651. mese...

 

Afrikai mesék következnek.

Fordította: Dabi István

MI TÖRTÉNIK A VÉN HOLDDAL? (Szavak száma: 723)
(Tunézia)

Ahmed világot akart látni. Az ügyességére és a ravaszságára számítva úgy képzelte, hogy elég erős ahhoz, hogy az út során megbirkózzon minden nehézséggel, és szerezzen magának élelmet. Boldog volt és tanulni kívánt. Karcsú fiatalember volt, tele ambícióval. A magas fűvel benőtt sztyeppén vándorolt, fején a nagybátyjától kapott „chéchiá”-val. Az arcán mosoly játszott, két szeme csillogott, amint az országot járta.

De egyszerre csak eltéved, és amint erre-arra bolyongott, megszomjazott. Nagyon meleg volt, de sajnos a kulacs, amit magával hozott, üres volt. Semmi más nem volt hátra, valahol vizet kellett találnia. Ahmed nyugtalankodni kezdett. A naptól kiszáradt nyomokat követve helyet keresett, ahol a fullasztó hőségben megpihenhet. De az út mentén csak pár tövises cserjét talált, amik csak nagyon kevés árnyat adnak. A sirokkó élesen fütyült, a szegényes zöld eltűnt. Még a folyók is kiszáradtak. A fiatalember szörnyen kimerült, és egyre jobban kínozta a szomorúság. Hogyan olthatja a szomját és töltheti meg vízzel a kiürült kulacsát?

Egy pillanatra leült egy nagy kőre gondolkodni. A Nap erősen égette. Mi lesz vele? Tudatá­ban volt az erejének és nagyon is bízott vezérlő csillagában.... Semmi sem látszott a lát­hatá­ron. Végül felállt, mert sokáig egy helyben maradni azt a kockázatot rejtette magában, hogy elalszik, erre pedig semmi szüksége sem volt. Folytatta fárasztó útját. Váratlanul az ösvény kanyarjában megpillantott a kis dombon egy csoport ugrándozó kecskét. Elgondolkodott ezeken az ilyen erős és ilyen vidám állatokon. Ezt gondolta:

- Oh, miért nem lehetek kecske? Akkor kevéssel beérném. A kecskéknek különös gyomruk van, mindent képes megemészteni. Akár kavicsot is ehetnek, még annak is örülnek.

Majd folytatva a gondolatait: - Ha vannak itt kecskék, ember sem lehet messze - mormogta. - Gyerünk közelebb az állatokhoz, és biztosan rábukkanok egy pásztorra. Talán kapok inni, és ki tudja, valamit enni is?

Közelebb ment a kecskékhez, amik az egyik szikláról a másikra ugráltak, és megállapította, hogy nem tévedett. Egy nagy szikla mögül előlépett egy bizalmatlan kinézetű, nyugtalan ember. Idősebb, őszülő szakállú férfi volt. Napégette bőre ráncos volt, mint egy aszalt füge. A fiatalember nagy tisztelettel köszöntötte:

- Jó napot, barátom! Béke legyen veled!

- Üdvözöllek - felelte a pásztor.

Ahmed közelebb ment az öreghez. Az meglepetten nézte:

- Miért nem folytatod az utadat?

- Fáradt vagyok és szeretnék elbeszélgetni veled.

Az öregember bizalmatlansága fokozódott. Ki lehet ez a legény, aki, Allah tudja honnan került ide? Mit akarhat őtőle? Nem egy tolvajjal áll szemben?

Megragadta hosszú pásztorbotját, és megkérdezte a jövevényt:

- Te nem vagy véletlenül táleb? (Azaz: nem a tanítványok közé tartozol?) - Majd folytatta: - Megbízhatom tebenned?

Ahmed habozás nélkül válaszolt:

- De igen, táleb vagyok.

Hencegett. A szomjúság annyira kínozta, hogy bármi mást is mondott volna. Azonban semmi sem jött az ajkára, hogy bebizonyítsa a tudását. A félelem a bukástól akadályozta a beszédben.

A pásztor ravasz róka volt. Úgy döntött, hogy próbára teszi az ifjú kalandort.

- Mindjárt felteszek egy kérdést, hogy megtudjam, hogy igazat szólsz-e. De vigyázz magadra! Ha hazudtál, ezzel a bottal foglak agyonverni.

Ahmed majd meghalt a félelemtől. A torka összeszorult, és a mellében őrülten zakatolt a szíve. De igyekezett nem kimutatni a félelmét, és ugyanakkor bizonyos arroganciával felelt:

- És ha tudok felelni a kérdésedre, mit teszel?

- Megtöltöm a kulacsodat tejjel és neked adom az egyik kecskémet.

- Rendben. Hallgatlak.

A pásztor feltette a kérdést:

- Hogyan lehetséges az, hogy a kezdetben egy lefogyott kecskéhez hasonlatosan sovány Hold hízni kezd és olyan kövér és kerek lesz, mint egy malomkő, majd végül eltűnik, míg egy új Hold meg nem jelenik? Meg tudod mondani nekem, hogy mi történik a vén Holddal?

Ahmed semmi biztosat sem tudott. Sohasem járt iskolába és senki sem tanította meg a bolygók meg a holdjaik mozgásának a törvényére. Éles esze volt, de hogy erre a meglepő kérdésre válaszoljon, teljesen zavarba jött. Mit tegyen?

- Tehát? - sürgette a türelmetlen pásztor és kezdte a botjával fenyegetni:

- Várj egy pillanatot! - kérte a fiatalember.

- Tudod, vagy nem?

Ebben a pillanatban valamilyen sugallat villámként hasította át az agyát, és felkiáltott:

- Szegény pásztor, nem tudod, hogy a vén Holdat egy mozsárban csillagokká törik össze?

A válasz annyira kielégítő és olyan szép volt, hogy az öregember boldogságtól sugárzóan felállt. Elragadtatva Ahmed tudásától, karját az ég felé emelve kiáltotta:

- Jól beszéltél. Gratulálok.

Ígéretéhez híven a fiatalembernek ajándékozott egy kecskét, majd megtöltötte tejjel a kulacsát.

Ahmed köszönetet mondott a pásztornak nemes lelkűségéért, és folytatta kalandos útját.

 

 

488. mese

AZ ÁLLATOK FOLYÓT ÁSNAK  (Szavak száma: 649)

Amikor az Isten már megteremtette a fákat, az erdőket, a bokrokat, az állatokat, a madarakat, és a halakat a tengerben, még nem volt a Daugava folyó. Minden állat és madár szabadon élt, egyiknek sem volt semmi dolga, ezért unalmukban veszekedni kezdtek, és már-már meggyű­löl­ték egymást.
Hogy ennek az állapotnak véget vessen, az Isten úgy döntött, hogy munkát ad az állatoknak és a madaraknak. Egybehívta az állatokat, a madarakat és a halakat, akik hallva az Úr szavát, mindjárt teljesítették is a parancsot. Mihelyt mindenki együtt volt, az Isten megparancsolta nekik, hogy ássák ki a Daugava folyót.
A munka mindjárt kezdetét is vette, az állatok, a madarak és a halak dolgozni kezdtek. A nyúl meg a róka - mert ügyes, fürge lábuk volt - kijelölte a folyó útját, a nyúl elöl ugrált, és a róka mögötte vonalat húzott a lompos farkával, kijelölve a folyó határait.
A vakondok, mivel ő a földet túrta, azonnal kiásta az első árkot, és a borz azt kiszélesítette. Az erős medve pedig marékszámra vitte el, és rakta halomba a földet, ezért vannak a Daugava partján dombok. Más állatok, a madarak és a halak is ugyanígy dolgoztak, amilyen gyorsan csak tudtak, és így nem volt idejük vitatkozni, veszekedni. A munka gyorsan ment, és a folyó medrét hamar ki is ásták.
Ekkor jött az Isten, hogy megnézze az elvégzett munkát, és látta, hogy minden parancsát teljesítették, és nagyon jól dolgoztak. Először a vakondokot és a medvét látta meg, akiknek még nem volt idejük megmosakodni a munka után. Az Isten megdicsérte őket a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy abban a ruhában maradjanak, amiben dolgoztak. A farkasnak, aki nagyon igyekezett a pofájával és a lábaival, azokat örökre feketének hagyta. A libát és a kacsát is megdicsérte az Isten a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy állandóan úszkál­janak és fürödjenek a folyóban. A többi madárnak, amelyek szintén ott dolgoztak, de nem olyan szorgalmasan, az Isten azt parancsolta, hogy a folyóból csak ihassanak.
Az Isten meglátott néhány madarat, amint a fák ágain ugráltak és fütyörésztek. Megkérdezte őket, hogy miért nem dolgoztak, mint a többiek?
A madár elég gyorsan felelt, a szép, sárgás ruhájára mutatva, hogy vajon ilyen szép ruhában végezhet-e valaki piszkos munkát? Magának az Istennek sem tetszene, ha sárga ruháját be­sározná. Ő is akart dolgozni és annyira igyekezni, mint a többiek, de mihelyt csak bemászott a sárba, összekente sárga nadrágját, és hogy ne mocskolja be egész ruháját, tovább egyáltalán nem dolgozott.
Ezt hallva az Isten így felelt: „Úgy látszik, a te szép ruhád inkább a kedvedre van, mint a javadat szolgálná. Akkor tartsd meg magadnak a kabátkádat és a sárral összekent nadrágodat! De nem ihatsz a föld tiszta vizéből, sem folyóból, sem forrásból, sem tóból; te csak a harmatot ihatod, a falevelekről, és a köveken összegyűlt vizet, így olthatod csak a szomjadat, hogy kiszáradt lelkedet felfrissítsd.”
Ezért szenved még most is ez a madár sokszor a szomjúságtól. Amikor más madarak a közelébe kerülnek, hallják, hogy állandóan sírva panaszkodik, hogy ilyen kényes volt.
Ezután az Isten megpillantott egy lepényhalat, amint ott dobálta magát a homokon, és megsajnálva így szólt: „Ej, te szegény halacska, mit vergődsz itt a homokban?”
A halnak azonban nem tetszettek ezek a szavak, ezért így szólt: „Ej te, szegény, mit kóborolsz itt a homokban?”
„A te szád ferdüljön el, mert te így csúfolsz engem!” mondta az Isten.
Ezért még ma is ferde a lepényhal szája. Az Isten ekkor körbejártatva a tekintetét, megkér­dezte: „És hol van az a rák, hogy sehol sem lehet látni?”
A rák, miután előmászott a sárból, durván így felelt: „Talán a tarkódon van a szemed, hogy nem látsz engem?”
Isten ezért a válaszért megbüntette a rákot, hogy állandóan csak hátrafelé nézzen.
Ezután az Isten arany kancsójával a kiásott mederbe vizet öntött, és megmutatta, hogy merre folyjon és hol egyesüljön a tengerrel.
A széles folyam sok helyen zúgva habzott, sok helyen lassan suttogott, ezért az Isten bölcsen Daugavának nevezte el.

23. mese

Galamb, hangya (Szavak száma: 171)

Egy galamb a csörgő patakban formáját
Nézte, s mosogatta fejét, orrát s száját.
A mikor egy hangya esék e folyóba,
Veszedelme nagy volt szegénynek valóba.
Kicsiny vala a víz, de a kis hangyának
Tengernek tetszék ez, legalább Dunának.
E szép galamb látván szegény mint haldoklik,
S a sok ivás miatt mely szörnyen fuldoklik,
Bevete a vízbe egy kis szalmaszálat,
Melyre mintegy hegyre felmász a kis állat,
Bátran nézi onnan a nagy veszedelmet,
Melyben sülyedezvén nyert kész segedelmet.
Olyan volt e fűszál neki mint egy bárka,
Így nem metszheté el életét a Párka...
A galamb egy fára ült fel tollászkodni
S kedves párja után kezdett fohászkodni.
Egy vadász oda csúsz gyilkos fegyverével
Mezítelen lábbal, s már a jobb kezével
Felhúzta a sárkányt, mikor észrevette
Szándékát a hangya, s lábát majd megette.
Míg a marás helyét a vadász vakarja,
Meglátja a galamb, hogy húsát akarja,
Csattogó szárnyakkal messze száll előle,
A kiváncsi vadász szája csattant tőle...
A legkisebbel is szép dolog jót tenni,
A jótétet sokszor elő lehet venni.

8. mese

Nyárfalevél (Szavak száma: 889)

Volt egyszer, hol nem volt, egy szegény napszámos. Egy fia volt meg egy lánya, János és Krisztinka.

Alighogy a gyerekek felcseperedtek, meghalt az apjuk. Krisztinka zsenge lány volt még, jó emberek vették magukhoz, János pedig szolgának szegődött el egy gazdag grófhoz.

Mielőtt kedves húgától elbúcsúzott, megfestette a szép lány arcképét egy jó barátjával, hogy ha másként nem, a képen láthassa húga arcát a messze idegenben, mert nagyon szerette.

A gróf nagyon megkedvelte a derék, szorgalmas legényt. Észrevette, hogy néha egy arcképet vesz elő, hosszan nézi, aztán megcsókolja. Megkérdezte tőle:

-       Talán a jegyesed?

-       A húgom – felelte János.

Megnézte a gróf a képet, elámult a szépségén. Nem látott még soha hozzá fogható gyönyörű teremtést.

-       Ha az életben is ilyen szép a húgod – mondta a gróf – olyan jó is, mint amilyen szép, feleségül kérem!

-       Életben még százszorta szebb – felelte János.

Befogatott akkor a gróf aranyos hintajába, s elküldte a dajkáját Krisztinkáért.

Útnak indult a dajka, megkeresse Krisztinkát, és azt mondta neki:

-       Édes bátyád küldött hozzád, látni kíván, jöjj el hozzá uram kastélyába!

Vágyódott Krisztinka édes bátyja után, nem sokat gondolkozott, felült a hintóra az öreg dajka mellé. Csak egy kis kutyát vitt magával, egyetlen jószágát. Vízből mentette ki egyszer, még gyermekkorában. Amikor kihúzta a folyóból, a szegény kis állat úgy reszketett, mint a nyárfalevél, s Krisztinka nyomban elnevezte Nyárfalevélnek. Hűséges állat volt, minenüvé követte Krisztinkát, s a lány se vált volna meg tőle semmi kincsért.

Boldogan indult útnak Krisztinka, de a dajka gonosz tervet forralt.

Tiszta vizű, csendes folyó hídján vezetett át az útjuk. A híd közepén így szólt a dajka Krisztinkához:

-       Nézd csak, milyen szép aranyhalacskák úszkálnak a folyóban!

Krisztinka kihajolt a hintóból, a gonosz öregasszony pedig csak ezt várta: kilökte a lányt, egyenest a folyóba! A kocsis nem vett észre semmit, továbbhajtott. Egy helyen aztán, ahol megitatta a lovakat, a dajka titokban húgát csempészte a hintóba, egy pártában maradt, csúf leányt, aki egy bokorba rejtőzve várta.

Megérkeztek a kastélyba, a dajka a gróf elé vezette a rút leányt. Sűrű fátyol födte a lány arcát, s a vén dajka azt mondta a grófnak:

-       Fogadalmat tett ez a szépséges hajadon, hogy fél esztendeig nem veti le a fátylát.

Kíváncsi volt az arcára a gróf, szerette volna látni. De bízott a hűséges Jánosban, aki azt mondta neki, hogy húga életben százszorta szebb, mint a képen. Megülte hát a dajka húgával a lakodalmat.

Amikor aztán egybekeltek, az ifjú asszony már nem húzódozott, eldobta a fátylát. Megijedt a gróf, mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka. Azt hitte, becsapta hűséges szolgája, haragjában megkötöztette, és börtönbe záratta, hiába esküdözött János, hogy ez a lány nem az ő Krisztinkája. Az arcképet pedig a gróf felakasztotta a füstnyílásba.

Egy éjjel a gróf ajtónállója különös dolgot látott. Csodálatos szép tündérleány közeledett a kastély kapujához. Zöld fátyol volt a ruhája, fején vizinefelejcsből font koszorú. Megállt a tündérlány a kastély kapujában, s halkan elkiáltotta magát:

-       Nyárfalevél. Nyárfalevél!

Ott hált a kiskutya a küszöbön, mert a vén dajka meg a húga nem tűrte meg a kastélyban. Odaszökkent a szépséges tündérlány mellé, és azt felelte emberi hangon:

-       Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok, Krisztinkám!

-       Hol az én édes bátyám? – kérdezet a tündérlány.

-       Vasban-láncban, börtön mélyén!

-       Hol a képem?

-       Füstön függ.

-       Hol a dajka húga?

-       Nyugszik a gróf nyoszolyáján.

-       Istenem, teremtőm! – sóhajtott a tündérlány.

-       Eljöhetek még kétszer, de ha nem lesz, aki megváltson, nem lehetek földi leány többé!

Mondta, s azzal eltűnt, mint a pára.

A gróf ajtónállója azt hitte, csak álmodott, s nem szólt róla az urának.

A következő éjszaka újra megjelent a szép tündérlány, s hajszálra úgy történt minden, mint előző éjjel. Azt mondta végül a hajadon:

-       Most már csak egyszer, örökre ott kell maradnom a vizitündérek birodalmában.

Aztán eltűnt megint, mintha ott se lett volna.

Az ajtónálló most már tudta, hogy nem álmodott. Tisztán hallotta tündér szavait. Jelentette urának, mi történt az éjszaka.

A következő éjjel a gróf elrejtőzött a kastély kapuja mögött, s várta a szép tündérlányt. Nem kellett sokáig várnia, pontban éjfélkor megjelent, és szólította a kutyát:

-       Nyárfalevél, Nyárfalevél!

Odaszökkent hozzá a kiskutya, csóválta a farkát örömében.

-       Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok Krisztinkám!

-       Hol van az én édes bátyám?

-       Vasban-láncban, börtön mélyén!

-       Hol a képem?

-       Füstön függ.

-       Hol a dajka húga?

-       Nyugszik a gróf nyoszolyáján!

-       Jaj, nekem! – sóhajtotta a szép tündérlány. – Ha most sem vált meg földi ember, nem jöhetek vissza soha többé!

Előlépett akkor a gróf, s mielőtt a tündérlány eltűnhetett volna, karjába zárta. Abban a szempillantásban lefoszlott a hajadonról a tündérfátyol, eltűnt fejéről a vizinefelejcskoszorú, földi ruhában áll a gróf előtt, s amikor az rátekintett, nyomban ráismert az arckép élő mására

Elbeszélte neki rendre Krisztinka, mit művelt vele a gonosz dajka, hogyan taszította be a hídról a folyóba. Csakhogy nem fúlt vízbe, mert a vizitündérek karjukra vették, s befogadták víz alatti birodalmukba. Azt kívánták, legyen tündértársuk, de megengedték neki, hogy három éjjel elmehessen a gróf kastélyához. Hogyha földi ember karjába zárja, újra földi lány lehet belőle, de ha nem, örökre vissza kell térnie a tündérek birodalmába.

Elámult a gróf, most már mindent értett. Kastélyába vezette Krisztinkát, bátyját pedig nyomban kiszabadíttatta a börtönből, s magas rangra emelte. A gonosz dajkát meg a csúf húgát záratta a helyébe. Aztán lakodalmat ült Krisztinkával, s boldogan éltek, míg meg nem halak.