MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Szikra. (1. rész. Szavak száma: 984)
Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a szomorúság Méz király udvarába is. Bűbájos sem vette észre a királykisasszony eltünését, ugyan hogyan vette volna észre a Méz király. Sejtelme sem volt arról, hová, merre tünt el a királykisasszony, hiába szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott be minden ablakon, - búsan kellett haza térnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.
Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a pillangók meg a
méhecskék hoztak hirt neki a palotából, de mindig csak ezt az egy hirt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Szomoruak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Méz király még mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová, merre tünt el a királykisasszony.
Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefujt arany-sípjába, háromszor egymásután, s egyszerre csak nagy sereg méh szállott mindenfelől a palota felé. Oly sűrűn szállottak a levegőégben, hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek zümmögése, döngicsélése. Ám mikor aztán a méhek leszállottak, ki fára, ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet intett Máz király s mondá, amint következik.
- Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová, merre vitte Mirkó király a leányát.
Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre, össze-visszazümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek az össze-visszazümmögésnek, döngicsélésnek, csak az lett a vége, hogy senki sem látta közülök a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülök, hová vitte a király a leányát.
- Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? - kérdezte a király.
Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni, döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh és jelenté:
- Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta Bölcsek Bölcse.
Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:
- Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!
Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék, jöjjön szaporán. Hiszen, jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király szine elé vánszorgott, mélyen meghajtotta magát:
- Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?
- Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e a királykisasszonyt? Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?
- Hát az úgy volt, felséges királyom, - kezdte nagy lassan a Bölcsek Bölcse, hogy éppen virágról-virágra szálltam, mézet gyüjtögettem a feleségemnek s a gyermekeimnek...
- Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! - lobbant szörnyű haragra Méz király, - nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyüjtöttél a feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt, tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el?
- Hiszen, éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom, - folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a beszédet. Elég az, hogy amint az Arany folyón túl a Tündérszigetre repültem, ott egy gyönyörüséges szép vadrózsa bokrot találtam, de olyan gyönyörüséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.
Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Méz király! Toporzékolt eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:
- Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csufolódik velem!
Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban az udvarmester hirtelen Méz király füléhez hajolt s ijedten súgta:
- Az Isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony.
- Az ám, - tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára, intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét hozzáfordult s rárivalt:
- Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem nyögöd.
A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát és éppen olyan nyugodtan, mint az előbb, folytatta, amint következik:
- Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit kipihenjem magamat, s hát, Uram, Teremtőm, alig szállok rá, rettenetes nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott, zengett ég, föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam repülni, bár oly fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a fülemet.
- Miféle emberi hang?! Nyögd ki már. Ki volt, mi volt? - kiabált szörnyű izgatottan a király.
- Hiszen, éppen, hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az, hogy megbujtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot nem bántja, elszáguld felette.
- Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! - toporzékolt a király. - Láttad, vagy nem láttad a király leányát?
- De hiszen éppen, hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak kristálycsengetyühöz hasonlatos hangot hallottam s érzem, hogy valaki a vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt s a rózsát messzire elhajítja.
- Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te? - tépte most már a haját Méz király.
- Hiszen, éppen, hogy éppen, azt akarom mondani, - folytatta még nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. - Csak megkérem alázattal felségedet, várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem rózsát terem”.
- Majd adok én neked türelmet! - ordított a király. - Azt nyögd ki már, hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?
- Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!” Kristálycsengésű volt a hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie, ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam, amint valaki mondotta: Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
