115. mese

Csitt! Csendesen! (Szavak száma: 1311)

Mindjárt ebéd után látogató ment Katiczához és Terihez. Senki ki nem találná, ha meg nem mondanám: a látogató nem volt más, mint az édes apa; a Katicza és Teri apuskája.

Ne gondolja senki, hogy ez csak amolyan apró-cseprő dolog! Nem bizony; nagy, nagy ese­mény ez. Az apus csak egyszer egy évben szokott látogatást tenni a gyerekszobában: kará­csony­kor, mikor ott állítják fel a temérdek apró gyertya lángjától sugárzó, aranyos, ezüstös diókkal, rezgő ezüstcsillagokkal, a kis Jézuska ajándékaival földíszített nagy karácsonyfát, a melynek legtetejében egy szép, fehérruhás, fehér szárnyú angyalka mosolyog... Olyan czukros - czukorból való angyalka!...

Katicza és Teri persze nagyon szívesen látták a ritka vendéget. Odahúzták az asztal mellé a legnagyobb széket, a melyet a gyerekszobában találni lehetett, - de fájdalom, az apus még ezt is kicsinek találta; nem akart leülni, pedig Teri váltig tessékelte, sőt még le is törűlte a kötője szélével a széket. S mondta, a hogy az anyustól hallotta:

- De, kérem, apus, csak tessék leülni, csak tessék! Csak egy perczre, kérem, még elviszi az álmunkat!...

No, ezt már nem akarta az apus, ezt már nem!... Kénytelen-kelletlen beleerőszakolta magát az apró székbe, s így szólott:

- Tudjátok, gyerekek: te is tudod, Katicza, te is tudod, Teri, hogy anyuskátok ma reggel kelt fel abból a nehéz, nagy betegségből, melyben két hosszú hétig sínylődött. Úgy-e mig beteg volt, imádkoztatok minden este, föltérdelve ágyatokban, hogy a jó Isten meg a jószívű angya­lok, a kik az égből lenéznek rátok, hallgassák meg forró kéréseteket, imádságtokat, küldjenek gyógyúlást anyuskának? A jó Isten, a jószívű angyalok meghallgatták forró kérésteket, imádságtokat; anyuskátok meggyógyúlt, s ma reggel már föl is kelt az ágyból, a hol hosszú két hétig sínylődött...

Az apus elhallgatott egy kicsit, aztán így folytatta:

- S most arra kérlek benneteket, Katicza, Teri: olyan csendesen legyetek egész délután, mint mikor mesét hallgattok. Mert anyuskátok a másik szobában alszik; fel ne ébreszszétek vala­hogy!...

- Oh, dehogy! - mondta Katicza. - Hisz nem vagyunk mi olyan kis lányok!

Kikisérték az apust az ajtóig; Teri módosan meghajtotta magát:

- Örűltünk a szerencsének. Tessék meglátogatni máskor is!

Mikor az apus után becsukódott az ajtó, Katicza az ajkára illesztette a mutató újját.

- Csitt! Csendesen, Teri!... suttogta.

Lábújjhegyen ment az ablakhoz, lekuporodott a kis zsámolyra, s egy képes könyvet nézege­tett.

Teri egyet pördűlt a sarkán.

- Csitt! Csendesen, Katicza! - suttogta, s lábújjhegyen ment a sarokba, a hol a babaágy dagadó fehér vánkosai között lehúnyt szemmel feküdt az ő szép babája.

Dísz-baba volt ez igazán, mert Teri még sohasem játszott vele. Soha, sohasem!... Egyszer vette csak a kezébe; akkor, mikor a babaágyba fektette, s azóta csak nézte, nézte, vágyakozva, sóvárogva... Mert ígéretet tett egyszer, akkor, mikor azt a nagy babát, a Lajos bácsi ajándékát eltörte, hogy ha még egyet kap, nem játszik vele...

Az anyus kételkedően mosolygott akkor:

- Nem fogod megtartani az ígéretet, Teri! - szólt szelíden.

- De megtartom, anyuskám, majd meglátod! - mondta Teri hevesen, bár titokban már bánta a hirtelen tett ígéretet.

Hányszor megbánta már azóta!..

Most is csendesen, mozdúlatlanul nézte a babát, a mely nyitott szemmel feküdt a puha vánko­sokon. Teri fájdalmas tekintettel nézte a baba leomló selyempuha szőke haját, hajnalpiros arczát - aztán hirtelen lehajolt s egy csókot nyomott a baba homlokára...

Olyan csend volt a gyerekszobában, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Katicza el­mé­lyedve olvasott. A kanári csicsergett csak néha halkan s a falióra ketyegett: «Tik, tak, tik, tak...»

Egyszerre... mi volt ez? Teri és Katicza egyszerre kapja fel a fejét. Halk nyöszörgés hallatszik a szoba egyik sarkából. Nini, hisz ez Manczika, Manczika, a ki eddig délutáni álmát aludta fehér függönyös bölcsőjében.

A nyöszörgés mind erősebbé válik. Katicza tanácstalanúl néz Terire. Ha Manczika sírásba fog s az anyus felébred? Istenem, mit legyen?

- Vedd ki a bölcsöből! - mondja Teri, - az anyus is ki szokta venni, ha sír.

- S azután?... Azután mit csináljak vele?... s Katicza szorongva intett a bölcső felé.

- Aztán - tanácsolta Teri - aztán sétálsz vele, és azt mondod neki: «Csicsíjja, babuska, nem szabad rossznak lenni, nem szabad sírni! Aludj, babus, csicsíjja.»

Katicza elgondolkozott. Aztán hirtelen a bölcső fölé hajolt, s kiemelte a kis Manczit. Hány­szor kérte már anyuskát, hogy engedje meg egy piczit csicsítgatni a babát, de anyus mindig azt mondta: «Gyönge vagy még te ahoz!» - No hát most megmutatja, hogy nem gyönge...

Lassan sétált föl-alá a szobában, s halkan dúdolta:

Csicsíjja, babuska,
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!

Mikor harmadszor járta végig a szobát, lihegve állt meg.

- Jaj... nem birom tovább... Nagyon nehéz... leülök egy kicsit... Adj egy széket, Teri!

Alig ült aztán le, Manczika, a ki a sétálás közben elcsöndesedett, újra kezdte a nyöszörgést. Mindig hangosabban, mindig erősebben... A két kis lány szorongva tekintgetett a szomszéd szoba ajtaja felé.

Katicza újból felállt és sétálni kezdett. Az arcza kivörösödött, majd elsápadt a nagy megeről­te­téstől; a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Meg-megállt, s olyankor gyorsan, kap­kodva vett lélegzetet... De ha arra gondolt, hogy a Manczika sírása felébreszthetné beteg édes anyját - akkor erőt érzett két gyönge kis karjában, zihálva a fáradtságtól, szaggatottan, halkan dúdolta a csendesítő dalt:

Csicsíjja, babuska.
Alszik az anyuska!
Maradj csak csendesen,
Aludj csak, kedvesem!

Teri a nyomában lépegetett. Lábújjhegyen, s szorongva tekintgetett hol a másik szoba ajtaja felé, hol a Manczika sírásra összehúzott kis szájára, könnyes, gömbölyű arczára.

Különös, de nagyon megindító látvány volt: a két kis lány, a mint lábújjhegyen lépeget egy­más után... Elől Katicza, Manczikát ringatva a karján: barnafürtös fejecskéje fáradtan hajlik a baba fölé... Utána Teri, komolyan, szorongva tekintgetve hol jobbra hol balra...

Különös, de nagyon megindító ez; a hogy lépeget a két szerető szívű kis lány fel s alá a szobá­ban, s dúdolja mind a kettő fáradtan, halkan zümmögve a csendesítő dalt: csicsíjja, csicsíjja!

- Nagyon elfáradtam... susog Katicza. (Nem mer hangosan beszélni mert hátha felébreszti az anyust). De oh, jaj! Alig ült le, a Manczika szája sírásra görbűlt, kék szeme tele lett könynyel, s hangosan, egészen hangosan, sírni kezdett! S ha egyszer Manczika isten igazában sírni kezdett, nem használt akkor semmiféle csendesítő!

Katicza megpróbált felállani. De nem tudott. Csüggedten, fáradtan emelte szép szemét Terire:

- Találj ki valamit, Terikém! Te olyan okos vagy!

Teri ránczba szedte a homlokát: gondolkozott. Egyszerre megvillant a szeme, verőfényes mosoly futott végig az arczán. Odasietett a babaágyhoz...

Egy pillanatig ott állt. Aztán lehajolt s kiemelte a babát a dagadó, hófehér vánkosok közűl. Egy perczig szorongva nézte drága kincsét. Anyuskájára gondolt, megkeményítette a szívét, odafutott Katiczához, s Manczika elé tartotta a babát:

- Nesze, Manczika... neked adom. Nem bánom, ha széttéped is - csak ne sírj, csak ne ébreszd föl az anyust... A hangja remegett, ragyogó szeme könnybeborúlt... Oh, de mit meg nem tenne az ő anyuskájáért!

Manczika abbahagyta a sírást. Nefelejcskék szeme tágra nyílt, úgy bámúlta azt a furcsa holmit, a mit Terike itt tartogat a szeme előtt.

Jaj, de szép! Jaj, de furcsa! De jó lenne megfogni!..

Kinyujtja két kis kezét... hopp! megvan! S e felett való örömében a szájacskája nevetésre nyílik! Pufók kis arczán még úgy csillognak a könnyek, mint nyári eső után a gyémántként ragyogó esőcseppek a rózsa szirmán, de rózsabimbó-szája mögűl már elővillannak gyöngy­szem fogacskái... S egyszerre, a mint magához öleli a babát, mintha kis angyalok csönget­nének ezüstcsengőjükkel - rákezdi a kaczagást!...

S az édes kaczagásra boldog nevetés felel a szomszédszoba ajtajából. A két kis leány meg­riadva néz oda: az egészséges alvástól kipirosodott arczczal anyuskájuk áll az ajtóban. Talán hallott, látott is mindent?... Ki tudja! - Meglehet...

Hozzájuk fut, s mindhármukat egy öleléssel öleli át.

- Édes drága kincseim! - szól boldog szeretettel.

S ekkor... ekkor furcsa dolog történt. Manczika eltolta magától az anyust. Magához szorította a babát, s piczi gödröskés mutató ujját az ajkához illeszti, mintha csendre intené az anyuskát. Gagyog valamit. De ki érti a Manczika gagyogását?...

Az ablakon bekandikáló napsugár, a ketyegő óra, az ajtónál leselkedő czicza: ők értették csak, mit mondott Manczika. Azt mondta:

- Csitt, csendesen! Alszik a baba!...

35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.