A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 16., vasárnap

906. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MESÉK A PRÉRIFARKASRÓL

A PRÉRIFARKAS ÉS A FEKETERIGÓK


A feketerigók egyszer nagy táncba kezdtek. Egy dombon sorakoztak föl szép rendben: elöl az öregek, mögöttük a fiatalok, aztán nagy csivitelés, füttyszó közepette ugrándoztak le a domb tövébe, s ott így énekeltek:

Madarak vagyunk, táncolunk,
hegynek föl, völgynek le szálldosunk.
Füttyös madarak vagyunk.

Aztán kiterjesztették szárnyukat, fölröppentek, széles köröket írtak le a domb körül, a domb fölött, villámgyorsan csaptak le a domb tövében csillogó tótükörre, ismét fölröppentek, s kezdték elölről a rigótáncot.

Éppen arra járt a prérifarkas, s meglátta a madarak táncát.

- Ó, de szépen járjátok! Ó, de kedvesek, de szépek vagytok! Ó, ha csak egyszer is veletek száll­hatnék!

Jót nevettek a madarak, de a vezérrigó így szólt:

- Miért is ne tarthatnál velünk?

- Lefelé ugrálni a domboldalról meg énekelni már tudok mondta a prérifarkas -, de ha ti közben fölröppentek a levegőbe, én továbbra is itt csücsülhetek a domb tövében, a farkammal csapkodhatom a földet, és legföljebb még egyet énekelhetek, míg ti szárnyaitokkal hasítjátok a levegőt.

- Talán mégis ki tudunk okoskodni valamit, hogy te is velünk szállhass - mondta a vezérrigó.

- Igazán? - rikkantott boldogan a prérifarkas. - Kérlek szépen, kérlek, kedves rigó, intézd úgy, hogy én is veletek szállhassak! Gondold csak meg: a földkerekén én lennék a legelső préri­farkas, aki repülni tud!

- Azt hiszem, meg tudjuk szerezni neked ezt az örömet - mondta a vezérrigó. - Ide hall­gas­satok, madarak! Sok tolla van mindannyiotoknak, több is, mint kellene! Mindegyikőtök adjon egy-egy tollat a farkasnak, hadd tanuljon meg röpülni!

A rigók nyomban kitéptek egy-egy tollat a szárnyukból, ám véletlenül úgy esett, hogy vala­mennyi madár a bal szárnyából tépett tollat.

- Nem bánod, ha a bőrödbe tűzködjük a tollakat? - kérdezte a vezérrigó.

- Dehogy bánom, dehogy bánom - mondta a prérifarkas -, tűzködjétek csak!

A madarak körbefogták a prérifarkast, s a bőre alá tűzdelték a tollakat. Kínlódott a prérifarkas kegyetlenül, de meg se nyikkant, tűrte a fájdalmat, s egyre csak az járt a fejében, hogy hama­rosan együtt szállhat a madarakkal. Kis idő múlva mégis megkérdezte:

- Készen vagytok már?

- Igen, azt hiszem, elég tollad van már - mondta a vezérrigó. - Tarts hát velünk, próbálj velünk repülni!

A madarak ismét összegyülekeztek a dombtetőn, fölsorakoztak, belekezdtek a rigónótába, s szökdécseltek le a domboldalon, a domb tövéből meg fölröppentek a levegőbe.

A prérifarkasnak ugyan inába szállt a bátorsága, a taktusból is kiesett, ügyetlen szárnycsapá­sokkal nagy bátran mégis fölröppent. De mert a rigóktól csupa olyan tollat kapott, amit azok a bal szárnyukból téptek ki, szegény prérifarkas nagyon sután röpült, s hamarosan a földön találta magát, úgy zuhant le, hogy ijedtében, fájdalmában még a lélegzete is elakadt.

- Álljatok meg! Álljatok meg! Földre estem! - kiáltozott a prérifarkas a madarak után.

A madarak leszálltak, körbefogták a pórul jártat, s így beszéltek:

- Mikor röpülni tanul a rigófióka, éppen olyan ügyetlen, mint te vagy. Mert tudod, a szárny nem minden, a röpülést tanulni kell! Meg alighanem ritka a tollazatod.

- Tűzködjünk még tollakat a bőrébe! - mondta a vezérrigó. - De ügyeljetek, hogy most a jobb szárnyatokból adjatok neki! És faroktollakra is szüksége van, hogy kormányozni tudja a röptét.

Újabb tollakat szúrtak a prérifarkas bőre alá, az ügyesebb rigók meg a farktollakat szúrták be oda, ahova kellett. A boldogtalan prérifarkas most még keservesebb kínokat állt ki, de most sem panaszkodott, vigaszul ezt mondogatta magának: „Hej, milyen pompás prérifarkas vagyok én! Nem akad párom a földkerekén! Ugyan ki hallott már olyan prérifarkasról, aki röpülni tud?”

Ahogy betűzték az utolsó tollat is, a rigók meg a prérifarkas ismét a dombtetőre mentek. Csivitelve szökdécseltek le a domb tövébe, s onnan fölröppentek: középen szállt a prérifarkas. Egyre magasabban köröztek a domb fölött, de a prérifarkasnak már semmi sem volt elég, még magasabbra, egyre magasabbra akart szállni. Az utolsó kör után valamennyien lecsaptak a tó tükrére, aztán a tóparti sziklára telepedtek.

- No látjátok, éppen olyan jól tudok röpülni, mint ti - mondta a prérifarkas, és faroktollaival farkas módján csapkodott.

- Valóban, egész jól ment - mondták a rigók. - Nem volna kedved még egyszer fölszállni?

- Ahányszor csak akarjátok! - mondta a prérifarkas. - Örömömben eláll a lélegzetem, ha csak rágondolok, hogy szállni tudok! Milyen pompás farkas vagyok én!

A rigók összesúgtak:

- Ez egy kevély bolond! Most majd olyan messzire, olyan magasra röpülünk, hogy kifullad, aztán olyasmi esik meg vele, hogy mindörökre megemlegeti!

Ismét elkezdték a rigótáncot, ezúttal az öntelt farkas vezette a madársereget. Egyre messzebb, egyre magasabban szálltak. A prérifarkas már nem bírta szusszal, elmaradt a rigók mögött, majd hamarosan segítségért kiáltozott.

- Megyünk már! - kiáltották a rigók.

- A tollainál fogva tartsátok fenn! - parancsolta a vezérrigó, a fiatal rigók meg úgy tettek, mintha valóban segíteni akarnának a prérifarkason. De nem segítettek, valahány rigó hozzáért, mind kirántotta egy-egy tollát. A rettegő farkas észre sem vette, hogy egyre fogynak a tollai.

Végül alig-alig maradt néhány szál toll az irhájában, s a prérifarkas zuhant, zuhant, és egyszer csak puff! - elterült a sziklán. Az a néhány szál megmaradt tolla mentette meg attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék.


Jó ideig eszméletlenül hevert a sziklán. Mikor magához tért, megrázta a fejét, és behúzott farokkal sietett haza. Zuhantában olyan halálfélelmet állt ki, hogy a hátába sorba tűzködött sötét tollacskák, mintha tűz pörkölte volna meg, összepöndörödtek, és valahány prérifarkas a világra jön, mind a hátán viseli az öntelt prérifarkassal esett nagy kaland emlékét: a sötét csíkot.

2022. augusztus 1., hétfő

654. mese...

 

Afrikai mesék következnek.
Fordította: Dabi István


A VADÁSZ MEG A PÁRDUC (Szavak száma: 455)
(Togo)

Egy napon Agbémadokponou, a vadász éppen ment hazafelé a vadászatról, mert már el­fogyott a puskapora és a tölténye. Egy nagy fa alatt meglátott egy párducot, ami a gazdag lakoma után nyugodtan pihent.


Agbémadokponou futásnak eredt, mert más megoldást nem látott. A párduc észrevette őt, és szólt, hogy félelem nélkül álljon meg, és menjen oda hozzá. A vadász nem fordult vissza; egész testében reszketett, de végül valahogyan erőt vett magán, és odament az állathoz, ami megkérdezte:

- Miért szaladsz el, derék ember, amikor megpillantasz engem?

- Azért szaladok el, mert félek tőled. Félek, hogy valami rosszat teszel velem.

- Miért félsz tőlem?

- Azért, mert te vadállat vagy, és az állatok vadsága kiszámíthatatlan. Te félelmetes vagy, engem halál fenyeget.

- Ez igaz, de ha én félelmetes is vagyok, ez csak látszat, és nem tőlem és a hozzám hason­lók­tól kell félned.

- Hanem kitől?

- Derék vadász, saját magadtól kell félned.

- Talán saját magammal teszek valami rosszat? Rejtélyes dolog, amit beszélsz.

- Rejtélyes, bizony, de már így van az.

- Légy szíves, magyarázd meg!

- Én vad vagyok, ez igaz, beismerem, de az ember, a te testvéred az, akitől a leginkább félned kell.

- Miért?

- Az ember, a te fivéred a világ legkegyetlenebb állata. Valószínűleg nem ismered a kegyet­lenségét, mert közel áll hozzád: az ember, a testvéred, mindig ott van melletted, veled, minden nap. Mosolyog, nevet, kedves, de ez csak egy, a felszínén nyugodtnak tűnő óceán, ami a mélyben tombol, háborog.

- Még mindig nem hiszem, mert az ember, a testvérem mindig rokonszenvet tanúsított irántam, és segített; kérlek, magyarázd meg világosabban!

- Az ember, a testvéred, minden szerencsétlenségednek az okozója. Olyan akarsz lenni, mint ő? Minden eszközt felhasznál, hogy lezárja előtted az utat; az ember, a testvéred, akivel meg­osztod a legjobb falatot, megmérgez téged, elcsábítja a feleséged, megöl téged, nyomorékká tesz, irigykedik, jogtalanul bebörtönöz.

- Párduc Nagyasszony, úgy gondolom, hogy te csak a rosszat látod ebben a teremtményben. Az embert, a testvéremet, mint minden élőlényt, az Isten teremtette, jó és rossz tulajdon­ságaival. Ne felejtsd el, hogy az embernek, az én testvéremnek, minden hibája ellenére, amiket az imént felsoroltál, vannak tagadhatatlan erényei: ő jó, rokonszenves, kegyes, szoli­dáris és szolgálatkész.

- Mindazok a tulajdonságok, amikkel felruházod az embert, a testvéredet, csak formaságok. A kézzelfogható tények számítanak. Ha az embernek, a te testvérednek vannak is jó tulaj­donságai, ezerszer több a hibája. Az ember, a te testvéred képmutató, sunyi, arrogáns, gőgös; mindent egyedül magának akar; ő az, akitől félned kell, nem éntőlem.


A beszélgetőtársak elváltak egymástól, az ember meggyőződve arról, hogy a Párduc hely­telenül ítélkezett az emberekről. De íme, az útról letérve, az erdő legmélyén összetalálkozott egy irigy és aljas vetélytárssal, aki egy puskagolyóval leterítette, mint valami nyulat. Így igazolta a párduc szavait.

 

 

 

2022. április 11., hétfő

564. mese...

 

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 


KIRÁLY KIS MIKLÓS (Szavak száma: 1457)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.

Azt mondja a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a napot.

Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.

A király nem adta, elvitte a holdat.

Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.

Azt mondja neki a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a csillagokat.

Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak...

Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:

- Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele király­ságát meg a legkisebbik lányát.

Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.

- Na, fiam - azt mondja -, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem.

- Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.

Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén meg­kötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék.

Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:

- Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?

Azt mondja a ló neki:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány:

- Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

Azt mondja rá Király kis Miklós:

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Kardra mentek.

Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet. Azt mondja neki a hétfejű sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat!

- Na - mondja Király kis Miklós -, hol vannak?

- Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább.

Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához,

Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá.

Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova. Az is azt mondja megint:

- Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál?

Az a ló is azt mondja:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi tőle a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat.

- Hol van? - kérdi a legény.

- Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan.

Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt.

A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz.

Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt.

Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja:

- Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg!

Azt mondja a ló:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Akkor leszállott.

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot.

Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány:

- Ott van a nyeregpokróc alatt!

Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszon­negyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.

- Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.

Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről:

- Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag?

- Hát kié?

- Az enyém!

Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele.

Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját.

Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle:

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!

Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!

Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok!

- Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!

Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni. Azt mondja Király kis Miklós:

- Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit.

Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg.

Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek:

- Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával?

- Dehogynem - mondja Messzinéző -, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején.

- Na, lépjél csak érte - mondja Messzilépőnek Király kis Miklós.

Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.

Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza.

Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.