984. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A CSILLAGFIÚ (1. rész. Szavak száma: 881)

Volt egyszer egy falu, élt ebben a faluban két lány. Minden éjszaka fenn aludtak a tetőn. Este lefekvés után mindig sokáig fecsegtek, beszélgettek, nevetgéltek.

Az egyik egyszer megkérdezte a másikat, melyik csillag tetszik neki a legjobban az égen.

- Látod ott azt a nagy, világos fényű csillagot? - mutatott a lány délkelet felé. - Az a legszebb csillag az égen, ő az én szerelmesem, és ha csak megpillantom, máris arra vágyom, bárcsak a felesége lehetnék.

Akkor este nem is szóltak egymáshoz többet. Beburkolóztak takaróikba, és mély álomba merültek.

Reggelre kelve a csillagba szerelmes lány eltűnt. Senki sem tudta, hova lehetett. Egy ideig keresték, kutattak utána, de nyoma veszett. Aztán meg is feledkeztek róla.

Elmondom hát, mi történt vele.

Arra ébredt, hogy idegen országba került. Nem tudta, hol van, megrémült, és sírni kezdett.

Emberek jöttek oda hozzá, vigasztalták, nyugtatgatták, hiszen nincs mitől félnie, mert ez a hely a csillagok hazája, azé a csillagé is, amelyet ő annyira szeret.

És ekkor odalépett hozzá ember alakban a délkeleti ég világos fényű csillaga. Nem volt már egészen fiatal, de még ereje teljében. Arra kérte a lányt, ne sírjon, szárítsa fel könnyeit, aztán elmesélte, hogy a nyugatra tartó csillagoktól hallotta, hogy szerelmes belé, elhatározta hát, hogy felemeli magához.

A lány csak sírt, panaszkodott, kérte, hogy engedje haza, de a csillag megtagadta kérését, hi­szen a lány kívánsága szerint történt minden. Feleségül fogja venni, gondoskodnia kell ezután a háztartásáról.

Napokig sírt, sírdogált még a lány, de végre megadta magát sorsának, feleségül ment a csillaghoz.

Megfigyelte, hogy az emberek, akik között élt, esténként, nem sokkal napszállta előtt, vizet hoznak egy fatálban, mind megmossák az arcukat, azután bölényzsírral kenik be a fejüket és a testüket.

A férje ilyenkor megkérte, maradjon itthon, és vigyázzon, amíg visszatér, mert hosszabb utazást kell tennie, vele együtt mindenki elmegy, de reggelre visszatérnek.

A fiatalasszony többször érdeklődött, mi is hát utazásuk célja, míg végül az ura elmondta, hogy ezek az emberek, akikkel itt együtt élnek, mind-mind csillagok. A hatalmas csillagvilág egy bizonyos csoportja, és esténként el kell menniük, hogy föltűnjenek az égen.

A fiatalasszony így hát biztos lehetett abban, hogy az ura nem más, mint az a világos színű csillag a délkeleti égbolton, amelyre barátnőjével beszélgetve rámutatott.

Telt-múlt az idő, az asszonyka boldogan élt a csillagok között, és már-már meg is feledkezett hazájáról és honfitársairól.

Szokása lett, hogy naponta elment répát keresni, legszívesebben a kellemes völgyekben gyűjtögette a répát. Mikor az ura megtudta, figyelmeztette, hogy sohase menjen a völgybe répáért, hanem mindig inkább a dombokra és hegyekre, de ha mégis a völgybe menne, ne ásson nagyon mélyre a répáért.

Az asszony nem sokat törődött az ura figyelmeztetésével, sőt elhatározta, hogy végére jár, mi is rejlik szavai mögött. Elindult hát a völgybe, és jó mély lyukakat ásott a répa gyökere körül bölénycsontból készült kapájával, mikor egyszerre csak átszakadt a föld. Óvatosan kihúzta a kapát, kitágította a lyukat.

Semmi kétség, lyukat vágott az égen!

Le is nézett a lyukon át a földre, hazája éppen alatta terült el. Keskeny, sötétlő csíkok jelezték az erdős-bozótos folyóvölgyeket, a kószáló állatok akkoráknak látszottak, mint a hangyák.

És ekkor újra eszébe jutott minden: az ismerős táj, az otthon és az emberek.

Betemette a lyukat, és hazatért.

Parancsot adott a szolgáknak, hogy ezentúl az elejtett bölények ínait mind odahozzák neki, az ínakat napokon át áztatta, puhította a patakban, aztán erős kötelet font belőlük.

Közben félbe kellett szakítania a munkát, pedig még nem fonhatott elegendő kötelet, de az ideje betelt, és fia született. Otthon kellett maradnia, és minden idejét a kicsinek kellett szentelnie mindaddig, amíg a fiúcska annyira meg nem erősödött, hogy már csúszni-mászni is tudott a földön.

Ekkor újra munkához látott. Hosszú hónapokon át áztatta a bölényínakat, fonta a kötelet. Mikor úgy gondolta, már elegendő, elment a völgybe, lyukat vágott az égen, botot fektetett a lyukon át, rákötötte a kötelet, és leengedte. Látta azonban, hogy a kötél rövid, még nem ér le a földig.

A munkát folytatnia kellett.

Elhatározta, hogy a hosszú kötélen kívül néhány rövidebbet is fon, és ezt a nyakába akasztja, amikor a hosszú kötélen leereszkedik. Úgy is tett.

Megvárta a napszállta óráját, mikor a csillagemberek már úti előkészületeikkel voltak elfog­lalva, hátára vette a fiúcskát, sietett a völgybe a lyukhoz, rákötötte a botra a kötelet, és kezdett mászni lefelé.

Mászott, mászott lefelé egész éjszaka és a rákövetkező napon, végre is a kötél végéhez ért. Ekkor letekerte a nyakáról az egyik rövidebb kötelet, és hozzákötötte a hosszú kötél végéhez. De a kötél így is rövid volt. Letekerte hát a nyakáról a másik rövid kötelet is, hozzákötötte, és mászott, mászott tovább lefelé.

Ekkor észrevették a csillagemberek, hogy az asszony nincs közöttük. Az ura rettentő haragra gerjedt, iszonyatos vihart támasztott, mely az égen vágott lyukon át lesüvített a kötél menté­ben. Sisteregve villám csapott a kötélen kúszó asszonyba, és halálra sújtotta.

A fiúcska azonban életben maradt, a villám csak egy csillag formájú jelet vágott a homlokára.

Sírva csúszott-mászott halott anyja körül. Időről időre visszatért hozzá, majd ismét elkalan­dozott.

A csillagok gondoskodtak róla, hogy éhen ne haljon, el ne pusztíthassák a vadállatok és a ragadozó madarak.

Így élt és nőtt, növekedett a fiúcska mindaddig, míg egyszer csak lábra nem állt.

Egy este céltalan kószálás közben nyílvesszőket meg egy íjat talált. Megtanult vadászni az erdőben, nyulakat és madarakat ejtett el, a húst nyersen ette meg. Szilvát és vadszőlőt is szedett, az erdei gyümölcsök is ízlettek neki.

698. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király meg a nád (Szavak száma: 348)

- De kőne má, fiatalúr, az esső erre a kis sargyúra!

- Ugyan minek, Mihá bácsi, hiszen milyen vizenyős a födje!

- Ha-á! Nem úgy van ám a, kő azér erre is az esső! De a fiatalúr is úgy van ám, mint Mátyás kirá meg az udvari emberei a náddó!

- Hogyan, Mihá bácsi?

Hát, hogy aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor úgy járt, hogy:

- De jó vóna, ha megáznó ez a kis nád is eccer! Ekéne nékik ek kis esső!

Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy:

- Hát, minek arra esső, mikor úgyis mindig vízbe áll!

Erre gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat eccer ebédre magáho, de igen nagy vendégséget csapott! Temérdek sok mindenféle ennivalót összehordatott, de meghatta a szógáknak, hogy e csepp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a lábáho tegyenek en nagy sajtárt, oszt azt öntözzék teli a finom borokka.

Hát, jó van, emennek a kiráho, de még sokáig nem kezdték az ebédet, hogy azok jó meg­ehüdjenek, oszt sokat tudjanak ennyi. Hát, osztán amind nagy sokára leűhetnek, eccerre csak nekikesik a sok szóga, aztán csapkodják ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták kinek a csizmáját, kinek amije vót a lábán, egykettőre. Oszt bele köllött raknyi a lábukat a sajtárba. Mikor má jó sokat ettek, ekezdi súgnyi az egyik a pajtássának, hogy:

- Te, uf fordú, itt még vizet se kapunk innya, nem ho bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a harogos istennyilának kő a lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba!

Le is akart bujnyi az asztal alá oik, hogy maj beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá szemme tartotta üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak, mégiscsak megszólat az egyik, hogy:

- Há, engedelmet kérek, uram, fölséges királyom, ne tegye meg velünk azt a csúfságot, ho nem ad innyavalót, má mind összedülünk a szongyasságtú!

Hát aztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy:

- Látjátok, fiaim, így van a nád is; heába áll vízbe a lábo, azér fönn is megkívánjo a nedvességit!

 

410. mese

A KIRÁLYLÁNY MEG A NAP LÁNYA (Szavak száma: 1449)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt egy fia meg egy nagyon szép lánya. Ennek a királynak a felesége már meghalt. Hamarosan megbetegedett maga a király, és ő is meghalt. Csak a fia meg a lánya maradt életben.

A királyfi, saját kezébe véve az apja egész örökségét és az uralkodást, elhatározta, hogy megnősül. A Föld szinte minden országába küldötteket küldött, hogy keressenek neki egy lányt, ha nem is szebbet, de legalább olyan szépet, mint amilyen a húga.

Egy idő múlva visszatértek a küldöttek és elmesélték a királyfinak, hogy bejárták az egész földet és sok szép lányt láttak, de olyan szépet, mint az ő húga, sehol sem láttak, sehol sem találtak.

Akkor a királyfi elgondolta, hogy feleségül veszi a húgát. Hamarosan el is mondta neki az ötletét. A királylány sírva fakadt, de semmi sem segített: a bátyja határozottan kijelentette, hogy hozzá kell mennie feleségül.

A királylány nagyon kétségbe esett: hogyan is menjen feleségül a saját bátyjához? Három nap és három éjjel sírt, zokogott, és a negyedik napon kezdett készülődni az esküvőre.

Az esküvő napján a királyfi öltözött fel elsőnek, és várta a húgát. Várja, várja, de csak nem jön. Végül bekiált neki:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Felvettem már a cipőmet - felelte a húga, és térdig besüllyedt a földbe. A királyfi még várja, de csak nem győzi kivárni, hogy jöjjön a húga, és ismét kérdi:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Felvettem már a szoknyámat - felelte a húga és nyakig besüllyedt a földbe.

A királyfi megint várja, de csak nem győzi, és megint kérdi:

- Húgocskám, felöltöztél már?

- Feltettem már a koszorúmat - felelte a húga és teljesen besüllyedt a földbe.

A királyfi egy pillanatig még várt, majd megint hívta a húgát, de már senki sem szól neki vissza. Akkor ő maga bement a szobába. Látja, hogy ott egy teremtett lélek sincs. Mindent megnézett, átkutatta, csak nem találja a húgát.

Így meghiúsult a királyfi esküvője.

A királylány pedig, miután besüllyedt a földbe, egy pillanat múlva kinyitotta a szemét. Látja: ott fekszik egy tágas, szép mezőn. Köröskörül virágok illatoznak, a magasban süt a nap. A királylány sétálni indul a réten, szamócát szed magának és eszik belőle.

Estére nagyon rosszul kezdte érezni magát. Egészen egyedül járkált, sehol sem látott egy terem­tett lelket sem, végül körülnézett, és elindult egyenesen át egy erdőn. Már sötétedni kezdett, a királylány félve lépdelt, és mindig nézelődött köröskörül.

Hirtelen megpillantott a fákon át egy kis villódzó fényt. Miután közelebb ért, meglátott egy kis kunyhót. Bement. Ott egy nagyon szép lányt talált. Az asztalnál ült és varrt. Köszöntötték egymást, beszélgetni kezdtek.

- Én királylány vagyok - kezdte a vándor. - Nincs se apám, se anyám, csak egy bátyám. Az apám halála után a bátyám kezdett uralkodni, és mivel nem talált magához illő lányt, rám parancsolt, hogy menjek hozzá feleségül. Amikor az esküvőre öltözködtem, valahogyan el­jöttem tőle, de magam sem tudom, hogy hogyan kerültem erre a rétre, és hogyan jöttem ide.

- Engem pedig a Nap Lányának hívnak - mondta a másik lány. - Rossz dolog, hogy ide kerültél. Ez a kunyhó egy gonosz boszorkányé. Ő engem is itt tart, és nem enged el sehová sem. És neked is bajod lesz, ha itt talál, amikor hazaér.

- Szökjél meg tőle - mondta a királylány.

A Nap Lánya így felelt:

- Megszökném, de nem tudom, hogy hová. Engem még kiskoromban rabolt el az anyámtól a boszorkány, és úgy őriz, hogy senki sem tud rólam. Végtelenül szomorú vagyok itt. És mi lesz később, nem tudom.

Amint kettesben így beszélgettek, hideg szél támadt, a fák megremegtek, a föld is reszketett. A Nap Lánya megérezte, hogy a boszorkány repül hazafelé. Akkor mindjárt a falhoz állította a királylányt és fölötte a falba beszúrt egy tűt cérnával. Ez a tű egy varázstű volt: így a boszorkány semmit sem láthatott.

Amint belépett a kunyhóba, a boszorkány azonnal kiabálni kezdett:

- Milyen emberhús bűzlik itt?

- Itt semmi sem bűzlik - felelte a Nap Lánya. - Talán te magad kented össze magad ember­vérrel, emberszaggal.

A boszorkány körülnézett, majd még egyszer, ezután leült és lihegve pihent egy keveset, majd ismét elrepült.

Miután elrepült a boszorkány, a Nap Lánya kivette a falból a tűt, és tovább beszélgetett a királylánnyal.

- Hogyan lehetséges az, hogy a boszorkány nem látott meg engem? - csodálkozott a király­lány.

- Hát így - felelte a Nap Lánya. - Ezt a varázstűt és cérnagombolyagot, kefét, és törülközőt nemrég hozta nekem egy öregember. Azt mondta, hogy hamarosan eljön hozzám a bátyám, és akkor ezeknek a dolgoknak majd a hasznukat veszem.

A királylány köszönetet mondott a Nap Lányának, és kérve kérte, hogy szökjön most meg a boszorkánytól.

- Itt vannak ezek a varázseszközök - mondta. - Könnyen megszöksz a boszorkánytól, és engem is megmentesz. Ismerem én a mi országunk útjait. Fussunk!

A Nap Lánya hallgatott a királylányra, magához vette a varázseszközöket, és mindketten elszöktek.

Hazajött a boszorkány, és nem találta a Nap Lányát. Ezért szörnyen megharagudott, és kezdett köröskörül szaglászni, szimatolni, és rábukkant a szökevény nyomára, de nem is egyre. Fel­kapta a sarokból a mozsarat, beleült, és a Nap Lánya nyomába eredt.

A Nap Lánya meghallotta, hogy dobog a föld, és megértette, hogy repül utána a boszorkány. Mindketten nagyon megijedtek, és ledobták a gombolyagot. Ebből a gombolyagból hegy lett - magas, meredek és terjedelmes. A boszorkány odaérve ahhoz a hegyhez, megpróbált átrepülni felette, de nem tudott olyan magasra emelkedni. Majd megpróbálta körbeszaladni, de túl nagy volt az a hegy. Akkor hazarepült egy ásóért, és elkezdett ásni. Gyorsan átásta a hegyet, és megint üldözi a menekülőket, olyan gyorsan, hogy szélvihar kerekedett, a fák meggörbültek.

Közben a Nap Lánya és a királylány már nagyon messzire elszaladt, de megint érzik, hogy remeg a föld: a boszorkány megint kergeti őket. Akkor a Nap Lánya ledobta a kefét. Ebből a keféből olyan sűrű és hatalmas erdő keletkezett, hogy a boszorkány sem egyenesen nem tudott átmenni rajta, sem megkerülni nem tudta, sem átrepülni. Nem volt mit tenni, megint hazarepült, most egy fejszéért. Elhozta a fejszét, utat vágott magának és megint, beülve a mozsárba, száguld, miközben szimatolja a nyomokat.

A Nap Lánya és a királylány meghallotta, hogy remeg a föld. Megértették, hogy megint a nyo­mukban van a boszorkány. A Nap Lánya azonnal ledobta a törülközőt. Abból a törül­közőből egy olyan nagy és mély tó keletkezett, hogy a boszorkány sehogyan sem tudta sem átúszni, sem átrepülni. Akkor hasra feküdt, és kezdte lefetyelni a vizet, mondogatva: „Lefetyeld mozsár, én is lefetyelem.” Pont ez jár a mozsár fejében! Egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefetyeljen. A boszorkány egyre csak issza a vizet. Már szinte mindent kiivott, felfúvódott, olyan mint egy hegy. Már csak egy vödörnyi víz maradt, de ő azt az utolsó kortyig ki akarta inni, és durr, szétpattant...

A Nap Lánya meg a királylány, miután megérezte, hogy a boszorkány már nem kergeti őket, a legkisebb félelem nélkül ment tovább. Hamarosan elértek egy nagyon szép palotához. A királylány felismerte a bátyja palotáját.

Amikor bementek abba a palotába, a királyfi nagyon megörült, de kétségbe is esett, mert nem tudta megállapítani, hogy melyik is a nővére: ők ketten olyanok voltak, mintha egyek lettek volna. Így is nézi, úgy is nézi, nem tudja kiválasztani a húgát. Akkor a királyfi ravaszsághoz folyamodott: nagy lakomát rendezett, megparancsolta a böllérnek, hogy levágva az állatokat, egy hólyagot töltsenek meg vérrel, de úgy, hogy senki se tudjon róla, és adják oda neki. Ő ezt a hólyagot a nyakába köti úgy, hogy senki se vehesse észre.

Elkezdődött a lakoma. A vendégek nagyon vidámak voltak, de leginkább a királyfi. Vidáman beszélget a szép lányokkal, de még mindig nem tudja, hogy melyik a húga. Úgy látszik, hogy ők ketten összebeszéltek, hogy nem árulják el magukat. A királyfi néhányszor kérdezte, és nagyon szépen kérte, de egyik sem mond semmit, ez minden. Akkor kirántotta a kardját, a nyakára csapott és a hólyagból kieresztett minden vért.

Mindenki nagyon megijedt, ugrottak menteni a királyfit, de az egyik lány fájdalmasan fel­kiáltva odarohant, és sírva kötözte be a nyakát. A királyfi úgy tett, mintha meghalt volna, és mozdulatlanul feküdt. Akkor a lány még rosszabbul lett, és a királyfit simogatva hangosan zokogni kezdett:

- Oh bátyám, bátyuskám, mit is tettem! Oh, én szegény, mit is tettem!

A másik, habár sajnálta a királyfit, nem olyan nagyon.

Most, amikor megtudta, hogy melyik a húga, a királyfi épen és egészségesen felugrott, boldo­gan elnevette magát, és megcsókolta a húgát. Megismerkedett a Nap Lányával és megkérte a kezét. A Nap Lánya beleegyezett, hogy feleségül vegye, csak előbb találkozni akart a bátyjá­val, aki megígérte, hogy megkeresi.

Amint így beszélgetnek, észrevették, hogy közeledik egy nagyon szép királyfi. A Nap Lánya felismerte benne a bátyját.

Mekkora volt az öröm, nehéz azt leírni. A két királyfi azonnal megesküdött a két szép lánnyal. Olyan lakodalmat tartottak, amilyenről még nem hallottam, amilyent még nem láttam.

349. mese

Arany János: Toldi TIZEDIK ÉNEK (Hatodik rész) (Szavak száma: 175)

,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye.’

             Ilosvai

21

“Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom.”
“Belém inkább uram: amúgy iszonyodom.”
   “Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros!
Tégy úgy, mintha innál.” “Uram! nem lesz káros?”
“Ha csak ennyit tudtok,” monda Miklós, “inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!”

22

S végigönté a bort a szoba földjére:
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: “éjnye!”
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Verte a fejével a mestergerendát.
   Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
De mértéket tartott az öreg cimbora:
Csak apránként fogyott a pintesből bora.

23

Egyszer elhallgatott, Miklós nem dorgálta;
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
   Toldi is beléunt a mulatozásba,
Asztalon leborult két izmos karjára:
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.