537. mese...

 

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA (Szavak száma: 1057)

Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával együtt. Élt azonban a szom­szédságukban egy özvegyasszony, annak is volt egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.

Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: - Mondd meg édesapád­nak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek, majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.

A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alapo­san nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.

A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának, akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.

Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül. Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostoha­leányát a tóra, ahova a tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.

A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.

Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:

- Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! - mondta az első.

- Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! - szólt a második.

- Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban! - tette hozzá a harma­dik.

A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gon­dol­kozott magában:

- Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!

Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte a tóra vízért.

A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit keres itt.

A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.

Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A tündérek még sorban átkot is mondtak rá:

- Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! - szólt az első.

- Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! - mondta a második.

- Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban! - toldotta meg a harma­dik.

Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a kis­leány mosdótálából, és félretett a saját lányának.

A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:

- Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!

Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a királyi kastélyba.

A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül, hogy a kocsis észrevette volna.

Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.

A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így kiáltott:

- Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?

- Igen én - szólt a leány -, senki más.

Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.

- Hát ez meg mi? - kiáltott fel csodálkozva a királyfi. - Hát ezek az én menyasszonyom ajándékai?

- Ez mind csak az út fáradalmaitól van - mondta a gonosz mostoha. - Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és pihenhet.

Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét, hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvon­szolta magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört volt, ott nyom­ban el is nyomta az álom.

Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:

- Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit ennek a fának a levelein találsz!

Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta, hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.

Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték, mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.

Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van odakinn, az boldogan felkiáltott:

- Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én kedves meny­asszo­nyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám! - Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és megcsókolta.

Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy tetejéről a tengerbe vettette.

Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép és boldog királynő lett.

 

489. mese

VÉGTELEN HAZUGSÁGOK (Szavak száma: 168)

Jól hallgassátok, hogy mit fogok most mesélni! Egyszer láttam két sült kakast, amint repültek, nagyon gyorsan repültek, és a hasuk az eget érte, a hátuk a földet szántotta.

Egyszer egy kovács üllő meg egy malomkő úszott nagyon lassan a Daugaván, a parton egy béka ült és két ekevasat falatozott. Ez éppen Szent Iván napján történt.

És egyszer három férfi meg akart fogni egy eleven nyulat. Falábuk volt: az egyik vak volt, a másik néma, a harmadik pedig nem tudta a lábát mozdítani. De a vak elsőnek megpillantotta a nyulat, a néma odakiáltott a sántának, az pedig elkapta a nyulat.

Voltak, akik a szárazföldön hajóval akartak menni, el is úsztak a rozsföldön és az erdőn át egy magas hegyig, ott elsüllyedtek mindannyian. A rák a kutya helyett nyulat kergetett, és a háztetőn egy tehén aludt, ami maga mászott fel oda.

És van egy ország, ahol a legyek akkorák, mint minálunk a kecskék.

De most már ki kell nyitni az ablakot, hogy a hazugságok elrepülhessenek.

483. mese

AZ OSTOBA FÉRFI  (Szavak száma: 531)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ostoba legény, aki, szerencsétlenségére, meg akart nősülni, de nem tudta, hogy hogyan kérjen meg egy lányt. Mi mást tehetett volna, elküldte az anyját háztűznézőbe. Rendben is volt, de az anyának épp akkor keltettek a libái. Kicsit körül­nézett, elgondolkodott és kioktatta a fiát:
„Ha a libák ki akarnak menni a fészekből, hogy kicsit lubickoljanak a vízben, ereszd ki őket, de hamarosan hívd is vissza, hogy ki ne hűljenek a tojások!”
Az anya elment, a legény szigorúan nézte a libákat. De egyszer az egyik kijött és gágogva bele a folyóba. A fiú hívja, egyre hívja, de csak nem jön gyorsan vissza: amikor ő a folyó egyik partján van, a liba a másikon, majd ő megy át a másikra, és a liba jön erre a partra. A legénynek ekkor az eszébe jutott, hogy a tojások még kihűlnek, és ebből csak baj lesz! Gyorsan be a fészerbe, és maga ráült a tojásokra. Ült csak, ült. Ekkor bejött a liba, de a legény még mindig ott ült. A liba kiabált:
„Eredj innen!” - de az csak ott ült, nem mozdult a helyéről. Este megjött az anyja a meny­asszonnyal, és a legény, mint egy gúnár, gágogva szalad, hogy megnézze a lányt. Az anyja azonban látva, hogy mit csinált, felkiáltott:
„Jaj, te ostoba, jaj, te ostoba! No, ha te magad ülsz a liba fészkében, mindent összenyomtál, jaj, nézd csak meg, hogyan nézel ki!”
Az ostoba megértette, hogy összenyomta a tojásokat, végigtapogatta magát - no rendben van, hiszen ha valaki dolgozik, mindig bepiszkolhatja a ruháját, hogyan is vigyázhatna rá.
De a menyasszonya összeráncolta a homlokát és elgondolkodott: „Jó vége nem lesz ennek, a legjobb lesz, ha az éjszakának vége, én visszamegyek.”
És éjjel így szól a vőlegényéhez:
„Várj csak, várj, én mindjárt bemegyek.”
De az ostoba ezt gondolta: „Így nem lehet - az anyja már szólt a vacsoránál: »Fiam, most vigyáznod kell arra, amit ma hoztam neked, a feleség - drága kincs!« Ezért kötélre kötöm, majd kiengedem.”
Rendben, kötélre kötötte, majd kieresztette a menyasszonyát, és mindjárt húzta is vissza, de a lány eloldotta a csomót, a kötél végére kötötte a kecskét, maga pedig elszaladt. Az ostoba be­húzta a kecskét a szobába, simogatta, simogatta a sötétben, és nem tudta a dolgot megérteni, ezért megkérdezte az anyját:
„Mama, mit keres ott a padlón, a feleségemnek cipője van?”
„Igen, fiacskám, mint minden nőnek.”
A legény tovább simogatta, majd megkérdezte:
„Anya, a feleségemnek szarva is van?”
„Fiam, minden nőnek vannak szarvai.”
A fiú kitapintotta a kecske szakállát. „Anya, a feleségem egész arca szőrös.”
„Igen, fiam, sok nőnek hosszú haja van, a tiednek is.”
Majd megérezte a kecske farkát.
„Anya, a feleségemnek farka van.”
Ezt az anya már nem értette. Mi lehet az a farok, ezért tüzet gyújtott és megnézte:
„Fiacskám, ez egy kecske!”
„Jaj nekem!” kiáltott fel a legény. „Akkor ő elszökött tőlem. Utána kell szaladnom.”
Szaladt, szaladt, utol is érte, de a lány négykézláb átszaladt az útkereszteződésen, a legény be a sötétbe, előtte egy kerítés! A legény visszament egy fejszéért, hogy kivágja a kerítést, de amikor visszaért, a nő már a házban volt.
Nos, az ostoba legény így maradt feleség nélkül, és azóta egy ostobának sem jut feleség.

426. mese

ARANYALMA (Szavak száma: 496)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő, két gyerekük volt: Jonukas és Elenyte. A nő egyszer megbetegedett és meghalt. A férfi ismét megnősült. Ez nagyon nem szerette a gyerekeket és elkergette őket hazulról. Ment, mendegélt a két kisgyerek. Jonukas megszomjazott. Rábukkantak egy borjú lábnyomára, ami tele volt vízzel, és már is inni akart belőle, de a testvére megfenyegette:

- Ne igyál, Jonukas, borjúvá változol!

Jonukas szót fogadott, nem ivott. Mentek, mendegéltek, találtak egy ló lábnyomot, ami tele volt vízzel.

- Iszom belőle - mondta Jonukas.

- Ne igyál - fenyegette meg Elenyte. - Lóvá változol.

Amint mentek tovább, találtak egy birka lábnyomot, tele vízzel.

- Iszom belőle - mondta Jonukas -, tovább már nem bírom.

Elenyte ismét figyelmeztette:

- Ne igyál, mert birkává változol!

Jonukas azonban már nagyon szomjas volt, nem hallgatott a nővérére, ivott a birka lábnyo­mából. Mihelyt csak ivott belőle, birkává változott. Elenyte sírt, egyre csak sírt, kötelet kötött a bárány nyakába, és tovább vezette. Mentek, mendegéltek, és bementek egy házba, hogy éjszakai szállást kérjenek. Az emberek befogadták őket. Elenyte ezután ott is maradt azoknál az embereknél. Amikor csak tudott, mindig azzal a báránnyal volt. Még a kenyérhéjat is kivitte neki az asztalról és a finomabb moslékot. Az emberek csak a fejüket vakarták, hogy Elenyte miért szereti ennyire ez a bárányt. Eljött az ősz. Az úr így szólt:

- Le kell vágni ezt a bárányt.

Kiszaladt Elenyte a bárányhoz:

- Jonukas báránykám, az úr le akar vágni.

Az ezt mondta:

- Mit teszel, ha levág, vágjon le. Csak arra kérd meg, hogy adja neked a belet kidolgozni. Az egyikben találsz egy magot, a másikban egy gyűrűt. A magot ültesd el az út egyik oldalán, a gyűrűt ásd el a másikon!

Amikor levágták a bárányt, Elenyte elkérte a belet, hogy kidolgozza. Oda is adták neki. Amikor Elenyte azt felvágta, megtalálta a magot meg a gyűrűt. A magot elültette az út egyik oldalán, a gyűrűt elásta a másik oldalon. Másnap reggel nézi, hát egy aranyalmát termő alma­fa nőtt ki a magból, a másik oldalon pedig megjelent egy borral teli kút. Mihelyt Elenyte odament az almafához, annak az ágai mind lehajoltak a lányhoz, és ő le tudta szedi az arany­almákat. Amikor pedig odament a kúthoz, abban olyan magasra emelkedett a bor, hogy annyi bort meríthetett belőle, amennyit csak akart. De amikor idegen ember ment az almafához, az ágai magasra emelkedtek, és a kútban pedig a bor vízzé változott, és egészen leapadt a fene­kéig. De Elenyte jó volt, senkitől sem irigyelte sem az almát, sem a bort: mindenkinek szedett aranyalmát, mindenkinek mert bort. Más emberek messziről eljöttek aranyalmát és bort venni. Elenyte nagyon meggazdagodott.

Egyszer arra haladt a király. Megpillantva az aranyalmafát, almát akart venni, de Elenyte megajándékozta almával és borral. A királynak maga Elenyte is nagyon megtetszett. Be­ültette a hintójába és elvitte a palotájába. Az aranyalmafa és a bor-kút követte őket. A király feleségül vette Elenytét és sokáig boldogan éltek. Mindig aranyalmát ettek, és a kútból itták a bort.

416. mese

JONAS MEG A VARJÚ (Szavak száma: 527)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi, akit Jonasnak hívtak. Egyszer Jonas elindult a városba. Az úton találkozott egy békával, elment mellette. A béka kiabálni kezdett:

- Jonas, várj meg! Menjünk együtt!

Jonas visszament, és a béka helyén egy szép lányt talált. Megvárta.

- Te hová mész?

- Vilniusba, a városba.

- Akkor menjünk együtt, mert én is oda megyek.

Eljutottak a városba, összeházasodtak, kibéreltek egy szobát. Jonas dolgozni járt, a felesége otthon maradt.

Meglátta a ház tulajdonosa, megtetszett neki, hiszen nagyon szép volt.

- Magamhoz veszlek!

- Énnekem van már férjem - mondta a nő.

- Én őt elpusztítom - mondta a férfi -, és feleségül veszlek téged.

- Nem, én sajnálom őt. Nem kell elpusztítani.

A háziúr magához hívatta Jonast.

- Hozz nekem ajándékot nem-ajándékot! Ha nem hozol, agyonverlek.

Jonas hazament, és mondta a feleségének:

- Rám parancsolt, hogy hozzak neki ajándékot nem-ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem hozok, agyonver.

A felesége ezt mondta neki:

- Menj el az erdőbe, fogjál egy nyulat, és hozd el neki! Ha nem fogja meg, az elszalad, és itt a nem-ajándék.

Jonas így is tett: fogott egy nyulat, elhozta. A házigazda neveti:

- Minek hoztad ezt a nyulat?

El is engedte. És amikor elengedte, az elszaladt. Nos, így történt: volt ajándék, és nincs ajándék. Akkor nem verte agyon Jonast.

Azonban egy másik alkalommal azt parancsolta, hogy hozza el neki azt, akitől mindenki fél, de mindenki hallgat is rá. Jonas hazament, és elmesélte a feleségének:

- Rám parancsolt, hogy hozzam el azt, akitől mindenki fél, mégis hallgatnak rá.

Ekkor a nő elővett egy almát:

- Amerre gurul ez az alma, menj te is arra! Akkor megmondják neked, hogy kitől fél minden­ki.

Ment Jonas, mendegélt, az alma csak gurult előtte, és ő ment a nyomában. Begurult az alma egy kis kunyhóba. Jonas is bement, hát ott volt egy öregasszony. Ő volt a lánynak az anyja. Kérdi:

- Gyermekem, hogyan jutottál ide?

A legény elmesélte neki, hogy az ő lányával él, és hogy a házigazda őt agyon akarja verni, a lányt pedig feleségül kívánja venni. Ekkor az öregasszony így szólt:

- Eredj tovább, ott a hegytetőn van egy gazdaság. Menj be oda, és akkor megtudod, hogy ki az, akitől mindenki fél, de mindenki hallgat rá.

A legény el is ment oda, szállást kért, és mivel beengedték, ott töltötte az éjszakát. Reggel az apa kiáltással kelti a fiát, de a fiú nem hallotta, nem kelt fel. Csak amikor megverték a dobot, a ugrott fel, és rohant ki a fiú. Mindannyian kiszaladtak, hogy lássák, mi is történt.

- No - gondolta Jonas -, talán ez az...

Ő is kiment megnézni, hát látta, hogy a katonák elmentek inni, és letették a dobot. Ő azt gyorsan felkapta, és futásnak eredt. Futva érkezett az öregasszonyhoz, aki ezt mondta neki:

- Rendben, vidd el!

Jonas visszament a házigazdához. Amint elkezdett dobolni, a katonák nem hallgatnak a gazdára, hanem őt követik. Ő ment, a házigazda a nyomában. Kérleli:

- Ne vezesd el a hadseregemet! Már semmi rosszat nem teszek veled. Élj nyugodtan a feleségeddel, csak a katonákat hagyd nyugton!

No, így éltek tovább nyugalomban, a gazda már semmivel sem bántotta őket.

382. mese

JURGIUKAS ÉS ELENYTĖ (Szavak száma: 901)
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő. Volt nekik két gyerekük. A fiút Jurgiukasnak, a lányt Elenytėnek hívták. Az anya meghalt, és az apa feleségül vett egy boszorkányt.
A boszorkánynak egyszer húsra támadt kedve, és arra szánta el magát, hogy levágja Jurgiukast. Mondja a férjének, hogy le kell vágni. Az apa meg mondja, hogy nem vágja le. Végül a férfi levágott egy disznót, megfőzte és elvitte a boszorkánynak. A boszorkány elkezdte enni. Ekkor odarepült egy holló és mondta:
Kár, kár!
Nem Jurgiukas húsát eszed.
Kár, kár!
Disznó húsát adták neked!
A boszorkány kidobta a húst az ablakon. Megint kiabál, hogy vágják le Jurgiukast. Az apa le­vágott egy bárányt, majd egy tehenet és minden más állatot. Végül nem maradt már semmi, amit le lehetett volna vágni, ekkor lelőtt egy nyulat, de végül csak le kellett vágnia Jurgiukast. Megfőzte és odaadta a boszorkánynak:
- Tessék, egyél!
A boszorkány eszik, a holló odarepül és mondja:
Kár, kár!
Ez Jurgiukas húsa!
Kár, kár!
Ez a fiú húsa!
Megette a boszorkány Jurgiukas húsát. A csontokat pedig kidobta az ablakon. Elenytė össze­szedte azokat, belecsavarta egy selyemkendőbe, és egy tarka sólyom alá tette, amelyik éppen a tojásait költötte. Ezekből a csontokból kikelt egy kisgalamb. A galamb elrepült az erdőbe, közben énekelt:
Feltámadott a szél, feltámadott,
Amikor engem az apám lelőtt.
A gonosz boszorkány megevett,
Csontjaimat az ablakon kidobta.
Jött fehér húgom,
Fehér kendőbe gyűjtötte,
Sólyom alá tette.
Én kismadár vagyok - sólyomfi,
De a nevem - galambocska.
Jöttek a kereskedők, meghallották, amit énekelt, és mondják:
- Gyere ide, megajándékozunk téged!
És mindenki, aki csak ott volt, adott neki egy zacskó pénzt. Másnap megint énekelt az erdőben:
Feltámadott a szél, feltámadott,
Amikor engem az apám lelőtt.
A gonosz boszorkány megevett,
Csontjaimat az ablakon kidobta.
Jött fehér húgom,
Fehér kendőbe gyűjtötte,
Sólyom alá tette.
Én kismadár vagyok - sólyomfi,
De a nevem - galambocska.
Jöttek a kereskedők, meghallották, amit énekelt, és mondják:
- Gyere ide, megajándékozunk téged!
És mindenki, aki csak ott volt, adott neki egy zacskó pénzt. Másnap megint énekelt az erdőben:
Feltámadott a szél, feltámadott,
Amikor engem az apám lelőtt.
Akkor vászonfestők jöttek. Adtak neki selymet, vásznat, posztót és mindenféle más anyagot. Amikor őt senki sem látta, a pénzt és ezeket a ruhaanyagokat mind felvitte az apja házának a tetejére. Harmadik nap megint énekelt az erdőben. Akkor jöttek a malomépítők, és adtak neki egy-egy malomkövet. Ő a malomköveket is felvitte a háztetőre, majd elrepült, és tovább énekelt:
Feltámadott a szél, feltámadott...
Majd mondja:
- Gyere ki apa, megajándékozlak.
Az apja kijött a házból. Jurgiukas ledobott neki egy zacskó pénzt, és megint énekelt:
Feltámadott a szél, feltámadott...
Megint mondja:
- Gyere ki, húgocskám, megajándékozlak.
Kijött Elenytė, akinek adott fél vég selymet, fél vég vásznat, posztót, mindent elfelezett. Végül, amikor elénekelte az énekét, így szólt:
- Gyere ki, gonosz boszorkány, megajándékozlak.
Az nagyon gyorsan felöltözött, kijött és felnézett a magasba.
Jurgiukas hirtelen a fejére dobta az egyik malomkövet. Még él! Ledobta a másikat is: ekkor meghalt a boszorkány. Ebben a pillanatban Jurgiukas madárból visszaváltozott fiúvá. Milyen nagy volt az öröm! És ezután mindenki boldogan élt tovább!
Amikor engem az apám lelőtt.
Akkor vászonfestők jöttek. Adtak neki selymet, vásznat, posztót és mindenféle más anyagot. Amikor őt senki sem látta, a pénzt és ezeket a ruhaanyagokat mind felvitte az apja házának a tetejére. Harmadik nap megint énekelt az erdőben. Akkor jöttek a malomépítők, és adtak neki egy-egy malomkövet. Ő a malomköveket is felvitte a háztetőre, majd elrepült, és tovább énekelt:
Feltámadott a szél, feltámadott...
Majd mondja:
- Gyere ki apa, megajándékozlak.
Az apja kijött a házból. Jurgiukas ledobott neki egy zacskó pénzt, és megint énekelt:
Feltámadott a szél, feltámadott...
Megint mondja:
- Gyere ki, húgocskám, megajándékozlak.
Kijött Elenytė, akinek adott fél vég selymet, fél vég vásznat, posztót, mindent elfelezett. Végül, amikor elénekelte az énekét, így szólt:
- Gyere ki, gonosz boszorkány, megajándékozlak.
Az nagyon gyorsan felöltözött, kijött és felnézett a magasba.
Jurgiukas hirtelen a fejére dobta az egyik malomkövet. Még él! Ledobta a másikat is: ekkor meghalt a boszorkány. Ebben a pillanatban Jurgiukas madárból visszaváltozott fiúvá. Milyen nagy volt az öröm! És ezután mindenki boldogan élt tovább!