552. mese...

 

A FARKAS MEG A KOCA TIZENKÉT MALACÁVAL (Szavak száma: 498)

Alig tért magához a farkas a kecskekaland után, már megint gyötörni kezdte a szörnyű éhség.

- Rossz csillagzat alatt születtem, hiába, nincsen szerencsém! - kesergett. - Bármihez kezdjek is, az mindig balul üt ki, s a végén kizárólag ütlegeket kapok. De hát mégis csak csillapítanom kell valahogyan ezt a rettentő éhséget, amely egyre fokozódik bennem, a végtelenségig!

Közel s távolban semmi zsákmány nem mutatkozott. Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ősei régen, ínséges időkben állítólag gyökereken éltek. Ő is ehhez a táplálékhoz folyamodott tehát, de néhány nap alatt egy életre elege volt belőle, és átkozódva kiáltotta:

- Az ördög eszik ezentúl gyökereket! Kölyökkorom óta jobb falatokhoz szoktam. Ez igazán nem étel egy becsületes farkas számára. Végre akárhonnan is, de húshoz kell jutnom!

De hát mitévő legyen? Erdőn-mezőn semmi sem akadt, így azután el kellett szánnia magát rá, hogy veszedelmes vállalkozásra induljon a faluba. Egyszer-egyszer sikerült szerencsésen meg­közelítenie a kertek alját, de a kutyák nyomban megszimatolták, üldözőbe vették, és vissza­kergették a nyílt mezőre.

Egyszer aztán a molnár a városba ment a vásárra, és a kutyáit is magával vitte. A farkas észre­vétlenül odalopózott, és látta, hogy a molnár kocája tizenkét kismalacával gondtalanul turkált a malom fölött az árokban.

- Hej! - lelkendezett a farkas - tizenkét malac már nem is olyan sovány koszt. Ezzel kárpótol­hatom magamat az eddigi ínséges napokért!

Nekirontott hát a kocának nagy kiabálással:

- Ahá! Végre megvagytok! Te meg a pereputtyod túrtátok fel az én krumpliföldemet! Most hát ide a malacaiddal, elviszem őket túszokul.

A koca meghökkent. Először arra gondolt, hogy nekitámad a farkasnak, mikor azonban meg­látta az ordas éles fogait, megijedt, hogy ha harcra kerül a sor, valamelyik malackája veszély­be kerülhetne, így hát azt felelte:

- Úgy? Én nem emlékszem rá, hogy valaha is megfordultam volna csemetéimmel a krumpli­földeden. De ha mindenképpen az a meggyőződésed, hogy mi vagyunk a bűnösök, hát vidd el őket. Egyet kérek csak tőled: szegény kicsikéim még pogányok, mert mostanáig nem találtam papot, aki megkeresztelje őket. Látom azonban a kabátodról, hogy te „tisztelendő úr” lehetsz, s így biztosan tudsz keresztelni, kereszteld hát meg őket!

A farkas erre nem akarta azt válaszolni, hogy ehhez ő bizony mit sem ért, mert igen hízelgett a becsvágyának, hogy papnak nézték.

- Rendben van - mondta. - Mindjárt megkeresztelem őket!

Azzal odament a malomcsorgóhoz, lehajolt, belemártotta a jobb első lábát a vízbe, és sorra meg­ke­resz­telte a malackákat. Mikor az utolsó kismalachoz ért, és megint a víz fölé hajolt, a koca hatal­ma­sat lökött rajta az orrával. A farkas beleesett a vízbe, és nyelte-nyelte, addig nyel­te, míg a ma­lom­kerék alá került, s az jól megdögönyözte és összevissza zúzta. Átcsapó­dott a kerék túlsó olda­lá­ra, még egyszer megmerült a hideg vízben, és csuromvizesen, halálfáradtan került ki végre a szárazra.

Dühösen gondolt a kocára, és azon nyomban rá akart támadni, az azonban eközben már bemenekült malackáival a malomba, és jól elrejtőzött.

Nemsokára a molnár is hazaért a kutyáival. Most aztán újra kezdődött a hajsza a farkas ellen, és örülhetett, hogy szerencséje volt, és ép bőrrel eliszkolhatott.

 

536. mese....

 

A KÉT HAZUG (Szavak száma: 541)

Egy szénavári embernek volt egy fia, az mindig hazudott, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, ezért az apja nagyon röstellte magát, adott hát neki néhány krajcárt, és elküldte világgá. A fiú nem bánta, ment, ment, és egyszer csak elért a nagyszöllősi malomhoz. Ott látott egy molnárlegényt, aki állt és a garatba nézett. Nyomban megkérdezte tőle:

- Nem sodort erre a víz egy nagy malomkövet?

- Ej, dehogyisnem! - felelte a molnárlegény -, fogtam is a fejszémet, belevágtam, és ki akartam halászni, de hiába, mert a víz sodra magával vitte.

- No, mi aztán jól összeillünk - mondta a szénavári a nagyszöllősinek. - Gyere, menjünk együtt szolgálni!

Így hát elindultak együtt, s nemsokára beértek a városba, ahol elszegődtek egy úrhoz. Egyikük az urat, másikuk az úrnőt szolgálta.

Egy nap az úr elment hazulról a szolgájával együtt, megmutatta neki a tornyot, és így szólt hozzá:

- Láttál-e már valaha életedben ilyen magas tornyot?

- Hát hogyne láttam volna! A miénk még magasabb, egészen az eget veri rajta a kakas, és csillagokat csipeget!

- Hazudsz!

- Kérdezd csak meg a barátomat!

Hazaérve az úr menten megkérdezte a másik szolgát is, aki teljes komolysággal így válaszolt:

- Igen, ez igaz. Ez azonban még mind semmi. De nálunk van egy torony, éppen az ükapám tette fel rá a gombot. Az olyan magas, de olyan igen magas, hogy még! Csak egyet mondok erre: az öregapám ledobott a tetejéről egy fejszét, és mire az földet ért, a vasa berozsdásodott, a nyele meg elkorhadt.

Az úrnő nagy kalácsot sütött egy másik alkalommal, és megkérdezte a szolgájától:

- Tud-e a te anyád ekkora kalácsot sütni?

- Már hogyne tudna! Még sokkal nagyobbat is. Egyszer akkorát sütött, hogy az egész szom­szédság nem volt képes elmozdítani a helyéről emelőfákkal sem!

- Hazudsz - mondta az úrnő.

- Kérdezze csak meg, asszonyom, a szolgatársamat!

Az éppen akkor lépett be az ajtón, így hát az úrnő nyomban feltette neki a kérdést, mire az nagy komolyan így felelt:

- Ez bizony igaz. De ez még mind semmi. Az én anyám egyszer akkora kalácsot sütött, hogy csupán abból, amit a széléről lekapart, tizenkét konda valamennyi disznaja jóllakott!

Erre az asszony kiment a kertbe, és magával vitte a szolgáját.

- Láttál-e már életedben ekkora kertet?

- Jaj, még sokkal nagyobbat is! Az én anyámnak van egy kertje, az pontosan kétszer ilyen nagy, és abban egy akkora káposztafej, amelyik akkorára nőtt, hogy a levelei kilógnak a kerítésen!

- Hazudsz!

- Ha nem hiszi, hát kérdezze meg a barátomat!

Amikor visszaértek az udvarra, éppen ott állt az úr szolgája, és az asszony menten megkér­dezte tőle, igaz-e, amit a szolgája állított?

- Ez bizony színigaz - mondta az nagy komolyan. - De ez még mind semmi! Az én anyám kertjében is termett egy nagy káposztafej, el sem tudja képzelni, hogy az mekkora volt! Csak azt az egyet mondhatom, hogy odajött egy csapat sátoros cigány, azok annak a tövénél ütötték fel a sátraikat, és ott laktak, de mégis olyan messze voltak egymástól, hogy meg nem hallották egymás hangját, amikor a vasat verték, vagy az asszonyaik civakodtak.

Az úr és az úrnő ezt már nem bírták tovább, mind a két szolgának felmondtak, kijelentvén:

- Eredjetek! Igazán semmi szükség arra, hogy dolgozzatok, hiszen a hazugságaitokkal sokkal többre viszitek az életben!

 

519. mese...

 

A KÉT TESTVÉR MEG A HÁROM KUTYA (Szavak száma: 2849)

Egy molnár meg a felesége egymás után meghaltak, maradt azonban két gyermekük: egy fiú és egy leány, akikre nem hagytak egyéb örökséget, csak egy kecskét meg egy kakast. Akkor a két gyerek el akarta adni mindkét állatot, hogy legyen miből élniük, így hát a fiú a kecske szarvai közé kötötte a kakast, és elhajtotta őket a vásárra. Az úton találkozott egy mészárossal, aki éppen állatvásárló körúton volt, és három kutyát hozott magával: egy feketét, egy fehéret és egy foltosat.

- Nem akarsz cserélni velem? - szólította meg a fiút.

A fiú szemügyre vette a kutyákat, és mivel nagyon megtetszettek neki, beleegyezett a cserébe. A mészáros adott neki még egy kis sípot is, mondván:

- Ha ebbe belefújsz, bárhol legyenek is a kutyák, nyomban ott teremnek segítségedre! - Azzal a fiú hazatért.

A nővére sírva fakadt, mikor meglátta, hogy a fivére nem hozott kenyeret.

- Hiszen így éhen fogunk halni! - kiáltozta egyre.

A kutyák azonban minden szót megértettek, és felugorva, egyszerre csak elfutottak. Éppen a közelben volt a király nyaralója, ott a fekete kutya befutott a konyhába, és egy egész sültet ho­zott ki, a fehér felszaladt az éléskamrába, és hozott egy egész kenyeret, a foltos pedig leugrott a pincébe, és elemelt egy üveg bort.

Most aztán örült a két testvér, ettek-ittak, jóllaktak. Ettől kezdve aztán nem is láttak többé szükséget, mert ha megéheztek, a kutyák mindig hoztak nekik ételt.

A király azonban meghallotta, hogy három kutya időről időre betör a konyhájába, kamrájába és pincéjébe, és elviszi onnan a legjobb falatokat, a legfinomabb bort, és nem képesek őket megfogni. Parancsot adott hát, hogy mindenfelé keressék a kutyákat, és ha kézre kerülnek, gazdáikkal együtt öljék meg őket.

A két testvérnek is fülébe jutott a dolog, gyorsan felkerekedtek hát a kutyákkal együtt, és behúzódtak az erdő mélyére. Itt egyszer csak egy kunyhóhoz értek. Odabent gyertya világolt. Bementek, és egy öreg banyát találtak ott.

- Istenemre! - kiáltotta a vénség - ma éjjel végre megint lesz mit elpusztítani! Mert tudjátok meg, hogy ebben a házban tizenkét rabló tanyázik, és azok nemsokára hazajönnek.

A gyerekek nagyon megijedtek, a fiúnak azonban hamarosan eszébe jutott, mitévők legyenek. A fekete kutyát kiállította őrségre az utcaajtóhoz, a fehéret a hátsó kapuhoz, a foltosat meg a ház ajtaja elé.

Nemsokára jött is hat rabló átkozódva és dühöngve. A rablók öreganyja ki akart szaladni elé­bük, hogy figyelmeztesse őket, de a foltos kutya elkezdett morogni, ráugrott a banyára, és nem eresztette ki. Mikor pedig azok hatan a házhoz értek, felugrott a fekete kutya, valamennyiüket földre rántotta és megölte. Aztán odafeküdt a holttestek közé, és újra őrködve hegyezte a fülét.

Kis idő múlva jött a másik hat rabló. A fekete kutya ezeket is ugyanúgy földre döntötte és meg­fojtotta, mint a másik hatot, egyedül egy fiatal kereskedő nem múlt ki egészen közülük. Az még bevonszolta magát a kapuig, ott aztán leteperte a fehér kutya.

Most aztán minden látnivalót meg kellett mutatnia a rablók öreganyjának. Az egyik kamrában nagy halom lopott kincs hevert, és az egyik falon hatalmas kard függött, amelyik ugrált a hüvelyében. A fiú levette a kardot, és oldalára kötötte.

A pince tele volt halottakkal, oda kellett levinnie az öregasszonynak az agyonvert rablókat is - egyedül a félig halott kereskedőt tudta észrevétlenül bezárni a kamrába.

Másnap reggel a fiú fogta a fekete kutyát, és elindult, hogy szemügyre vegye a környéket. A húga a másik két kutyával ott maradt a rablók kunyhójában.

Akkor az öregasszony fogott egy fazekat, kiment a kamrába, bekente a kereskedőt, és az ha­ma­rosan újra ép és egészséges lett. Együtt visszamentek a lányhoz, és rábeszélték, hogy menjen feleségül a kereskedőhöz, akkor itt lakhat, és övé lehet a sok kincs. A fivérét pedig meg kell ölniük, először azonban a kutyáktól kell megszabadulniok. De ez nem lesz nehéz, küldje csak őket egyenként a kamrába lisztért, és az öregasszony majd bezárja őket oda.

A lánynak tetszett a fiatal kereskedő, így hát mindenbe beleegyezett, s a fiatalember elrejtő­zött.

Mikor a lány bátyja hazaért, feltűnt neki, hogy a húga mennyire megváltozott, még a beszéd­módja is más lett. Egyszer csak kiküldte a lány a kutyákat a kamrába lisztért. Ez feltűnt a fiúnak, kiment, és be akart nézni a kamrába, a kamraajtó azonban be volt zárva.

Akkor eszébe jutott a sípocska, amit a mészáros adott neki, elővette és belefújt. Egyszeriben kettéhasadt az ajtó, és a következő pillanatban a három kutya már ott ugrált körülötte.

Akkor aztán újra bement a kunyhóba. Ott állt a húga és a fiatal kereskedő, akik éppen rá akar­tak támadni, hogy végezzenek vele. A fiú azonban kirántotta a kardját, és levágta a kereskedő fejét, azután kiment a kamrába, és a vénasszonnyal is ugyanígy tett. Majd ráparancsolt a húgára, hogy a halottakat vigye le a pincébe, s végül a lányt magát is közéjük dobta, s mi­közben rázárta az ajtót, azt mondta neki:

- Mindaddig itt maradsz, amíg a fiatal rablót egészen föl nem faltad!

Azzal fogta a három kutyáját, és útnak eredt.

Elért egy városba, ahol a házak mind gyászfátyollal voltak bevonva. Nyomban megérdeklődte, mit jelentsen ez. Akkor a vendéglős elmesélte neki, hogy itt a közelben van egy hétfejű sárkány, annak minden évben egy leányt kell feláldozni, és most a király leányára került a sor, ezért van az egész város gyászban.

Éppen akkor kocsizott ki a királykisasszony minden kíséret nélkül, csak a kocsis volt a bakon. A fiú füttyentett a kutyáinak, és ő is kiment oda. Egy másik oldalúton még előbb ért a hely­színre. A kocsis nem mert közelhajtani, már jó messzire megállította a hintót, úgyhogy a király­leánynak gyalog kellett megtennie a hátralévő utat. Mikor odaért, elébe jött a fiú, és meg­szólította:

- Ne félj, én legyőzöm a sárkányt! - Kardja máris ficánkolt a hüvelyében, annyira szomjazott a sárkányvérre.

Hát nemsokára jött ám a szörnyű csúszómászó nagy fújtatva. A fiú felemelte kardját, és egyetlen csapással valamennyi fejét levágta. Mivel azonban nem volt elég óvatos, és ott maradt azon a helyen, a sárkány vonagló farka olyan erővel találta el, hogy úgy esett össze, mintha meghalt volna. Akkor a kutyák ráugrottak a sárkányra, és néhány pillanat alatt minden életet kiöltek belőle, csak a végtagjai vonaglottak még, amíg a nap le nem ment.

A királyleány pedig odarogyott a fiú holttestére, és keservesen zokogott. Akkor a kutyák is odajöttek, és tanácstalanul siratták gazdájukat. Végül aztán a fehér meg a foltos kutyának eszébe jutott az a fazék, amelyikből az erdei boszorkány bekente a kereskedőt, és az új életre támadt. Ahogy erről beszéltek, a fekete kutya jót húzott rájuk, hogy miért is nem gondoltak erre előbb, induljanak hát gyorsan, és hozzák el azt a fazekat!

Mikor a királyleány bekente a halottat, az felnyitotta szemeit, egyszeriben ép és egészséges volt újra, és úgy érezte, mintha csak mély álomból ébredt volna fel.

- Megmentetted az életemet, így hát tiéd a kezem, ahogy azt atyám megígérte! - mondta a királyleány.

Megörült a fiú, de próbára akarta tenni a leányt, vajon hűséges maradna-e hozzá, ezért így szólt:

- Nekem még előbb be kell járnom a világot, és sárkányokkal viaskodnom. De mához egy évre, ugyanezen a napon visszatérek, s akkor megtartjuk a lakodalmat!

Erre a királyleány kivágta a zsebkendője sarkából az oda belehímzett nevét, és átadta a fiúnak, és mindhárom kutya nyakára selyemszalagot kötött: a feketére fehéret, a fehérre feketét, és a foltosra csíkosat. A fiú aztán még kivágta a sárkányfejekből a hét nyelvet, eltette és tovább­indult, a királykisasszony pedig sírva fakadt.

Mikor a kocsis látta, hogy a sárkány kimúlt, az ifjú pedig elment, odafutott ő is, és megkér­dezte a királykisasszonyt, miért sír, hiszen most már megmenekült.

- Hát hogyne sírnék - mondta a leány -, mikor itt hagyott a megmentőm!

A kocsis abban a pillanatban gonosz tervet kezdett szőni. Megfenyegette a királyleányt, hogy ha nem ígéri meg, hogy azt mondja: a kocsis ölte meg a sárkányt, akkor itt a helyszínen megöli. A leány szorongatott helyzetében mit tehetett mást - megígérte.

Erre a kocsis fogta a sárkányfejeket, fölrakta a hintóba, és hazahajtott a királyleánnyal. Az egész nép örömujjongásban tört ki, látván, hogy a királykisasszony megmenekült, és éltették a kocsist, aki a megmentő szerepében tetszelgett.

A király nyomban eleget is akart tenni adott szavának, és elrendelte, hogy üljék meg a lako­dalmat. A leánya azonban könyörögve kérte, adjon neki még egy esztendei haladékot, s addig rimánkodott, míg végül az apja beleegyezett.

Az év éppen véget ért, és eljött az esküvő napja; az egész város ünnepi díszben pompázott, és a királyi palota konyhájában és pincéjében mindenki szorgalmasan készült a lakomára.

A fiú is visszatért a városba a megbeszélt időre. A fogadós elmondta neki, miért örül annyira az egész város: a király kocsisa egy évvel ezelőtt megölte a sárkányt, de mivel a királykis­asszony így kívánta, csak ma lesz az esküvőjük.

Most hát láthatta a fiú, hogy a királyleány milyen hűséges volt hozzá, és hogy milyen gyalá­zatos csalást űztek itt. Egy szót sem szólt azonban sem arról, hogy ő kicsoda, sem arról, hogy mi a terve, csupán azt állította, hogy ő a mai napon a király asztaláról a legjobb falatot fogja enni, a legjobb korty bort inni, és végül az öreg király maga fog érte jönni, hogy négy fehér lótól vontatott hintón elvigye magával az esküvőre. A fogadós persze nem hitte el, hogy ilyesmi megtörténhet, és egész vagyonában fogadott a fiúval.

Mikor delet ütött az óra, és úgy hírlett, hogy már minden vendég ott ül a király asztalánál, a fiú elküldte a fekete kutyát, hogy hozza el a királyleány tányérjáról a sültet. A kutya nyomban elfutott, leteperte az összes őröket, akik el akarták kergetni, és abban a pillanatban, amikor a legfinomabb darab sültet a királykisasszony tányérjára tették, elkapta és elfutott vele, hazavitte a gazdájának. De a királyleány rögtön megismerte a kutyát a fehér szalagról, és szíve repesni kezdett örömében, hogy közel van már a megmentője.

A fiú most kenyeret akart, ezt a fehér kutyának kellett elhoznia. Ugyanolyan ügyesen vitte véghez feladatát, mint a fekete kutya: a királykisasszony tányérja mellől elkapta, és kiszaladt vele; az öreg király, a vőlegény és a vendégek nem győztek csodálkozni és mérgelődni. Csak a királykisasszony örvendezett.

- Most pedig inni akarok! - mondta a fiú, amikor befejezte az ebédelést.

A foltos kutyának kellett elhoznia azt a bort, amelyik a királykisasszony előtt állt az asztalon. Ő is éppen olyan ügyesen oldotta meg feladatát, mint a fekete és a fehér kutya. A királyleány örvendezett, mikor a harmadik kutyát is meglátta.

Az öreg király azonban ekkor már képtelen volt fékezni haragját. Parancsot adott, hogy derít­sék ki, ki a három kutya gazdája, és hozzák ide eléje nyomban megkötözve. El is indult azon­nal egy sereg katona, az egész várost tűvé tették a kutyák gazdája után, és elértek a fogadóhoz is.

Mikor meglátták a kutyákat és mellettük a gazdájukat, meg akarták kötözni és elvezetni, de a kutyák rögtön rájuk támadtak, és földre teperték őket.

Mikor jelentették mindezt a királynak, annak haragja a tetőfokra hágott. Valamennyi katonáját a fogadóba küldte, hogy idehozzák a vakmerőt. Ezek sem tudtak azonban semmit tenni, a kutyák valamennyiüket leteperték. Akkor a fiú azt üzente, hogy jöjjön érte a király szemé­lyesen négy fehér ló vontatta hintón, és úgy vigye őt a lakodalmi asztalhoz.

A király dühe ugyan már elpárolgott, mert belátta, hogy hatalmas úrral van dolga, büszkesége azonban nem engedte, hogy ő maga hajtasson érte. Csupán egyik miniszterét küldte el egy két­lovas udvari hintóval. A fiú visszautasította ezt, és azt üzente a királynak, hogy ő maga jöjjön azon nyomban négyes fogaton, úgy, ahogy ő kívánta, mert különben pórul jár.

A királyleány rábeszélte az apját, hogy ne tegye kockára az életét, úgyhogy az végül is úrrá lett haragján, és odahajtatott.

Mikor a négy fehér mén vontatta királyi hintó megállt a fogadó előtt, a fogadós úgy rohant a fiúhoz, mint aki eszét vesztette, és azt mondta:

- Megnyerted a fogadást, én pedig tönkrement ember vagyok!

A fiú azonban megvigasztalta:

- Szóval most már hiszel nekem? Akkor hát visszaadom neked mindazt, amit eljátszottál!

Ezekkel a szavakkal kiment, és felült a király mellé, s a három kutya is fölugrott a hintóba. Amint kigördült velük a fogat, a vendéglős felkiáltott:

- Ilyen vendégnek még életemben nem adtam szállást!

Megérkezve a palotába, a fiú nyomban leült a menyasszonnyal szemben, aki mellett ott pávás­kodott a vőlegény. Aztán ettek-ittak jókedvűen. Végül mindenféléről beszélgettek, azután találós kérdésekre került a sor. Mikor a kérdezés sora a fiúra jutott, megszólalt:

- Mit érdemel az, aki szégyenletes módon becsapta a királyt?

A vőlegény nyomban rávágta:

- Kössék egy vad paripa farkához, és úgy hurcolják végig a városon.

Akkor felállt a fiú:

- Saját fejedre mondtad ki az ítéletet. Tudd meg hát, hogy én vagyok az, aki megölte a sárkányt, és nem te!

A kocsis azonban továbbra is azt állította, hogy ő volt a sárkányölő vitéz, és bizonyságul behozatta a hét sárkányfejet. A vendégek ekkor még az ő pártján állottak.

Akkor azonban azt mondta a fiú, hogy nézzenek bele a sárkány hét szájába, s lám, nem talál­tak egyikben sem nyelvet.

- Hol vannak hát a nyelvek, ha te ölted meg a sárkányt? - kérdezte a fiú.

Erre a kérdésre nem volt felkészülve a kocsis, és csökönyösen azt állította, hogy a sárkányok­nak nincs is nyelvük. A vendégek ezt mégis különösnek találták, nem tudták azonban, hánya­dán áll a dolog.

Akkor behívatták a szakácsot, és a király megkérdezte tőle, tud-e olyan állatról, amelyiknek nincsen nyelve. A szakács azt felelte, hogy olyat ő nem ismer, minden állatnak kell, hogy legyen nyelve, mert különben mivel érezné az ízét annak, amit megeszik.

- Nahát - mondta erre a fiú -, majd én végleg bebizonyítom, hogy a sárkánynak is van nyelve! - Azzal elővette a kendőjét, kibontotta, és odatette a vendégek elé a hét sárkánynyelvet, s mi­kor megpróbálták beletenni a nyelveket a sárkányfejekbe, bizony valamennyi pontosan odaillett.

A kocsis erre elkezdett reszketni félelmében, és el akart menekülni, de elfogták.

- Most még a királykisasszony is tanúsítani fogja, hogy én öltem meg a sárkányt! - A fiú ezzel elővette a királyleány zsebkendőjéből kivágott hímzett nevet, és megkérdezte:

- Te hímezted ezt? Nézd meg a kutyák nyakörvét, megismered? Mondd!

Most, hogy a valóság az ő hozzájárulása nélkül is kiderült, a leány úgy érezte, hogy fel van oldva esküje alól, és elmesélte a sárkánnyal vívott harc egész lefolyását, meg azt, hogyan adta oda a zsebkendőjébe hímzett nevet megmentőjének, és hogyan kötötte a kutyák nyakára a szalagokat; hogyan jött aztán oda a kocsis, mikor magára maradt, és fenyegette meg, hogy megöli, ha eskü alatt meg nem ígéri, hogy azt mondja majd: a kocsis ölte meg a sárkányt.

Erre megragadták a kocsist, és végrehajtották rajta azt az ítéletet, amelyet ő saját maga mondott ki előbb.

A fiú pedig megtartotta esküvőjét a királyleánnyal, aki kimondhatatlanul boldog volt. Az öreg király halála után a fiú került az ország trónjára, és bölcsen, igazságosan uralkodott.

De még egy gond nyomta a szívét: a húgára gondolt, és bár az igazán gonoszul bánt vele, ő most, boldogságában, mégis megbocsátott neki, és szerette volna a húgát is boldoggá tenni. Így hát kutyáival elindult az erdei kunyhóhoz.

A pincében megtalálta a leányt, aki az összes halottakat felfalta, csak a kereskedőt nem, s nem is akarta azt az egyet felfalni, inkább kész volt meghalni.

A fivére most magával vitte a leányt a királyi udvarba, és ő lett az első udvarhölgy. A leány azonban most sem hagyott fel az álnoksággal, azt akarta, hogy fivére meglakoljon azért, amiért őt úgy megbüntette.

Csináltatott a kovácsnál egy éles kést, és ezt beleállította a király ágyába. Mikor a király este fáradtan az ágyra vetette magát, a kés pengéje áthatolt a testén, és nyomban meghalt.

Reggel, mikor híre ment, hogy a királyt megölték, az egész birodalom mély gyászba borult. A gonosz leányt pedig lelkiismerete elűzte az udvarból, így hát mindenki meggyőződött róla, hogy ő volt a tettes.

A királyné ráborult a holttestre, kezét tördelte, de fájdalma olyan nagy volt, hogy még sírni is képtelen volt. A három kutya ott hevert körülötte, azok is nyüszítettek gazdájuk halála fölött érzett fájdalmukban. Akkor azonban eszükbe jutott az életre keltő íres fazék. Gyorsan elfutot­tak oda, ahol a sárkány feküdt, ott megtalálták a cserepet, és annyi kenőcs még volt benne, hogy éppen be tudták vele kenni a királyt, aki így felvetette szemeit, és ismét egészséges volt. Mindenki ujjongott, de senki sem örülhetett jobban a királynénál.

Mikor elmondták a királynak, mi történt vele, meg hogy a húga elszökött, így kiáltott fel:

- Igen, az az álnok kígyó tette ezt velem!

Újra megkerestette a leányt, bezáratta az erdei házba, a halott kereskedője mellé. Mostantól fogva ott kellett ülnie a holttetem mellett, míg csak éhen nem hal.

Ekkor történt, hogy a három kutya a király elé járult, és így szóltak hozzá:

- Mostantól már nem veheted többé hasznunkat, kérünk, üssed hát le a fejünket!

- Nem, erről szó sem lehet! Csak nem képzelitek, hogy ilyen méltatlanul fizetnék hűséges szol­gálatotokért?! - Ha soha többet semmiféle szolgálatot nem tesznek is neki, akkor is hűsé­gesen akart róluk gondoskodni, míg csak élnek.

Azok azonban olyan esengve és olyan kitartóan könyörögtek, hogy azzal tenné nekik a legna­gyobb szívességet, ha teljesítené kérésüket, hogy végül is szomorú szívvel bár, de előkapta kardját, és mindegyiknek levágta a fejét. És íme, egyszeriben három királyfi állott előtte:

- Köszönjük, hogy felszabadítottál bennünket az átok alól, amely addig tartott, amíg egy ifjú hős, hálából a neki végzett szolgálatainkért, le nem csapja a fejünket, és te most ezt megtetted!

Azzal mindegyikük hazament a saját országába, és így végre valamennyien megelégedettek és boldogok voltak.