MESÉK
IRTA:
BENEDEK ELEK
Mirkó király és a Bűbájos. (1. rész. Szavak száma: 565)
Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét palotája, minden palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek kincs, arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek s még sem vala boldog, mert nem volt gyermeke. Bú volt éjjele, bú volt nappala, neki is, a királynénak is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mindaketten öregek voltak s emésztette szivüket a gondolat, hogy haláluk után szerte züllik mind a hét ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem mozdult a palotából, Mirkó király is ritkán mutatkozott népe közt, rendszerint az erdőben bolyongott. Ha itt-ott vadat látott, fel-felhuzta ijját, de aztán erőtlenül hullott le a keze, nem bántotta az életét.
Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott az erdőben s amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat, csudálatosan megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az erdőnek, mint azelőtt.
- Mi ez, mi történt? - álmélkodott a király. - Varázsló műve ez, senki másé!
És csakugyan, amint tovább törtetett a nagy sűrűségben, mind más és más képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen. Bármerre fordult, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt idegen, soha nem látott erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól, végre is leszállott a lóról, s leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a szemét, mind a csudálatos változáson tünődött s kétségbeesetten gondolt arra, hogy nyomorultan kell elpusztulnia.
Amint világosodott, újra felült lovára, tovább bolyongott az ismeretlen erdőben, bele-belefujt a kürtjébe, bele-belekiáltott az erdőbe, de sem a kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s szegény öreg király kétségbeesetten, reményevesztetten bolyongott tovább. Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott, ráborult a sötét éjszaka s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett a földön, álom nem jött a szemére.
- Az, az, - tépelődött magában, - varázsló műve ez, senki másé. Csak varázsló változtathatta ismeretlenné a jól ismert erdőt. Itt kell pusztulnom, nincs, aki innen kivezessen!
Aztán egyszerre hangosan felkiáltott:
- Oh, csak jönne valaki, vezetne ki innét, olyat nem kivánhatna tőlem, hogy kivánságát ne teljesítsem!
Abban a pillanatban különös teremtés termett előtte, oly hirtelen, hogy azt sem tudhatta a király, földből bukkant-e elő, vagy égből szállott alá. Az arca valósággal ijesztő volt, annyira ijesztő, hogy a király önkéntelen a nyilához kapott, de ez a különös arcú ember hirtelen megragadta a karját, s erőtlenül lehanyatlott kezéből nyomban földre hullott a nyíl. Amilyen ijesztő volt az arca ennek az embernek, olyan szép volt a szeme: ragyogó fekete, csillogott, villogott, messzire világított. Hosszú rőt haja vállát verte, bizony ez sem volt szép, de szemének szépsége feledtette arcának rútságát, hajának rőtségét. Ez a különös ember, amint a király kezéből kihullott a nyil, mondá, amint következik:
- Hallottam, amit mondtál: minden kivánságát teljesíted annak, aki téged kivezet ebből az erdőből. Hát én kivezetlek, csak ülj fel a lovadra.
Valósággal zengett a hangja ennek a csudálatos embernek. Valóban, csudálatos dolog, hogy amilyen csunya volt az arca, olyan szép volt nemcsak a szeme, de a hangja is.
- De hát ki vagy te? - kérdezte a király - hogy meghallottad a szavamat, pedig én csak alig sóhajtottam el s téged nem is láttalak?
- Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, azzal se, hogyan kerültem ide. Egy bizonyos, hogy ebből az erdőből rajtam kívül senki ki nem vezethet téged. Hogy aztán mit kivánok ezért, azt majd akkor mondom meg, ha körülnéztem a palotádban.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
