698. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király meg a nád (Szavak száma: 348)

- De kőne má, fiatalúr, az esső erre a kis sargyúra!

- Ugyan minek, Mihá bácsi, hiszen milyen vizenyős a födje!

- Ha-á! Nem úgy van ám a, kő azér erre is az esső! De a fiatalúr is úgy van ám, mint Mátyás kirá meg az udvari emberei a náddó!

- Hogyan, Mihá bácsi?

Hát, hogy aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor úgy járt, hogy:

- De jó vóna, ha megáznó ez a kis nád is eccer! Ekéne nékik ek kis esső!

Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy:

- Hát, minek arra esső, mikor úgyis mindig vízbe áll!

Erre gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat eccer ebédre magáho, de igen nagy vendégséget csapott! Temérdek sok mindenféle ennivalót összehordatott, de meghatta a szógáknak, hogy e csepp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a lábáho tegyenek en nagy sajtárt, oszt azt öntözzék teli a finom borokka.

Hát, jó van, emennek a kiráho, de még sokáig nem kezdték az ebédet, hogy azok jó meg­ehüdjenek, oszt sokat tudjanak ennyi. Hát, osztán amind nagy sokára leűhetnek, eccerre csak nekikesik a sok szóga, aztán csapkodják ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták kinek a csizmáját, kinek amije vót a lábán, egykettőre. Oszt bele köllött raknyi a lábukat a sajtárba. Mikor má jó sokat ettek, ekezdi súgnyi az egyik a pajtássának, hogy:

- Te, uf fordú, itt még vizet se kapunk innya, nem ho bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a harogos istennyilának kő a lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba!

Le is akart bujnyi az asztal alá oik, hogy maj beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá szemme tartotta üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak, mégiscsak megszólat az egyik, hogy:

- Há, engedelmet kérek, uram, fölséges királyom, ne tegye meg velünk azt a csúfságot, ho nem ad innyavalót, má mind összedülünk a szongyasságtú!

Hát aztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy:

- Látjátok, fiaim, így van a nád is; heába áll vízbe a lábo, azér fönn is megkívánjo a nedvességit!

 

636. mese...

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀  

Ez az utolsó mese, mely a fent említett néprajzkutatótól származik.....

EGYSZEMŰ, KÉTSZEMŰ, HÁROMSZEMŰ (Szavak száma: 705)

Volt egyszer, hol nem volt egy asszony, s annak volt három leánya. A legnagyobbiknak volt három szeme, a közbelsőnek egy, a legkisebbiknek kettő.

Egyszer az asszony elhatározta, hogy férjhez adja a leányait. Jött is egy kérő, de az a legkisebbiket szerette volna elvenni, akinek két szeme volt, az asszony pedig legelőször a legnagyobb leányt szerette volna férjhez adni. Az asszony meg a két nagyobb leány nagyon megharagudott a legkisebbre. Volt egy kecskéjük, mindennap csak azt őriztették vele kinn a réten, mert ha otthon volt, a legény csak vele beszélgetett.

Nagyon búsult a kisleány, hogy ő nem oka semminek, mégis hogy haragusznak rá a testvérei, enni sem adnak neki, csak száraz kenyérhéjat. Amint ott búsul, egyszer csak kérdi tőle a kiskecske:

- Miért búsulsz, te kisleány?

- Hogyne búsulnék, mikor úgy haragusznak rám a testvéreim, hogy nem hagyják még azt sem, hogy otthon üljek, s ebédre is csak száraz kenyeret tesznek.

- Sose búsulj azon - mondta a kiskecske -, majd én segítek rajtad. Mikor megéhezel, csak hívjál oda engem, s mondd nekem:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

S én odamegyek, s lesz mindenféle jó étel és ital. Mikor megebédelsz, ne felejtsd el, hogy rögtön mondjad:

Kedves kecském, jer ide,
vidd az asztalt ízibe.

Úgy is tett a kisleány mindig, s nem bánta, ha otthon nem is tesznek semmit. Minden reggel ment ki vígan a kiskecskével a mezőre. Egyszer gondolják otthon: „Vajon miért nem kér ez a leány ennivalót? Vajon mi van vele? Utána kellene nézni a dolognak, meg kellene lesni!” Elhatározták, hogy első nap kimegy az egyszemű leány, s meglesi, hogy mit eszik a testvére.

Úgy ment oda, mintha ő is ott akarna maradni szórakozni a testvérével. Leültek a szép zöld gyepre, s elkezdtek beszélgetni. Amint ott beszélgetnek, azt mondja Kétszemű:

- Hajtsd ide a fejedet az ölembe.

S amint Egyszemű lehajtotta a fejét, Kétszemű elkezdte mondogatni:

- Ébren vagy-e, Egyszemű, aluszol-e, Egyszemű?

S ezt addig mondogatta, amíg Egyszemű elaludt. Akkor rögtön mondta Kétszemű:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

Mire felébredt Egyszemű, a kecske már el is pakolta az asztalt, Egyszemű nem látott semmit. Felkelt, hazament, s azt mondta, hogy nem látott semmit. Másnap úgy határoztak, menjen ki Háromszemű, hogy meglesse. Kimegy Háromszemű, leülnek a fűbe, s elkezdenek beszélgetni. Azt mondja Kétszemű:

- Hajtsd ide a fejedet az ölembe.

Gondolta, elaltatja ezt is, s megebédel. Lehajtotta Háromszemű is a fejét az ölébe, s Kétszemű elkezdte mondogatni:

- Ébren vagy-e, Háromszemű, aluszol-e, Háromszemű?

Mikor két szemét behunyta, gondolta, hogy elaludt. Nem vette észre, hogy a harmadik szeme nyitva van, s mindjárt mondta:

Kedves kecském, jer ide,
teríts asztalt ízibe.

A kecske odament, megterítette az asztalt, s a leány elkezdett ebédelni. Háromszemű tette magát, hogy alszik. Mikor megebédelt, Kétszemű hívta a kecskét:

Kedves kecském, jer ide,
vidd az asztalt ízibe.

Mire elpakolta, Háromszemű felébredt, s tette magát, mintha nem tudott volna semmiről semmit. Hazament, és elmondott otthon az anyjának és a testvérének mindent. Elhatározták, hogy megölik a kecskét. Hazament a kisleány és megmondták neki is, hogy mit határoztak. Nagyon búsult a kisleány, hogy neki most már nem lesz senkije.

Éjjel, amint elaludt, azt álmodta, hogy odament hozzá egy öregember, s azt mondta neki: kérje el a kecskének a körmét és a szarvát, s azt ültesse el az ajtó mögé, de úgy, hogy ne lássa senki.

El is ültette a leány, hát reggelre lett belőle egy szép aranyalmafa, de arról senki nem tudott leszedni egy darabot sem, csak Kétszemű. Mikor jött a legény, kérte Háromszeműt, hogy vegyen le neki egy aranyalmát. De akármennyire nyúlt, az ágak mindig másfele hajlottak, nem tudott levenni egyet sem. A kétszemű leányt mindig benn tartották az ágy alatt, nem volt szabad előjöjjön, amíg a legény ott volt. Hát egyszer, ahogy kérte, kigurított egy aranyalmát az ágy alól. Kérdi a legény:

- Hát ez honnan gurult ki? Ki gurította ki? Jöjjön elő!

Azt mondta a két testvére:

- Egy kis mocskos, nem érdemes rá se nézni.

A legény benézett az ágy alá, s meglátta, hogy ott van Kétszemű, akit ő szeretett. Szépen kézen fogta, s mondta, hogy ő lesz a felesége, senki más. El is mentek, s a két nagyobb otthon maradt. Ha a két leány vénlány nem maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

484. mese

AZ ISMERETLEN KERESÉSE (Szavak száma: 692)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, akinek volt egy nagy rétje, ahol nagyon drága fű nőtt, de minden éjjel feltúrták azt a rétet. A király nagyon csodálkozott: „Ki lehet az, aki így feltúrja a rétet?”

Hogyan tudhatná meg? Megparancsolta legidősebb fiának, hogy őrködjön. A király legidő­sebb fia este ki is ment a rét szélére, leült, hogy őrködjön. De éjjel elálmosodott, el is aludt, és reggel, amikor felébredt, látta, hogy a rétet ismét feltúrták.

A következő éjjel a király a középső fiát küldte. Az leült a mezsgyén. Éjjel azonban jött egy fekete bika, az öklelni kezdett, ezért ez a fiú sem tudott őrködni.

Harmadik éjjel a legfiatalabb fiú ment ki a rétre, ő elbújt a sövény mögött, hogy senki se láthassa meg. Várt, egyre csak várta, hogy ki is túrja fel a rétet. Hát mit látott? Éjfél körül három szárnyas lány jött. A mezsgyén hagyták a szárnyaikat és táncra perdültek a réten. De a király fia közben titokban elvette a legfiatalabb lány szárnyait, és ismét a sövény mögé ült. Miután kitáncolták magukat, a lányok mentek feltenni a szárnyaikat, de a legfiatalabb nem találta az övét.

Amint így keresték, a királyfi előjött és a lányokhoz ment, akik szörnyen megijedtek. A leg­fiatalabb lány meglátva a fiú kezében a szárnyait, könyörögni kezdett neki, hogy adja vissza. A királyfi azonban kijelentette, hogy addig nem adja vissza, míg meg nem mondják, hogy honnan jöttek. Szegényke, nem akarta elárulni, de amikor meglátta, hogy a barátnői már útra készülnek, megmondta, hogy a holdon túl a kilencedik földön élnek, és az ördögnek szolgál­nak. No rendben!

Ekkor a királyfi visszaadta a lánynak a szárnyait, de cserébe elvette a lány kendőjét, hogy bizonyítékként megmutathassa az apjának, hogy vigyázott a rétre.

Reggel a fiú megmutatta a királynak a zálogba kapott kendőt. Az apa végtelenül boldog volt, hogy egyszer legalább megtudta, hogy kik azok, akik feltúrják a rétet. A királyfi azonban nagyon szerette volna még egyszer meglátni a lányt, ezért elhatározta, hogy elmegy a kilencedik országba. Azonban egy baj van: ki mondja meg, hogy hol van az az ország?

Nem volt mit tenni, el kellett mennie egy boszorkányhoz megkérdezni. Az minden állaton uralkodott. A boszorkány összehívta az összes állatot, de azok sem ismerték a kilencedik országot. Ekkor a boszorkány azt a tanácsot adta a királyfinak, hogy menjen el a nővéréhez, aki a halak úrnője, és talán a halak meg tudják mondani.

A fiú el is ment hozzá. Az összehívta az összes halat, de egyik sem hallott erről az országról. Ez a boszorkány is azt a tanácsot adta, hogy menjen el a harmadik nővérükhöz, aki az összes madár uralkodója, talán egyik madár tudni fogja. A királyfi el is ment ahhoz a boszorkányhoz, aki összehívta az összes madarat, de amikor megkérdezte, hogy tudják-e, hogy hol van az az ország, mindegyik hallgatott. Azonban egy pillanat múlva egy öreg vetési varjú közölte, hogy ismeri azt az országot, mert három éve járt ott.

A király legkisebb fia megörült és a boszorkánynak jó fizetséget kínált, ha megengedi a varjú­nak, hogy vigye el abba az országba. Rendben van, - a boszorkány beleegyezett. És akkor a királyfi felült a varjú hátára. A madár felemelkedett a magasba és elrepült a kilencedik országba, túl a holdon. Három évig repült, és csak akkor jutottak el arra a messzi földre.

A királyfi bement az ördög házába és ott találkozott a lánnyal, akit keresett. Az kérte, hogy hagyja el az épületet, mert itt az ördög lakik, és amikor hazajön, azonnal széttépi. A fiú azonban azt felelte, hogy ő azért jött, hogy darabokra vágja az ördögöt. Az ördög szobájában volt két kőedény: az egyikben volt az erő vize, a másikban az erőtlenségé. A királyfi kiitta az erő vizét, és a helyére a gyengeség vizét öntötte.

Hamarosan megérkezett az ördög és mondta, hogy emberszagot érez a szobában. Mindjárt odament az erő serlegéhez és kiitta a vizet belőle, és azonnal nagyon gyenge lett. A királyfi, aki eddig elrejtőzve figyelt, most előjött, kirántotta a kardját és levágta az ördög fejét.

A lány megörült, amikor megpillantotta a fiú kezében az ördög fejét. A királyfi magával vitte a lányt, felszálltak a varjú hátára, hazarepültek, ahol összeházasodtak, és még mindig boldo­gan élnek, ha meg nem haltak.

163. mese

A kis gazdaasszony (Szavak száma: 1161)

Virágos réten szálldosott az iczi-piczi négy pillangó. Virágos réten futkosott az iczi-piczi négy lány. - Mikor az utolsó pillangót is elkapta a lepkefogóháló, akkor az utolsó lányka is azt mondta:

- Éhes vagyok! Gyerünk ozsonnálni!

A három kis lány örömmel fogadta az ajánlatot. Leültek az ernyős lombú vadgesztenyefa alá; középre tették az eleséges kosárkákat és nekifogtak a - kínálgatásnak. Mindegyik azt akarta, hogy az ő kosárkájából egyenek legelőször.

Mimike úgy gondolta, hogy mivel ő a legnagyobb: az ő kosara legyen az első. Úgy ám! Csak­hogy Rózsika erre azt mondta, hogy ő meg három nappal idősebb Mimikénél, tehát: az ő kosara legyen az első. Gizike azzal ajánlgatta a kosárkáját, hogy a többi eleség között egy igazi «marczipán» is van benne! A kis Mariska meg arra hivatkozott, hogy az ő uzsonnája, a legutolsó piskótáig a czukrásztól kerűlt ki... Szóval, tudja Isten, meddig tartott volna ez a versengés, ha a gesztenyefáról közbe nem csicseregnek a türelmetlenkedő verebek:

- Soha se látunk morzsát, ha örökösen csak feleseltek egymással!

Erre aztán nagynehezen úgy állapodtak meg, hogy annak a kosarát töltik ki először a selyem­papír-abroszra, a ki a legelső pillangót fogta. Ebben a sorrendben aztán így következtek a kis lányok: Gizike, Mimike, Rózsika, Mariska.

Az ozsonna kitünően sikerűlt! A négy kosárból annyi mindenféle kerűlt ki, hogy mindenik kis lány megtalálhatta itt a legkedvesebb csemegéjét. Mariska nem is mulasztotta el megjegyezni az ozsonna végén:

- No, én most úgy jóllaktam, hogy még a habos kürtbe se kivánnék harapni, ha előmbe hoznák!

- De még én se, - mondja rá Gizike hirtelen. - Hanem abban a pillanatban hozzá is teszi: - Mi is az a habos kürt, Mariska?

- Hát te még azt se tudod, hogy mi az a habos kürt! No hát, lelkem, az a habos kürt egy nagyon, nagyon finom sütemény! - Anya rendesen azt süttet a nagy ünnepekre.

- Nálunk is azt sütöttek apa nevenapjára, - mondja Mimike.

- Nekünk meg a Vilma néni küldött a minap tizenkét darabot, - veti oda Rózsika. - Hanem én úgy találom, hogy van bizony még annál pompásabb sütemény is, teszem azt: a mazsolás, mandolás arany-galuska - vagy a mi még annál is jobb: a csillagos torta...

A lányok azon vették észre magokat, hogy másodszor is tele ozsonnálták magukat az édesnél-édesebb czukor-süteményes tere-ferével. Nem is tudom, mi mindent össze nem sütöttek, főztek ott a sok szó-beszédben. Elég az hozzá: Gizike azt mondta, hogy ő, ha addig él is: meg­tanúl sütni-főzni!

Gizike egyszer azt mondta az édes anyjának:

- Anyuskám, úgy-e már én sok mindent tudok?

- Hogyne! Aranyom! - felelte anyuska. - Te már tudsz írni is, olvasni is. Tudsz imádkozni, verseket szavalni. Kötni, horgolni is megtanúltál. A jövő évben megkezded a rajzolást, hímzést... azután meg a varrást. Mire nagy leány leszel, akkorára mindent fogsz tudni.

- Hát sütni, főzni, mikor tanúlok meg? Hiszen még én azt se tudom!...

- Jaj, édes galambom! Az még csak azután jön! Előbb az iskolai dolgokat kell elvégezni, csak azután kerűlhet a sor a konyhára.

- De nézze csak, anyuskám! Azok az iskolai feladatok mind olyan könnyűek - és én azokat mind oly hamar el tudom végezni: mit csináljak én aztán az egész nappal?

- Játszszál, édeském! Az olyan kis lányoknak, mint te vagy, még nagyon sok játék kell! Sürgéstől-forgástól lesz a gyereknek fürge lába, piros arcza...

- Ó, anyuskám! Hiszen, a maga arcza akkor piros csak igazán, mikor a konyhából jön ki. - Engedje meg, hogy néha én is bemehessek a konyhába.

Mit volt mit tenni, anyuska végre is beleegyezett, hogy valahányszor egész napi iskola-szünet lesz: Gizike délelőtt egy-két óra hosszant ott lehessen a konyhában.

No, az volt még csak egyszer a nagy munka, a mit Gizike ilyenkor csinált a főzőhely körűl. A legelső mesterkedése: három kenyérszeletnek a megpirítása volt, az apuska villásreggelijéhez. Igaz ugyan, hogy míg ezekkel elkészűlt a kezét ötször sütötte a lábatlankodó vasfazékhoz... a kötőcskéjén is pápaszemet égetett egy sziporkázó parázs; hanem azért olyan pompásan elvégezte a dolgát, hogy apuska még az ujját is megnyalta a lúdzsíros piritós után.

Másik alkalommal következett a tésztacsipdelés, tej-forralás, kávéfőzés. Később a csiga­sod­rás, zsemlye-reszelés - és a konyhai foglalatosságnak százféle más csínja-bínja. Gizike az első mutatásra eltanúlt mindent... Ötödik, hatodik alkalommal már a gyúrótábla mellé kerűlt; ott nyujtotta nagy, kerek levélre a vajas tésztát, a miből aztán az anyuska málna-ízes barát-fület, meg herőczét metélgetett.

Aztán milyen vigyázó milyen gondos volt!

A Juczi szolgáló nem bambáskodhatott el egy perczre sem, mikor Gizike volt a kis gazd’asszony... Ha valami serczegni kezdett a tűzhelyen, tüstént elkiáltotta magát:

- Kozma bácsi kopogtat az ajtón! - Juczi! kavarja meg a rántást!

A pákosz cziczára meg különös figyelme volt.

- Ide jőjjön, mellém, az a czicza! Bele ne üsse az orrát tejbe, vajba, mert akkor lesz fakanál és nemulass!

Úgy is viselte magát az a czicza mindig, mintha csak odapingálták volna a Gizike mellé. A világért se mocczant volna el az ültő helyéből.

Röpűlt az idő. Gizike a negyedik osztályból hozta haza a bizonyítványát, meg egy csillogó aranyat. Az aranyat a szorgalmáért kapta: ő volt az első diák.

Apuska, anyuska azt se tudta, hogy ölelje meg a gyémántos kis leányt, a ki abban a rózsaszínű ruhácskában, szöszke, hullámos hajával, piros arczával olyan volt, mint a hajnal tündérkéje.

- No, édes anyuskám! - szólt Gizike - most már itthon is hadd tegyem le a vizsgámat!

- Jól van szentecském! Holnap a te napod lesz. Holnap te főzöd meg az ebédet. Hanem azt előre is megmondom, hogy vendégeket is hívok ám a próba-lakomára!...

Jaj! Hogy felragyogott a Gizike szeme. Egész nap sürgött-forgott, készülődött a holnapi nap­ra. Beszerezte a szükséges mindenfélét, az ábécze legutolsó betűjéig. Még csak azt szerette volna tudni, hogy kik is lesznek azok a holnapi vendégek. - No, majd megtudja!

... Csendűl másnap a villamos csengetyű a konyhában:

Tililing!... Tililing!...
Lehet hozni az ebédet!

Hófehér kötőcskés Gizike, hipp-hopp! belép a szobába a párolgó leveses-tállal. Három bokréta mosolyog rá az asztalról... Három kis barátnője tapsol elébe az asztal mellől:

- Éljen a kis gazdasszony!
  Éljen a kis gazdasszony!

Meghökken a kis gazdasszony... Piros arczán még pirosabbra gyulladnak az égő rózsák... Remegő kezéből majd kiesik a tál, míg az asztalra akarja tenni.

- Hohó! Édeském! - mondja anyuska. - Az első tál leves egy másik asztalnak szól, ott, a mellék-szobában! Vidd csak oda!...

Gizike csodálkozva, kérdőleg tekint az édes anyjára: vajjon igazat mond-e, vagy csak tréfál! Hanem ebben a pillanatban tisztán érthető hangok verődnek át a kis szobából:

- «Mindeneknek Szemei! Te benned bízunk, jó Atyánk!...»

Félrehúzzák a függönyt... Hát a kerek asztalkánál hat kis gyerek imádkozza szépen, összetett kézzel az asztali áldást!... Apátlan, anyátlan, kicsike hat árva!

No, de már ekkor csakugyan anyuskának kellett átvennie a tálat...

A Gizike boldog szivecskéje nem birta tovább az édes örömet. - Könnyezve, mosolyogva omlott a karos székébe; onnan nézte, mint hordják fel, mint költik el két kacsója sültét-főztét. Akkor oda mentek hozzá a kis vendégek, hálás öleléssel, köszönő csókkal mondogatták neki:

- Jó Gizike! Édes gazdasszonyka!
  Áldjon meg az Isten!