82. mese

A világtalan király (Szavak száma: 977)

Ott, hol a nap lebukik a kék hegyek mögé, honnan az esti szellő édes illatot hord, volt egyszer egy ország. Egész nap szólt ottan a muzsika, hangzott a dal. Táncz, vigasság volt ott minden­felé a mindennapos vendég...

Jókedvű volt ebben a tejjel-mézzel folyó országban mindenki, csak az öreg király volt szo­mo­rú. Könnyek peregtek le arczán, hófehér szakállán. Hogyne lett volna szomorú, mikor ebből a szép országból ő nem látott semmit. A virágok hiába pompáztak; palotája czifrázatait hiába aranyozta be a nap, az öreg király mindebben nem gyönyörködhetett, mert vak volt.

Egyszer régen, mikor még a szakálla nem volt fehér, mint a leesett hó, hanem fekete, mint a holló szárnya, vadászatra ment. A mint javában vadászgatott, egy fehér őzike futott el előtte. Utána! Íjját kifeszíté, hogy lelőjje a ritka vadat. Ekkor egy tündérszép leány borult eléje. Kérte: ne bántsa az őzikét, ez az ő testvére, együtt nevelkedett vele. De a király nem hallgatott rája, a nyíl elrepült, az őzike haldokolva rogyott össze s kibuggyanó vére pirosra festette fehér szőrét. A leány felugrott és kezét fenyegetően emelte a király felé:

- Legnagyobb örömödben érjen a legnagyobb csapás, te kegyetlen szívű! - így szólt hozzá és azzal eltünt.

Megsajnálta a király, hogy nem teljesítette a leány kérését. De már késő volt.

Elment a kedve a vadászattól s hazafelé indult. Alig értek ki az erdőből, hírmondók vágtattak eléje, hogy siessen haza, nagy öröm vár reá, fia született. Sarkantyúba kapta lovát és csakúgy repült hazafelé. Már eléje hozták az aranyos bölcsőt, melyben selyem függönyök mögött aludt egyetlen fiacskája. Félre lebbenti a selyem függönyöket és egy éles kiáltás tör ki ajkán. Ettől a pillanattól fogva nem látott semmit, elvesztette szeme világát. A legnagyobb örömben érte a legnagyobb csapás. Nem láthatta meg azt, a kit legjobban szeretett. Hiába hívták össze a világ leghíresebb orvosait, nem tudtak segíteni rajta.

Élt a közeli erdőben egy öreg anyóka. Nagy híre volt ennek az öreg anyókának. Ismerte az erdei füvek, virágok csodaerejét. Még azt is mondták, hogy a tündérekkel jó barátságban van. Ebbe az öreg anyókába bizakodott a király. Maga elé hivatta s elpanaszolta neki a baját.

- Felséges uram! - szólt az öreg anyóka. - Talán nem is emlékszel, hogy ezelőtt egy pár esztendővel vadászaton agyonlőtted a tündérkirály legkedvesebb leányának az őzikéjét. Ez okozta a te bajodat, de azért lehet segíteni rajtad. Ha akár te, akár a fiad valakinek olyan örömet okoztok, hogy örömében könnyet hullat és ezekkel a könnyekkel bekened a szemedet, visszanyered a szemed világát.

Meg is fogadta a király, hogy mindenkit boldoggá tesz. Igazságos, jó volt népéhez, az ország gazdag, boldog lett. Nem hallgatott el a muzsika az egész országban, de azért örömében senki se könnyezett.

Mindenki örült, csak az öreg király ült szomorúan a trónon és könnyezett. De ezek nem az örömkönnyek voltak.

E közben eljárt az idő, évek multak el s a királyfi szép ifjúvá növekedett. Egyszer meg­kér­dezte a környezetét, hogy mikor mindenki örül, miért sír épen az édes apja? El is mondták neki a történetet.

Nagyon fájt a királyfi szíve az apja miatt és elhatározta, hogy ő elmegy világgá és addig nem tér vissza, a míg csak nem hoz magával örömkönnyeket.

Mikor elbúcsúzott, az öreg király adott néki egy gyémántból faragott pohárkát, hogy abban hozza haza az örömkönnyeket, ha ugyan talál olyan embert, a ki örömében sirna.

El is ment a királyfi. Sokáig barangolt össze-vissza, de igéretét csak nem birta beváltani. Rabszolgákat szabadított meg, mind nagyon örültek, de egyik sem sírt. Szegény már kétségbe volt esve, hogy apja sohasem fog többet látni.

Egyszer, a mint szomorúan mendegél, a tenger partjára ért. Haragos volt a tenger, csak úgy tajtékzottak a hullámok. A mint megy tovább a parton, térdelni lát maga előtt valakit.

Egy öreg asszony volt, a ki kezét tördelve fájdalmasan bámult a haragos tengerre.

A királyfi megkérdezte, hogy mi baja van, de az asszony csak ennyit birt mondani: a lányom! És rámutatott a tengerre, melynek habjai felfordított csónakot dobáltak ide-oda.

Megértette a királyfi, hogy mi baja van és nem sokáig gondolkozott, hanem eltünt a habok között. Sokáig keresgélte a leányt, a míg megtalálta. Végre mégis sikerült megfognia hosszú aranyhaját és kiúszni vele a partra.

No, még ilyen örömet se látott senki! Az öreg asszony hol a leányára borúlt, hol az ifjúra, sírt és nevetett egyszerre és könnyei úgy omlottak, mint a megáradt patak. Tele is lett hamar a királyfi pohárkája.

Mikor a leány magához tért, kinyitotta gyönyörű kék szemét, a királyfi megszerette és hívta őket az ő országába.

Mentek, mendegéltek, míg csak el nem érték az öreg király hazáját.

De megváltozott ott minden! Vége volt a nagy vigasságnak, nem szólt a muzsika. Fiatalja, öregje szomorúan nézett a maga dolga után, a czigányok majdnem meghaltak éhen.

Megkérdezett a királyfi egy öreg embert, hogy miért van ez a nagy gyász ebben az országban. Ez aztán elmondta: a királyfi elment világgá, hogy az apja baján segítsen. De már olyan régen elment, hogy talán már meg is halt és sohase jön többet vissza. Ezért gyászolnak.

A királyfi a leánynyal meg az öreg asszonynyal csak ment tovább, míg csak a király palo­tájához nem ért. Itt nem akarták beereszteni, mert úgy megváltozott, hogy senki se ismert rája.

De a királyfi mondta, hogy ő orvos és meg akarja gyógyítani a királyt. Így aztán bejutott a királyhoz.

Az öreg király azóta még jobban megöregedett, most már sírni se tudott. Kivette a királyfi a kis gyémánt pohárkát, megkente a könnyekkel az apja szemét.

Nagyot kiáltott az öreg király: «Fiam, édes fiam!» Mindjárt látott és megismerte a királyfit, pedig soha se látta. Volt megint öröm az országban, a czigányok előszedték a hegedűt. Tán­czoltak, ujjongtak. Hogyne, mikor az öreg király visszanyerte a szeme világát, a kis királyfi meg hazatért és egy menyasszonyt is hozott magával.

Csaptak is olyan lakodalmat, hogy azóta se volt párja.

Faharanggal harangoztak, tinót-binót nyúztak.

A lakodalomban magam is ott voltam, az öreg királylyal meg a királyfival biz én is tánczol­tam.

35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.

24. mese

Az őzike (Szavak száma: 1741) Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegy­asszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy­ember, elvette az özvegyasszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz - megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.

Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:

- Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kisfiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.

A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok este­ledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer meg­láttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.

Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.

“Márpedig - gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.” Bekiáltott a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is növekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy őneki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, belelökte a vízbe.

A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen meg­fürösz­tötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is ki neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

- Jaj, felséges király - felelt az őzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:

- No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.

Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.

No, ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép király­névá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.

Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.