Az elhagyatott. (1. rész, szavak száma: 534)
Estefelé volt s a nagy hegyek sziklás orma a leszálló nap fényétől szinte égni látszott. Az ég derűsen kéklett, de az erdei völgyek már egyetlen sugarat sem kaptak róla; azokban máris kezdődött az igazi, homályos este. Az a kevés felhő, ami itt-ott látszott a mennybolt síkságán: tengerjáró bárkához hasonlított. Kis halászbárkához, amelyet a vihar nagyon is kivert az óceánra, s most eltévedve, tétovázva keresi a partot.
Két erdős hegyet messze nyúló öblös völgy kötött össze, amelyben a faóriások hallgatagon pihentek egymás mellett. A völgyben nem lehetett más neszt hallani, mint egy patak locsogását, amint medrében a szikladarabokat csókolgatta, és sietett, ki, a távol eső mezőség felé.
A föld itt dús volt nedvességben, növényéltető tulajdonságokban. A tölgyek ezer esztendő óta szívták magokba a televény erejét, és acélosan, szívós akarattal igyekeztek felfelé, közelebb az élet ősforrásához, a naphoz.
Ez a vágy a legtöbb növénnyel közös. A naphoz való szerelem benne van már a csirában s megmarad a legvénebb fa-mamutokban is. Ültess négy magas fal közé egy csemetét s meglátod, mily kétségbeesetten siet nőni szegény, hogy minél hamarabb kijusson az árnyékból a felséges nap elé.
Ebben a katlanszerű széles völgyben is ezért nőttek talán oly magasra a fák. A rengeteg jellege volt ezen az erdőn.
Végét járta a nyár s a teljes fejlettség után itt-ott jelentkezett a lassú visszaesés, a fonnyadás, ami a füvek és kórók egy részét éretté tette a meghalásra. A legszebb fán is volt már elnyűtt, fonnyadt, betegségtől megtámadott rozsdafoltos levél. A makkfák alatt sok hullott makk hevert, amit a szél rázott le.
Most szélcsend volt, s az erdőn alig pihegett egy kis levegőáramlás. A csöndben úgy rémlett, mintha a patak medréből nemcsak a rendes egyhangú locsogás hallatszanék. Mintha időnként lubickolna benne valami a kis vízesés tájékán.
Vaddisznó nem lehetett, mert az a csöndes, álló vízben szeret hencseregni s az erdőben ilyen is volt a katlanok fenekén. Szarvas sem lehetett, mert a szarvas sokkal óvatosabb, semhogy fölösleges módon csapjon zajt. Kisebb állat pedig ekkora csapkodást, lubickolást nem művelhetett.
Hóhérnak, a vén hiúznak, aki kóborlás-közben arra vetődött, nem hagyott nyugtot a kíváncsisága. Hátha mégis Agyaras nemzetségének valamelyik kövér fiatal tagja mulatozik ott? Hajh, ha azt hirtelen, titokban megfojthatná!...
A macskafajbeliek nesztelenségével csúszott végig a sűrűségen, s aztán a faóriások közt folyvást fedezetet keresve, közeledett a vízeséshez.
Amint a medenceszerű hajlat szélén kibukkant, megdöbbenve állt meg. A vízben egy fekete óriás nyugtalankodott; lebukott, meg újra felemelkedett s ilyenkor gyér s vörösbe árnyaló sötét szőrrel borított testrészeiről úgy hullott cseppenként a víz, mintha az eső esett volna.
Hóhér csak nézte egy darabig a különös fürdést s így szólt magában: - Íme a gorilla, akinek az a híre, hogy még az oroszlánnal is megverekszik. Ő gorillasága bátorságát kedvem volna kissé próbára tenni.
Az óriás majom megint elnyújtózott azon a lapos sziklán, amelyre felülről félölnyi magasságból, mérsékelt eséssel ömlött a gyöngyös patakvíz. Szemmel láthatólag kéjelgett. Halk, megelégedett dörmögést hallatott.
De csak rövid ideig maradt egy helyben, mert ámbár távolról sem volt a patak olyan hideg, mint a hegyi csermelyek és források, még sem állta sokáig ezt a hűvösséget, amihez képest a Kongó vize valóságos meleg fürdőt kínált neki.
Az ezredéves fák közt rekedt, riasztó, rövid nyávogás hangzott; félig vakkanás, félig ordítás, ahogy néha a szerelmes puma szólongatja a társát
