911. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÖRTÉNETEK A RAVASZ NYULACSKÁRÓL

A RAVASZ NYULACSKA (2. rész, szavak száma: 773)

- A ház mögött a kertben van egy gödör, oda bújj! - tanácsolta a nyulacska. A prérifarkas egy ugrással a kertben termett, s mire a puma a ház elé ért, ő már a gödörben lapult.

- Jó napot, nyulacska! - mondta a puma. - Hol van a róka?

- Jó napot! - válaszolt a nyulacska kicsit sértődötten, mert a puma hangja meglehetősen barát­ságtalan volt. - A róka fönt van a padláson, kukoricát morzsol. Hiszen téged illet az egész termés, nem?

- Persze hogy engem illet! - mondta a puma dölyfösen, és se szó, se beszéd, letelepedett, hogy megvárja a rókát. A nyulacska sértődötten, szó nélkül ült mellette. Kis idő múlva udvariasan mégis megkérdezte:

- Reggeliztél már, puma? Nem volna kedved várakozás közben megenni egy prérifarkast?

- Hol az a prérifarkas? - kiáltott föl mohón a puma, s megnyalta a szája szélét.

- A kertben. Betettem a gödörbe, gondoltam, jó lesz majd neked - mondta a nyulacska készsé­gesen. A pumának azonban esze ágában sem volt egy köszönőszót is mondani, fölpattant, a kertben termett, aztán a gödörhöz ugrott, s nyomban fölfalta a prérifarkast.

- Ízlett? - kérdezte a nyulacska udvariasan.

- Pompás lakoma volt - válaszolt a puma, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Jön a jaguár! Nem szokott ez téged fölfalni, ha összeakad veled?

- Ha összeakad velem, biztosan fölfal - mondta a puma, s nézte, hogyan menthetné az irháját. A kunyhóból azonban csak az ajtón át menekülhetett volna, az ajtóban meg ott állt már a jaguár.

- Bújj el gyorsan a prémtakaró alá! - buzgólkodott a nyulacska. - Jól lapulj meg alatta, nehogy a jaguár meglásson!

A jaguár már az ajtóban állt s megkérdezte:

- Hol van a róka?

A nyulacska most egy csöppet sem sértődött meg.

- Jó napot, jaguár! - köszönt szép illedelmesen. - A róka a padláson van, morzsolja a kukori­cát, amivel adósod.

És még mielőtt a jaguár elhatározta volna magát, hogy leüljön-e, és úgy várja be a rókát, a nyulacska így kedveskedett:

- Nem akarsz reggelizni? Nem volna kedved egy pumát megenni?

- Hol az a puma? Ide vele! - mondta a dölyfös jaguár.

- Ott lapul a prémtakaró alatt - mondta a nyulacska; a jaguár meg ugrott egyet, félrerántotta a prémtakarót, s egykettőre fölfalta a pumát.

- Ízlett? - kérdezte a nyulacska udvariasan.

- Jóllaktam - mondta szárazon a jaguár, s letelepedett a kunyhó közepén, hogy ott várja meg a rókát. Úgy elterpeszkedett, hogy a nyulacskának már nem jutott hely, kiállt hát az ajtó elé.

Kis idő múlva bekiáltott a kunyhóba:

- Vadász tart errefelé! Nem félsz, hogy tiszteletlenül bánik majd veled, jaguár?

- De bizony félek! - mondta haragosan a jaguár. - Ahányszor az útjába akadok, mindig agyonlő!

- Bújj hát el gyorsan a folyóparton, a salátafa ágai között! Ott biztonságban leszel, alhatsz is, fölébresztelek, ha elment a vadász!

A jaguár fölugrott a salátafa lombjai közé, s alighogy kényelmesen elnyújtózkodott egy erős villás ágon, beköszönt a vadász:

- Jó napot! Hol van a róka?

- Jó napot! - mondta a nyulacska. - A róka fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked. Ha meg akarod várni, esetleg vadászhatnál közben! Nem volna kedved jaguárt lőni?

- Hol az a jaguár? - kérdezte a vadász, és a puskája után kapott.

- A folyóparton, a salátafa ágai között lapul, az állatok miatta nem mernek vizet inni!

- No, majd én becsületre tanítom! - mondta a vadász, azzal a salátafa alá ugrott, s lelőtte a jaguárt, utána lenyúzta a bőrét, s a nagy igyekezetben ki is ment a fejéből a róka meg a kukorica.

Az erdő állatai között sok szó esett arról, hogy a fortélyos nyulacska hány meg hány társuk vesztét okozta. El is határozták, hogy bosszút állnak: elpusztítják a nyulacskát. Mikor ennek hírét vette a nyulacska, elköltözött a folyó túlsó partjára, ott épített magának házat, de olyat, hogy annak a padlója alá egy nagy gödröt ásott. Ebben a gödörben élt nappalonként, éjszakán­ként meg előbújt, s a folyóparton játszadozott, ugrándozott a holdfényben.

Akkor az állatok így szóltak a csörgőkígyóhoz:

- Legközelebb, mikor este megint kint játszadozik, ugrándozik a holdfényben, te csússz be a házába, onnan meg a padló alá, a gödörbe, s mikor majd hazamegy, fojtsd meg!

Következő este a csörgőkígyó el is bújt a nyulacska házában. Az meg mikor már eleget játsza­dozott, ugrándozott, visszament a házához. Nyomban érezte, hogy valami nincs rendjén. Jó hangosan így szólt hát:

- Van valaki a házamban? Lehetséges, hogy valaki van a házamban? Nincs valaki a házam­ban? Megtudom én mindjárt, hogy van-e valaki a házamban! Mert ha nincs bent senki a házam­ban, majd válaszol nekem, ha meg van bent valaki, hát néma marad!

805. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

A háború (2. rész, szavak száma: 705)

 A fiskális, mert ő volt a magánbeszédet tartó alak, sunyi mosolyra torzította a száját. Annyi bizonyos, egészítette ki elmélkedését, hogy én nyaralni megyek, mert itt nagyon meleg kezd lenni. Doktor úr kérem, melyik vidéket ajánlja? mondja csak.

E szavakkal egy álmos bagolyhoz fordult, amely épp akkor libegett le egy vén bükkfa kereszt­ága közé.

- Erigy a pokolba, hagyj békét, dohogott a bagoly. Egész éjjel olyan lárma volt a környéken, mintha nappal lett volna. Most meg egy Menydörgő miatt üvöltöznek a többiek, akit éjfél tájban Bengália leányának felfalnia tetszett.

- Már megint! szörnyűködött Ravasz. No, azzal a dámával se lehet már bírni. Tele van vérivó szenvedéllyel és nem tud uralkodni magán, ha embert pillant meg. Kiváncsi vagyok, megyek; részleteket szeretnék megtudni.

Eloldalgott; a bagoly pedig megrázta magát s szunyókálni kezdett.

Nagybajúszú éppen ekkor esküdött véres boszút a tigris fejére. Hisz’ az ő szolgája volt az, akit az emberevő az éjjel megfojtott.

A szegény szolga híven teljesítette ura parancsát s a legrövidebb úton igyekezett a sátrakhoz jutni. Egy völgyön kellett végig haladnia s amint a magas fű közt bukdácsolva sietett előre, halkan fütyölgetett, hogy az egyedüllét félelmét leküzdje.

Egyszer csak úgy rémlett neki, hogy valaki követi.

Sompolygó mozgás neszét hallotta a bozótban. Eleinte azt hitte, őz, vagy szarvas jár ott; de azok egyike se lett volna ilyen csöndes, hanem vadúl robogott volna el, meglehetős zajjal.

Azután úgy gondolta, hogy talán valamelyik társa bújt itt meg, aki szintén tele van félelem­mel, mint ő, azért nem szól.

- Ki az? - kérdezte elfogódva.

- Ki az? - viszhangozta a hegy, kísértetiesen.

Tovább ment, de már nem fütyölt. Alig, hogy elindúlt, a halk szöszmötölést ujra hallotta maga mögött. Arra hirtelen megfordúlt. A hold éppen kibujt a felhők közűl egy pár pillanatra. A szerencsétlen szolga torkába befagyott a hang. Haja égnek meredt; lába a földbe gyökerezett.

Halálsápadtan meresztette üveges szemét a rémre, aki ott lapult mögötte, ugrásra készen.

India gyöngye volt.

Egy pillanat múlva a Nagybajúszú küldöttje már a tigris karma között vonaglott. A sors meg­könyörült rajta, mert szívszélhűdés érte, mielőtt a tigris fogát érezhette volna.

Mindezt Csúnya látta, aki kalandozása közben találkozott a hercegnővel s egy darabon csupa kiváncsiságból elkisérte.

*

Az uj hajnal még nagyobb keveredésre gyúladt ki az égen. A Menydörgők itt is, ott is med­véket vettek észre az erdőségben. Gyanús morgás hangzott fel a szakadékokból. Nagybajúszú sátra közelében egy nagy vörössárga hiúz villant el. A hegyoldalból felzúgott a király hördülő bőgése. A máskor oly hallgatag, néma erdő valóságos forradalom jelével telt meg. A Meny­dörgők mindenütt vadkan-agyarak csattogását és fenevadak ordítozását hallották. A bőgésbe, üvöltésbe, vonításba belevegyült a tűzdarazsak jajgatáshoz hasonló zúgása.

A háború megindúlt. Vége volt a csöndes, óvatos csatározásnak; a Menydörgők seregestől nyomúltak előre. A sátrakban csak azok maradtak, akik folyvást szemmel tartották, hogy ki vált be az erdőbe és ki megy ki belőle.

A vadászok gyűrűje mindösszébb-összébb szorúlt a rengetegben. Barlangi egy darabig bátran állta meg a helyét, de amikor az első tűzdarázs megcsípte, ordítva-bőgve loholt visszafelé. Egyik társa súlyos sebet kapott, amiatt felbőszült s nekik rohant a Menydörgőknek. Vala­melyiket megragadta és maga alá gyűrte. Akközben folyvást rettentően bőgött. Viszhangossá lett tőle az erdő. A Menydörgők összefutottak, hogy megmentsék társokat. Mind egyszerre sütötték el puskájokat s a tűzdarazsak tucatja nyomban megölte a nagy, fekete medvét. - Abban a pillanatban borzasztó ordítás reszkettette meg a levegőt.

A Menydörgők hajmeresztve fordúltak meg erre a hegyeket összeomlasztó hangra, amely hasonlatos volt a földrengést kísérő robajhoz.

A sűrűség szélén ott állott a király, az állatkirály, a berber oroszlán, alig néhány ölnyire tőlök.

Szeme tüzet sistergett. Szája nyitva volt s borzasztó torkába be lehetett látni. Sörénye úgy lengett kormosbarna szinével, mint hatalmas gyászlobogó. Első lábai oszlopként, mereven feszültek meg. Az egész remek állat maga volt a felséges bátorság.

A Menydörgők nem tudták, nem merték használni fegyveröket. Szivdobogva bámulták a csudás jelenséget s egyszerre hanyat-homlok rohantak vissza, amerre menekvést reméltek.

A futó vadászok zaja még nem hangzott el egészen, amikor szemközt a királlyal szétnyilt egy bokor s Zulejka szökött ki belőle. Bengália leánya semmit sem törődött e percben a királlyal. Doromboló hangot hallatott, s a játszó, de egyszersmind vérszagot szimatoló macska elvakúlt­ságával ment neki az agyonlőtt medve alatt vonagló vadásznak. Megragadta s egy rántással a hatalmába kerítette. Borzasztó foga közé kapta. Felemelte és iramodni készült vele titkos, rejtelmes, halottszaggal telített berkeibe.

 

804. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

A háború (1. rész, szavak száma: 996) 

Másnap éjjel a rengeteg erdőségbe előőrsökként benyomult vadászok, akiket a «szabadok» magok közt «Menydörgők»-nek neveztek, nagy riadalmat hallottak a síkság felől; - onnan, ahol testvéreik és barátaik tömege vette körül az erdőt.

- Mi történhetett odakint? - kérdezte Nagybajúszú, aki valamennyi vadásznak főparancsnoka volt. Nyomban elindította szolgáját, hogy sátorról-sátorra menve, hozzon hírt. A szolga elment, de Nagybajúszú hiába várta vissza. Pedig a zsivaj, - közben-közben lövöldözéssel, - folyvást tartott, s bizonyosra lehetett venni, hogy nem valami kicsiség miatt van ez a szokat­lan keveredés.

Már világos nappal volt, amikor végre futva jött valaki a legközelebb eső sátrak tájáról. Egy fegyveres őr volt, aki holtra fáradtan jelentette, hogy az éjjel több mint húsz farkas (némelyek szerint száz is lehetett), támadta meg az alvó tábort; sunyítva sompolyogtak, mintha csupa árnyék lett volna valamennyi, azután egyszerre megrohanták az őröket, meg a lovakat, de amint a lövöldözés kezdődött, csakhamar kereket oldtak valamennyien. Visszavonultak az erdő alját borító berkekbe, ahonnan valószinűleg a szakadéknak vették útjokat.

- Tele van az erdő farkassal, mondta a küldött. Ugy látszik, az egész környékről mind ide csődültek.

- Ebben semmi veszély sincsen, - válaszolt Nagybajúszú. - Ezentúl kettős őrszem lesz mindenütt; azok majd szatymával várják a kóborló kalandorokat, akik gyávák és hamar meg­futnak.

A farkasokat az éjjel csakugyan vereség érte. Pedig Ordas, a nagy szürke «erdei», ki akart tenni magáért.

Ő szervezte a farkaskalandot; összehívta a király parancsára a pajtásait s kiosztotta a szere­peket az egész bandának. Csikasz meg Gajdos az első őrt támadják meg jobbról-balról, hogy ne tudjon kellőkép védekezni. Morgó meg Kancsal a sátrak elé kötött lovakra vetik majd magokat; marnak, de nem ölnek, mert arra nincs idő; a zavart kell növelni. A fődolog, hogy minél több ló váljék harcképtelenné. Sunyi meg Gyilkos hátúl, a tábor mögött növelik a galibát. Félszemü valahol a rét zsombikja között üvöltsön; Sánta minél borzalmasabban felelgessen neki. Ez a két rokkant egyebet úgy sem lendíthet, minthogy hangulatot csinál a többinek. Valamennyi farkast párokba osztotta Ordas, minthogy ismerte a maga fajtáját s nem nagyon bízott benne, hogy egymagában is helyén lenne a szíve mindeniknek. Búgó Harapós­sal került együvé, Cafatos pedig Lihegővel. Suttyogó mellé Borzas jutott, míg Tolvajnak a társául Lompost rendelte ki Ordas. Kengyelfutó megmaradt hírvivőnek. A vezérfarkas úgy gondolta, hogy a «kettősök» a sátrakból álmosan kisiető Menydörgőkkel bánnak el egymás­után, - ő maga pedig mindezt biztos helyről nézi.

- Fődolog, mondta magában, hogy a vezérnek semmi baja se essék, mert különben megáll az egész hadművelet.

Mikor azután az első lövések durrogtak: a vezér hanyatt-homlok sietett menteni a bőrét. A «kettősök» ezt látták s csakhamar utána eredtek. Rövid félóra múlva egy farkas se volt a kaland szinhelyén.

Csak Félszeműnek meg Sántának a vonítása jelezte a Menydörgőknek, hogy talán lehet még okuk tartani valamitől. A két «dalnok» persze nem tudta, mi történt a társaival, s fujta a nótáját hajnalig. A Menydörgők már úgyis lemondtak a nyugalomról, legalább vaktában lövöldöztek. Ezért hallotta Nagybajúszú egész éjjel a puskaropogást.

A sötét völgyben azután így szólott Ordas a társaihoz:

- Fiúk, nagyszerűen viseltük magunkat. Kitettünk a farkasbecsületért. Azt hiszem, több száz Menydörgőt küldtünk a másvilágra. Megmutattuk a királynak, hogy kik vagyunk. Hanem gondolom, most már elég a dicsőségből. Végre is, ha mi minden éjjel ugyanazt műveljük, kitanulják fortélyunkat a Menydörgők s azt megkeserülhetjük. Pedig a mi bőrünk - magunk­nak - tán mégis csak az első. (Halkította a hangját, úgy mondta:) A királyé csak azután következik. A nagyhatalmak zúdították ránk az egész bajt; vágják is ki magokat. Én biz’ amondó vagyok, legyünk okosak és párologjunk el lassankint erről a környékről. A király majd azt hiszi, hogy hű katonái egyenkint hullottak el a harcban.

- Éljen! Éljen! üvöltötték a farkasok tompa hangon. S nyomban megállapították, hogy minden éjjel melyik pár tünjék el. Amint ezt elintézték, Ordas jelt adott a szétoszlásra s ő maga is a kerek szikla irányába indúlt, ahol egy ledőlt fa alatt volt a vacka.

A sötétségben egyszerre megint a némaság lett az úr. A cinkék bohókásan ugrándoztak a galyakon s befelé-nyelven csevegtek egymással. Örültek az életnek és éppen semmit sem tudtak arról, ami a négylábú szabadokat annyira izgatta. Surrogó röppenéssel szállottak galyról-galyra s boldogan beszélgettek arról, hogy egyszerre hogy eltünt a környékről a sok szárnyas hóhér: a sólymok s a karvalyok; az apró madarak e leghalálosabb veszedelmei.

- A szárnyas király megparancsolta nekik, szólott egy kis kékfejü cinke-úrfi. Ott voltam, amikor a sas az oroszlánnal összeszólalkozott. «Mi nem akarunk a Menydörgőkkel harcba keveredni”, - mondta a sas; - «ti négylábúak, végezzétek el a dolgotokat velök, magatokban.»

«Cin-cin-cincsere» ujongott a sok cinke, és tovább röppent.

A sötét völgyben már csak egyetlen egy valaki maradt. Egy titokban meglapult, keskeny­pofáju alak, aki akkor is ott volt, amikor a farkasok a gyűlést megtartották.

Most felemelkedett fektéből s kinyújtózott.

- Terringettét, de húzza a görcs az inaimat! jajgatott halkan. Sokáig kellett itt lapúlnom. De nem bántam meg. Legalább tudom, mennyit számíthat a király az ő úgynevezett híveire. Ezek csak arra jók, hogy a koncot minél hamarább lefoglalják; de ahol baj van, ott elég nekik, ha sokat beszélnek arról, mit kellene tenni s kik legyenek azok, (saját személyök kivételével) akik valami áldozatra vállalkozzanak. Most az a kérdés, szóljak-e a királynak. Ha szólok, nekem gyűlhet meg a bajom. A farkasok lecáfolnak s ha valahol magamban találnak, ki­ugratnak becses bőrömből. És végre is, akárhogy erőlködik a király, a Menydörgőkkel nem bír. Előbb-utóbb legyőzik. Hát nem jobb-e akkor, ha legalább a belviszályt igyekszünk el­kerülni? Ezek a Menydörgők nem olyanok, mint afrikai testvéreik, akik, mint hírlik, félmezte­lenek és nyomorúságos fegyverzetűek. A király ott félelmes lehetett. Itt hiába ordít, hisz éppen őt keresik, s a tűzdarazsak láthatatlanul süvítenek feléje több száz lépésnyiről is. Bánom is én az egész komédiát. Alig várom, hogy a nagyhatalmak uralma véget érjen. Milyen fölséges csend és békesség volt itt azelőtt!... Az a szegény Cézár különben nem sok vizet zavar. Még a királlyal is ki lehetne valahogy állani. De a hercegnő kész istenverése, akinek feltétlenül pusztúlnia kell. Hajh, csak a Vörös ördöggel lehetne valami okos egyezségre jutni!... Ha ők ketten egymásnak mennének!... Egy csapásra két légy... két gyilkos! rabló, haramia!

728. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK MÁTYÁS KIRÁLYRÓL:

​AZ ÁLRUHÁS KIRÁLY

​A vadász és a huszár (Szavak száma:351)

Egyszer egy huszárt a parancsnoka lecsukatott. A huszár méltatlannak tartotta a büntetést. Az óbester felgerjedt ellene, igazságtalanul záratta be. Úgy gondolta a huszár, hogy megszökik, felmegy Budára Mátyás királyhoz, elpanaszolja, hogy járt, ő biztosan igazságot tesz.

Úgy is történt. Megszökött. Elvágtatott a lován. Estig meg se állt. Mikor besötétedett, egy kocsmába tért be. Bekötötte a lovát az ólba. Lecsutakolta, és enni adott neki. Csak azután kért a maga számára vacsorát.

A kocsmában iddogált egy vadász. Mátyás király volt álruhában. A huszár leült mellé. Rendelt egy meszely bort. Kínálta a vadászt. Diskuráltak erről-arról. Ivogáltak csendesen, amikor megy hozzájuk a kocsmáros.

- Uraim, jobb, ha most távoznak, mert éjfélkor jönnek a rablók, mindenüket elveszik.

- Hát csak hadd jöjjenek - mondta a huszár. - Főzzön nekem, kocsmáros úr, egy fazék szurkot.

A huszár a vadászt beküldte az oldalszobába, hogy ott várjon nyugodtan.

Éjfélkor megérkeztek a rablók. A huszár az asztalához invitálta őket.

- Megkínálom az urakat feketekávéval, ha elfogadják.

A kocsmáros vitte a nagy fazekat. Letette az asztalra. A rablók nézték, hogy de sűrű ez a kávé. Mind odahajolt a fazék fölé.

Akkor a huszár megbillentette a fazekat. A forró szurok ráfröccsent a rablók képére. Ordítoztak, kapkodtak, a huszár meg előkapta a kardját, és mind levágta.

Mindnyájan megmenekültek. Örült a kocsmáros is, meg a vadász is, hogy így történt a dolog. Ivogáltak tovább. Kérdezték egymást, hogy mi járatban vannak. A huszár elmondta, hogy a királyhoz készül, nagy neki a sérelme, igazságot akar.

Másnap reggel a vadász eltűnt, merthogy ő volt Mátyás király. Sietett, hogy előbb érjen Budára, mint a huszár.

Amikor a huszár a kapuba ért, már várták. Csudálkozott módfelett, honnan tudják, hogy jön. Megijedt, hogy már tudnak a szökéséről és elfogják. De annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a király elé vezették. A vadász a király! Hát ezért tűnt el olyan hirtelen.

A huszár elmondta a sérelmét. Mátyás király meghallgatta nyugodtan. Azután azt mondta:

- Te vitéz katona vagy, láttam tegnap éjszaka. Ilyen huszárokra van nekem szükségem. Te leszel ezután a parancsnok.

Mátyás király bőségesen megjutalmazta a huszárt. Pecsétes levelet adott neki, hogy kinevezte a huszárezred parancsnokának.

 

655. mese...

 

Afrikai mesék következnek.

Fordította: Dabi István

AZ USIRI TŰZ (Szavak száma: 1257)
(Kongói Demokratikus Köztársaság)

Valaha, nagyon-nagyon régen, az Usiri tűz nem volt az embereké, a nagy erdő állatainak a tulajdonát képezte. A vadállatok közül N’Kato antilopot választották meg a tűz őrének, mert ő volt a legszebb, a leghűségesebb és a leggyorsabb.

Azonban az emberek megkívánták a tüzet, és azt kérdezgették egymástól, hogy hogyan sze­rez­hetnék meg maguknak. A tűz eltávolítja az éj határait, és elűzi a sötétségtől való félelmet.

- Mit tegyünk? Oly jól őrzik a lángot.

Egy szép napon, amikor éppen szállt le az alkony, egy vadász a faluba vezető ösvényeknél észrevette az Usiri tüzet. Óvatosan megállt, körbe kémlelt, majd zajtalanul megközelítette. A láng egy nagy rönkből tört elő, ami szikrákat szórva sercegett. Felemelkedett, forgolódott, csúszkált, tekergett, ugrált a szél fuvallatára. Milyen csodás látvány! A férfi nézte, és egy­szerre csak kedve támadt elrabolni azt. De a láng mellett ott feküdt N’Kato antilop. Úgy lát­szott, hogy megérezte az ember, az ellenség jelenlétét. Felállt, és egész testében felmaga­sodott, a vakmerő vadász felé meresztette megfent késekhez hasonlatos, hegyes szarvait.

A vadász megfogta az íját, és a tegezből elővette a legjobb nyílvesszőt. Megfeszítette a húrt és éppen lőni készült, amikor fény suhant át az ágak között: az antilop homlokán kirajzolódott az istenek fehér csillaga. Az állat szent volt, senki sem ölhette meg, mert fennállt annak a kockázata, hogy a gyilkosa maga is meg fog halni. A vadász bosszúsan sarkon fordult, és elsietett a faluba.

A Nap lenyugvóban volt. Egyre hosszabb árnyékok borultak lassan a falura, ami aludni ké­­szült. Néhány kunyhó mellett még férfiak álldogáltak, beszélgettek az oroszlán gonosztettei­ről, az elefánt kidöntötte fákról, a bozótban rejtőzködő vaddisznóról. Beszéltek a Föld titkairól, a Hold misztériumáról, a szörnyű viharokról, amik néha Usiri tüzet szülnek. A vadász odament hozzájuk, és elmesélte a kalandját:

- Láttam az imént az Usiri tüzet. Ott táncolt és ugrándozott egy rönk fölött. És a fa vörös volt, mint naplementekor a felhők. Maga a láng Napként csillogott.

A férfiak szeme forró vágytól lángolt. Már is elképzelték maguknak a változásokat, amiket az Usiri tűz idézhet elő, és a falu közepén található térségre, a díszhelyre akarták tenni, hogy kiterjesszék a barátok körét és meghosszabbítsák a nappalt.

- Messze van innen az Usiri tűz? Hol rejtőzik? - kérdezte a főnök.

- A falutól nem messze él, de egy antilop őrzi a folyó mellett. Sajnos, egy szent antilopról van szó. Nem ölhetjük meg.

A férfiak elbátortalanodva pillantottak egymásra. A főnök mélyen a gondolataiba merült. Egyszerre felemelte a fejét, felkiáltott:

- Kell nekünk az Usiri tűz. Az éjszakáink túl sötétek. Jó lesz, ha a láng meg fogja világítani a házainkat, és hosszabbá teszi a nappalt. Holnap megkaparintjuk. Mindenki szedje össze az erejét!

A főnök határozottsága visszaadta a férfiak bátorságát, akik elgondolkodva jutottak el a most teljesen sötétbe borult házaikba. A Hold nem világított, a bozót teljes sötétségben, ezernyi veszéllyel fenyegetett. Oh, ha az Usiri tűz a faluban lakhatna!

Másnap, mihelyt elhalványodott a horizont, mihelyt ismét kivehetőkké váltak a fák sziluettjei, a férfiak előjöttek a házaikból, tudva, hogy kemény nap áll előttük. Összegyűltek a főnök körül, aki halk hangon pontos parancsokat osztogatott. A csoportjuk, még szürkés fényben, lappangó fenyegetést rejtett magában. A madarakat felizgatta ez a szokatlan gyülekezés, és szerették volna megtudni, hogy mit jelentenek ezek a titkos tanácskozások, amik különös módon felhívták a falusiak figyelmét. Egy kicsi, ügyesebb madár föléjük repült, és elcsípte az „Usiri tűz” szavakat. Azon nyomban megértette, hogy mire készülnek az emberek, és figyel­­meztető kiáltást hallatott. A madarak akkor szétrepültek minden irányban, hogy értesítsék a nagy erdő állatait:

- Siessetek, siessetek! Az emberek el akarják lopni az Usiri tüzet. Mentsétek meg! Mentsétek meg!

A vadállatok azonnal N’Kato antilophoz rohantak

- N’Kato, az emberek az Usiri tüzet akarják. Meg kell menteni. Siess! Jönnek már a falusiak.

Jött egy elefánt, amit N’Kato segítségül hívott:

- Segíts nekem! Mentsd meg az Usiri tüzet!

A hatalmas állat az ormányába vette a tüzet, és futásnak ered az erdő irányában. A növények, a füvek, a kavicsok recsegtek-ropogtak az elefánt hatalmas talpai alatt, aki vadul csapkodott a füleivel. De nem figyelt a feladatára, hogy megmentse az Usiri tüzet. Az emberek egyre közeledtek...

Az elefánt átrohant a tisztáson, majd átkelt három folyón. Az állatok minden alkalommal, amikor az elefánt ismét lábra állt, megkérdezték:

- Megvan még a tűz?

- Megvan - ordította a bátor állat, az ég felé emelve az ormányát.

De az elefánt hamar belefáradt a futásba. Már nem tudott tovább szaladni, ezért utasítást adott a leopárdnak, amelyik ott járt a környéken:

- Vedd át az Usiri tüzet, amíg én megpihenek, és védd meg az emberektől!

A leopárd engedelmeskedett. Átvette az égő tönköt a barátja ormányából, a pofájába vette. Majd ő eredt futásnak, hogy eltávolodjon az emberektől. Rugalmas lábai ügyesen taposták az egyenetlen talajt. Villámként suhant a fák között.

De az emberek nem álltak el az üldözéstől. Ők is nagy lépésekben haladtak, és közben bottal csapkodták a fatörzseket, hogy megrémítsék az állatokat, hogy azok szétfussanak, és ők a lehető leggyorsabban eljussanak a tűzhöz. A mellükön csorgott a verejték, az arcuk eltorzult az erőfeszítéstől, mégsem lassították az iramot.

A leopárd hamarosan kifáradt. Az Usiri tüzet a nagysörényű oroszlánra bízta. Az felugrott, és rohant a szavannán, széttaposva a hangyabolyokat, átugrálva az akadályokat. Egyenesen nézett maga elé, hogy a lehető legjobban lerövidítse a menekülés útját. Alig kapott levegőt, de csodálatosan futott. Végül azonban kifulladt, csökkent a sebessége, megállt. Az állatok jaj­veszékeltek:

- Mindjárt itt lesznek az emberek. Gyorsabban! Gyorsabban!

Akkor a majom elkapta az Usiri tüzet és ágról ágra ugrálva eltűnt a fák között. Néha bele­kapasz­kodott egy-egy liánba, ami átsegítette a folyó egyik partjáról a másikra. A rugalmas, bátor, sőt vakmerő állat csodálatos ugrásokra vállalkozott, de egyszerre csak nem sikerült neki. Lezuhant a földre. Az állatok köréje csődültek.

N’Kato antilop visszavette tőle a tönköt, és nyílvesszőként szinte repült át a tisztáson, ahol magasan sütött a Nap. A rövid árnyak már nem adtak menedéket, és a fény csillogott. N’Kato átgázolt több folyón. Izzadság áztatta szép pettyes ruháját, de nem törődött vele. Bátran folytatta útját a megrémült bozóton át. Az állatok visszatartották a lélegzetüket az emberek és az állatok között dúló tragikus harc láttán. N’Kato tudta, hogy egyedül ő képes megőrizni az Usiri tüzet. Minden erejét szertelen ugrásaiban összpontosította.

Egy negyedik folyóhoz ért. Átkelt rajta, bár a víz egészen a szügyéig ért. Amikor kiért a partra és kezdett befelé menni az erdőbe, úgy érezte, hogy megmozdul a talpa alatt a talaj. N’Kato, a szent antilop, az Usiri tűz őrzője, belezuhant az emberek ásta gödörbe.

Lent a verem fenekén szemlélte a nagyon magas falakat, és nagyon szomorúan mondta magá­nak, hogy nem tud akkorát ugrani, hogy onnan kikerüljön. És sírt, mert azon bánkódott, hogy nem tudta teljesíteni a kötelességét. Két szemében szörnyű szorongás látszott.

De az emberek már közeledtek. N’Kato előre nyújtotta a fejét a veszélynek szegezve a szarvait, készen arra, hogy megvédi a tüzet.

Az emberek megpillantva őt, meglátták a fehér csillagot is. Tehát meg nem ölhették. Következésképpen elevenen kellett fogságba ejteniük. Hálót fontak, amit ledobtak a szegény állatra, hogy mozdulatlanná tegyék. Majd leereszkedtek a verembe, és elvették az Usiri tüzet, akkor ujjongva, győzedelmesen visszamentek a falujukba, és az Usiri tüzet a legjobb helyre, a falu közepére tették.

Az emberek távozása után az állatok kiszabadították N’Kato antilopot, a csapda foglyát. Mindenki sírt és jajongott vele együtt. Az egész erdő átérezte a fájdalmukat, és mindenütt hallani lehetett a sírásukat. A madarak a világ legtávolabbi sarkaiba is elvitték a hírt. Azóta az állatoknak nincs Usiri tüzük, éjjel nem világít náluk a lángok segítséget nyújtó fénye.

Manapság a tűz az embereknél uralkodik, de a bátor antilop továbbra is szent állat. Sem az emberek, sem az állatok nem bánthatják, mert ő mindig az marad, aki a tüzet őrizte.