656. mese...

 

Afrikai mesék következnek.

Fordította: Dabi István

A SZÉP ÉS A BESTIA (Szavak száma:2108)
(Burkina Faso)

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen született egy kislány a Moogho királyság virág­zó vidékén élő derék takács házában, akit Tigának hívtak. Akkor a laterit még nem vöröslött a Nap sugaraiban, hogy később okkerré váljon, még a gránit sem keményedett meg a földön, a rőtvadak még nem kerülték el a városokat meg a falvakat, hogy vadakká váljanak, és a vizek még nem váltak el a földtől, hogy tócsák, tavak, patakok, folyók, tengerek és óceánok kép­ződjenek.

Akkor történt ez, amikor a szép kisgyerek megszületett a boldog apa nagy örömére, de az anya meghalt a férj legnagyobb bánatára. Tiga, a nemes szívű takács, a boldog apa és szeren­csétlen férj, állandóan csak sírt egész nap, és mindenkit elátkozott, nem tett különbséget az ott fent és az itt lent élők között. Önmagát kérdezgette, hogy miért van a természetnek ez az örökös változása, és miért újul meg állandóan az élet. Önmagától kérdezgette, hogy az érke­zések és a távozások miért következnek egymás után, és miért nem hasonlítanak egymásra, miért halad állandóan egymás mellett az élet meg a halál, miért tegeződnek egymással, és miért ilyen szakadatlan az egymásnak ellentmondó, az egymással szembenálló események folyamata.

Tiga a felesége sírjától a lánya bölcsőjéhez járt oda-vissza, teljesen a reményét vesztve.

Éppen csak letörölte a könnyeit, amikor édes, ismeretlen zene hangzott fel a házában, szállt a levegőben, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön. Ez a dallamos és különös zene pár pillanatig tartott, miután megjelent egy titokzatos lény: egy öreg, nagyon öreg, tiszteletre méltó kinézetű, tekintélyt parancsoló viselkedésű, teljesen fehérbe öltözött nő. Úgy látszott, mintha különösen merev tekintetével semmit sem venne észre ennek a földnek az aljassá­gaiból. Alig nyitotta ki a száját, amikor ezeket a szavakat mondta:

- Derék férfiú, engem külön Tehozzád küldött el a Legfőbb Lény, aki az önelégültségében nem elégedett és a magasztosságában nem gőgös. Azért jöttem el, hogy közöljek veled három igazságot és egy jó hírt.

- Ó, te szellem, aki a felhőkből szálltál le a szelek szárnyán - mondta a takács -, mondd el nekem azt a három igazságot, és közöld velem azt a jó hírt, ami minden bizonnyal írt ad a lelkemnek.

- Az első igazság - mondta az öregasszony - íme ez: az emberek tetteit vagy vissza kell fordítani, vagy át kell formálni, vagy tenni kell ellenük valamit, mert azok sohasem tökéle­tesek; de a Jó Isten tetteivel semmit sem kell tenni, mert azoknál tökéletesebb nincs.

Rövid ideig hallgatott, majd folytatta:

- A második igazság: egyszer látni a saját szemeddel, többet ér, mint kétszer hallani a saját füleddel, mert a látás a legfőbb emberi érzék, és mert a személyes tapasztalat mindig bizto­sabb, mint a másoktól hallott.

Ismét hallgatott egy kicsit, majd folytatta:

- A harmadik igazság: lehet hazudni, hogy feleségül végy egy lányt, de nem hazudhatsz, hogy megtarts egy feleséget.

Várt egy pillanatig, majd hozzátette:

- Végül halld a jó hírt! Isten, a Világmindenség teremtője magához szólította a te drága és erényes nődet, mert szüksége van rá, különös és fontos küldetés vár ott reá. Az égbolt Nagy Szentje, hogy megvigasztaljon, úgy döntött, hogy rendkívüli sorssal áldja meg a kis árvát: ő lesz a Moogho királyság legszebb és leghatalmasabb lánya.

Ezek után az ünnepélyesen és nagy felbuzdulással kiejtett szavak után a szellem eltűnt, miközben az édes, lágy zene még tovább hallható volt. Ezután Tiga, a takács letörölte a könnyeit, belenyugodott az Isten akaratába, és elhatározta, hogy a lányát az országa törvé­nyeinek és szokásainak megfelelően fogja nevelni az ősök, a halottak és a mennyben lakozó szellemek tiszteletére.

Az árva kislánynak a megtörtént események bizonyságául a „Wendwaoga” nevet adta, aminek a jelentése: Nagy az Isten.

Miközben ez történt Tigánál, nem kevésbé különös dolgok történtek másutt, éspedig Moogho uralkodójának, Naba Sougrinak a palotájában. A hatalmas úr első felesége egy fiúnak adott életet. Ez ott nagyon fontos esemény volt, mert a gyereknek keménynek kell lennie, hiszen ő lesz az ország uralkodója, a birodalom minden lakója fölött élet-halál ura.

Az újszülött még ott feküdt a boldog anya mellett, amikor mindenfelől éles sípolás lett hallható. Amint az abbamaradt, mintha a semmiből jött volna, megjelent egy öreg, nagyon öreg asszony, mintegy a nagy káoszból, és megállt a szoba közepén. Teljesen feketébe volt öltözve, fekete szoknyával a derekán, fekete turbánnal a fején és fekete bőrcipővel a lábán.

A nő gúnyosan vigyorogva közölte, hogy az árnyékvilág küldötte ő, és azért jött sietve, hogy három igazságot és egy rossz hírt közöljön.

- Ó, te fantom - mondta reszketve a királyné -, hajlandó vagyok végighallgatni, és bocsánatot kérek, ha bármivel is megbántottalak, ami megmagyarázhatná a jelenlétedet nálam, épp ebben a pillanatban.

- Az első igazság - mondta az öregasszony - jobb a pokolba menni, ahol úgy szórakoznak, mintha a bolondokházában lennének, mint a Mennyországba, ahol úgy unatkoznak, mintha kolostorban élnének.

Hallgatott egy pillanatig, miközben gúnyos kacagás hallatszott, majd folytatta:

- A második igazság: nem kell barátok keresésére fecsérelni az időt, mert évekre van szükség, hogy szoros barátság alakuljon ki, de elegendő egyetlen egy nap, hogy örökös gyűlölködés szülessen, mert egyetlen élőlény sem érdemli meg, hogy egy másik feláldozza érte a boldog­ságát, és még kevésbé, hogy meghaljon érte.

Ismét megállt, hogy böfögjön, krákogjon, köhögjön, tüsszögjön, köpködjön és néhány groteszk tánclépést tegyen, mielőtt folytatná:

- A harmadik igazság: úgy kell élni az életünket, ahogyan minekünk tetszik, nem törődve azzal, hogy mi lesz utána, mert a mai gatya többet ér, mint a holnapi nadrág; mert nem szabad feláldozni azt, ami van, azért, ami csak lesz; nem kell elengedni azt, aki birtokol, hogy elkap­juk azt, aki lop.

Újabb szünet szakította félbe az öregasszony beszédét, majd befejezte a mondókáját:

- Most pedig halld a rossz hírt: a te újszülöttednek meg kell fizetnie az erkölcsi sértésért, amit az ő ükapja követett el az én ükömmel szemben. Egy elkerülhetetlen átokkal fog megfizetni: Születése alapján ő gazdag és hatalmas lesz, erről nem tehetek. De ő lesz a legcsúnyább teremtés, amilyent valaha is a hátán hordott a föld. Senki sem fogja tudni elviselni a látványát és a társaságát. Azonban hagyok neki egy egészen kicsi esélyt: kigyógyul ebből a rútságból, ha talál itt lenn a Földön egy elég bolond és ostoba lányt, aki csöpp gyengédséget fog érezni egy ilyen szörnyszülött iránt, mint amilyen ő.

E szavak után a gonosz asszony hirtelen eltűnt, nagy bánatban hagyva a királynét. Lemon­dóan, de Istenben bízva a derék királyné a „Wendpanga” nevet adta a fiának, ami ezt jelenti: Az Isten hatalma. És telt-múlt az idő.

Kínkeservesen múltak az évek. Wendpanga, a trónörökös herceg növekedett termetben és bölcsességben, de sajnos rútságban és szörnyszülötti kinézetben szintúgy. Emiatt mindenki gúnyolta és sokszor megbántották.

Végül úgy döntött, hogy elvándorol a bozóterdőbe, hogy elmeneküljön az emberek rossz­indulata elől, és rútságát elrejtse a vad természet ölén.

Ez alatt az idő alatt Tiga takács házában Wendwaoga, a félárva lány növekedett termetben és bölcsességben, és bájban meg szépségben ugyanúgy. Most huszadik évében járt, és csak úgy ragyogott a bájosságtól és gyengédségtől.

Egy nap elment vízért. Hosszú sorban álltak a nők a kútnál, ezért ő úgy döntött, hogy addig, amíg őrá nem kerül a sor, a pillangókat kergeti. Tehát bement a sűrű csalitba e kedves kis rovarok után. Eltévedt és találomra kezdett járni. Ez órákig tartott. Barangolása nagyon különös felfedezéshez vezette. Megpillantott egy domb tetején egy fényűző palotát, a bozót közepén. A környéken csak sűrű fű volt és sűrű bokrok. Ez egy pompás, hatalmas épület volt, hét emelete volt, és hét, majdnem az égig érő bástya vette körül.

Az ajtók és az ablakok tömör aranyból készültek. Wendwaoga belépett és elcsodálkozott. Egy teljesen sárga szobában találta magát: a padlót vastag sárga velúrszőnyeg fedte, a mennyezet sárga fából készült, az ablakokon sárga selyemfüggönyök lógtak, és az azokon át beszüremlő fény árasztotta el az egész termet.

Hangot hallott, amiről nem tudta megállapítani, hogy honnan jött: „Érdemes jobbnak lenni, mint voltál, és jobbat birtokolni, mint amid volt.”

A hang háromszor, majd megint háromszor elismételte ugyanazokat a szavakat. Wendwaoga folytatta a nyomozást, és eljutott egy kék szobába, ahol a falak azúr színűek voltak, és kék vizű, kifogyhatatlan forrás tört fel a földből, és mámorító frissességet terjesztett maga körül. Ismét hallható lett ugyanaz a kemény és ijesztő hang:

„A hazugság szalad, és gyorsan kifárad, de az igazság csak lépked, és sokáig friss marad.”

Folytatva a kutatást, Wendwaoga felkapaszkodott egészen a hetedik emeletre. Áthaladt egy zöld meg egy vörös szobán, majd egy üvegszoba ajtaja előtt találta magát. Belépett és egy szörnyűséges lény előtt találta magát, aki nem volt sem ember, sem állat, akit csak szörnynek, a legocsmányabb szörnynek lehetett nevezni.

Furcsa egy lény volt az: hatalmas fej, kidülledő gömbszemek, kidudorodó homlok, nagyon hosszú fogak. Szélesre tátott, vastag ajkai közül ragadós nyál csurgott; feketés takony csöpögött az orrlyukaiból; a szeme gennyes volt, rücskös bőre tátongó pórusaiban vércseppek gyöngyöztek.

Wendwaoga elájult ilyen rútság láttán. A szörnyeteg közelebb lépett hozzá és elbűvölten nézte ezt a szépséget és bájt, a finomságot és a frissességet, ami ebben a testben egyesült. Úgy látszott, hogy érdeklődik iránta, valami finom gyengédséget érez kisugározni e pici, itt előtte elterült testből. Amikor Wendwaoga visszanyerte az eszméletét, egy fehér szobában találta magát, makulátlan tisztaságú fehér lepedővel letakart, elefántcsontból készült ágyon feküdt, a feje ugyanolyan fehér párnán nyugodott. A hirtelen ijedelemtől megfájdult a feje, láztól reszketett egész testében. Ismét remegni kezdett, amikor a szörny belépett. Becsukta a szemét, hogy ne lássa. A különös lény két lépést tett előre, egy asztalra élelmiszerrel teli kosarat tett, és visszavonult, miközben ezeket a szavakat mondta:

- Nagyon mélyre kell süllyednünk, hogy megtanulhassuk, hogyan lehet nagyon magasra emelkedni. Érdemes előbb átélni a legrosszabbat és csak utána a legjobbat, hogy megismerjük a jót, majd aztán a kevésbé jót.

Wendwaoga akkor felismerte azt a hangot, amit a sárga és a kék szobában hallott. A lány másnap még mindig feküdt. A szörny visszajött... ismét hozott egy kosár ennivalót, és vissza­vonult, miközben ezeket a szavakat mondta:

- A legszebb lány sohasem olyan szép, mint az, akit szeretnek. A legszebb férfi sohasem olyan szép, mint az a csúnya fiú, akit egy lány szeret. A csúnyaságot nem látja már a szem, amikor a szív szeme a másik szívét nézi.

Harmadnapon Wendwaoga már gyógyulóban volt. A szörny, szokásához híven, bejött. Ennivalót hozott. Amikor visszavonult, így beszélt:

- Amikor leszáll az éj, jobb lámpát gyújtani, mint elátkozni a sötétséget.

A negyedik napon Wendwaoga még ágyban volt. A szörny ismét eljött. Úgy látszott, mintha ő is beteg lenne. Tántorgott.

Nagy fáradtság látszott a járásán.

Miközben visszavonult, egy porral teli kis üveget mutatott, és így beszélt:

- Évek óta magamnál tartom ezt a mérget. Eddig haboztam, hogy véget vessek vele az életemnek. Te, ártatlan lány, az utolsó illúzióimat is elveszítem veled. A te tekinteted sem tud támaszom lenni, tehát mindjárt elhagyom ezt a világot, ami előbb engem hagyott el.

Miután ezt mondta, kiment, és az árva lány teljes zavarban maradt.

Beköszöntött az ötödik nap. Wendwaoga nem látta a szörnyet. Önmagát kérdezgette. Beköszöntött a hatodik nap. Wendwaogát nem látogatta meg a szörny. A lány nyugtalankodni kezdett.

Beköszöntött a hetedik nap. A rútság nem jelent meg. Csak nem tette meg, amivel fenye­getőzött? - kérdezte saját magától, hogy meggyőződjön róla, Wendwaoga elindult átkutatni az egész palotát emeletről emeletre.

Amint így nyomozott, egyszerre csak nyögésekre lett figyelmes. A hangok egy nagy szobából jöttek. Bement. Egy nagy ágy volt ott, amin a szörny haldokolt. Az üvegcse, amiben a méreg volt, most teljesen üresen mellette hevert.

Wendwaogán egyszerre sajnálat lett úrrá. Egyidejűleg egy csepp gyengédséget is érzett a szörny iránt, aki nagyon vendégszeretőnek, kedvesnek mutatkozott. Hozzásietett, megfogta a kezét:

- Isten óvjon meg - mondta. - Nagyon fogok szenvedni, ha meghalsz.

E szavakra csillogó fény borult a szörnyre. Egy ideig tartott, és amikor szétoszlott, a szörny eltűnt, a helyén egy gyönyörű, karcsú, bájos, elegáns és tiszteletet parancsoló külsejű, húsz éves ifjú feküdt. Felkelt az ágyból és e szavakkal adott a történtekre magyarázatot:

- Derék leányzó, feloldoztad egy gonosz boszorkány átkát, amit énrám vetett, hogy egész életemben a rútságot viseljem magamon. Csak egy gyengéd tekintet, mint amilyent te vetettél rám, menthetett meg ettől a bajtól. Köszönöm, és örömmel közlöm veled, hogy én vagyok a Moogho királyság trónörökös hercege. A hercegnémmé akarlak tenni, ha te is akarod. Meg­érdemled nemes lelkeddel, méltó vagy rá a bájad és a szépséged miatt.

A szép herceg megfogta az árva lány kezét. És együtt mentek vissza a palotába.

A herceg apja teljesen odavolt a boldogságtól, amikor megpillantotta a fiát, aki megszabadult a szörnyűséges kinézettől. Pompás lakodalmat rendeztek, hogy az emberek és Isten előtt a legjobbra és a legrosszabbra összekössék Wendpanga és Wendwaoga sorsát. A lakoda­lomra érkezett tömeg előtt volt alkalma kijelenteni a trónörökös hercegnek: „A szerelem az az erő, ami megtízszerez minden jóságot, és a tizedrészére oszt minden rosszat”.

A rútságától megszabadult herceg sokáig boldogan élt az istenáldotta árva lánnyal. Igaz, hogy Isten hatalma felülmúlja a boszorkányok és a gonoszok minden hatalmát. Az embernek, aki az Isten fájának az árnyékában él, nem kell félnie a hazugok égető napsugaraitól.

621. mese...

 

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀  

A RÓKA MEG A FARKAS A LAKODALOMBAN (Szavak száma: 478)

Egyszer lakodalom volt a faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopózni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.

- Menjünk - azt mondja a farkas -, de attól félek, hogy megbánjuk.

- Ne félj semmit, csak gyere velem.

Bementek az udvarba. A vendégek mind bent ültek a szobában. Azt mondja a róka:

- Te csak húzódj meg itt, farkas koma, s szimatold ki, hogy hova menjünk.

A róka bement a tornácra. Gondolja magában:

„Előbb bemegyek a kamrába!”

Megnyitja a kamraajtót, hát látja, hogy nincs ott senki, s ott a sok bor meg a sok pálinka, a sok sütemény. Volt ott sok kürtőskalács, pánkó (fánk), minden. Gondolja a róka:

„Ide jó lesz behúzódni!”

Hívja a farkas komáját is. Akkor veszi észre a róka, hogy van egy jó fazék töltött káposzta is. Gondolja magában:

„Ezt lesz jó megkóstolni legelőbb!”

Nekiestek a káposztának, s eszik. Aztán ették a kalácsot, a kürtőst, a pánkót. Azt mondja a farkas:

- Hallod-e, róka koma, jó lenne valamit inni is.

Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Hát mikor már sokat ittak, berúgtak, nekikezdtek dudorászni. Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, hogy ott ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.

Benn a vendégek a levest megették. Megy a szakácsné, hogy tálalja a káposztát. Szinte meghalt ijedtében, mikor benyit a kamrába. Szalad be a vendégekhez, hogy milyen nagy baj van. Azok nem akartak neki hinni, de mégis egypáran kimentek. Mire kimentek, a róka már kibújt a lyukon, s elfutott, de a farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.

A róka szaladt, szaladt, éppen a faluvégre, lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer arra ébred, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az. Hát a komája volt. De alig tudott menni, úgy helybenhagyták.

Könyörög a farkas a rókának, hogy vegye fel a hátára.

- Hogy vegyelek fel, mikor az én csontom, ládd, kívül lóg a bőrömön - azzal rámutatott a pozdorjára -, vegyél inkább te fel, s vigyél.

A bolond farkasnak csak ennyi esze volt, hogy felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka csak vigyorgott magában. Elkezdte mondogatni:

- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Azt mondja a farkas:

- Mit pusmogsz, te róka koma?

- Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen viszen vertet, veretlen viszen vertet.

- Na, jól van, azt hittem, hogy egyebet beszélsz.

A róka megint csak elkezdi:

- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

A farkas most már megértette, hogy mit mond a róka, de már akkor jó messzire elvitte. Megharagudott, ledobta a hátáról. A róka meg nekiiramodott s hazaszaladt. Ha a róka el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

549. mese....

 

A RÓKA MEG A FARKAS
A PARASZTLAKODALOMBAN (Szavak száma: 1071)

Végre lebukott a nap a hegyek mögé, és alig kezdett el szürkülni, elindultak. Elöl ment a róka. Minden akadály nélkül eljutottak a menyegzős házig, mert ilyen alkalmakkor a kutyák sem olyan éberek, mint egyébként, s legtöbbnyire a konyha körül szaglásznak.

Elsőnek a róka ugrott be a pincelyukon, és intett a farkasnak, hogy ugorjon utána. Mikor az ilyen telhetetlen falánk túl sok ennivalót lát együtt, pokoli kín és bosszúság számára az, hogy nem tud mindent felfalni. Egy egész marha húsa itt volt felakasztva, egész sereg tisztított baromfi, disznóhús, zsír, méz, sör és bor, úgyhogy a farkas rögtön elkezdett siránkozni, amiért nem képes mindezt egyszerre bekebelezni. De azért mohón nekilátott, hatalmas darab húsokat nyelt le, és egész kannával itta a bort, meg sajtárral a sört. A róka csupán két jércét evett meg, de így sem volt nyugta, többször is odaugrott a pincelyukhoz, és megpróbálta, nem evett-e túl sokat, kifér-e még rajta?

Ezt látva a farkas rákiáltott:

- Megbolondultál? Mi a csudát csinálsz?

- Csak azt nézem, hogy nem jön-e valaki - felelte a róka.

- Látszik, hogy milyen gyáva vagy! - mondta a farkas, miközben mohón falt tovább, és vedelt, tömte a gyomrát. De ha hét gyomra lett volna, az sem lett volna elég, olyan sok étel meg ital volt a pincében felhalmozva. Mikor már egyetlen falat sem fért többé a gyomrába, úgy jól­lakott, fejébe szállt a bor, és féktelen jókedve kerekedett.

- Komám - kiáltott oda a rókának -, énekeljünk egyet! Olyan nagy kedvem van hozzá!

- Én náthás vagyok - felelte a róka. - Ha akarnék, sem tudnék dalolni. De jobb lenne, ha most te sem énekelnél!

- Nem, komám, nekem feltétlenül nótáznom kell egyet, tovább nem tudom fékezni a jóked­ve­met!

Ezzel a farkas iszonyú üvöltésbe kezdett:

- Ullulluh! Jujujuh! - ahogy már a farkasok szokták. Meghallották ezt odafönt a lakodalmi vendégek, nyomban észrevették, hogy ez farkasordítás, valamennyien durungokat ragadtak hát, és a pincébe siettek. Mikor a róka meghallotta lépteiket, megszólalt:

- Na, komám, mindjárt énekelhetsz kedved szerint, jönnek néhányan, akik majd verik hozzá az ütemet! - Azzal kiugrott a pincelyukon.

A farkas is megpróbálkozott az ugrással, teste azonban olyan nehéz volt a sok zabálástól, hogy nem fért át a lyukon. A parasztok és a szolgák pedig teljes erejükből eldöngették a farkast, mert annak a feje bennszorult a pincelyukban, és se előre, se hátra nem tudott mozdulni. Kínjában azonban addig-addig erőlködött, szorongott minden erejét megfeszítve, hogy végre-végre sikerült valahogy átkapaszkodnia a lyukon, de jól lezúzta a bőrét, és amit előzőleg be­falt, annak is nagy részét újra ki kellett köpnie s ott hagyni a pincében. A derekát jól össze­verték, egész teste megtépázva, halálos fáradtan került ki végre a szabadba, ahol aztán már nem üldözték tovább, s így némi lélegzethez jutott. Ennyi szörnyűséget talán még egyetlen farkas sem állt ki életében.

Akkor meglátta a rókát:

„Hah! - gondolta magában. - Ez a csirkefogó az oka minden szerencsétlenségemnek. De fogadom, hogy megfizetek neki érte alaposan!”

A róka azonban nyomban észrevette, mi a farkas szándéka, ezért látszólag nagy fáradsággal, keservesen vonszolta oda magát hozzá. Előzőleg azonban a pincében belemártotta a farkát a mézeshordóba, és az egész testét bekente mézzel, és amíg a farkas bundáját kiporolták, addig ő nyugodtan hevert a színben a pozdorja tetején, jól meghempergett benne úgy, hogy jó sok ragadt belőle a szőrébe.

- Mi történt veled, komám? - kérdezte nyöszörögve, alig hallhatóan a farkastól.

- Alaposan helybenhagytak - kiáltotta az dacosan. - Neked köszönhetem az egészet, de ezért a véreddel fizetsz meg nekem!

- Hagyd most, komám, az ilyen kegyetlen gondolatokat! Százszor inkább hálát érdemelnék tőled, hiszen többet szenvedtem, mint te - sóhajtotta a róka. - Nézd csak, hogyan kiállnak a csontjaim! Hogy téged megkíméljelek, magamra uszítottam a kutyákat, mialatt te a parasz­tokkal voltál elfoglalva. Hacsak te el nem viszel innen, itt kell feküdnöm tovább, amíg csak ki nem múlok!

- Rendben van - mondta a farkas. - Hajlandó vagyok rá, hogy egy darabig vigyelek. Aztán azonban majd te viszel engem!

- Így helyes és igazságos! - felelte a róka.

Erre a farkas felvette a rókát a vállára, és imbolyogva elindult vele, miközben patakzott róla a verejték. A róka pedig így mormogott közben:

- Vert viszi a veretlent!

- Mit mondasz, te bitang? - kiáltott rá a farkas.

- Ó, semmit. Csak lázálmomban beszélek.

Alig tett néhány lépést a farkas, amikor a róka ismét megszólalt:

- Vert viszi a veretlent.

- Mit beszélsz? - kérdezte újra a farkas.

- Ó, hát tudod, csak úgy összevissza beszélek.

Harmadszor is megismétlődött mindez, és a farkas ismét megkérdezte, mi baj van?

- Ne zsémbelj már annyit! - mondta a róka. - Mondtam már, hogy beteg vagyok.

A farkas már alig vonszolta magát a fáradságtól, és minden tagja úszott a verejtékben:

- Most rajtad a sor! - mondta a rókának.

- Csak még egy kis darabon vigyél! - mondta az, és ez néhányszor megismétlődött. - Aztán majd én viszlek tégedet.

A farkas hagyta, hogy újra meg újra becsapják. Mikor aztán odaértek a róka kotorékjához, az gyorsan leugrott, és eltűnt az odúban:

- Köszönöm, komám, köszönöm!

- Megállj! - kiabált a farkas magánkívül a dühtől. - Nem így egyeztünk meg!

Utánaeredt, és megfogta a rókát a farkánál, mert az még kilógott a kotorék nyílásán:

- Megvagy, csirkefogó!

- Haha! - nevetett a róka. - Amit a kezedben fogsz, az egy fának a gyökere!

Erre a farkas anélkül, hogy odanézett volna, elengedte a róka farkát, és valóban egy fagyökeret markolt meg. A róka pedig még mélyebbre húzódott a kotorékban, és onnan ingerelte, ugratta a farkast, aki eközben olyan erővel rángatta, cibálta a fagyökeret, hogy csak úgy ömlött róla a verejték.

- Jaj, jaj! - jajgatott álnokul a róka. - Jaj, a farkam!

Végül aztán szívből felnevetett, és búcsúzóul odakiáltott a farkasnak:

- Eredj haza, komám, én soha többet az életben nem fogok veled közös vállalkozásba, és meséld el a feleségednek, milyen ostoba, falánk és bűnös vagy te!

A farkas tüzet okádott, és lángot lövellt mérgében. Ha ebben a percben körmei közé kaphatja a rókát, hát biztosan ezer darabra szaggatta volna szét. De hát mindez hiába volt, mert a róka elbújt a kotorékban, és onnan gúnyolódott nagy nevetve a farkas dühén:

- Ha a feleséged megkérdezi, hogyan veszítetted el a gyönyörű farkadat, mondd meg neki, hogy ez volt a tandíj, amiért a róka koma halászni tanított!

Azóta gyűlöli a farkas olyan halálosan a rókát. Ravaszdi pedig, lába közé szedi a farkát, ha meglátja messziről a farkas komát, és gyorsan beiszkol a kotorékba.