926. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

HARMINCHATSZÍN-RUHÁJÚ (Szavak száma: 1537)

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kő­kerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen fel­öltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

- Engedjetek ki! - kiáltott az őrökre. - Nem látjátok, ki vagyok?

- De bizony látjuk - nevettek az őrök. - Bolond vagy!

- Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja - mondta a királyfi, és még kecs­kebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? - kérdezte az egyik őr.

- Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz - kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

- Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! - mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelent­kezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

- Nem láttátok a királyfit? - kérdezte a király az őröktől.

- Nem láttuk, felséges uram - válaszolták egyszerre az őrök.

- Senki se ment ki reggel óta a kapun? - faggatta őket tovább a király.

- Csak egy bolond fickó - felelte az egyik őr.

- Harminchat színű ruhája volt - tette hozzá a másik.

- Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! - kiáltott föl a király. - Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

- Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás - szólt udvariasan a tehénpásztor-királyfi -, nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Mindjárt arrébb hajtom az állatokat.

Az óriás megenyhült az udvarias beszédre.

- Na, jól van. Nem bánom, legeltesd csak itt a teheneidet - szólt, és még meg is hívta magához a tehénpásztort vacsorára. A tehénpásztor azonban elhárította a meghívást:

- Köszönöm az ajánlatodat, kedves óriás, de este sohasem érek rá. Majd egyszer, valamelyik szabadnapomon meglátogatlak.

A tehénpásztor másnap megint fölfedezett egy szép legelőt a domb mögött. Odahajtotta az állatait, de alig kezdtek legelni a tehenek, megjelent egy másik óriás, és rámordult a tehén­pásztorra:

- Te Harminchatszín-Ruhájú! Hogyan merted ide terelni a teheneidet?

- Ne haragudj, kedves óriás. Nem tudtam, hogy ez a szép rét a tied. Mindjárt továbbterelem a teheneket - mondta udvariasan a Harminchatszín-Ruhájú.

- Na, nem bánom. Csak legeltess tovább - enyhült meg az óriás az udvarias hangra. - Aztán nem volna kedved hozzám költözni? Kényelmesen ellakhatnál nálam.

- Köszönöm az ajánlatot, kedves óriás, de szerződésem a királyi palotához köt. A palota istál­ló­jába kell visszahajtanom minden este a teheneket, és ott kell vigyáznom rájuk éjszaka is - hárította el Harminchatszín-Ruhájú az ajánlatot. - De azért ha lesz szabadnapom, megláto­gatlak.

Harmadnap is kihajtotta a teheneket; most a folyón túlra egy szép rétre. Alig kezdték a tehenek a dús füvet harapdálni, megjelent egy harmadik óriás, és rádörrent a tehénpásztorra:

- Hé! Ki engedte meg, hogy az én legelőmre tereld az állatokat?

- Ne haragudj, kedves óriás, de nem tudtam, hogy ez a te legelőd. Ha tudtam volna, nem hajtottam volna ide az állatokat - mentegetőzött a fiú udvariasan.

- Na, nem bánom - enyhült meg az óriás az udvarias hangra -, csak legeltess nyugodtan tovább. Aztán mondd: nem volna kedved hozzám szegődni pásztornak? Jó dolgod lenne.

- Köszönöm ajánlatodat, kedves óriás, de nem tehetem. Egy évre a királyhoz köt a szerződé­sem. Utána esetleg lehet szó a dologról. De addig is meglátogatlak majd, ha lesz egy kis szabad időm - mondta a fiú.

Harminchatszín-Ruhájú este hazahajtotta az állatokat az istállóba. Utána megvacsorázott, és sétálgatott egy kicsit az udvaron. Sétálgatás közben hallotta, hogy másnap gyűrűdobó verseny lesz a király udvarában. Arról volt szó, hogy a földobott gyűrűt egy pálcára kell estében föl­fűzni. Azé a lovagé lesz a királylány, aki a gyűrűt el tudja kapni. Harminchatszín-Ruhájú erre bekopogtatott a királyhoz, és engedélyt kért tőle, hogy három napra elmehessen. Magával viszi az állatokat is, mert itt nincs kire hagyni őket. Azt mondta, hogy a barátait akarja megláto­gatni. A király beleegyezett, mert kedvelte a tehénpásztort; jól végezte munkáját, egyetlen tehén sem veszett el, és az állatok nagyon szépen kigömbölyödtek a keze alatt.

Másnap hajnalban maga előtt terelgetve állatait, elment az első óriáshoz. A teheneket beterelték az óriás istállójába, ők ketten pedig beültek a szobába, és barátságosan beszélgettek. Jól meg is reggeliztek.

- Tudod, kedves óriás, hogy ma délután gyűrűdobás lesz a király udvarában? - kérdezte Harminchatszín-Ruhájú az óriást.

- Tudom. Te is elindulsz a versenyen?

- Hogyan indulhatnék? Hiszen nincsen lovam.

- Sose búsulj, kedves pajtás - vigasztalta az óriás. - Majd én ellátlak mindennel, ami kell.

Azzal felöltöztette tiszta fekete lovagi ruhába, adott neki egy fekete pálcát, az istállójából pedig kivezetett egy szép fekete lovat.

Harminchatszín-Ruhájú lóra pattant, elvágtatott a királyi udvarba. Részt vett a versenyen, és ő kapta el a gyűrűt. De utána rögtön kivágtatott az udvarból. Sírt a királykisasszony, hogy a szép lovag így otthagyta. De hát mit lehetett tenni?

Harminchatszín-Ruhájú visszavágtatott az óriáshoz, átöltözött, és mindent köszönve elindult tehenestül a másik óriáshoz. Az is szívesen fogadta. A teheneket beterelték az istállóba, aztán vacsorához ültek.

- Tudod-e, kedves óriás, hogy holnap is lesz gyűrűdobó verseny a királyi udvarban? - kezdte Harminchatszín-Ruhájú a beszélgetést.

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen?

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Ne búsulj, majd reggel felszerellek én, ahogyan kell - vigasztalta az óriás, azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap valóban megkapta az óriástól a felszerelést: egy piros lovagi öltözetet, egy piros pálcát és egy gyönyörű pej paripát.

Harminchatszín-Ruhájú délután lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba. Ő volt a legszebb a lovagok között. A királykisasszony nem győzte bámulni. Harminchatszín-Ruhájú ismét meg­nyerte a versenyt, de mihelyt elkapta a gyűrűt, már ki is vágtatott az udvarból. A nézők föl sem ocsúdtak meglepetésükből, már túl volt árkon-bokron. Egyenesen a második óriáshoz vágtatott, átöltözött, majd maga előtt hajtva teheneit, elindult a harmadik óriáshoz.

Az is szívesen fogadta.

Beterelték az állatokat az istállóba, ők meg vacsorához ültek. Vacsora közben Harminc­hat­szín-Ruhájú így kezdte a beszélgetést:

- Tudod, kedves óriás, hogy holnap is gyűrűdobó verseny lesz a királyi udvarban?

- Hallottam róla. És te indulsz-e a versenyen? - kérdezte az óriás.

- Nem indulhatok, mert nincs megfelelő felszerelésem.

- Azon ne búsulj - vigasztalta az óriás. - Majd én felszerellek.

Harminchatszín-Ruhájú megköszönte szépen, és azzal lefeküdtek, mert már későre járt az idő.

Másnap reggel Harminchatszín-Ruhájú fehér lovagi öltözetet, fehér pálcát és egy szép fehér kancát kapott az óriástól. Ebéd után lóra pattant, és elvágtatott a királyi udvarba, ahol éppen kezdődött a verseny. Harminchatszín-Ruhájú ezt is megnyerte, és éppúgy elvágtatott, mint amikor feketében meg pirosban vett részt a versenyen. De a király most megmérgelődött, és utána hajította a dárdáját. Eltalálta a combját, a hegye bele is tört, de azért sikerült Harminc­hatszín-Ruhájúnak elvágtatnia. A harmadik óriásnál átöltözött, megköszönt szépen mindent, és hazahajtotta a teheneket.

Igen ám, de másnap reggelre a combja úgy megdagadt, hogy nem tudott lábra állni. Üzente a királynak, hogy fáj a lába, nem tud kimenni a legelőre.

A király sajnálta nagyon a tehénpásztort, mert megszerette. Lement hozzá az istállóba, és vitt magával egy orvost is. Az orvos nézegeti, tapogatja a combját, aztán meglátja, hogy lándzsa­hegy áll ki belőle. Kihúzta a combjából, a király pedig fölismerte, hogy az ő dárdájának a hegye.

- Hát te voltál a fehér ruhás lovag? - kérdezte csodálkozva a király.

- Sőt a fekete meg a piros ruhás lovag is. Íme, mind a három gyűrű - és Harminchatszín-Ruhá­jú fölmutatta mind a három gyűrűt. - Azt is elárulhatom felségednek, hogy királyfi vagyok, nyugodtan hozzám adhatja a lányát - tette hozzá.

Örült nagyon a királykisasszony, hogy nem maradt pártában. Tetszett is neki Harminchatszín-Ruhájú.

A hét országra szóló lakodalomra hivatalos volt mind a három óriás. Természetesen meg­hívták Harminchatszín-Ruhájú szüleit is. Az öreg királyné sírt örömében, de az öreg király is alig tudta elfojtani könnyeit.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

884. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (1. rész. Savak száma 871)

Volt egyszer egy királyfi. Elgondolta magát, hogy meg kellene
nősülni. Majd összebeszélt a lovászával:
— Menjünk világot próbálni!
Elindultak aztán, jöttek-mentek országon, világon. Ahogy át-
mentek egy városon, rátaláltak egy királyi palotára.
A királyfi is megsejtette, hogy ez királyi palota. Három kis-
asszony nézett onnan lefelé. Mikor közeledtek oda, azt mondja a
lovászának:
— Hallod, csendesen gyere. Én el fogok előttük nyargalni, majd
amott meg foglak várni. Te pediglen hallgasd meg itt, mintha nem
is hozzám tartoznál, hogy mit fognak rólam mondani.
Avval a királyfi elnyargalt.
A lovász ott jött-ment, erről is, arról is szádorgott. Azt mondja
a legidősebb kisasszony:
— Hej! Ha engem az a királyfi elvenne feleségül! Egy szál ken-
derből az egész országát, az egész katonaságát ellátnám ruházat-
tal!
Majd a második, a középső feleli rá:
— Hej! Ha engem elvenne, egy szem búzából eltartanám az
egész országát, katonaságát kenyérnek valóval.
— Hej — azt mondja a harmadik — ha engem elvenne, olyan
két aranyhajú gyermekkel ajándékoznám meg, hogy széles e vilá-
gon, bő Magyarországon annak párja nem volna!
Befejezte a három kisasszony a beszédet, nincs tovább.
Akkor a lovász megsarkantyúzta a lovát, elnyargalt oda, ahol a
királyfi várta.
— No — kérdi a királyfi —, mit hallottál?
— Hm, még ezt furcsa el is gondolni, ha ez igaz lenne! — mondja
a lovász.
— Mégis! — azt mondja a királyfi.
A legidősebb lány azt mondta:
— Ha elvenne engem ez a királyfi, egy szál kenderből eltartanám
ruházattal az egész országát, katonaságát.
— Hm. Ez szép, derék!
Azt mondja a másik, a középső:
— Hej, ha engem elvenne, egy szem búzából az egész országát,
katonaságát eltartanám kenyérnek valóval.
— Ez is szép — azt mondja —, megjárja!
Azt mondja a harmadik:
— Ha engem elvenne, szülnék olyan két aranyhajú gyermeket,
hogy széles e világon, bő Magyarországon annak párja nem volna.
— Ejnye, ez is derék! — mondja a királyfi. — Hallod — azt
mondja — ruházatra nekünk olyan nagy szükségünk nincs, se ke-
nyérnek valóra, de már ez, ez szükséges, két aranyhajú gyerek!
Tudod mit? Menjünk vissza. Te el leszel foglalva lent, én pediglen
felmegyek hozzájuk az emeletre. Itt aztán én egyformán fogok ne-
kik udvarolni addig, míg nem gondolok egyet, hogy haza is kéne
már menni. De nem tudom, hogy a három közül melyik is az? Majd
én aztán üzenek neked, fel fogsz jönni egy pohár bort inni. Es
akkor meg fogod jelölni, hogy melyik is az. Addig egyformán ud-
varolok nekik, szeretgetem Őket.
Fel is ment. Udvarolt nekik. Folyik a szó mindenről. Egyszer
már odakerül a dolog, hogy másképpen kellene fordítani a dolgot.
— Hej — azt mondja —, a lovászomról el is feledkeztem! Még
én annak egy korty bort sem adtam!
— Hej, bizony, van annak mindene! Van annak ez, van annak
az!
— Énnekem nem az a hitem! Ha én töltöm neki, akkor tudom,
hogy jut!
Nem volt maradás, fel kellett hívni a lovászt.

Felhívták.
— Gyere már, gyere már! — azt mondja. — El is felejtkeztem
rólad! Igyál egy pohár bort!
Kitöltötte neki a bort. Felvette a lovász a poharat, felköszöntötte
egyformán mindegyikre, akkor arra az egyre külön ráköszöntötte:
— Isten éltesse a mi gazdasszonyunkat. Sokáig éljen e világon!*
— Akkor megitta a pohár bort.
Akkor aztán a királyfi különösen ennek a királylánynak udva-
rolt. Annyira ment a dolog, hogy bizony lejárt az idejük, haza is
kéne menni.
Hát megesküdtek. Elindultak hazafelé. Mind a két nénje ment
volna velük, de a királyfi azt mondta ne jöjjenek, maradjanak itt.
De Szembúzás* addig siránkozott, míg megsajnálta a király, mert
már király volt, már házas volt:
— Hadd jöjjön, no, hadd jöjjön. Teljen be a kedve.
Elmentek így haza. Otthon mint király kormányzott. Egy kis
idő múlva, nem is sok idő múlva, hadat üzent neki egy másik ki-
rály. De az új asszony már gyereket várt.
Oda van a király a háborúban — addig-ameddig, csak eljött az
óra, hogy megszületett a gyerek.
Volt egy vén vasorrú bába az udvarhoz bejáratos. Az valahogy
összeszűrte Szembúzással a levet, hogy hogy is kéne ezt a fiatal-
asszonyt eltenni láb alól, hogy Szembúzás lenne a király felesége.
A vasorrú bába is szerette volna a lányát hozzáadni, de nem lehe-
tett, mert itt van ez az első.
Megszülte a két aranyhajú gyereket a menyecske, de mert a
vasorrú bába volt a bába, a gyerekeket félretette. Éppen akkor
fiadzott egy kopókutya két kopókölyköt. A vasorrú bába a gyere-
keket elcserélte a kutyakölykökkel.
— Na, mit csináljunk velük?
— Belelököm — azt mondja — a szilaj gulya közé, majd az
összegázolja, összetapossa őket.
Úgy is tett!
De a bika mondja a teheneknek:
— Aki szoptatós, szoptassa, a másik melegítse! A mi királyunk
gyermekének valami bántódása ne legyen!
A gyerekek szépen nőttek. Idővel mondja a vasorrú bába:
— Megyek és megnézem, mi is történt velük!
Hát ott fekszik a tehén és szoptatja a gyerekeket. Megijedt, hogy
most már mi lesz velük? Mindjárt szaladt és mondja Szembúzás-
nak:
— Bajban vagyunk!
— Hogy-hogy?
* — Élnek a gyerekek. Hogy játszanak a tehénnel! Ott játszik a
két gyerek! Na, most jaj nekünk! Mit is csináljunk most? Mi lesz
velünk? Na, de teszek még egy próbát.
* Ez a középső leány neve. A név értelmét a bevezetőben mondott ígérete ad-
ja.
Kihozta onnan a gyerekeket, belökte a szilaj ménes közé. Majd
azok összetapossák!
Ott is csak a csődör szólt mindjárt:
— Vigyázzatok! Aki szoptatós, szoptassa, a másik melegítse. A
mi királyunk gyermekének valami sérülése, bántódása ne legyen!
Hát mindjárt odafeküdt, amelyik szoptatott, a másik a lábukra,
melegítették őket.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

883. mese...

 A vak király (4. rész. Szavak száma: 1418)

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják, hogy jön utánuk a három
király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra
észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták,
mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy
elszakítsa a hatodik szál szórt. Ott termett a róka, bezzeg most
nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hir-
telen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfi-
nak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána
úszni. Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az
egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon meg-
pihentek, azután mentek tovább. Lövöldöztek utánuk a katonák,
bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami
írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se' látszott meg. Utánuk
is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltűnt a sziget, a sok katona
mind ott veszett. így hát, még kétszeri megpihenés után, szeren-
csésen átértek az innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
— No, felséges királyfi, már most énrám semmi szüksége, én
hát megyek dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a
szerződésre, amit kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az út-
ját, mindenen amit csak hoz megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyü-
mölcsöt, arany abrakot, arany gallyakat, akkor a királyfi búcsúzni
akart, de a róka azt mondta, hogy: „Nem addig van ám az, királyfi!
Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon oszto-
zunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen." Evvel elővette a
róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthú-
sú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé
vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész
fáradozása, vesződése így vész kárba, de azért a rókának nem szólt,
mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott,
hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka,
hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát:
— Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még
az arany gallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam
meg, hogy ide engedné-e felséged? Most már látom, hogy jó szívű,
mert id'adta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind
a hármat.
Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hár-
mat, mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony,
hétszerte szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlük. Mikor
éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltűnt
onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt
felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inas felültek
a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval
útnak indultak.
Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a
két öregebbik királyfit találták egy csárdában, hát amint a város
közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek
akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy
embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak?
Mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felel rá az ember:
— Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom
én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt,
ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se' moz-
dítottak odább, semmit se' csináltak, hanem egyik korcsmából ki,
a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek
pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint a világ beszéli,
királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se' maradt,
rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek
egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy
fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! A gonoszságot a
tyúk is kikaparja, rájuk világosodott, hogy ők tették, most már
lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az
ő két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte őket, hogy ilyen
gyalázatot csak még se' kövessenek el két királyfin, azon felül jól
meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megke-
gyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez,
összevissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép pari-
pát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az
úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz;
hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent,
ami csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat
tôle, a szemébe se' mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket,
mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén vol-
tak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát,
ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt,
az is ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement
egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi,
mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy
milyen nagy szégyen lesz őrájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy
az öccsük mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy
egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy
megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők sze-
rezték meg a madarat. tJgy is tettek. Legelőször az inashoz men-
tek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül:
már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az fel-
ébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg
senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgává teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívű, vad-
állatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, meg-
kegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drága-
ságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát,
az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza men-
tek. Volt nagy öröm királyi apjuk házánál, mikor megérkeztek, nagy
dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt
az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal
mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz
királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették,
hogy csak vesszen el minél elébb; az apjuknak meg, mikor kérdezte,
hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra
vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öccsükről tudakozódott a ki-
rály, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se' tudják, hogy elment-e
hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vi-
gasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se'
ért, lám, ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy
jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! Éppen úgy, mint öccsük
elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a ki-
rályon semmi, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az
éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de
annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy
gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették
semmi hasznát, soha sénkit nem eresztett magához, rúgott-vágott,
ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország
minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába!
Azok se' mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak
az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüst ló az udvar köze-
pén, nyílott a kisajtó, hát ki jött be rajta, nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egye-
nesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment
egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele
királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú
madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király
szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott, mint akárki más.
Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy ta-
lálta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt,
hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta,
hogy mikor ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka,
hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is, az ina-
sát is avval a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is feleleve-
nítette. „Hanem már most, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a
mátkámmal megesküszöm."
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két
nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta
fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róke is ott volt benne,
hanem azután megint eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség
volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem
halt. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

880. mese...

 

A vak király (1. rész. Szavak száma: 1487)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,
volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok pró-
bálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Ma-
ga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt
senkinek se mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt
felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megsze-
rezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek
egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjuk-
tól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá
a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
— Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkér-
dezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme,
mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asz-
talon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig
tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre
a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be
se' akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjukból,
biz' e' se' sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement.
Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király
a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a pecek,
kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a
fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi ettől se' ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte apjának. „Itt van a kés, felséges
király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg,
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyjáim megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy meg-
ölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. „No, ked-
ves fiam — mondja neki —, nem hiába voltál te egész életemben
nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad
legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak
azért hajítottam utánatok, hogy meglássam melyikőtök szállna ér-
tem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől

gyógyulna meg a szemem. Hát, kedves fiam, messze-messze a Ve-
restengeren is túl, a Hármashegyen is túl, lakik egy király, annak
van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer
hallhatnám a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle;
de nincs annyi kincs, hogy od'adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, el-
mondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjuk-
hoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat
rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi
is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de bátyjai nem vitték,
hogy biz' ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán
meg az öreg király se' eresztette sehogy se: „Már édes fiam, te csak
maradj itthon, én mellettem, segíts egybe-másba öreg fejemnek,
sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg meg is hal-
hatok addig, míg odalesznek, akkor — ha te is elmennél, kire ma-
radna az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak
nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak arannyal-ezüst-
tel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki,
hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú
madarat, avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi
hírük. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesz-
tek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresz-
tette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a
királyfinak sehogy se' volt maradása. Hiába volt minden beszéd,
nem hallgatott rá, elindult. Egy régi hűséges szolgát lóra ültetett,
maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor
kiértek az öreg király országából. Amint kívül voltak a határon,
megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a
szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót,
belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos
ember két korcsmabeli személlyel, de rájuk se' ügyelt, hanem
amint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik se' szólt egy szót se, nagy-
sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
— Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem fél-
nék, hogy megharagszik érte.
— Nem haragszom én, csak mondjad.
— No, hát ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e
felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
— Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért
kérded?
— Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
— Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért meg-
haragudni.
— Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon
ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse
mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá
a korcsmáros: „Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, ki-
rályfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami
aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták — mert biz azt
még a Verestengeren is túl kellett volna keresni —, kapták magu-
kat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezek-
nek pénzük vagy tizenkét társzekérrel, de biz, a már mind elfo-
gyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik."
Ez aztán abba' maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöt-
tem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta
hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában,
hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjjá őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy
helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni,
hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer — mintha
csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna —, ott
termett egy szép nagy róka. A királyfi amint meglátta, nyúlt volna
a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia — tán nem is hinnék
kendtek, ha nem mondanám —, megszólalt a róka emberi nyelven:
— No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
— Hiszen nem tévedtünk éppen el — felelt neki a királyfi —,
hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül
melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?
— Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom
a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről-hegyire;
mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
— Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvé-
gezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre:
én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz
rá, ezért aztán, mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat,
ezüstöt, drágaságot, mert tudom, hogy hoz, mindenen, de minde-
nen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit elgondolkozott, de azután gondolta, hogy
minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak
ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od'adta
a királyfinak:
— No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-kel-
tében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én
mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestenger-
hez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy
jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer — nagy sokára
— elértek a Verestenger partjára. Amint a királyfi végignézett
azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta se' szélét, se'
hosszát. „Oh, én uram-istenem — gondolta magában —, hogy me-
gyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szé-
lessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy
szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak a föld alól bútt volna
ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka.
— Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a
vízen?
— Bizony nem én, róka pajtás.
— No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három
alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg
csak bíija a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson
a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy
elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen
tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik
almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy te-
gyen. Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

878. mese...

 

Rózsa és Ibolya (Szavak száma: 1558)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az óperenciás-
tengeren is túl, volt egyszer egy király. S annak a királynak volt
egy erőst szép leánya. S volt egy felesége. S egyszer csak beteg lett
a felesége. Hiába hívtak oda csodálatosnál csodálatosabb orvoso-
kat, tudósabbnál tudósabbakat, nem tudtak segíteni rajta. Meghalt
a királyné, árván maradt a királykisasszony.
Eltemették a királynét.
A szomszédban lakott egy öregasszony, de boszorkány volt. Azt
mondja a királykisasszonynak:
— Hallod-e, édes kisasszonykára, mondjad — azt mondja —
apádnak, a királynak, vegyen el engem, mert nem bánod meg.
Tejbe-vajba fürösztgetlek, s hasábfával kenegetlek.
Addig mondta, s addig mondta, otthon a királykisasszony ezt
elmondta, hogy az apja elvette feleségül a boszorkány asszonyt.
Na, de a királynak el kellett menni a háborúba, s a leányát rábízta
az öregasszonyra.
Nahát, ha reábízta, meg is járta szegény feje. Mert nem úgy ment
ám sora, ahogy egy királykisasszonynak kellett volna menjen, hanem
az öregasszony csak ütötte, verte. Még cselédet sem tartott, szobalá-
nyokat sem, hanem mindent vele csináltatott meg. Szegény király-
kisasszony úgy el volt keseredve, de az öregasszony, mivelhogy bo-
szorkány volt — ezt a király nem tudta volt — hát felült a seprű
nyelire, s úgy elburungozott, hogy örökké csak este jött haza.
A királykisasszony egyedül volt otthon, tett-vett, ezt, azt. Telt-
múlt az idő, egyik nap is s a másik nap is. Azt mondja a boszorkány
asszony:
— Nézd csak — azt mondja —, ide idegent ne eresszél bé! Mert
én leteszek ide a küszöbre egy hajszálat, s ez a hajszál megfelel
ám, ha valaki itt jár. Hanem — azt mondja — nekem dolgozzál,
serénykedjél!
S mondom, hogy felpattant a seprű nyelire, s a Jóisten tudja,
hogy hol járt, melyik boszorkánytanyán mit csináltak. Erről a ki-
rálykisasszony nem tudott semmit se.
Hát egyszer, ahogy sirogatott, ott az ablak alatt üldögélt, var-
rogatott, hát egy olyan szép királyfi lovagolt arra. Azt mondja:
— Édes húgom, mit csinálsz te itt?
Felnéz a királykisasszony, s hát azt mondja:
— Én varrogatok, de te be ne tedd ide a lábadat — azt mondja —,
mert az én mostohám egy boszorkány asszony.
— Ha boszorkány, ha nem, ha elindultam, bémegyek.
S bé is ment a királyfi a ló hátán, leugrott a lóról, s úgy meg-
szerette a királykisasszonyt, de úgy megszerette — mert olyan szép
volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Hát ahogy beszél-
gettek, egyszer búg a levegőben, jön a boszorkány a seprűnyélen.
Meg is ijedett a királyfi.
— Hova bújjak most — azt mondja —, hogy a mostohád ne kap-
jon meg? — S hamar bébújt az ajtó sarkához.
Azt mondja a boszorkány asszony a hajszálnak:
— Na, te hajszál, ki járt itt, felelj nekem!
— Ki járt volna? Egy királyfi ott van az ajtó sarkánál. — Meg-
felelt a hajszál.
Megy oda a boszorkány, s hát csakugyan ott volt a királyfi.
— Na — azt mondja nagy vigyorogva —, nem szabadulsz meg
most te sem a karmaim közül! Gyere csak ide! — Megfogta, s egy
pincébe bélökte a királyfit.
Hej, de sajnálta a királykisasszony a királyfit. Azon gondolko-
zott, hogy tudná о megszabadítani? Mit tudna ó csinálni? Másnap
reggel megint azt mondja a boszorkány:
— Ki ne ereszd, a kulcsot — azt mondja — én viszem magammal,
s az a hajszál megfelel, hogyha megszökik. Ügyeljetek magatokra!
— Elment, felült a seprű nyelire, súg-búg a levegőben. Elment a
boszorkány, a királykisasszonynak a mostohaanyja. Erre várt csak
hamar a királykisasszony. Volt neki egy másik kulcsa, s azt mondja
a királyfinak:
— Gyere — azt mondja —, szökjünk meg! A mostohaanyám
boszorkány, s én is tudok minden boszorkány dolgot, s nem tud
utolérni. Ha hazajön, úgyis megfelel a hajszál, nem kell minket
kérdezzen.
Úgy is lett. Hamar felültek a ló hátára, s mennek, vágtatnak,
még a szélnél is sebesebben.
Hazajön a boszorkány asszony, a királykisasszonynak az anyja,
s azt mondja:
— Na, te hajszál, ki járt itt?
— Nem járt itt senki, mert nem is járt itt senki!
De azt nem kérdezte, hogy elmentek-e vagy nem, vagy hol van-
nak. Csak azt kérdezte, hogy ki járt itt.
Azt mondja a hajszál:
— Nem járt itt senki.
— Hát jól van.
Az öregasszony akkor tett-vett, boszorkány dolgokat főzött
össze: macskafarkat, patkányfejet, pokrócdarabot, egérlábat, min-
denféle kotyvalékot. Azzal volt elfoglalva. Egyszer kiabálja a le-
ányt, mert a leányt úgy hívták, hogy Ibolya.
— Ibolya, hol vagy?
— Hát biza — azt mondja a hajszál —, megszöktek, nincsenek itt.
Hej, disznó adta, teremtette! Megmérgelődött a boszorkány, fel-
kapott a seprű nyelire, s utánuk.
Egyszer, ahogy vágtatnak, Ibolya — s a királyfit úgy hívták,
hogy Rózsa, Rózsa és Ibolya ahogy vágtatnak, azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézzél hátra, mert úgy ég a fél arcom, hogy majd
elégek!
Néz hátra Ibolya, s:
— Jaj! — azt mondja. — Jő a mostohám, mindjárt utolér a seprű
nyelin!
— Hamar szálljunk le a lóról — azt mondja Ibolya, — mert én
tudom, mit kell csinálni, a mostohámtól sok mindent eltanultam.
Hamar — azt mondja — belőlem lesz egy kápolna, s belőled egy
remete, egyet bucskázzunk a fejünk tetejin!
Úgy is lett. A leány egyet kecskebukázott, s a legény is, s a
leányból lett egy olyan szép kápolna, hogy rettenetes, s a legényből
lett egy nagy szakállú öreg remete. Nagy rózsafüzér a derekán.
Odaér a boszorkány, leereszkedik a seprűvel, s azt mondja:
— Ugyanbiza — azt mondja —, nem látott-e tisztelendő atyám
erre menni lóháton egy ilyen s ilyen legényt s leányt?
— Hát láttam, mikor még legény voltam — mondja a remete.
— ó, hát az mikor lehetett — gondolja magában az öregasszony.
Ha ilyen öreg ez a remete, akkor ki tudja, mikor volt. Visszafordult,
nem ment utánuk.
Mikor megvárták, hogy visszaforduljon az öregasszony, akkor
kecskebukát vetett megint a remete, s lett belőle Rózsa, a királyfi.
Kecskebukát vetett a leány, a kápolnából megint leány lett, s vág-
tattak tovább. Igen, de az öregasszony mit gondolt, mit nem, mikor
egy jó darabig visszafelé ment, nagy szeget ütött a fejébe. Gondolja
magában, ez nem lehetett más, az a kápolna, az a leány, s a remete
a legény lehetett.
— Na, megálljatok csak! — azt mondja, s megfordult a seprű
nyelin újra vissza utánuk.
Hát egyszer azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézz vissza, mert megint úgy ég az arcom, hogy majd
elégek!
Visszanéz Ibolya, s azt mondja, hogy:
— Jaj, jaj — azt mondja — közeledik megint a mostohám! Ha-
mar vessünk egy kecskebukát! — mondja a leány. — Belőlem lesz
egy tó, s belőled egy réce, s úszkálj a tóban!
Úgy is lett. Nahát lett a leányból egy nagy tó, s a legényből egy
réce, s ahogy úszkált a tóban, odaért az öregasszony, a boszorkány.
Mindjárt sejtette, hogy itt mi van a dologban. Meg akarta fogni a
récét erről is, arról is, de a réce csak csalogatta a tóba, csalogatta.
Addig csalogatta, hogy az öregasszony beléfulladt. Úgy kellett neki.
— Na, édes szép szerelmem, lelkem, szívem, galambom — azt
mondja Rózsa —, most már mehetünk, nem áll senki az utunkba.
Felültek a lóra, s mentek tovább. Mikor odaértek a legénynek
az országáig, azt mondja a királvfi:
— Hallod-e, édes galambom? En nem viszlek most — azt mondja
— bé az apámnak a kastélyába, a királyi palotához ilyen váratla-
nul, hanem itt hagylak — azt mondja — a falu végén, a város
végénél. S majd — azt mondja — én utánad jövök hatlovas hintó-
val, s királyi gúnyával, s akkor téged elviszlek, s megesküszünk.
Azt mondja Ibolya:
— Ne hagyjál itt, mert ha itt találsz hagyni, hazamész, aki leg-
hamarabb veled szembe jön, s megcsókol, abban a szent helyben
te elfelejtesz engemet.
De a legény esküdözött égre s földre, hogy nem. Hamar ott a
város végénél volt egy esztena, s kértek egy fazak savót, s a savóból
egy olyan szép palotát építettek, hogy olyan nem volt a föld kerek-
ségén. Abban a palotában ott maradt Ibolya. S a királyfi elment
haza, hogy béjelentse a szüleinek, hogy ő viszi a menyasszonyát,
Ibolyát.
Igen, de a királyfi igen sokáig odavolt, oda időzött, s mikor a
palotába beért, a palota kapuján az anyja elébe futott.
— Jaj, édes fiam — azt mondja —, hogy vártunk — s a nyakába
ugrott, s megcsókolta.
Na, biza, ha megcsókolta, el is felejtette ő Ibolyát. Úgy elfelej-
tette, mintha soha hírét nem is hallotta volna.
Telt-múlt az idő, várta Ibolya a királyfit, Rózsát, várta. Hiába
várta, nem jött utána.
Hát a királyfinak más országból hoztak egy erőst, szép leányt,
s kihirdették a lakodalmat. Nagy lakodalmat csaptak, s az eskü-
vőre ott kellett elmenjenek, ahol Ibolya lakott abban a savópalo-
tában. Annak a kapuja előtt kellett elhaladjanak. Ott voltak valami
gyerekek, játszottak a porban, s azt mondja Ibolya:
— Nézzétek csak! Adok nektek egy marok pénzt, de — azt mond-
ja — mikor ideér a királyfi, akkor erőst nagyon kiabáljatok! Ki-
abáljatok a királyfinak, hogy el ne felejtsétek egymást, mint Rózsa
elfelejtette Ibolyát!
Azt mondják a gyerekek:
— Kiabáljuk mi szívesen.
Kaptak egy-egy marok pénzt. Jön a királyfi király gúnyába szé-
pen felöltözve, hatlovas hintóval.
Mellette a menyasszonyának való, mentek az esküvőre, nagy
pompával. A vendégség sorban, ott miniszterek, királyok, grófok,
bárók, válogatott hercegek s mindenféle szegény legények. Hát
egyszer csak keresztülálltak az úton a sok rongyos apró gyerek, s
ahogyan a szájukon kifért, úgy kezdtek kiabálni.
— El ne felejtsétek egymást, mint Rózsa elfelejtette Ibolyát!
A pilátusát, akkor jutott eszébe Rózsának, hogy ő is elfelejtette
Ibolyát.
Le is ugrott onnan a hintóról, hagyta azt a menyasszonyát. Bé
abba a savópalotába, s úgy összevissza csókolta Ibolyát. Azután le
kellett szálljon az a menyasszony a hintóról. Felültette Ibolyát, s azzal
ment az esküvőre. Azután lett egy akkora lakodalom, s szegény másik
menyasszony el kellett nagy szégyenkezve hazakullogjon.
S a nagy lakodalomnak amikor vége lett, akkor tojáshéjba ke-
rekedtek, s a kakasdi hegyoldalon leereszkedtek. S még ma is ott
vannak, ha meg nem haltak.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

828.mese...

 

 MESÉK

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

 Szikra. (2. rész. Szavak száma: 565) 

De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Méz király, nem volt maradása az arany lócán, magánkivül ugrott fel, lerohant a Bölcsek Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy lisztes zsákot, s zengett belé a palota, úgy ordított a fülébe:

- Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyon taposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de Bolondok bolondja lesz ezután a neved.

- Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a kisasszony, de te, felséges királyom, - méltatlankodott a Bölcsek Bölcse - szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom, ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a kisasszony, s hol rejtőzködik.

- Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen, - adta meg magát Méz király, a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza az arany lócára.

- Elég az, hogy - folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse, amint a sikoltást hallottam, széthaj­tottam a vadrózsa kelyhét, kikukucsgáltam onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, Uram, Teremtőm, amint kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszerszép királykisasszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló szépet kerek e földön nem láttam!

- Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? - ragyogott fel arca, szeme Méz királynak.

- Felséges királyom, már én csak amondó vagyok, hogy, ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam elgondolni, hogy s mint került Tündérországba? Miért rejtőzködik ottan? Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta, kacagás nélkül meg nem állta.

- Törődöm is én azzal a Retekkel, - legyintett a király. - Lehet tőlem sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a királykisasszony?

- Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van. Amikor én Tündér­országban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.

- Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan, indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.

Bezzeg, hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem bolondok bolondja. De a „kedves öregem” hamarosan lehütötte a Méz király nagy kedvét, mondván:

- Csak lassan, lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp, hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni Tündérországba, mint ahogy te gondolod.

Szertelen dühbe gurult Méz király, s koronáját úgy földhöz csapta, hogy dirib-darabba tört.

- Hát hallom, mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a mondókádat?

- Hát, felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a zörgős lábú, kerek

pofájú, vigyorgó Retek, hirtelen-váratlan lekapta fejéről pörge kalapját s úgy lecsapott rám, hogy kárré ment két lábam, s olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom megbillenteni. Belefogott a kalapjába s mintha soha méhet nem látott volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi tenye­rükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncoltak, de azt én nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak ezek a szépséges tündérkisasszonyok. Csakúgy káprázott a szemem, amint néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729