590. mese...

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀

BOLOND MESE (Szavak száma: 169)

Egyszer volt, hol nem volt,
felnyergeltem a fakót,
kimentem a kerek erdőbe.
Ott volt jó tűz, jó víz,
jót ittam, jót melegedtem.
Lefeküdtem.
Fejem alá tettem a fakót,
kipányváztam a nyerget.
Éjféltájban felébredtem.
- Uccu fakó, hol a nyereg,
talán a farkas ette meg?

Odamentem a csipkebokorho,
megráztam az eperfát,
úgy hullott róla a dió,
majd agyonvert a mogyoró.
Odajött egy vén anyó:
- Nem azért vetettem a retket, répát, csicsókát,
hogy más egye le az ugorkát!
Úgy hozzám vágott egy tököt,
hogy még most is csereg-csattog a hátam a fejszefoktul.

Nyúltam a zsebembe,
kivettem egy mogyorót,
kétfelé haraptam.
Egyikből lett evező,
másikból hajó.
Áteveztem a Tiszán,
kilenc orsókarikán.

Tisza partján volt egy kis ház,
ott főzték a jó juh-húsos káposztát,
úgy jóltartottak,
hogy még a hasam is kicsucsorodott.

Jöttem visszafelé, hát
papok, rácok, nagylábú diákok
felszántották a Tiszát,
vetettek bele
rókakutya tamburát.

Tamburásnak volt egy lánya,
annak volt egy cipellője,
cipellője szamárbőrből,
hetven gombra meg kettőre.

Aki ezt egy hallásból elmondja,
egy akó bor a díja.

208. mese

Dongó meg Mohácsi (Szavak száma: 3164)

Hol volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el fele-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba - ahol éppen vásár volt - egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhejárást, miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, teleszedett egy zsákot gubóval, azzal megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való bükkfapeterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.

Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, amelyik gyapjút árult, megszólította a másikat:

- Mit árul kend, atyafi?

- Diót. Hát kend?

- Én meg gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.

- Én is úgy akarom a diómat; tudja kend mit? Cseréljünk!

Elcserélték a zsákot látatlanból, azzal otthagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. Amint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

- Na, koma - mondja a gyapjús -, látom, hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend. Hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot.

- Nem bánom - felelt a másik. - Hát hogy hívják kendet?

- Dongónak. Hát kendet?

- Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, miképpen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra. De annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magokat nagyon az öregasszonyra. Az öregasszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy őnála csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy így, hogy úgy; de a két obsitos nagyon belekapcásko­dott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Úgy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztítja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszú szárú pipát meg egy szalmaszéket, hogy ha majd kiért a mezőre, a székre ráül, a hosszú szárú pipára meg rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se akarta megölni magát a munkával; ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztítja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó. Kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszú szárú pipát a kezébe fogta; de alighogy a városból kiértek, a tehén nekiindult a szaladásnak. Dongó utána; mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megindult megint szaladni.

Ez így tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este hazaért. De Mohácsinak se ment jobban a dolga. Reggel hozzáfogott a gané kihányásához. De amint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette, úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcaajtóba, várta Dongót. Kis idő múlva haza is hajtotta Dongó a tehenet.

- No, pajtás - kérdi Mohácsi -, hogy ment dolgod?

- Nagyon jól, pajtás, mert alighogy kiértem a városból, olyan szép fűre találtam, hogy térdig ért a bodorka. Ott a kis székre ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem el az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap?

Már reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben felkeltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom, jóízűket alszol.

Dongó csak úgy szűr alól röhögött. “No, majd nem alszol te” - gondolta magában, de nem szólt semmit.

Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, mégpedig elkérte a széket meg a hosszú szárú pipát Dongótól. De csak úgy járt, mint azelőtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizony már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele. Mohácsi is hazaért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Nekiesett Dongónak:

- Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?

- Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?

Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje. Utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazdasszonyuk boszorkány, hát másnap otthagyják.

Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját:

- Majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd: Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy veresből? Akkor fordulj ki egy kis időre, s hozd be ezt ni. Azzal odaadott neki egy csomó rézpénzt.

Reggel csakugyan beállított a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólította a szolgálót.

- Marcsa te! Eredj, hozz egy fél kötő pénzt a veremből.

- Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből?

- Most csak a veresből.

A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a szol­gáló. Hát látják, hogy a kertben, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingat­tak egymásra, hogy nem lesz nehéz abból lopni. De nem szóltak egy szót sem.

Nagy sokára beérkezett a szolgáló. A vén boszorkány kifizette a két obsitost, azzal útnak eresztette isten hírével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésén hátul bemásztak, a veremre is csakhamar ráakadtak. Ott aztán elkezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.

- Eredj le te - mondja Dongó -, soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra kötjük, úgy leeresztelek. Odalent a zsákot telerakod. Először ezt húzom fel, aztán téged.

Mohácsi is ráállott, lement a verembe, odalent elkezd tapogatózni, hát nem talál egyebet, csak diribdarab csontot, döglött egeret, békát, még talán macskagumiba is markolhatott.

Dongó csak kérdezgette odafent:

- Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?

Mohácsi nem merte mondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a cimbora otthagyja, csak biztatgatja, hogy mindjárt tele lesz. Míg így biztatgatta, addig belebútt a zsákba. Mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:

- Húzzad, pajtás, tele van már!

Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, azzal, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan. Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Cipelte a zsákot árkon-bokron keresztül, majd megszakadt bele. Mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:

- Ne emelj már tovább, pajtás, megeléglettem már.

Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őt így rászedték.

- Ejnye, imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?!

- Hát, pajtás - felelt Mohácsi -, tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, otthagysz, mint Szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így.

Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.

- Egyebet nem, pajtás, mint diribdarab csontot, egeret, békát. - Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták, aztán elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni. Hát arra határoztak, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt, s mentek, azt se tudták, hova. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát; ez a kocsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a kocsmárostól:

- Ugyan, nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol.

- Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy olyan gyűrűje, abban olyan kő volt, hogy ha a király befelé fordította, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a minapában elveszett, senki se tudja, hol van, a király kihirdette az egész világon, hogy aki gyűrűjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kiskirály, de aki bizonyost nem tud mondani, hozzá se fogjon, mert ha igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendőmondók voltak, de egyik se tudott igazat mondani, hát biz őkegyelmöket felhúzták.

Dongónak se kellett egyéb, amint ezt meghallotta.

- Én is jövendőmondó vagyok - mondja a kocsmárosnak -, jelentsen meg a felséges királynál.

A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: “Majd téged is felakasztanak!”, nem használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendőmondó.

A kocsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy míg ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit parancsol. Jól is hozzáfogott Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se; de mégis fúrta az oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja. Azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja se, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Míg Mohácsi így töprenkedett, addig Dongónak is jól ment dolga.

Amint Dongó bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott el, azt kinyitotta. De olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papírosra, hol a fekete betűkre, hol meg a veres cifraságra, s mondogatta nagy felszóval:

- Ez fehér, ez fekete, ez veres; ez fehér, ez fekete, ez veres.

Váltig hallgatódzott kívülről mindenki, vajon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem jól tudták kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, akik a gyűrűt ellopták, de azok se tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták.

Ekkor Dongó bement a királyhoz, kért tőle háromnapi várakozás- és szabadságidőt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyűrű. A király szíves örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.

Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni. Amint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: “Ez fehér.” Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak összeszedte magát, s elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:

- No, hála Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette. Már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a cimboráihoz; tanakodtak, mitévők legyenek.

- Legjobb volna kiegyezni vele - mondja az egyik -, mert ha megmondja a királynak, hogy mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat.

- Várjunk még egy napot - mondja a másik -, hátha nem is miránk értette.

Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendőmondót ebédelni. Amint bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: “Ez fekete.”

A szegény inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:

- No, hála Istennek, elértem már a másodikat is.

Az inas, amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendőmondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalendáriumból nagy bölcs pofával: “Ez fehér, ez fekete, ez veres.”

- Már, jövendőmondó uram - kezdte el az első inas -, látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt átadjuk jövendőmondó uramnak. Azonfelül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.

Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit kért.

Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:

- No, jövendőmondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűmről?

- Tudok bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő; még egy éjszaka hátravan, ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.

Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta, mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók korában kapta, maga nevelte fel, mindennap maga etette a tenyeréből, nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindig a király körül járkál, feltette magában, hogy akárhogy, mint, ezzel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat hányni, egyszer aztán egybe belecsinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette.

Alighogy ezzel készen volt, hogy a pávát elkergette magától, kijött a király is a ház elébe. Dongó odamegy hozzá:

- No, felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyűrű. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott, felséges király, letette a gyűrűt maga mellé, a páva odament, bekapta, még most is a begyében van.

- Jól van - mondja a király. - De ha nem lesz ott a gyűrű, halálnak halálával hal meg jövendő­mondó uram, amért azt a kedves állatomat megöleti. Azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom!

De Dongó nagyon erősítette, ő tudja, hogy ott van a gyűrű, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király és a királyné is, amikor felbontották.

Hát amint hasítja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyűrű.

Nagyon megörült ennek a király is meg a felesége is. Összevissza csókolták Dongót. Azután összecsődítettek sógort, komát, mindenféle atyafit; nagy dínomdánomot csaptak.

Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogva a kertbe. Amint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó legyet.

- No, jövendőmondó uram, találja ki, mi van a markomban? Száz arany a díja.

Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:

- No, Dongó, most szorultál meg!

- A biz a - mondja a királyné -, megnyerte jövendőmondó uram, egy nagy dongó volt.

Amint mennek odább, megint megszólalt a királyné:

- Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendőmondó uram, micsoda? Száz arany a díja.

Dongó látta, hogy elébb-utóbb csak megtudják, hogy nem jövendőmondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:

- Már látom, hiába csűri-csavarja farkát a róka, utoljára is verembe esik!

- A biz a, már megint megnyerte jövendőmondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben.

Nagyon megörült Dongó, hogy megint kiránthatta magát a sárból, nem is felelt aztán semmire, akármit akartak vele kitaláltatni.

- Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre. - Nem is igen kérdezgették aztán.

Másnap előállott a hatlovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbúcsúzott a királytól, azzal hajtatott a csárdához.

Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a cimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval, nézi jobban, látja, hogy Dongó ül benne, azt gondolta, hogy álmodik, de csak aztán bámult el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog.

- Akárhogy van, akármint van, pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, amennyi csak kell. Látod, így van az: aki mer, az nyer.

Hozzá is fogtak a vigalomhoz, aki csak a vidékére ment annak a csárdának, mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön. Volt pénz, mint polyva.

De hiába, akármilyen hosszú a kolbász, mégis van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a kocsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, otthagyni a kocsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték, amijek volt, egy nagy lámpást is loptak a kocsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, azzal útnak indultak az erdőbe.

Amint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának, fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedésformát, mennek arra, hát egy temető közepén, egy leomlott templom fala mellett találják magokat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozik temérdek sok aranyon, ezüstön, azon marakodnak.

Sokáig gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:

- Próbáljunk itt szerencsét, pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kísértetek volnánk, ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.

Dongó helybenhagyta. Csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá. Utoljára azt is kisütötték.

Dongónak volt egy nagy fehér katonaköpönyege, azt magára terítette úgy, hogy a feje se látszott, a lámpát a kezébe fogta s bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közé, odabent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna: “Keljenek fel, akik itt ezer esztendővel ezelőtt eltemetkeztenek, ímhol jön az ítélet, minden embernek számolni kell magával.” Mohácsi azalatt kívülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közé, s kiabálta hol vékonyan, hol vastagon, mintha ezeren lettek volna odakint: “Jövünk, uram, mindnyájan! Jövünk, uram, mindnyájan!” A betyárok erre a nagy mennykő lármára mind szétszaladtak, mint a csirkék, még a ruhájokat is mind otthagyták, csak ott ne találja őket az ítélet napja.

A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen. De éltek a gyanúperrel, hogy hátha vissza­mennek a zsiványok, ezért elkezdtek kiabálni:

“Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!” De szerencséjük is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kísértet volt-e. De amint meghallotta, hogy mit kiabáltak, visszaszaladt a cimboráihoz.

- Hej, halljátok, annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: “Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!” Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.

A két obsitos szétosztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal. Azzal otthagyták a rossz templomot, mentek kifelé az erdőből. Amint mentek, egy helyen kétfelé vált az út, ott megszólalt Dongó:

- No, édes pajtásom, elég régen éltünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt kétfelé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.

Itt elbúcsúztak egymástól; az egyik jobbra, a másik balra ment, ha el nem váltak volna, még több csalást is végbevittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

91. mese

Szöszke Lili (Szavak száma: 48)

Szöszke Lili piros könyvet forgatott,
Nézegette egyre-másra a lapot.
Telistele csupa mese, csupa kép!
Hej! Egyik se mulattatja Lilikét.

Bús szemében megcsillantak a könnyek,
Haragosan dobta fűbe a könyvet.
- Mi a hiba? - Kérdi tőle a rigó.
- Nincsen benne alma, dió, mogyoró!

24. mese

Az őzike (Szavak száma: 1741) Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegy­asszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy­ember, elvette az özvegyasszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz - megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.

Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:

- Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kisfiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.

A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok este­ledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer meg­láttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.

Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.

“Márpedig - gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.” Bekiáltott a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is növekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy őneki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, belelökte a vízbe.

A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen meg­fürösz­tötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is ki neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

- Jaj, felséges király - felelt az őzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:

- No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.

Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.

No, ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép király­névá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.

Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.