A kerek kő (Szavak
száma: 2528)
Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjöknek
pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag, mint réten a fű. A szegény ember
halászattal kereste véres verejtékkel szerzett kenyerét; mert oly szegény volt,
mint a templom egere, vagy még ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak
jut egy-egy kövér légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a
teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd
mondja, éhen kórász.
Volt ennek a szegény
embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért,
ha a szegény ember, hébe-hóba, nagy szükség idején, isten látogatásakor egy
véka életért elküldött hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka
életet, ha egy gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál
vizet s rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.
Sok gyermeke volt a
szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak akkorkát sem, mint a
kisújjam!
A szegény ember
asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt, csak holmi gyökereken,
mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós lova a szeméten; csúnya szeles
idő járt, nem lehetett halászni. Midőn hetednapra megcsendesűlt az idő, a
szegény ember halászni ment.
Már éjfélután kettőt
ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni kezdett az idő; de a szegény
ember, egy szálka-hal nem sok, de még annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette
a hálóját és kétszázszor is kihúzta - pufra.
- Beteszem még
utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz: az is jó; legyen meg
az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a kezem!
Vigyázva huzta fel a
hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.
- Hacsak kő! minek ez
nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!... A szegénynek még a szerencséje is
szegény!... Ezzel a kerek követ a víz kellőközepébe bevetette.
Beteszi a szegény
ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza nagy vigyázva s újra benne
a kerek kő!
- Hacsak kő! minek az
nekem?!.. én istenem hát már én csak követ halászok?! Biz isten, szót se’
szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna, mely a követ is megemésztené!...
Ezzel a kerek követ újra behajította a víz kellőközepébe.
A szegény ember
harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek kő!
- Istenem! vagy
minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa játékot; de ez nem lehet jó
lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez nekem?... ha kenyérré válna!... Ezzel a
követ harmadszor is bevetette, de csak úgy a víz szélére.
Hogy nem fogott a
szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is fáradt: megrázta utoljára
a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába tette, s azzal nagy búsan
bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik. De egyet gondolt, mintha
az isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek követ magához vette,
mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
Hogy a háza közelébe
ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdezték tőle, hogy mit hozott... nem
hozott e vásárfiát?
- Nem hoztam én
semmit, csak egy kerek követ. - Itt van, játszatok vele s hentergessétek a ház
földjén.
A szegény ember családja
heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a gyermekek, hogy volt mivel
játszani, játszottak.
A szegény ember úgy
feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.
A gyermekek csak
játszanak, csak játszanak; hentergették a követ. Egyszer csak elkezd a kő
fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz, úgyhogy a kis házat világossággal
egészen betőltötte, mintha a nap sütött volna, - pedig még csak reggeli három
óra volt.
Itt a pánkon fekvő
halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az? se’ gyertyája, se’ mécse,
se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a viskója!?
- Hej, anyjuk, kelj
föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint sötétben a revült fa, vagy mint a
Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag, vagy még ennél is jobban!
- Apjuk! mondja a
halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam, hogy van a világon oly
fényes kő, melyből csak akkora is mintegy mákszem, egy ökröt is megér; valjon
nem abból a fajtából való-e ez?
- Oh te golyhó! hol
vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában akad meg; de a szó a mi
szó! kell a dologban valaminek lenni, mert annyira fénylik, hogy még a szemem
világát is elfogta s szikrát hány tőle.
Itt a szegény ember
leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az apró cselédségtől s maga
kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval
ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig az utoljára egészen fényes lett, s aztán
betekerte holmi ringy-rongy kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy
aludhassanak a fényétől.
Reggelre kelve azt
mondja a szegény ember a feleségének:
- No asszony! vedd
fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz, hogy legyen miben istent
dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ ajándékba, s mondjad, hogy én
küldtem. - S vigy el magaddal egy tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet:
legalább ezeknek az istenadta gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült
pogácsát.
A szegény ember
felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz. Hogy odaért, köszön
neki a mint dukál:
- Adjon isten jó
napot fölségednek!
- Fogadj isten,
szegény asszony, hát mi járatban vagy?
- Az uram küldött egy
kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik s halászattal keresi
kenyerét.
- Ugyan jó asszony,
mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De azért kedves az előttem, mert
látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be az én királyi hajlékomba.
Bemegy a szegény
ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s leteszi az aranyasztalra a
kerek követ.
A király alig bírt
szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő, olyan igaz minthogy élek,
gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a királynak az apja, nagyapja, de még a
szépapja se’ látott.
- Hol vetted ezt,
szegény asszony?
- Az uram halászni
volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe, háromszor húzta ki; én azt
gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt neki az isten adta.
- No szegény asszony,
mondja a király, én a gyémántot megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000
forintot.
- Űhm, ezer forint (a
szegény asszony nem azért tett igy, mintha keveslette volna az 1000 ftot, hanem
a sok pénznek).
- Ha kevés, adok
2000-et?
- Űhm, kétezer
forint!
- Ha ez is kevés,
adok 3000 forintot.
- Űhm, 3000 forint!
- Tudod mit szegény
asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket tele adom aranynyal, a
másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel. A szegény asszony vitt három
zsákot, a király pedig az egyiket tele adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a
harmadikat pedig rézpénzzel, s még rádásul azt az emberséget is megtette, hogy
két ökröt befogatott a szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.
Itt a szegény
emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett volna keresni!
- No édes feleségem,
mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis kellene mérni, hogy valjon
hány véka?
- Megám! de nincs
vékánk!
- Küldj el ahhoz a
fösvény bátyánkhoz, tán csak ad egy üres vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj
kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle bátyánktól egy vékát.
Elszalad a Pista a
fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.
- Vékát?!... pattant
fel a fösvény bátya, vékát... ki hallott ilyent, üres vékát!... Minek volna az
nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad
te azt!
- De biz jól
hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.
- Én meg csakúgy
bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s kérdezd meg, hogy üres vagy
tele vékát adjak-e?
A szegény fiú
sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit üzent a bátya.
- No, nem tesz az
semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten kinek-kinek az ő érdeme
szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit
mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
Elszalad a Marczi egy
babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent
kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy
már hetvenhétszer el nem vitt az ördög, bolondul cselekedett.
- Köszönteti általam
tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.
- Pé... pé... pé...
pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?... im, ki nem látom mondani...!
- Csak egy.
- Itt van, hanem, ha
hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!
Haza szalad a Marczi
a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt kongóban. Hogy a szegény ember
megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte haza a vékát, de eléb az abroncsát
köröskörül rakta vert aranynyal.
Geczi alighogy haza
vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába kullogott a jóféle bátya,
kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna kezét lábát összekötni s a füstre
akasztani.
- Adjon isten
jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor “édes kedves” volt, pedig azelőtt még
öcsém se’).
- Fogadj isten,
bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a tűz-lóczára a patka mellé. - Mi
jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?
- Biz én nem hoztam
semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől hallottam, hogy pénzmagra
tettél szert?
A szegény ember csak
hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak merően a jóféle bátya szeme közé
néz, gondolván magában, megállj rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom
veled!...
- Tudod, hogy nekem
nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a tiéd, mert magammal a
koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod is hogy hol vetted, csak a
magad javát mozdítod elő.
- Hol vettem? hát a
macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig annyi az egere, annyi a
patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem lehet, mert minden falat után
hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt mig eszik, katonáknak kell kivont
fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én tehát kaptam magam, a szűröm a
nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig tányérra tettem s
odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még a helyemet se’
találta; - a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az aranylóczáról,
odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a
király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a
kamrában, jőjön nézze meg.
- Sose’ fáraszd magad
öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon meg, haza megyek!
- Ilyen korán? még a
leülő helye sem melegedett meg!
- Dolgom van otthon;
valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, - fillentett a jóféle bátya.
A gazdag ember
alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte
neki az egész históriát, hogy, miként jutott halász-öcscse a temérdek kincshez,
- s aztán kettecskén szépen kifőzték, hogyha az öcscsük három macskát vitt,
majd visznek ők három zsákkal s ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három
faluból szedették össze a macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván,
hogy Nekeresden milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért,
azt adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és
tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a
három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de
bezzeg volt macska egész dögével!
Elindul a gazdag
ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy lovát a kocsiba s
felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez a temérdek macska,
mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást vitt véghez, úgyannyira, hogy
ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az egyik faluból a másikig kísérték,
a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember
megőszült bele.
Mentek, mendegéltek
aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a rezidencziába.
- No Jancsi - mondja
a gazdag ember - te maradj itt a kocsinál, hogy valamit el ne körmöljenek,
majd én bemegyek. De add csak ide azt az ostort, hogyha azok az otromba
patkányok az orromnak esnek, legyen mivel köztük szétütni. Beállit a gazdag
ember a király elébe s köszön neki:
- Adjon isten jó
napot fölségednek!
- Fogadj isten,
gazdag ember, hát mi járatban vagy?
- Ajándékot hoztam
fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem tudtam, hogy hova
parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?
- Hát, mit hoztál
nekem gazdag ember?
- Mit hoztam? azt
hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal és ezüsttel fizet érte.
- Ugyan mi lehet az,
gazdag ember?
- Mi lehet? majd
meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy még a szavamat is megaranyoztatná.
- Node, mégis, ugyan
mi lehet az?
- Hogy teljék
fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém hozott, s már annak
tetszik ösmerni személyét személyének?
- Ösmerem; ő az ér
mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste kenyerét.
- Igen, igen! de még
én annál többet hoztam!
- Nohát, csak ízibe
hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a dámákat és az urfiakat.
Kimegyen a gazdag
ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba, a király szobájába, a
három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak alatta; de, hogyis ne! 12
kontignácziós volt a rezidenczia.
Hogy a gazdag ember a
szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s kizudítja a pádimentomra a sok
macskát.
Hogy már egy álló
hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak: elzűllőtt, elvadult a sok
macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan pusztitást, milyent még ember nem
látott! egyik az ablaknak, másik az aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az
üvegalmáriomba rontott be, s ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága
poharakat, findzsákat, csészéseket s tudja isten még mit nem!
A király ijedtében
kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott - mert egy macska ép hófehér karját
karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s fehér selyem ruháján végig folyt. -
A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból visítani kezdtek.
Hogyím az ajtók
nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát elárasztották s mindent, a mi
csak törékeny jószág volt, összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak
és egy üveges almáriom.
A nagy lármára és
sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal, ki puskával s ezek verték
agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik azalatt az irháját ki nem tette az
ablakon.
János gazda, mert igy
hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem volt, csakúgy állt ott, mintegy
gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett a tűzre s ezért kikap. De mint a
gyermek is megugrik a verés elől, hogyha szerét teheti: úgy János gazda is
illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától
s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most
is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga falujába nem mert haza menni;
mert otthon csúfnéven: “macska-kereskedőnek” nevezték. Egyszer a
macska-kereskedőnek holthirét hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett
megfagyott s utána nem sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy
az isten őket gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg:
mindenét a halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még
magának a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.
