963. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

HOGYAN LETT KÉK A MOTACILL-MADÁR TOLLA? (Szavak száma: 289)

A kaliforniai pima indiánok öregjei mesélik.

Valamikor nagyon régen fakó és csúf volt a kis Motacill-madár tollazata. Volt egy kék vizű, nyugodt tükrű tó, melybe nem ömlött se folyó, se patak. A madár négyszer megfürdött ebben a tóban, négy egymást követő reggel ereszkedett le a tó vizére, s így énekelt:

Kék a tó tükre, kék és csillog,
kék vízben fürdetem szárnyaimat,
kékre festi a tollaimat.

A negyedik reggelen kihullt a Motacill-madár minden tolla, csupaszon állt a tó partján. Ám az ötödik reggelen, mikor ismét megmerült a vízben, mire a partra ért, szép kék tollai nőttek. Míg a Motacill szárnyaival csapkodva fürdött, a partról leste a prérifarkas. Legszívesebben ráugrott volna a madárra, hogy elfogja, ám a farkas retteg a víztől. Az ötödik reggelen megszólította:

- Miként lehetséges, hogy hajdani fakó tollazatod helyett most ilyen ragyogó kék tollruhát viselsz? Minden madárnál szebb lettél, örül a szem, ha csak rád tekint. Hej, de jó volna, ha én is ilyen szépséges kék irhát viselhetnék!

A prérifarkas irhája akkoriban zöld volt. A madár így válaszolt:

- Fürödj meg négyszer a kék vizű tóban, s fürdés közben énekelve kérd a tavat, fesse kékre az irhádat.

Így is történt. Négyszer fürdött meg a prérifarkas a kék vizű tóban, negyednapra csupasz lett, az ötödik fürdés után meg ragyogó kék irhával lépett a partra, éppen olyan kék volt, mint a kis madár, a Motacill.

Nagyon büszke lett a prérifarkas, büszkén járt föl alá, s egyre leste, vajon az árnyéka is kék-e most, hogy kék irhával jár-kél. Míg az árnyékát leste, nem nézett a lába alá, meg is botlott egy kidőlt fatörzsben, föl is bukfencezett, meghempergett a fakószürke porban, szürke lett, por­színű maradt mindörökre.

Manapság már csak szürke irhájú prérifarkas járja a világot.

948. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A HOLLÓMONDA

Yetl születése és első tettei (2. rész. Szavak száma: 1013)

A Nap és Hold elrablása

A nappali világosságot és a Napot egy nagy hatalmú főnök őrizte ládájába bezárva. Tudta, hogy egy szép napon jön majd Yetl, a holló, fenyőfatű képét öltve magára, hogy megrabolja őt, ezért minden száraz gallyat-ágat, ami a lakása közelébe került, azon nyomban elégetett.

A holló ki akarta szabadítani a nappali világosságot.

Hosszú-hosszú napokon át csak repült, repült, hogy végre rátaláljon a nagy hatalmú főnök lakhelyére. Mikor végre rábukkant, leült egy kis tavacska partján, törni kezdte a fejét, hogyan is állítson be a főnökhöz, mert nem akarta leleplezni magát.

Amint ott ül és töprenkedik, látja ám, hogy a főnök lánya jön vízért a tavacskához. Yetl azon nyomban fenyőfatűvé változott, és beleesett a tóba.

A lány látta, hogy a víz tele van fenyőfatűkkel, óvatosan félrekavarta őket, mielőtt vizet merí­tett. Egy tű azonban minden igyekezete és elővigyázata ellenére belekerült a vödrébe. Ki akar­ta halászni a kezével, de nem sikerült. Nagyon bosszús lett, és megitta a vizet a belekerült fenyőfatűvel együtt. Persze, ez a tű ki lehetett volna más, mint Yetl!

Telt-múlt az idő, és a törzsfőnök lányának kisfia született, és ez a kisfiú is Yetl volt. A fiúcska nőtt, növekedett, nagyon szemrevaló és kedves teremtés lehetett, mert módfelett belelopta magát nagyapja, a nagy hatalmú főnök szívébe. Annyira, hogy semmit sem tudott megtagadni tőle.

Egy szép napon a kisfiú sírni, toporzékolni kezdett, és nem lehetett semmivel megnyugtatni. Így kiáltozott:

- A ládát akarom! Azt a ládát ott fönt! A ládát akarom!

Ez volt az a láda, amelyben a főnök a nappali világosságot, a Napot és a Holdat tartotta be­zárva. Határozottan megtagadta unokája kérését.

A fiúcska még elkeseredettebben üvöltözött, toporzékolt, egészen belekékült, annyira, hogy már-már félholt volt a sírástól. Vele együtt sírt az anyja is. A nagyapja megijedt, talán még bele is pusztulhat a kicsi a sírásba, levette hát végül a ládát, és megengedte neki, hogy bele­pillant­son.

Látta Yetl a nappali világosságot.

A főnök azonban újra bezárta a ládát, és ismét elhelyezte odafönt, régi, megszokott helyén.

A fiú ismét azonnal ordítani, sírni kezdett. Az öreg újra leemelte a ládát, megengedte, hogy a kisfiú egy szűk résen át belepillantson. De ez ennyivel nem elégedett meg.

- Nem, nem! - kiáltozta. - Jobban nyisd ki! - És nem is nyugodott addig, míg az öreg egészen ki nem nyitotta a ládát.

Mielőtt azonban a főnök teljesen kinyitotta volna a ládát, minden rést, repedést, lyukat be­tömött a házon, különösen a füstnyílást. Ekkor aztán odaadta a fiúnak a ládát, hadd játsszon vele. A fiúcskának azonban ez sem volt elég. Dobálta a ládát, mint valami labdát, de egyszerre csak azt kezdte követelni, nyissák meg újra a füstnyílást. A főnök eleinte ellenkezett, végül azonban a nagy sírás-rívásra egy kis rést nyitott a nyíláson.

- Nem, nem! - kiáltozta a gyerek. - Jobban! Jobban nyisd ki!

És az öreg végül is egészen kinyitotta a nyílást.

Ez kellett Yetlnek!

A kisfiú azon nyomban hollóvá változott, szárnya alá rejtette a ládát, és huss! - már repült is kifelé a füstnyíláson át.

Egyenesen a sötétben halászó emberekhez repült, és így szólt:

- Ó, adjatok egy kis halat!

Az emberek azonban kinevették és kigúnyolták.

Erre még egyszer szólt hozzájuk:

- Ó, könyörüljetek rajtam! Adjatok egy kevéske halat, és én nektek adom a nappali világos­ságot.

Az emberek csak nevették, és azt mondták;

- Hogyan adhatnál te nappali világosságot, holló? Hiszen ismerünk, te csaló, te hazug holló!

Még egyszer halat kért tőlük, de mivel újra elutasították, kicsit felemelte az egyik szárnyát, hogy a Hold fénye kicsit előbújhasson.

Erre már hinni kezdtek neki az emberek, adtak neki heringet, amely akkor még szálkátlan volt. A holló azonban megharagudott, hogy nem hittek neki, ezért teletűzködte a halakat fenyő­tűkkel. Azóta szálkás a hering is.

Ekkor aztán az égre ültette a Napot, és nappali világosság lett. A Holdat kétfelé szelte, az egyik felét az égre helyeztette, és úgy rendelte, hogy nőjön és fogyjon váltakozva. A másik felét apró darabokra törte, ebből alkotta meg a csillagokat.

Mikor azonban nappal lett, és az emberek megpillantották egymást, szanaszét futottak. Néme­lyekből halak, másokból medvék és farkasok, ismét másokból madarak lettek.

Így keletkezett a sokféle állatfajta.

A négy folyam eredete

Miután a nagy áradat vizei levonultak a földről, nem volt semmi innivaló sehol.

A holló elindult vizet keresni, és hallott egy Ganuk nevű férfiról, aki nem volt más, mint a viharmadár. Ennek a Ganuknak soha ki nem meríthető forrás volt a birtokában.

A holló nagyon vágyott már a víz után, de nem tudott hozzáférkőzni, mert Ganuk mindig a forrás mellett aludt, és szilárd tetőt épített föléje, hogy senki más hozzá ne férhessen. A holló beállított hozzá, és így szólt:

- Kedves sógor, éppen erre jártam, mondom, megnézem, hogy vagy.

Ganuk erre beszélni kezdett, mindenfélét összevissza fecsegett-locsogott, hogy elterelje Yetl figyel­mét a forrásról. A holló pedig úgy igyekezett fordítani a beszéd irányát, hogy kime­hessen és jól körülnézhessen.

Estefelé így szólt a holló:

- Azt hiszem, nálad alszom, sógor.

Lefeküdtek aludni.

Reggelfelé Yetl fölébredt, és látja, hogy Ganuk még az igazak álmát alussza. Óvatosan fölkelt és kisurrant, behozott egy kis sarat, és bekente vele Ganuk fekvőhelyét.

Mikor aztán felkelt a Nap, hangosan így kiáltott:

- Ébredj, sógor! Sáros lett a fekvőhelyed!

Ganuk fölriadt, fölkelt, kiment, kivitte magával a takaróját is, hogy rendbe tegye. A holló pedig nagy sietve rávetette magát a forrásra, levette a tetőt, és inni kezdett. Már jól teleitta magát, amikor Ganuk visszatért.

- Ga! Ga! - üvöltéssel hirtelen a magasba csapott a holló, és huss! - a füstölőnyíláson át ki­röppent a szabadba.

Azazhogy kiröppent volna, de Ganuk a füstnyílás szelleméhez folyamodott, hogy fogja meg a hollót. Úgy is történt. Yetl beleakadt a nyílásba, Ganuk pedig szurokfenyőt dobott a tűzre, hogy sűrű füst támadjon.

A holló eladdig hófehér volt, a sűrű füst festette olyan sötétre, amilyen manapság is.

A vizet azonban nem hagyta. Mikor a füstnyílás szelleme végre szabadon engedte, elröpült a legközelebbi hegycsúcsra, körberepülte, nekidörgölőzött, hogy amennyire csak lehet, meg­szabaduljon a rárakódott koromtól.

Innen aztán a völgy irányába repült tovább lefelé, néhány csöpp víz kihullott a csőréből, ezekből lett a négy nagy folyam: a Stikine, Taku, Chilkat és az Alseck és mind a többi folyó. Az apróbb cseppekből lettek a kis pisztrángos patakocskák, a források és erek.

935. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR (1. rész. Szavak száma: 800)

Volt egyszer egy szegény asztalos. Keservesen éldegélt feleségével és egyetlen leányával, aki igen-igen csúnya volt. Az ember munkába menet mindennap egy erdőn vágott keresztül.

Történt egyszer, jókor reggel, hogy amint a szegény asztalos baktatott az erdei úton, egyszer csak különös madarat pillantott meg. Sose látott-hallott még ilyen szépet: szivárvány volt an­nak a tolla, ezernyi csengettyű a hangja. Az asztalos nem nyugodott, addig-addig hajkurászta, míg meg nem fogta a madarat. Hazavitte, csinált neki egy kalitkát, és napestig gyönyörködött benne. Másnap reggel látott ám csak nagy csudát: a madár alatt aranyos színű tojást talált!

Aztán így ment ez nap mint nap: reggelre mindig ott volt az aranytojás.

Egy napon egy ékszerárus haladt el a szegény asztalos ablaka alatt. Benézett, és észrevette a madarat. Annyira megtetszett neki, hogy bekéredzkedett a házba, hogy közelebbről megnéz­hesse. Amikor az aranytojást is meglátta, majd megbolondult érte, és mondta a gazdának, hogy bármi áron megvenné, mert jól tudta, micsoda nagy értékű madár az! Hanem az asztalos semmi kincsért nem akart megválni kedves madarától. Fölajánlotta az ékszerárusnak, hogy a tojásokat megveheti, ha akarja: ötszáz dollár darabja. Az tüstént beleegyezett, és elment a tojásért mindennap.

A csodamadárnak gyorsan híre ment az egész birodalomban.

Megtudta a király fia is, aki tanulta a madarak nyelvét, és elhatározta, hogy mindenáron beszél az asztalos madarával. Egy napon ezzel állt az apja elé:

- Édesapám! Engedjen el engem az asztalos házába! Én megérteném a madár titkát, s úgyse lelném a helyemet, amíg nem beszélek vele.

De a király nem nézte jó szemmel a nyugtalan fiú tervét. Félt, hogy még bajba keveredik miatta. A kalandvágyó ifjú herceget azonban semmi sem tudta visszatartani. Hiába tiltotta meg apja, mégis elment a szegény ember házába. A madár elénekelte neki a titkát, a herceg jól meg­értette minden szavát: „Ki fejem, szívem megeszi - mondta a madár -, világát vígan élheti.”

Kínálta is a herceg minden vagyonát a madárért, de az asztalos meg a felesége neki sem adták oda. Törte a fejét sokáig a királyfi, milyen furfanggal juthatna mégis a madárhoz, míg végre kitalálta, hogy elveszi feleségül az asztalos csúf lányát. Készülődtek is nyomban a lakoda­lomra. Hívatták a jegyzőt, és másnapra kitűzték az esküvőt. A herceg meghagyta az asztalos feleségének, hogy a lakodalmi ebédre süsse meg neki a madár fejét meg a szívét.

Másnap reggel az asztalosné levágta a madarat, a fejét meg a szívét nyársra tűzte, és a tűz fölé akasztotta, hogy megsüljön, mire a templomból visszaérnek. Aztán mindnyájan elmentek az esküvőre.

Amíg ők a templomban voltak, két árva gyerek kódorgott a ház körül. Éhesek voltak az árvák, és a sült hús finom szaga becsalta őket a házba. A tűz fölött meglátták a két darabka húst, mindjárt megosztoztak rajta, és megették.

Mikor a násznép hazaért a templomból, a herceg szólt az asszonynak, hogy el ne feledje fel­szolgálni neki a madár fejét meg a szívét. Szalad az asszony a tűzhöz, de bizony a húsnak csak hűlt helyét találta.

Elkeseredett erre a királyfi, de már nem tudott mit tenni. Az esküvő megvolt, s neki - ahogy megegyeztek - vinnie kellett csúf asszonyát meg annak a szüleit királyapja palotájába.

A király rettenetes dühbe gurult, mikor látta, hogy milyen balgaságot csinált a fia, és elkergette a palotából. Fájt pedig a szíve nagyon az öreg királynak, hiszen egyetlen gyermeke volt, és most örökös nélkül maradt a birodalom.

Ezalatt az árvák a madárhússal a hasukban a nagy erdőben barangoltak. Mire rájuk esteledett, igen elfáradtak. Bekopogtak egy házikóba, hogy kapnának szállást éjszakára.

Három lányka lakott a házban, három testvér. Jó szívvel fogadták az árvákat, lefektették őket, és mondták nekik, hogy eljöhetnek akár minden este, úgy bánnak majd velük, mint édestest­véreikkel.

Másnap reggel, amint a legkisebb lány az ágyukat rendezgette, ötszáz dollárt talált a párnájuk alatt.

Így ment ez ezután is: minden reggel ott volt az ötszáz dollár a párna alatt, de megkérdezni nem merték az árváktól a titkot. Így éltek együtt öten, míg az árvák felnövekedtek, és túl­jutottak a húszéves koron.

Egy nap meghalt az öreg király. Mivel örökös nem maradt utána, úgy határoztak, hogy a koronáját felfüggesztik a palota kapujára, s az lesz a király, akinek a fejére esik a korona. Sorakoztak is a népek három nap, három éjjel a kapu íve alatt, de bizony a korona meg se mozdult. Volt köztük mindenféle szerzet: herceg, generális, de még suszterinas is; de egynek se pottyant fejére a szerencse.

Mikor másodszor is kihirdették, hogy lehet a királyságért próbálkozni, Jack és John¹ - így hívták a két árvát - egyet gondolt, kapták magukat, s elmentek szerencsét próbálni. A leg­idősebb lány ellátta őket mindennel az útra, lovakat is adott alájuk, és a két árva elindult a palotába. John ment elsőnek a korona alá, de nem járt szerencsével. Hanem amikor Jack oda­ért, a korona leoldódott az ívről, és úgy ráállt a fejére, mintha mindig azon lett volna. Nosza, mindjárt körülfogták és éljenezték a népek az új királyt.

 

880. mese...

 

A vak király (1. rész. Szavak száma: 1487)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,
volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok pró-
bálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Ma-
ga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt
senkinek se mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt
felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megsze-
rezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek
egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjuk-
tól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá
a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
— Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkér-
dezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme,
mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asz-
talon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig
tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre
a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be
se' akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjukból,
biz' e' se' sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement.
Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király
a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a pecek,
kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a
fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi ettől se' ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte apjának. „Itt van a kés, felséges
király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg,
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyjáim megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy meg-
ölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. „No, ked-
ves fiam — mondja neki —, nem hiába voltál te egész életemben
nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad
legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak
azért hajítottam utánatok, hogy meglássam melyikőtök szállna ér-
tem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől

gyógyulna meg a szemem. Hát, kedves fiam, messze-messze a Ve-
restengeren is túl, a Hármashegyen is túl, lakik egy király, annak
van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer
hallhatnám a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle;
de nincs annyi kincs, hogy od'adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, el-
mondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjuk-
hoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat
rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi
is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de bátyjai nem vitték,
hogy biz' ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán
meg az öreg király se' eresztette sehogy se: „Már édes fiam, te csak
maradj itthon, én mellettem, segíts egybe-másba öreg fejemnek,
sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg meg is hal-
hatok addig, míg odalesznek, akkor — ha te is elmennél, kire ma-
radna az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak
nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak arannyal-ezüst-
tel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki,
hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú
madarat, avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi
hírük. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesz-
tek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresz-
tette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a
királyfinak sehogy se' volt maradása. Hiába volt minden beszéd,
nem hallgatott rá, elindult. Egy régi hűséges szolgát lóra ültetett,
maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor
kiértek az öreg király országából. Amint kívül voltak a határon,
megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a
szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót,
belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos
ember két korcsmabeli személlyel, de rájuk se' ügyelt, hanem
amint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik se' szólt egy szót se, nagy-
sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
— Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem fél-
nék, hogy megharagszik érte.
— Nem haragszom én, csak mondjad.
— No, hát ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e
felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
— Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért
kérded?
— Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
— Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért meg-
haragudni.
— Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon
ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse
mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá
a korcsmáros: „Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, ki-
rályfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami
aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták — mert biz azt
még a Verestengeren is túl kellett volna keresni —, kapták magu-
kat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezek-
nek pénzük vagy tizenkét társzekérrel, de biz, a már mind elfo-
gyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik."
Ez aztán abba' maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöt-
tem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta
hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában,
hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjjá őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy
helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni,
hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer — mintha
csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna —, ott
termett egy szép nagy róka. A királyfi amint meglátta, nyúlt volna
a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia — tán nem is hinnék
kendtek, ha nem mondanám —, megszólalt a róka emberi nyelven:
— No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
— Hiszen nem tévedtünk éppen el — felelt neki a királyfi —,
hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül
melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?
— Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom
a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről-hegyire;
mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
— Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvé-
gezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre:
én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz
rá, ezért aztán, mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat,
ezüstöt, drágaságot, mert tudom, hogy hoz, mindenen, de minde-
nen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit elgondolkozott, de azután gondolta, hogy
minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak
ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od'adta
a királyfinak:
— No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-kel-
tében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én
mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestenger-
hez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy
jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer — nagy sokára
— elértek a Verestenger partjára. Amint a királyfi végignézett
azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta se' szélét, se'
hosszát. „Oh, én uram-istenem — gondolta magában —, hogy me-
gyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szé-
lessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy
szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak a föld alól bútt volna
ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka.
— Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a
vízen?
— Bizony nem én, róka pajtás.
— No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három
alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg
csak bíija a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson
a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy
elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen
tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik
almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy te-
gyen. Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

773. mese....

 

 MÁTYÁS ÉLETÉRŐL

Mátyás király és Alencsica (Szavak száma: 371)
(részlet)

Mátyás király megesküdött,
Alenkával frigyet kötött.
Szépséges ifjú hajadon
az új magyar királyasszony.
Elég keveset élt vele,
csak három kurta éjjele.
Negyednap hírt hoz egy madár:
„Talpra hamar! Fegyverbe szállj!
Lent a dunai végeken
a török ordas megjelent!”
„Tüstént indulnom kell, szívem!
Lent a dunai végeken
a török ordas megjelent.
... Ha bánkódnál, búsonganál,
álmatlanul virrasztanál:
számlálgasd aranyaimat,
őrizzed kőváraimat!
Ne járj a kertben... Kard zörög
a bokrok közt, s megejtenek
a csalafinta törökök!”

Nyeregbe zökken s gyors lován
kinyargal vára kapuján;
le a dunai végekre,
a magyar őrvidékekre.
„Mások földjét barangolod,
a magadét hanyagolod!
Magad portáján nézz körül;
királynéd fogságba került!
Portyán török haramiák
elrabolták Alencsicát.”

Mátyás ingerülten felel:
„Tudod, kivel incselkedel?
Ne kísérts! Ne kötődj velem,
mert előkapom fegyverem!”
Háznépe mind eléje gyűl;
a komorna legeslegelül.
Mind sír, kesereg, bánkódik,
jajveszekül, sopánkodik.
Csak a király nem kesereg:
„Ne féljetek, jó emberek!
Harmadnapra visszahozom
váramba királyné-asszonyom.”
Lábujjhegyig levetkőzik,
török gúnyába öltözik.
Övéről görbe kard ragyog,
kardján piros bojt, szalagok.
Mint szélvész, villám, mint vihar
jár föl-alá gondjaival.
Legtüzesebb fehér lovát
kiszemeli, vezetteti,
s menten meg is nyergelteti.
Csattog a patkó. Száll, röpül
a szikra, por körös-körül.

A sárga asztalnál megáll,
s így szólal meg Mátyás király:
„Mondjadsza, érdemes basa,
egy forduló hány pénzbe áll?!”
„Ez arany Mátyás verete!
Ismeri nagyja-gyereke!”
Mátyás merészen így felelt:
„Színigazat mondok neked;
minap megöltem a királyt,
s elszedtem minden aranyát...
... Hé, hegedősök, kobzosok!
Egy ropogósat húzzatok!”

S a lányokból Alencsicát
választja párjául magát.
Egybekarolnak nyájasan,
s míg körbe lejtnek párosan,
megkérdezi: „Ismersz-e hát?”
„Dicső hitvesem! Vártalak!
Reméltelek, kívántalak!
Látod, köröttem hány bolond
berzenkedik, becéz, tolong!
Értem csorgatják nyálukat.
Most töröljék szakállukat!”
S a basához fordul újfennen:
„Szabad-e tőle búcsút vennem?”
- Szabad, szabad! Hisz látjuk azt;
jámbor hodzsa vagy, nem paraszt! -
Megkapja fehér karjait,
merészen egyet kanyarít
vele; lovára ülteti.
Aztán mint a sebes madár,
a Száva felé szökteti.
Kardpengéjén kígyó sziszeg,
hegyéből tűzláng sistereg.
Jaj annak, aki közelébe
kerül az üldözés hevébe!
Egymásra néz a sok török,
s... nyomukba mint az ördögök.

Mátyás mögött, Mátyás körül
török holttestek halma gyűl...
Tovavágtatnak, s mihamar
felcsillanik a Szávapart.
Beleveti habjaiba
magát a nemes paripa.
Meg-megrázkódik, megnyerít,
ismeri drága terheit;
Mátyást, a dicső nagy királyt,
s királynéját; Alencsicát,
kiszabadított asszonyát...

 

640. mese...

 

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A hattyu. (Szavak száma: 1471)

Valahányszor egy kiterjesztett szárnyu, ragyogó fehér tollu hattyut látok büszkén uszni a tó hullámain, mindig eszembe jut gyermek-koromból egy szomoru kis történet.

Az a gyönyörü madár, melyet oly sokan megbámulnak, korántsem oly szelid és békés ter­mészetü, a minőnek látszik. Fájdalom, természete nem igen felel meg gyönyörü tollazatának, mely az ártatlanság szinét viseli s épen ezért mondom el intés gyanánt azt a dolgot, mely a kis Ottóval történt.

Ottó szüleinek gyönyörü nagy birtoka volt s ennek közepén, épen az udvar és a park között állott a lakóház óriási jegenyék s százados hársfák árnyékában.

Bármelyik oldalról lépett ki az ember a házból, akár a nagy tölgyfa kapun, melynek felső része tarka üvegből állt, akár pedig a régies kis hátsó ajtón: mindenütt gyönyörü látvány tárult szeme elé. Az egyik oldalon üde pázsittal boritott térséget lehetett látni, melyet pompás virág­ágyak tarkitottak, mig a setét bükkfák s a hamvas füzek keretében kristálytiszta tó csillogott; - a másik oldalon pedig a kocsik robogása, a nyájak kolompja s a baromfiak zaja szórakoztatta a szemlélőt s közbe-közbe oda hallatszott a kút csobogása, meg a cselédek beszéde, melybe belevegyült néha a ház urának erős érczes hangja.

Ottónak ugyancsak jó dolga volt! Talán meg is irigyeltük volna, ha nem szeretjük annyira ezt a hamis szőke fürtös kis ficzkót. S aztán meg mi is élveztük a kastélyt és a parkot, mert az iskolaév végeztével a nyári nagy szünetet két izben is Ottó szüleinél töltöttük. Ekkor aztán részünk volt minden jóban s mindenki oly szives, oly nyájas volt irántunk, hogy nem csoda, ha hamar megbarátkoztunk a kastélyban minden emberrel, sőt az állatokkal is. Ezekkel Ottó barátkoztatott meg bennünket. Látszott rajta, hogy falusi fiu, mert ugy tudott bánni minden­féle állatokkal, hogy mi, mint városi gyerekek alig tudtunk hova lenni bámulatunkban. A mint kilépett az udvarra, jó barátai azonnal körülfogták. A téglaszinü és kékesszürke galambok ott röpködtek feje körül, a kotlós tyukok pedig egyre ott járkáltak mellette, mintha figyelmét akarták volna felhivni kis csirkéikre. Ottó sokszor mondta, hogy ő érti az állatok beszédét; de ha ez nem volt is egészen ugy, annyi mégis bizonyos volt hogy az állatok csakugyan értették Ottó szavait, mert ha kiment a luczernásba, hol a kis csikók legeltek s itt elkiáltotta egyiknek-másiknak a nevét, hogy: „Csillag!” „Ajax!” vagy „Bársony!” akkor az, a melyiket hivta, rögtön felkapta fejét s fülét hegyezve nézett körül, s mikor aztán Ottót meglátta, vesd el magad, árkon-bokron keresztül rohant oda hozzá. Ilyenkor néha nagy versenyfutást csináltak. Ottó kiment a kerités mellé s jelt adott a futásra, mire a csikó a sövényen belül szintén el­kezdett szaladni s Ottó nagy szomoruságára kettejük közül rendesen az lett a nyertes.

De nem csak a lovakkal volt jó barátságban, hanem atyja vadászkutyáival is ép ugy mint a macskákkal, sőt még a seregélyekkel is, melyek a körtefán tanyáztak.

Csak egyetlen egy lakója volt a ház környékének, mely nem akart Ottóval megbarátkozni, s ez nem volt más, mint a tavon uszó gyönyörü fehér hattyu, melynek ragyogó tollazata és méltó­ság­teljes mozdulatai annyira megtetszettek a kis Ottónak, hogy órákig el tudta volna nézni a gyönyörü madarat. Megérkezésünk napján mindjárt félrehivott egyszer bennünket s nagy titkolódzva mondta el, hogy ez a szép hattyu bizonyosan egy elvarázsolt királyfi s hogy csak azt a szót kellene tudni, a mi a varázslatot megtörje s akkor a királyfi meg lenne szabaditva. Órákig el tudott üldögélni az ezüstös fűzfák között, csakhogy minél tovább lássa a hattyut, melyet mindenféle megszólitásokkal iparkodott közelebb hivni. Máskor ismét virágfüzéreket nyujtott feléje, vagy pedig piros és fehér rózsaleveleket szórt neki a vizbe, de a hattyu azért bizony csak nem változott át, sőt még csak nem is hederitett a fiu kedveskedéseire, hanem hidegen, megvetően szórta le magáról a rózsaszirmokat. Ha pedig néha arra jött kedve, hogy a szárazra menjen, akkor a világért sem jött volna ki a fiucskához a partra, hanem mintha csak daczból tette volna, bement a tó közepén lévő szigetre. Ottó minden bámulata, minden szeretete hiába volt, a hattyu sohasem közeledett feléje, legfeljebb akkor, ha Ottó kenyér­morzsát, vagy buzát tartott kezében. Ilyenkor a szép hattyu odauszott Ottó felé, de mihelyt az eleséget elfogyasztotta, azonnal megfordult s otthagyta a fiucskát.

Egyszer észrevettük, hogy két kotlós tyuk, - melyek néhány nappal ezelőtt gyönyörü kis csirkéket költöttek ki - sehogy sem tud egymással megférni. Ottó anyja ekkor arra kért bennünket, hogy vigyük el az egyik tyukot nyolcz kis csibéjével együtt a parknak egy távol eső részébe s viseljük ott gondját a kis csirkéknek. Néhány szem buza segitségével oda csal­hattuk az egész családot, a hova akartuk s mivel nagy buzgóságunkban egy egész szakajtó eleséget vittünk magunkkal, persze a galambok mind utánunk jöttek s igy a tó partján, - hol fő hadiszállásunkat felütöttük, nemsokára egész sereg szárnyas csattogott, turbékolt és csiripelt. Az eleséggel telt szakajtó, ugy látszik, még a méltóságteljes hattyu figyelmét sem kerülte ki. Mint valami király, ki népéhez leereszkedik, ugy közeledett a hattyu a többi szárnyasok felé a partra s annyira megalázta magát, hogy nem röstelte hosszu, karcsu nyakát meghajlitani s résztvenni a nálánál sokkal egyszerübb madaraknak, a tyukoknak és galamboknak a lakomá­jában.

Ottó ilyenkor figyelmesen, merengő szemmel nézte kedves madarát. A mint igy álldogált a parton egyszerre valami jutott eszébe, mire szeme felragyogott s szép kis arcza egészen ki­pirult örömében. Valószinüleg valami uj eszköz jutott eszébe, melynek segitségével sikerülni fog a királyfit megszabaditania. A nagy juharfa alatt álló kőasztalon egy szép virágfüzér feküdt, melyet Ottó font rózsából és szőlőlevélből s melyet arra szánt, hogy holnap a mama születésnapján feldiszitse vele az asztalt. Most nem habozott sokáig, hanem elhozta a virág­füzért s annak két végét két kezébe fogva, odavetette azt a hattyu nyakába.

„Megfogtalak, királyfi!” kiáltá: „Most szállj ki a partra!” Többet azonban nem mondhatott, mert a hattyu nem értette a tréfát s haragosan kapta vissza fejét, hogy a láncztól megszaba­dul­hasson. De a mint a virágfüzér elszakadt, szegény Ottó hanyat esett a parton. Erre a hattyu, mely csakugy sziszegett haragjában, elkezdte a széttépett virágfüzér egyik végét csipkedni és rángatni. Ottónak azonban most eszébe jutott, hogy az egész tréfa sem érdemli azt, hogy ez a szép rózsafüzér tönkremenjen s azért nem akarta engedni, hogy a hattyu egészen széttépje, hanem ő is elkezdte rángatni s nagy erőlködés után végre sikerült neki visszaszerezni a füzért, mely azonban oly siralmas állapotban volt, hogy azt bizony nem lehetett többé arra használni, a mire szánva volt.

Azt még láttam, mint ragyogott Ottó arcza, mikor ugy a hogy, de mégis sikerült a virágfüzért megmentenie. Ekkor aztán ismét odafordultam kedvencz kis csibéimhez s nem figyeltem többé a haragos hattyura. Néhány pillanat mulva azonban vérfagyasztó sikoltást hallottunk, mire rémülten fordultam vissza. Első perczben az a gondolat villant fel előttem, hogy a kis Ottó talán a vizbe esett, de oda sietve láttam, hogy ott fekszik a part füvén. Arcza halálsápadt volt, fehér harisnyája pedig csupa vér.

Keserves sirását hallva néhány percz mulva mindnyájan körülötte voltunk. Mi is sirtunk vele együtt s egyre kérdezgettük: „Édes, kedves, egyetlen kicsikém mi bajod? Miért sirsz?” De Ottó eleinte nem is tudott felelni s később is csak ennyit mondott: „A hattyu, a hattyu!”

A szép állat azonban ekkor már ismét ott uszott a tó közepén nyugodtan, méltóságosan, mintha semmi sem történt volna.

Ekkor már az egész háznép ott volt Ottó körül, atyja, anyja, az ispán, a kasznár, sőt még a cselédek is. Atyja ölébe vette a szegény gyermeket, kinek lábából csakugy patakzott a vér. Képzelhetni, hogy mit állt ki a szegény anya, ki nem is sejtette, mi történhetett.

Ottó atyja találta ki leghamarább, de nem akarta a harisnyát a fiucska sebes lábáról anyja szeme láttára lehuzni, azért szép lassan bevitte a gyermeket a szobába s aztán azonnal orvosért küldött. Ez szerencsére nem lakott messze s igy csakhamar megérkezett s miután a sebet meg­vizsgálta volt, ő is megerősitette Ottó atyjának azon szavait, hogy a gyermek lábát csak­ugyan a hattyu harapta meg, még pedig oly erősen, hogy nemcsak a husba harapott bele mélyen, hanem még a csonthártyát is megsértette. Sohasem fogom elfeledni, mennyit szenvedett szegény gyermek A lábán érzett fájdalomhoz nemsokára erős sebláz is járult s bizony három egész hónap telt bele, mig végre Ottó anyjának levele arról értesitett bennünket, - kik már akkor természetesen hazatértünk volt - hogy Ottónak végre szabad felkelnie. De irta, hogy még akkor is nagyon halavány volt s nagyon megsoványodott.

Mikor végre elhagyhatta az ágyat, ujra kellett neki járni tanulni, mintha egészen kis gyermek lett volna. Olyan jól azonban, a mint előbb tudott futni és ugrándozni, nem tanult meg többé, mert hiába, az olyan láb, mely ily nagy sérülést szenvedett, mindig merev marad egy kissé.

S mindezt egy hattyu harapása okozta. Ugy-e nem is hinné az ember, hogy ilyen gonosz tudjon lenni az a madár, mely oly méltóságteljesen lebeg a vizen, hófehér szárnyaival? De hiába, nem mind arany, a mi fénylik.

Ottó azóta megnőtt bajuszos, szakállas férfi lett belőle. Most ott él szép nagy birtokán, hogy azonban a park taván, hol számtalan vizityuk s fényestollú vadkacsa uszkál, egyetlen egy hattyu sincsen, azon - azt, hiszem - senki sem csodálkozhatik.