389. mese

A FARKAS MEG A SZABÓ (Szavak száma: 338)

Egyszer ment az erdőben egy szabó és találkozott egy éhes farkassal. A farkas így szólt hozzá:

- Most feküdj le, én megeszlek!

A szabó elkezdett könyörögni, és próbálta megmagyarázni a farkasnak, hogy ő nem fér bele a hasába. A farkas ráparancsolt, hogy vegye elő a mérőlécet és mérje meg. A szabó, amint ott méricskélte, hopp, elkapta a farkas farkát, és jó erősen megfogva, a kezére tekerte. Majd elővette a hóna alól a vasalót, és verni kezdte vele a farkast a hátán, az oldalán, mindenütt, ahol csak érte. A farkas ordított, vonyított, ugrált, de sehogyan sem tudott kiszabadulni. A farkas látva, hogy a szabó így agyonverheti, könyörögni kezdett:

- Várj, jó ember, ha szükséged van a farkamra, vidd el magadnak, de engem eressz el élve. Semmi rosszat sem teszek neked!

A szabó elővette az ollót, és nyissz, levágta a farkas farkát, magát az állatot pedig eleresztette.

A farkas elszaladt az erdőbe. Szörnyen jajgatott, és összehívta a farkasok tanácsát. A farkasok nagy tömegben összefutottak. A farkatlan farkas elmesélte, hogy hogyan gúnyolta ki, verte el, és vágta le a farkát a szabó. A farkasok megegyeztek abban, hogy futva megkergetik a szabót, majd széttépik. Így is tettek. Nekieredtek és futottak a szabó után. Az meghallotta, hogy nagy zajjal rohannak, egyre közelebb vonyít a falka, és nem tudja, hogy mit is tegyen. Körülnézett, és miután meglátott egy fenyőt, felmászott annak a csúcsára. Odaszaladnak a farkasok a fenyőhöz és tanácskoznak, hogy hogyan is érhetik el a szabót. Az egyik farkas így szól:

- Várjatok! Nem bírja ki sokáig. Állj itt lent te, farkatlan, mi pedig felmászunk egymás hátára, és elérjük így őt.

A szabó, amikor meghallotta, szörnyen megijedt. Látva, hogyan másznak egymásra a farka­sok, és mindjárt elérik a lábát, felkiáltott:

- No, másszatok csak, másszatok! Kire számíthatnak, kire nem, de arra a farkatlanra mindenki számít.

A farkatlan, amikor ezt meghallotta, azonnal kiugrott alulról és az összes farkas lezuhant a földre. Sokan összetörték magukat, sokan elrohantak az erdőbe. A szabó lemászott a fenyő­fáról és szerencsésen folytatta az útját.

125. mese

A vitéz szabó (Szavak száma: 2747)

Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az irháját.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.

Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.

Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam”.

Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott, hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztes­ségnek, hányja-veti, teszi magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.

- Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.

- A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.

- Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első aranylép­csőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli, pedig még csak a neve hallatára is szepegett.

No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolná­hoz, hol aztán megtalálhatja az oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el, szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön már az oroszlán.

Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán. Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.

Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy tana­­kodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés, hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A szabó ott leskelődött a kulcs­lyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva, le­rántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.

Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt, mindenki csak a kucsmá­jára nézett s leolvasták róla: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Bezzeg mondták utána, hátha még megharagudott volna!

Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első arany lépcsőjére állitotta.

- No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy kézre keriti, ugy kézre keriti.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor a kereszt­­­utra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme át­­csapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta az a rettenetes fenevad.

A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket faragott, a sindelezőt pedig a kezében tartotta.

Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva meg­fogta, s szarvánál fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele azt, a mit akarnak.

Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára nézett s onnan leolvasta: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam.” Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!

Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:

- No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered egyetlenegy legkedve­sebb leányom kezét.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak köpte a markát s ugyan­csak parolázott a királylyal, hogy ő azt a félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.

No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé vezető uton haladva tér az óriások tanyá­jára s ezzel otthagyták a szabót a bizonyos halál torkában.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.

Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.

- Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.

- Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a nyakadra hágok!?

- Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal megbirkózzam.

- Mindhármunkkal?!... fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?

Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa vissza­vágódik s ugy elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett volna egy mákszemnyit össze­kaparni belőle.

Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi tőle:

- Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem tartottad meg a sugárfa sudarát.

- Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.

Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.

Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva esett le, s azt mondja a szabónak:

- No, hajitsd fel te is.

A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat, felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy mekkora erő szorult abba a kis emberbe.

Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a szabónak:

- No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.

Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a gránitkövet annyira össze­morzsolta, hogy lisztté vált.

- No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira összemorzsolom, hogy nem­csak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!

Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.

- No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.

Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert mindhármukat bizony még csúffá teszi.

Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra, gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.

Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni, ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt. Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás, odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép csele­kedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában hübele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a hordót megfúrta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle, s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta: hogy ő náluk ez a szokás.

De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek, hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért megyen.

Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriás­tanyára, hol azt kérdik tőle:

- Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?

- Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akó hordóval nem kaptam, azért hogy mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem. Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert egy nem birja el.

Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót, de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s visszament üres kézzel.

Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.

Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében el­kezd iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.

Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta: “bá”.

Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen levágta a fejegombját.

A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös társzekérrel; mert a három óriást csúf halállal megölte.

Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé, fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az arany­fonallal czifrán kipitykézett mondást: “Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam” s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!...

A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:

- No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszorú, csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.

Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón három aranygará­di­csán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett, majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit vinni.

9. mese

Az icike-picike emberke (Szavak száma: 1248)

Élt egyszer egy faluban három vidám legény: egy kovács, egy szabó, meg egy vadász. Jó kenyeres pajtások voltak hosszú-hosszú ideje. Egyszer aztán tanakodni kezdtek, és addig-addig tanakodtak, míg el nem határozták: elmennek világgá, mert odahaza már megunták az életet. El is indultak hamarosan. Amint mentek, mendegéltek, útjuk egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Alkonyodott már, hát megszaporázták a lépteiket, hogy mielőbb kiérjenek belőle. De hiába, az erdőnek csak nem akart vége szakadni. Sőt, mire rájuk esteledett, még az út is cserbenhagyta őket, észrevétlen kikopott alóluk. A rengeteg közepén lelte őket az éjszaka, se egy ösvény, de még egy vadcsapás se mutatta, hogy merre induljanak. Végül a kovács felmászott egy fára, és szerencséjére nem messze világosságot pillantott meg. Jól megjegyezte hát az irányt, és pajtásaival együtt indult a fény felé. Nem sok idő múlva egy házikóhoz értek. Tárva-nyitva állt a házikó, s a szobában égett a mécses. De egy teremtett lelket sem találtak se bent, se kint.

-       No, aki itt lakik, nem fogja rossz néven venni, ha betérünk hozzá, s meghálunk nála, hiszen éjnek idején nem mehetünk tovább – mondta a kovács.

Azzal lefeküdtek, ki-ki alkalmas helyre talált. szépen, minden baj nélkül át is aludták az éjszakát, s hajnalban kipihenten, vidáman ébredtek fel.

-       Egészen jól megvoltunk ebben a kis házikóban – mondta a kovács.

-       Úgy hiszem, nem mehetünk tovább anélkül, hogy a gazda vendégszeretetét meg ne hálálnánk. Még ha tudtán kívül is éltünk vele.

-       Igazad van – mondta a szabó -, majd én körülnézek, s kijavítgatom, megfoltozgatom a ruháit.

-       Az bizony jó lesz- helyeselt a vadász -, de szerezzünk közben valami harapnivalót, mert így felkopik az állunk. – Azt javasolta tehát: maradjon a szabó egymaga a házban, ő pedig a kováccsal elindul vadászni.

-       Helyes – hagyta rá a kovács. – A ház előtt van egy forrás; amelyikünk itthon marad, rakjon tüzet, tegyen fel vizet, hogy egy-kettőre étel legyen a vadból.

Így aztán a kovács meg a vadász nekivágtak az erdőnek, a szabó pedig tüzet gyújtott, vizet tett a tűzhelyre, s odatelepedett maga is a tűz elé. mint így üldögélt, elébe termett egy icike-picike emberke, és suttogva megszólította:

Szabó, szabó, szabó komám,

a tüzedet elfújom ám!

-       Fújd csak, fújd, ha tudod! – kiáltotta nagy bátran a szabó, mert az embereke olyan icike-picike volt, hogy egy tisztességes tüsszentés se nézett ki belőle. De az alig csinált annyit, hogy: pfü! – elaludt a tűz, az emberke pedig felnevetett s eltűnt.

Nemsokára megjött a vadász meg a kovács, vadat hoztak és jófajta levesnek való gyökeret. A szabó elmesélte nekik, hogy mi történt. Tüzet raktak hát újból, megfőzték a levest, elfogyasztották a vadat, s akkor a szabó meg a kovács mentek az erdőbe, és a vadász maradt vissza házőrzőnek.

Jókora tüzet rakott, ráhelyezte a leveses fazekat, és maga is a tűz mellé telepedett. De előjött hamarosan az icike-picike emberke, és azt suttogta:

Vadász, vadász, vadász komám,

a tüzedet kioltom ám!

-       Próbáld csak meg! kitekerem a nyakadat! – kiáltotta a vadász, de pfü! – fújt egyet az emberke, és a tűz kialudt, az emberke pedig felnevetett s eltűnt.

Nemsokára megjött a szabó meg a kovács, de üres kézzel. Nem volt hát se ételük, se tüzük.

Azt mondta erre a kovács:

-       Sose búsuljatok! Megpróbálom én is egyszer! – megfeszítette hatalmas izmait. – Figyeljetek csak, majd én megfizetek annak a tökmagnak!

Most hát a kovács maradt otthon, s a vadász meg a szabó ment ki az erdőre. Alig tűntek el a fák között, a kovács előszedett egy satut, s letette a kemencepadkára, hogy a keze ügyében legyen. Aztán tüzet rakott, és leült melléje. No, nem valami sokat üldögélhetett, elébe termett máris az emberke, és suttogni kezdett:

Kovács, kovács, kovács komám,

a tüzedet kioltom ám!

Nem szól erre a kovács egy szót se, galléron ragadta az emberkét, megrázta, és befogta a satuba, jó szorosan, hogy az szánalmasan kapálódzott, és sírt fájdalmában. De hasztalan volt a sírás-rívás, a kovács még az öklével is alaposan megkalapálta. Mikor pedig megjött a szabó, az ráadásul el is nadrágolta.

Bizony a furcsa kis emberke siralmasan rugdalódzott a satuban.

-       Eresszetek, eresszetek el – kiáltozta. – És valamelyikőtök jöjjön velem! hármat nem, de egyet boldoggá teszek közületek!

S mikor rá se hederítettek, egyenként szólongatta őket:

-       Szabócskám, gyere velem!

-       Dehogy megyek, emberke – válaszolta a szabó.

-       Vadász, akkor te gyere velem! – könyörgött az icike-picike emberke.

-       Meg veled a halál! – válaszolta a vadász.

-       Kovács, kovács, gyere velem te! – rimánkodott az emberke

-       Jó megyek én – mondta a kovács -, de ne hidd, hogy szabadon engedlek, mert én bizony nem hiszek neked. Veled megyek, de a vadász meg a szabó is jönnek mögöttünk.

-       Felőlem jöhetnek – nyöszörögte az icike-picike emberke. – Csak előbb eressz ki a satuból.

A kovács nyomban ki is eresztette, de a gallérját továbbra is szorosan tartotta a markában. Az ember pedig elindult, és vezette őket, keresztül egy rejtekajtón meg egy pincefolyosón. Nagy, homályos bolthajtásba értek. Odalent olyan sötét volt, mint valami feneketlen kútban.

„Az ám – gondolta magában a kovács -, hát itt terem az a boldogság, amivel ez a tökmag kecsegtetett bennünket!”

Még szorosabbra fogta hát az emberke gallárját, hogy el ne inalhasson. Mert ha elinal, ugyan soha ki nem találnak innét. Az emberke bizony nem is tudott kicsúszni a kovács vasmarkából, s azt is látnia kellett, hogy hiába ravaszkodik, erősködik, az ő kedvéért nem kap hajba a három jó barát. Így hát beletörődött a sorsába, s nyakát tapogatva lépegetett egy mellékfolyosó felé, azon át eljutottak végül egy barlanghoz, amelynek roppant szikla fedte a száját.

-       Hengerítsd csak el azt a követ – mondta a kovácsnak -, bújj át a nyíláson, és kiáltsd jó hangosan: „Megtört a rontás! Megmenekültünk!” – De a kovács nem hitt neki: - Két kézzel tudom csak elgörgetni – mondta, azzal átadta a ficánkoló emberkét a vadásznak, hogy csak tartsa erősen. S még a szabót is bíztatta, hogy ne restellje ő is megmarkolni.

Akkor aztán nekigyürkőzött, két hatalmas kovácstenyere megragadta a sziklát, teste megfeszült, mint a húr. De hiába, az nem mozdult. Tán súlyosabb volt a kelleténél, vagy a varázslat volt túl erős, amely az icike-picike emberkét hatalmában tartotta.

De a kovácsot nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen félbehagyja, amibe belekezdett.

Nekifogott hát még egyszer, uramfia, egyszerre csak olyan recsegés-ropogás hallatszott, mintha a világ összeroppanna. De nem a világ roppant össze, csak a szikla gördült el a helyéről. Fényes, nappali világosság vágott a szemükbe. S még a nap is benyújtotta lábát a sziklanyíláson. Ahogy vaksi szemmel körülnéztek, úgy látszott, helyén van minden. Azaz hogy mégsem, mert a barlang mélye volt, nincs: eltűnt, összezárult mögöttük

Átbújtak a nyíláson, és íme, egy ragyogó kastély előtt találták magukat. Legelöl állt a kovács, aztán a vadász az emberkével, leghátul pedig a szabó.

-       Megtört a rontás! Megmenekültünk! – kiáltották, ahogy a torkukon kifért, mert csakugyan érezték, hogy valami gonosz varázslattól szabadultak.

A picike emberke is velük kiáltott, sőt ő kiáltott a leghangosabban, s azzal volt, nincs: eltűnt a kezükből.

A kastélyból akkor díszbe öltözött zenészek csapata vonult elébük, és gyönyörű dalokat játszott nekik. Majd három csodálatosan szép hercegnő perdült elő, és táncot lejtett.

Egyszerre csak elhallgatott a zene, s íme, a kastély tornácáról egy termetre kicsiny, de méltóságteljes férfiú közeledet feléjük koronával és jogarral, hermelinnel prémezett bíborpalástban. Arca, alakja szakasztott olyan volt, mint az icike-picike emberkéé.

-       Köszönet nektek – mondta ünnepélyes hangon – hogy megszabadítottatok bennünket a rossza varázslattól. köszönet, hogy levettétek rólunk a rontást.

Azzal a három legényt hercegi rangra emelte, és nyomban feleségül adta hozzájuk a három legszebb hercegnőt.

Mit szaporázzuk a szót, bizony boldogan éltek a legények a szép kastélyban, a szép hercegnőkkel, s házi tűzhelyük lángját nem is fújta el senki többé!