477. mese

ÁRVA LÁNY ÉS ÉDES LÁNY (Szavak száma: 929)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy árva lány, akinek egy rossz gazdaasszonynál kellett szolgálni. Szegényke, akárhogyan is akarta, csak nem tudott a gazdasszony kedvében járni. Egyszer megparancsolta neki, hogy a kút szélén fonjon egy fonalat. Amint ott font, akarat­lanul meglökte a rokkát és az beleesett a kútba. Nem volt mit tenni, el kellett mennie a gazd­asszonyhoz, hogy elpanaszolja neki, hogy véletlenül mi történt. A gazdasszony azonban mind­járt félbeszakította:

„Mindent összevissza beszélsz, szándékosan tetted. Azonnal ugorj le a kútba a fonálért, egyébként verést kapsz.”

Az árva lány sírva a kúthoz ment, és lesz, ami lesz, életben marad, vagy nem, beleugrott. De csoda történt! A kúton át egy zöld mezőre ugrott. Azon a réten egy kanász legeltette a disznait.

„Jó fiú, nem láttad a rokkámat?”

„Láttam, de egy öregember elvitte. Menj csak arra, talán találkozol vele!”

Az árva lány elindult. Egy idő múlva megpillantott egy tehéncsordát.

„Kedves csordás, nem láttál erre egy férfit egy rokkával?”

„Láttam ám, az előbb ment el mellettem. Menj gyorsan, még utoléred!”

Az árva lány szaladni kezdett és egy kis háznál utol is érte a férfit. Ekkor megkérte:

„Kedves bácsi, nincs nálad a rokkám?”

„De, lányom, azonban ingyen nem adom oda. Fűtsd be a fürdőmet: van kint pár döglött állat csontja - az jó tüzelő, találsz marhatrágyát - az jó lesz víznek, az árokban van tövises bokor - abból jó fürdőseprő lesz.”

Az árva lány azonban elgondolkodott:

„Azt már csak nem! Ki látott még állati csontokkal fűteni, marhatrágyát vinni víz helyett, és ki használ tövises gallyakat fürdőseprőnek? Elszaladok az erdőbe rőzséért, a forráshoz vízért, és a nyírfához seprűért.”

Ahogyan kigondolta, úgy is tett. Este az öreg megfürdött, és köszönetet is mondott. A lány ismét említést tett a rokkáról, de az öreg így felelt:

„Ej, szorgalmas lány vagy, itt a rokkád, de ma este még ne menj haza, majd hazamész holnap reggel!”

Rendben van. A lány ott is maradt. Másnap reggel az öreg bevezette a lányt egy szobába, ahol két láda volt, egy nagyobb és egy kisebb.

„Melyik ládát akarod?” kérdezte az öregember.

„A kisebbet!” felelte az árva lány.

„Rendben! Fogd a kisebbet, én kikísérlek a kapuig.”

A kapunál a férfi ezt mondta: „Gyere utánam!”

A lány követte. Hamarosan egy csorda mellett kellett elmennie. A kutya hangosan ugatni kezdett: „Vau, vau, vau!”

A lány nem törődött vele. Hamarosan egy konda mellett kellett elmenni. Ott is volt egy kutya, az is ugatni kezdett: „Vau, vau, vau!”

A lány nem törődött vele. Hamarosan egy nagy kapuhoz értek. Az öregember kinyitotta azt a kaput, és bevezette a lányt a gazdasszony udvarába. A ládát a lány aznap nem nyitotta ki, ott hagyta a fészerben. Másnap reggel nyitotta csak ki, és mindenki nagyon elcsodálkozott: a láda tele volt csillogó arannyal. Ezt látva a gazdasszony ráparancsolt a lányra, hogy mesélje el, honnan szerezte az aranyat.

„Így meg úgy, - mesélte - a kútba ugrottam a rokkáért - kijutottam egy zöld rétre, amint ott mentem, eljutottam egy kis házba, ahol egy öregember lakott, őnála volt a rokkám. De nem adta mindjárt vissza, előbb be kellett gyújtanom a fürdőjében. Nos, miután az öreg meg­fürdött, visszaadta nekem a rokkát, és nekem ajándékozta még ezt a ládát.”

„No, hát akkor legyen!” mondta a nő, és azonnal a kúthoz küldte a lányát fonni, hogy le ne maradjon az árva mögött.

A gazdasszony lánya font, font, de semmi sem történt. Ezért a lány maga belelökte a rokkát a kútba. Az anyja mindjárt kiáltotta is:

„Ugorj utána mindjárt! Ugorj utána!”

Le is ugrott és mindjárt kijutott a zöld mezőre, ahol disznók legeltek.

„Nem láttad a rokkámat?”

„De láttam, elvitte egy öregember, menj utána!”

A lány ment tovább, és meglátott egy marhacsordát.

„Nem láttátok a rokkámat?”

„De láttam, elvitte egy öregember, menj utána!”

A lány követte és utolérte egy kis háznál. „Nincs nálad a rokkám?” kérdezte.

„De, itt van nálam, de ingyen nem adom vissza. Fűtsd be a fürdőmet: van kint pár döglött állat csontja - az jó tüzelő, találsz marhatrágyát - az jó lesz víznek, az árokban van tövises bokor - abból jó fürdőseprő lesz.”

A lány azonnal összeszedte a csontokat, beszórta a fürdőkályhába és ezután már nem törődik vele, hogy mi lesz tovább. Fogja a trágyát, az éppen csak nedves, és a tövises gallyak is csak úgy néznek ki, mint valamilyen fürdőseprű. Az öreg bement a fürdőbe, de ott mit talált. Nincs pára, éppen csak meg nem fagyott. A trágyától csak még mocskosabb lett. A tövises gallyak is csak összekarcolták.

A fürdés után a lány ismét említést tett a rokkáról. Az öreg visszaadta a rokkát egy szó nélkül. A lány azonban még várja az aranyat, ezért ezt-azt tett és nem indult aznap este haza. Reggel az öreg bevezette a szobába és megkérdezte, hogy melyik ládát választja, a kisebbet vagy a nagyobbat.

„A nagyobbat!” kiáltotta mindjárt a lány, mert így azt remélte, hogy az árva lánynál több aranyat kap.

Az öregember odaadta neki a nagyobb ládát, és kikísérte a kapuhoz. Ott ezt mondta:

„Eredj tovább egyedül, hiszen ismered az utat. Én visszamegyek.”

A lány elindult, és hamarosan elért a marhacsordához. Ott a kutya ugatni kezdett:

„Vau, vau, vau!”

A lány nem értette, és ment tovább. Hamarosan elért a kondához. A kutya ott is megugatta:

„Vau, vau, vau!”

A lány hamarosan eljutott egy nagykapuhoz, és amikor azt kinyitotta, az anyja udvarán találta magát. A gazdasszony azon nyomban a lányához szaladt, hogy vigye be a ládát a fészerbe, mutassa meg, mit hozott. Mindjárt ki is nyitották a ládát. De mekkora volt a csoda, amikor meglátták, hogy az arany helyett lobogó lángok voltak benne. Leégett az egész fészer, csak az árva lány ládája maradt sértetlen.

428. mese

A KÉT KIS ÁRVA  (Szavak száma: 874)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két árva kisfiú. Egyszer elindultak munkát keresni, és azt akarták, hogy kettejüket együtt fogadják fel, de senki sem fogadta fel mindkettőt együtt. Ezért mentek, mendegéltek, és eljutottak egy keresztúthoz, ahol egy hatalmas tölgyfa állt. Volt náluk egy kiskés, amit bedobtak a fa odvába, és így szóltak:
- Amikor eljön karácsony, itt találkozunk - majd az egyik elindult az egyik, a másik a másik úton.
Az egyik, akik jobbra ment, eljutott egy nagy tóhoz, aminek a partján egy felfordított csó­nakot talált, bebújt a csónak alá, hogy ott töltse az éjszakát. Éjjel odarepült három varjú és az egyik megkérdezte a másikat:
- Mennyi tusolód van?
A másik így felelt:
- Nekem nagyon sok van. Itt van egy nagy város, aminek nincs vize. Az emberek nagyon szegények, szitkozódnak: azok az enyémek. Ha tudnák, elmennének a városon túlra, a kis hegyre, turkálnának a fészekben és felfedeznék a vízforrást. De mivel nem tudnak róla, minden az enyém.
Megkérdezte a másiktól:
- És teneked mennyi van?
- Négy - felelte az. - Nézd, meghalt az apám, és nem mondta meg, hogy hová rejtette a pénzt. Három fiú maradt, és az anyjuk. Akkor mindannyian szörnyen szitkozódtak, és az anyjukat verték, hogy mondja meg, hogy hol a pénz. Ha tudnák, elmennének az istállóba, kotorász­nának a sarokban, és megtalálnák. De mivel nem tudják, mindegyik az enyém.
Megkérdezték a harmadik varjút is:
- És teneked mennyi van?
- Csak egy - felelte az. - Nagyon beteg a királylány. Amikor süteményt evett, egy darab leesett a híd alá, és azt megette egy béka. Ha valaki tudná, én elkapnám a békát, a morzsát kivenném belőle, és odaadnám a királylánynak, hogy egye meg, és meg is gyógyulna. De ha senki sem tudja, az az enyém.
Ekkor kukorékolt a kakas, és a varjak elrepültek. De a fiú mindent hallott. Reggel felkelt és elindult megkeresni a várost, amelyikben nincs víz. Ment, mendegélt, és eljutott egy nagy városba, bement egy házba, és vizet kért, hogy megmosakodhasson.
- Mi éhen-szomjan halunk, ez pedig mosakodni akar.
A fiú így szólt:
- Ha megfizetitek nekem, sok vizet hozok nektek.
Megtudták az emberek, összefutottak és a nyomába eredtek. A fiú azonban felment a hegyre, a bottal megverte a földet és forrást fakasztott. Megörültek az emberek, gazdagon megjutal­mazták a fiút.
Akkor ő tovább indult. Eljutott egy házhoz, ahol a gazda meghalt. Az özvegyét megkérte, hogy engedje be éjszakára, de a nő így felelt:
- Én szívesen beengednélek, de ha a fiaim hazajönnek részegen, akkor haragjukban agyon­vernek: mert az apjuk meghalt és nem mondta meg, hogy hová rejtette a pénzt.
A fiú azonban ezt mondta:
- Nem számít, én korábban a gazdánál szolgáltam, és láttam, hogy hová dugta el a pénzt. Megkeressük.
Éjjel hazajöttek részegen a fiúk és kezdték verni a fiút. Az anyjuk rájuk szólt:
- Ne verjétek agyon, gyermekeim: megígérte, hogy megkeresi a pénzt.
Amikor pirkadni kezdett, a fiú kiment az istállóba és kezdett kotorászni az egyik sarokban, a másikban, de amikor a harmadikhoz ért, elővett onnan egy nagy üstöt, tele pénzzel. Meg­örültek a testvérek, a pénz egy részét odaadták a fiúnak, és azután békében, egyetértésben éltek.
Innen a fiú egyenesen ahhoz a királyhoz ment, akinek a lánya nagyon beteg volt, és meg­kérdezte:
- Mi újság van?
A király így felelt:
- Semmilyen jó újság nincs, a királylány már haldoklik.
Ekkor a fiú ezt mondta:
- Engedjen be, én meggyógyítom!
A király nagyon megörült:
- Ha meggyógyítod, akkor én feleségül adom hozzád, és az egész királyságot neked adom.
A fiú elment a híd alá, elkapta a békát, agyonverte, kivette belőle a sütemény-darabot, három részre osztotta és az egyik részt elvitte a királylánynak. Mihelyt az megevett egy kis darabot, mindjárt jobban érezte magáét, amikor megette a másikat - már fel is tudott ülni, és amikor a harmadikat is megette - teljesen meggyógyult. Akkor a legény összeházasodott a király­lánnyal.
Hamarosan eltelt az év attól a naptól számítva, amikor a két fivér elvált egymástól. A királlyá lett fiú a királylánnyal elment a tölgyfához, hogy találkozzon a testvérével. Amint odaértek, látják, hogy ott ül egy rongyos, sovány ember. A király-fivér így szólt:
- Köszöntelek, testvérem!
A koldus így felelt:
- Nem, te nem vagy a testvérem. Az én testvérem ugyanolyan árva volt, mint én vagyok, te pedig király vagy.
Akkor a testvére elmesélt neki mindent, hogy hogyan történt minden. És a szegény testvér is szeretett volna meggazdagodni. Eltöltötte az éjszakát a tölgyfa alatt, majd elindult azon az úton, ahol a királlyá lett testvére ment. Ő is eljutott a tóhoz, megtalálta a felfordított csónakot, bemászott alája, hogy ott töltse az éjszakát. Éjjel ismét odarepült ugyanaz a három varjú és így beszélgettek:
- Hány tusolód van? - kérdezte az egyik.
A másik így felelt:
- Sok volt, de amikor a város megtalálta a vizet, azóta mindenki szépen él, és énnekem már egy sincs.
Megszólalt a másik varjú:
- Énnekem négy volt, de amióta a fiúk megtalálták a pénzt, békességben élnek, és énnekem egyetlen egy tusolóm sincs.
A harmadik varjú ezt mondta:
- Énnekem egy volt, de a királylány meggyógyult, megházasodott, most egyetlen egy sincs, De biztosan valaki kihallgatott minket, amikor azon az éjjelen itt beszélgettünk. Talán most is hallgatózik? Nézzük meg!
A varjak felfordították a csónakot, megtalálták a fiút. Felkapták a ruhájánál fogva és bele­dobták a tóba.

404. mese

ELENYTĖ, AZ ÁRVALÁNY MEG JONIUKAS, A KISBÁRÁNY (Szavak száma: 749)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú, Joniukas meg a nővére, Elenytė. A szüleik meg­haltak, ezért kettesben elindultak szerencsét próbálni.

Tavasz volt, melegen sütött a nap. Joniukas megszomjazott, inni szeretett volna, de nem volt a közelben patak. Amint mentek az úton, észrevett a homokban egy patanyomot, ami tele volt vízzel és mondja a nővérének:

- Elenytė, nagyon szomjas vagyok! Kiiszom a vizet ebből a nyomból.

A testvére azonban így szólt:

- Ne igyál, testvérkém, lóvá változol.

Tovább mentek. Joniukas meglátott egy ökörnyomot, tele vízzel. Ki akarta inni a vizet, de Elenytė megint figyelmeztette:

- Ne igyál ebből a vízből, mert ökörré változol.

Tovább mentek. Joniukas szomjas, nem megy tovább. Meglátott a homokban egy bárány­nyomot, és nem fogadva szót a testvérének, kiitta belőle a vizet. A lány csak azt látta, hogy már sehol sincs a fivére. Megint körülnézett, és a testvére helyén egy bárányt pillantott meg. A kislány sokáig sírt átölelve a bárány nyakát, de a sírás mit sem segített: a testvére csak bárány maradt.

Megy a lány tovább, vezeti a bárányt. Estefelé odaért egy király palotájához. Félt bemenni az udvarra, mert ott harapós kutyák voltak; felmászott egy szénakazalra, felvitte a bárányt, és elaludt. Reggel a király meglátván, hogy valaki fekszik a szénában, odaküldte a szolgákat, hogy nézzék meg, ki van ott. A szolgák, amikor visszatértek, mondják a királynak, hogy a szénában egy nagyon szép lány fekszik, és az ölében egy kisbárányt tart. A király megparan­csolta, hogy a lányt vezessék eléje. A szolgák odavezették. A király, amikor meghallotta, hogy a lány árva, elhatározta, hogy felneveli. És így a lány ott is maradt a királyi palotában.

Egy idő múlva a királynak az az ötlete támad, hogy levágja a bárányt. A kislány kéri a királyt, hogy ne vágja le a bárányt, mert az az ő testvére. A király először nem akarta elhinni, de végül csak hallgatott rá, és meghagyta neki a bárányt.

Eltelt néhány év. Elenytė felnőtt. Karcsú, szép lánnyá fejlődött. A királynak nagyon megtet­szett, feleségül vette. De ugyanott élt egy gonosz boszorkány, aki azt akarta, hogy a király őt vegye feleségül. Ez a boszorkány most nagyon irigyelte Elenytėt: elhatározta, hogy bármi is történjék, végez vele.

Elenytė egyszer elment fürdeni. A gonosz boszorkány belelökte a vízbe, maga pedig felöltö­zött a ruhájába és bement a királyi palotába, hogy elfoglalja Elenytė helyét. A lány, amikor belökték a vízbe, nem fulladt meg, hanem aranyhallá változott. A boszorkány, amikor eljutott a palotába, betegnek tettette magát. Ágyba feküdt és így szólt a királyhoz:

- Mennyire elegem van már ebből a bárányból! Parancsold meg, uram, hogy levágják.

A király megijedt.

- Félrebeszélsz? - kérdi. - Le akarod vágni a bárányt? De hiszen mindig azt mondtad, hogy ez a te testvéred, Joniukas...és úgy óvtad, szeretted.

A gonosz boszorkány így felelt:

- Akkor bolond voltam...azt csak úgy mondtam... még hogy egy bárány lenne a testvérem? Most beteg vagyok, és ha nem kapom meg ennek a báránynak a húsát, akkor meghalok.

A király mondja neki, hogy egyen meg egy másik bárányt, de a boszorkány egyre csak ismé­tel­geti, hogy ha a király nem vágja le ezt a bárányt, akkor ő meghal. A király nagyon sajnálta a bárányt, nem vágta le. Nagyon különösnek találta, hogy a felesége, aki annyira szerette a bárányt, most meg akarja enni a húsát.

A kisbárány megértette, hogy a boszorkány le akartja vágatni. Elment a folyó partjára, amelyben a nővére úszkált, és így kezdett énekelni:

Elena, nővérkém, Elenytė, Elenytė,

Az úr le akar engem vágni, engem akar levágni,
A szolgák már a késeket fenik,
A lányok a teknőket mossák,
A gonosz boszorkány a húsomat akarja.

Elenytė a tóból így felel:

Bárányka, testvérem, báránykám!
Mondd meg az úrnak, a királynak, a nagy királynak,
Hívjon össze mindenkit, minden embert,
Fonjanak erős selyemhálót
Fogják ki az aranyhalat.

A szolgák, meghallván, amint a bárány énekelt és a halat, amelyik neki felelget, elmesélték a királynak, hogy mit hallottak. Másnap a király elment a partra és elbújt a bokor alatt, hogy a bárány ne vegye észre.

A bárány ismét eljött a partra, énekelt, és a hal felelt neki. A király mindent hallott. Miután hazaért, összehívott mindenkit, és megparancsolta, hogy készítsenek selyemhálót. Amikor készen voltak a hálóval, azonnal parancsot adott, hogy fogják ki az aranyhalat. A kifogott hal meg a bárány azonnal emberré változott. A király felismerte igazi hitvesét és rögtön meg­értette, hogy a gonosz boszorkány lökte őt bele a vízbe, mert a helyét akarta elfoglalni. Ekkor megparancsolta, hogy verjék agyon, maga pedig Elenával és Jonassal továbbra is a palotában maradt és nagyon boldogan éltek.