkirálynőt az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Méz király meghivójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem volt ott a vendégek között.

Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött, aztán lassan, csendesen eltünt a fellegek között. Bűbájos hosszan, sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül, hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár képében, hogy láthassa őt esküvője napján.

Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot táncoltam, aztán hazaszaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.

VÉGE.

 

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729