807. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

A háború (4. rész, szavak száma: 1173)

Amíg várakoztak, azzal töltötték az időt, hogy nyomokat kerestek a vadcsapásokon. Néhol, a sáros földön, látszott is egy-egy szarvascsülök lenyomata; de mind be volt ázva és elmosódva, tehát egy sem lehetett friss. A ragadozók nyomai ugyanilyenek voltak. Mintha elbujdostak volna innen: uj jelt magokról sehol sem adtak.

A sebzett szarvastehén véres nyomán sokáig mentek a Menydörgők. A vérfoltok levezettek a dágványos irányába, ahol az erdő legsűrűbb búvója volt.

A vadászok különös, tompa, elfojtott nyögésre kezdtek ott figyelni, amely mintha egy fojto­gatott, fulladozó ember melléből szakadt volna fel.

- Talán a sebzett szarvastehén nyög, szólt halkan az egyik fiatal Menydörgő.

Nagybajúszú megcsóválta a fejét. - A szarvas ilyen hangot nem ad. Magam is kiváncsi vagyok. Legyünk óvatosak.

Amint az iszalagos bokrok közt csöndesen haladtak: egy magányos, mohával boritott vén tölgy alól röfögve és fogcsattogtatva emelkedett fel valaki. Egy óriás rémalak, maga az ördö­gök nagyapja.

Cézár volt, aki köhögve s hörögve csörtetett beljebb, s még mielőtt a meglepett Menydörgők rálőhettek volna, eltünt a patak völgyében. Ott a locsogás zaja teljesen elnyomta lépése neszét, úgy hogy a vadászok nem is találhatták volna ki, merre haladt, minthogy az avaron nem látszott meg a nyoma.

- Ejnye, de megijedtem, - lihegett a túlbuzgó Menydörgő, aki elsőnek furakodott be a bozótba. Bizonyos, hogy vele álmodom ma.

Egy darabig tanakodtak, hogy ne keressék-e a gorillát: de végül győzött a gyomor kérdése, s csakhamar visszatértek a vérnyomokhoz, amelyek a kész pecsenyéhez vezették őket.

Cézár azalatt egy korhadt bükkfához támaszkodva leste, hogy békében lehet-e. Egy darabig visszafojtotta kahicsolását, minthogy a zaj árulója lehetett volna; de amint meggyőződött róla, hogy senki sem üldözi, hosszasan köhögött. Sipoló hang tört fel a melléből. Didergett és nagyokat nyögött, mintha a lelke készült volna kiszakadni.

Az óriás majom nyilván nagyon beteg volt. Teljesen kifejlődött már benne a tüdővész, ami éppen a majom-arisztokratáknak elkerülhetetlen veszedelmök a mérsékelt égöv alatt. A szegény gorilla csak árnyéka volt magamagának. Amíg egészséges volt, mellét döngetve s na­gyokat röffenve ment volna neki azoknak, akik otthonában megháborgatták. Most, elernyed­ve és lázbetegen, maga tért ki a gyönge ember elől; és amint azt hitte, hogy megint egyedül van: összegubbaszkodott, megvetette a hátát a vastag fához s borzongva húzta össze magát, úgy nézett bele a semmibe.

Egy mókus játszadozott a fa ágai között s le-levert aközben egy pár szem makkot. Cézár minden halk koppanásra megmozdúlt; hosszú karját kinyújtotta, a makkot felvette s unottan, egykedvűen ropogtatta - majszolta. Ebből az alamizsnából tengődött napok óta. Még annyi ereje sem volt, hogy gyökereket szedjen, ahogy Barlangitól tanúlta.

Egyszerre, messziről, nagyon messziről, meghallotta a király hangját. A jól ösmert erős bődülésre, amely most úgy tutúlt a fülébe, mintha valahol a sziklahasadékból zúdulna ki az orkán: felemelte a fejét egy pillanatra, de nyomban leroskadt a nyaka megint a válla közé. Már semmi sem érdekelte.

Pedig abban a pillanatban nagy dolgok történtek a Vöröskő alatt, ahol a király az utóbbi napokban a nagy esőzés elől megvonúlt.

A király bőszülten járt le s fel a tisztáson és ugyancsak szidta Hóhért, a hadsegédét, aki reszketve sunyított előtte.

- Ügyetlen és élhetetlen vagy, morgott a király, - megparancsoltam, hogy az első alkalmas napra, amint a nagy esőzés eláll, hirdess gyűlést, ide. Együtt akarom látni a szabadokat. Tudni akarom, kire számíthatok. És ime, senki sincs itt. Hol vannak a farkasok? Hol van Ordas, Kengyelfutó, Félszemü, Búgó, Morgó, meg a többi? Merre bújkál Barlangi, meg a nemzet­sége? És mindenekelőtt mért nincs itt a hercegnő, aki minden bajnak főokozója?... Egymagam vagyok, sereg nélkül. Igy teljesítitek a parancsomat?!...

Hóhér a király lába elé feküdt, úgy felelt.

- Felséges úr, dicső berber oroszlán, tipord el alázatos szolgádat, ha úgy tetszik, hanem ő semmiről sem tehet. Kihirdettem én a gyűlést annak rendje-módja szerint, de mit csináljak, ha már a királyra hivatkozás se használt? Pedig megfenyegettem őket a haragoddal...

A király ámúlva állott meg. Ilyet még hinni sem akart, hogy az ő üzenetét kutyába se vegyék!... Felordított, hogy rengett belé a hegy. Ezt a bődülést hallotta meg Cézár.

Hóhér egy másodpercig azt forgatta a fejében, hogy lesz ami lesz, de ő is elinal. Hisz a király borzasztóan haragszik, s ki tudja, nem rajta áll-e boszút. De tudta, hogy jaj neki, ha szökése közben a király nyakon csípi. Akkor semmi se menti meg. Borzongva hallgatott hát, és leste, hogy mikor állhat odább végképen.

A sors a fiskális alakjában jött segitségére.

A vöröstaláros Ravasz komoly pofával bujt elő a király háta mögül.

- Én itt voltam király, tudod, hogy hívebb híved nálamnál sohase volt. De vártam, hogy magad győződjél meg sereged oszlásáról. A farkasok mind elillantak, más vidékre. Egyenkint osontak el éjszakánkint s már egy sincs közülök a Menydörgőkkel körülzárt területen. Bar­langi­nak a családjában gyász van. Maga

Barlangi is megsebesült s most beteget jelentett. Azt hiszem, jó ideig nem számíthatsz rá. Hóhér, amint látod, itt van ugyan, de ő csak melletted számit valamennyit, különben gyáva, és a tűzdarazsak elől a világba fut. Én csupán az eszemmel segíthetlek, minthogy egyáltalában nem vagyok hős...

A király ingerülten vágott közbe.

- Hitvány ripőkök vagytok mindannyian. De itt van India gyöngye, itt van továbbá a gorilla s a Vörös ördög; - mi nagyhatalmak, majd végezünk a Menydörgőkkel!...

- A Vörös ördög eltünt, válaszolt a fiskális alázatosan. Most éppen vedlik és így beteg. Ki tudja, hol lesi a jobb időket. Cézár halálán van. Nyolc napon át folytonosan ázott s már csak hálni jár beléje a lélek. És a hercegnő...

- A hercegnő?! - kérdezte Szultán, kiegyenesedve.

- Ő végkép elszakadt tőled s a maga kezére akar dolgozni ezentúl, azt üzeni. - Nem bolond, mondta, hogy üres hősködés kedvéért önkényt álljon a tűzdarazsak elé, ahogy te tetted a minap. Ő egy csöppet sem fél. Akárhogy bekerítenék is a Menydörgők nappal, ő kioson a gyűrűjökből éjjel. Sőt azt szereti, ha a Menydörgők keresik. Igy legbiztosabban levág és elrabol közülök egyet-egyet. Már kitanúlta fortélyaikat.

- A hercegnő mondta ezt? kérdezte a berber oroszlán, dühtől tajtékozva.

- Még egyebet is mondott, folytatta a róka. Azt mondta, hogy a király hiú és elbizakodott; hogy szélmalomharcot akar vívni, hogy...

- Elég! bődült közbe az Afrikai. Elég! Én mondom! És most hallgassatok ide! Én, a király, esküszöm, hogy ezentúl jaj mindnyájatoknak, aki közületek elém kerül! Hitvány poltronok vagytok! Rabszolgaságra, halálra termettetek! Nincsen szükségem ezentúl adjutánsra, sem fiskálisra. Magam leszek minden; bíró és hóhér, ha kell. Rövid pereket csinálok, ne féljetek. Csak utamban vagytok; csak hátráltattatok eddig is azzal, hogy törődtem veletek. Most ennek vége van. Menjetek és vigyétek hírül hitvány bandáitoknak utólsó szavamat. Hívek vagytok önmagatokhoz, nyomorultak. Megvetem összes fajtátokat, anélkül, hogy ellenségetek akarnék lenni. De van valaki, akinek meg nem bocsátok ebben az életben. Jaj neki, százszor jaj, ha találkozom vele! Cifra testébe mártom karmaimat; lehúzom a bőrét és szétropogtatom csontjait!... Fenséges rokonom, a hercegnő, India gyöngye, Bengália dísze, aki tulajdonképen a leghitványabb macska, megemlegeti ezt a napot!!

A király vad ordításába, nem messziről, furcsa, szakgatott kacagás vegyült.

A hercegnő volt, aki valamelyik sűrűben láthatatlanúl gúnyolta ki a király haragját.

Szultán bőszen rohant a bokrok közé és kereste a tigrist. Nem találta.

Mire a Vöröskő alá visszatért, már eliszkolt onnan a két hivatalos személy is, az adjutáns-hiúz, meg a fiskális-róka.

A berber oroszlán végkép egymaga volt.

35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.