529. mese...

 

MESE A KEZED ÖT UJJÁRÓL (Szavak száma: 730)

Piki (a mutatóujj), Liki (a középső ujj), Csiki (a gyűrűsujj) és a kis Miki (a kisujj) elmentek egyszer a mezőre, és fivérüket, Tokit (a hüvelykujjat) otthon hagyták. Hiába mondta nekik Toki, hogy ne induljanak el nélküle, mert még bajba keverednek, mégis otthon hagyták.

Piki így szólt:

- Én majd mutatom az utat.

Liki, mint valamennyiük között a legnagyobb, folytatta:

- Én majd előttetek állok, és irányítlak benneteket.

Csiki megtoldotta:

- Én viszem majd utánatok a kincseket.

A sort a kis Miki zárta le ezekkel a szavakkal:

- Én meg majd okos tanácsaimmal segítelek benneteket!

Így hát útra keltek: legelöl Piki, utána jött Liki, őt követte a gyűrűkkel borított Csiki, s leg­hátul ballagott a kis Miki.

Rövid idő múlva egy vízpartra értek, de a hidat elsodorta az ár; ott álldogáltak hát jó ideig, és egyre várták, hogy a víz majd csak elfogy, az azonban folyton-folyvást folyt, és egyáltalán nem látszott úgy, mintha ki akarna apadni.

Akkor a kis Miki így szólt Likihez:

- Eredj, te hosszújancsi, járkálj föl-alá a parton a gólyalábaiddal, és nézd meg, nem találsz-e gázlót vagy pallót, ami átvinne a folyón! Míg te ez után jársz, mi többiek megpróbálunk csó­nakot építeni.

Azzal a három kicsi elindult csónaknak való fát keresni. Szerencsére találtak egy nagy francia (vagy olasz) diót.

- Ha legalább fel tudnánk nyitni - mondta a kis Miki -, akkor nyomban készen is lenne a csónak!

Erre aztán Piki és Csiki kétfelől megmarkolták a diót, és lám, amikor összeszedték minden erejüket, húzták, ráncigálták, a dió egyszerre csak felpattant. Nyomban fogták az egyik fél dióhéjat, jól kivájták, és levitték a folyóhoz.

Eközben visszajött Liki is, mondván:

- Semerre sincs sem gázló, sem híd!

- Most már nincs is rá szükség! - mondta a kis Miki.

Valamennyien beleültek a dióhéjba. A legkisebbik kormányzott, a többiek meg eveztek, így aztán szerencsésen át is értek a túlsó partra.

Ott kiszálltak, tovább vándoroltak, és egyszer csak egy nagy kerthez értek. Be is mentek nyom­ban a kertbe, ahol egy nagy hordót találtak színültig tele mézzel. Piki belenyúlt a hordó­ba, és megkóstolta, és mivel a méz jó édes volt, mindig újra meg újra belenyúlt, és szüntelenül nyalakodott.

Végül a többiek elunták a dolgot, és tovább akartak menni, Piki azonban nem akart jönni, hogy mutassa nekik az utat; Liki hiába adta ki parancsait, Csiki meg félt a rablóktól, és a kis Miki így szólt:

- Piki rosszul végzi a dolgát, s a vége majd az lesz, hogy még pórul járunk!

Mielőtt még észbe kaphattak volna, máris jött egy nagy csúnya medve, és fenyegetően brummogta:

- Na, ti tolvajok, most végre megfogtalak benneteket! Na megálljatok csak, majd adok én nektek mézet! Egy pillanat alatt felfallak mindnyájatokat!

Az ujjacskák erre úgy megrémültek, hogy mukkanni sem mertek. De aztán mégis csak meg­eredt a szavuk. Térdre estek a medve előtt, és kegyelemért könyörögtek:

- Nem tudhattuk, mackó, hogy ez a mézeskert a tiéd!

De minden rimánkodás hiábavaló volt, s a medve már éppen neki akart fogni, hogy sorban lenyelje őket, amikor a kis Mikinek okos ötlete támadt:

- Kedves mackó! - szólalt meg. - Mi öten vagyunk testvérek, s a legidősebb fivérünk, Toki otthon maradt. Hát ha már meg kell halnunk, kérlek, várj legalább addig, amíg őt is idehívom, hogy együtt halhassunk meg mindnyájan!

A mohó mackónak megtetszett az ötlet. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy jó falattal többre tegyen ilyen módon szert.

Így hát az incifinci kis Miki hazafutott, és segítségül hívta Tokit.

Toki először szörnyen haragudott, mondván:

- Minek is mentetek el? Nem megmondtam nektek már akkor, hogy ez lesz belőle? Most aztán ficánkolhattok!

A kicsi azonban addig-addig kérlelte, hogy végül is megkönyörült rajtuk, felmarkolt egy nagy buzogányt, és elment utánuk.

Amikor aztán odaértek a kis Mikivel a mézeskerthez, valamennyien egyszerre rárontottak a medvére, és a nagy, erős Toki agyoncsapta a buzogánnyal. Aztán együtt hazamentek, és mind az öten nagyon-nagyon boldogok voltak.

Ettől kezdve a többi négy ujj soha el nem indult sehová az erős Toki nélkül, nem is érte őket ezután soha semmi baj. Liki ettől kezdve mindig a középen maradt, ezért is hívják mindmáig középső ujjnak. A nagy kövér Toki és a kis Miki őrt állva mindig a két szélen mennek, mivel amaz az erejével, emez az agyafúrtságával védi a többieket.

A kicsit mindig bevonják a tanácskozásba, ha valami okosat akarnak kisütni. Ezért is mondják mind a mai napig, hogyha valakinek bölcs ötlete támadt, hogy: „A kisujjából szopta!”

 

133. mese

A világul szaladt szegény ember (Szavak száma: 1503)

Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.

Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyivásu volt; egyszerre látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.

A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre három porontya is lehessen?!

- No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor annyit!...

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony - mert közbe légyen mondva, a feleségét ép várandós állapotban hagyta - rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember odább húzódik, ujra le akar ülni, de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott, le akar ülni a patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony mindenütt rárivalkodott, mondván:

- Ne üljön oda; mert ott gyermek van!

Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van gyermekcsékkel, világul sza­ladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!

Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben a faluban egy sze­gény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett; ugy annyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.

Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél. A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.

- Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.

- Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!

- Ha csak az a baj, majd leszek én.

S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik keresztfiának egy-egy telket adott.

Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett volna keresni, de ha keres­ték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek egyforma ruhát csináltatott.

A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a többieknek édesapjuk és édes­anyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk. Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett tubus szüléjéhez, mondván:

- Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, édes fiam?

- Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek édesapjuk és édes­anyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?

- Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok, hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok, ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha azóta a vad állatok meg nem ették.

- De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk felkeresésére.

Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet, melybe az embernek mindkét lába belefért.

Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország világszerte édesapjuk fölkere­sésére.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.

Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:

- Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s aztán mosakodjunk meg benne.

Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.

A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:

- Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.

Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s asszonynyá változott.

- No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!... Ha nem mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy mez­telen ember, ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni, könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket, ki-ki a magáét, sorra, a hogy szüle­tett, s a többi aztán magától jön.

Ugy is lett. - A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy csizmát, meg az egész kenye­ret és az üveg bort letették a forrás mellé.

Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru füzhöz kötözte, maga pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.

Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált, tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.

A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak, lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.

Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép halottját háromszor.

Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért, hogy hagy igyék.

Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:

- Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona, kezében királyi bot, ki mindegyik leányára - mert mind a kilencz az övé volt - ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott jegy­ajándokul.

Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ül­tették, a feleségeért pedig, már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy hozatták el aztán nagy parádéval.

Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem haltak.

A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:

“Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur, Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs... Meghagyta a vak gazda a sánta gazdasszonynak, gyújtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse a pofon­vágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.”

A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az áldomás.