NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
MANABUS TÖRTÉNETEI (2. rész. Szavak száma: 519)
Legyőzi Gyöngytoll Manidót
Nokomis elmesélte egyszer Manabusnak, hogy férjét valaha Gyöngytoll Manido ölte meg. Gyöngytoll a nagy víz másik oldalán élt.
Manabus elhatározta, hogy felkészül és elindul, hogy találkozhassék Gyöngytollal. A szellem lakhelyét először is tüzet köpködő kígyók védik, és senkit át nem engednek. A nagy vizet pedig arrafelé gumiszerű, ragadós anyag borítja, aki át akar kelni rajta, menthetetlenül beleragad.
Manabus íjat és számtalan nyílvesszőt készített magának, böjtölt, elénekelte harci dalát, aztán teljes harci díszben kenujába szállt. A szokásos felszerelésen kívül olajat is vitt magával.
Nagy sietve haladt kenuján éjt nappallá téve, el sem fáradt, mert csak a varázsparancsot kellett kimondani, és a kenu evezés nélkül, magától siklott a vízen.
Egyszer aztán megpillantotta a tűzkígyókat. Megállt, hogy szemügyre vegye őket. Megfigyelte, hogy nincsenek szorosan egymás mellett, csak a szájukból kilövellő tűz lángja ölelkezik össze.
Barátságosan szóba elegyedett velük, de a kígyók nem hajlottak a hízelkedésre.
- Ismerünk mi téged jól, Manabus! - mondták. - Lángunkon nem hatolhatsz át soha!
A fiú töprengett, hogyan csaphatná be őket, miféle cselhez folyamodjék, végül is döntött.
Olyan közel engedte hozzájuk a kenut, amennyire csak lehetséges volt, aztán hirtelen rémülten felkiáltott:
- Jaj! Mi az ott mögöttetek?!
A kígyók azon nyomban hátrafordultak, és Manabus szélsebesen átsiklott közöttük.
Aztán íjat ragadott, és a megzavarodott kígyókat egyenként lenyilazta.
Manabus az őrkígyók legyőzése után folytatta útját, és megérkezett a gumitengerhez. Ezt a tengert a balszerencse vizének nevezték.
A fiú bekente kenuját olajjal, és nekivágott a ragadós víznek. A beolajozott kenutest gyorsan siklott tova, igaz, Manabus újra meg újra olajat öntött rá. Éppen kifogyott az olaj, mikor partot ért.
Már odalátszott Gyöngytollnak, a fénylő Manidónak a lakhelye, mivel dombtetőre épült.
Manabus harci készenlétben állott, hajnali szürkület vette körül. Olyan harci kiáltásokat hallatott, mintha társait biztatná:
- Rajta! Kerítsétek csak be! Rajta hát!.
Rohant előre, és közben így kiáltott:
- Te ölted meg a nagyapámat! - és kilőtte nyilait.
A harc egész napon át dúlt, Manabus nyilai mit sem értek, mert ellenfelét tetőtől talpig vampum borította. Végül a fiúnak már csak három nyílvesszője maradt, és csak rendkívüli fürgesége mentette meg Manido hatalmas csapásaitól.
Ebben a pillanatban egy óriási harkály szállt el fölöttük, aztán letelepedett egy fa ágára.
- Manabus! - kiáltott rá a harkály a fiúra. - Ellenfelednek is van sebezhető pontja! Célozz csak arra a hajfürtre a feje tetején!
Manabus kilőtte három utolsó nyila közül az elsőt, de ez csak könnyen horzsolta a célt. Gyöngytoll megingott kissé, lépése bizonytalanná vált, de aztán összeszedte magát. Ekkor azonban a három közül a második nyílvessző már el is találta, mégpedig éppen a térdébe fúródott. Gyöngytoll lehajolt, hogy az ártalmatlan nyilat kirántsa a térdéből, de ezzel szinte odakínálta ellenfelének sebezhető pontját, a feje tetején levő hajfürtöt. Manabus kilőtte a harmadik vesszőt is, mélyen befúródott az Gyöngytoll feje tetejébe. A fénylő Manido élettelenül terült el a földön.
Ekkor Manabus diadalordítása reszkettette meg a levegőt, magához vette Gyöngytoll skalpját, aztán a harkályhoz fordult, hogy megjutalmazza.
Manabus Gyöngytoll vérével kente be a harkály fejét. A nagy harkály fejtollai mind a mai napig vörösek maradtak.
Diadalmi dalokat énekelve, örömdob dübörgésének kíséretével tért haza Manabus. Amikor Nokomis meghallotta jöttét, eléje ment, üdvözölte, öröméneket énekelt, és örömtáncot lejtett.
