A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felhő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felhő. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. január 13., péntek

818. mese...

 

A CSUDAFA

 MESÉK

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

 A Nagy Bűbájos. (1. rész. Szavak száma: 944) 


Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a fekete fellegbe burkolózva s látatlanul tünt el a rengeteg erdőben, ahol egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis házikóban lakott egymagában Bűbájos, idetért megpihenni, vala­hányszor el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez. Kert vette körül a házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan szine és illata volt, amilyen szine és illata a virágnak sehol sem volt a föld kerekségén. Ezer meg ezer virág nyilt és illatozott az ő kertjében. Ismerte valamennyit névszerint, nevükről szólítgatta őket,
kényeztette, becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe ültette, s tavasszal még szinesebben, még illatosabban keltek új életre. Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen: a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kigyók, akik egyetlen füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt szerteszét a nagy világban.

Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott ablakában vártak reá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint most, amikor a fekete fellegből kiszállt és felrohant a szobájába. Rőt haja előre hullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól s a véres csik az arcán még véresebbnek látszott.

- Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok, szikrázzatok! - ordított magánkivül, amint belenézett a kemence szájába, amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a király­kisasszonynál járt.

S im, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők s egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.

Bűbájos kis kandért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt, egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:

- Oh, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Oh, ne félj, nem kérlek többet, ide jösz te. Magadtól jösz ide!

Aztán, amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre mondta:

- Csöpp, csöpp, csöppenj csak!

Majd a tűz felé fordult s mondta:

- Tűz, tűz, égess csak!

Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az ablakon, ahol koponyákban égő piros rózsák virítottak, mindenik rózsából leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött, duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca most felvidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy bosszut álljon a királyon, meg a leányán, bosszut a kandur haláláért, bosszut a maga szé­gye­néért.

Aztán, amikor kész volt az ital s erős illata kékes szinben párállott a szobában, ledült az ágyára, nagyot sóhajtott s egy pillanat mulva mély álomba merült.

A két öreg bagoly, akik száz esztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek s szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték, aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:

- Vajjon mi baja lehet, a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres az arca! Vajjon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?

Mondta a másik bagoly:

- Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig beléje rejtőzködik, akármerre jár.

A felhő ott gomolygott a kert fái fölött, meghallotta a bagoly kérdését s leüzent egy fecskével:

- Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sujtotta meg az arcát aranycsapós ostorával.

- Uhu, uhu, - huhoglak a baglyok haragosan, - a királykisasszony vérezte meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem epekedik utána.


Hallotta ezt a kuvik s ez meg gúnyosan, csufondárosan ezt kuvikolta:

Kuvik, kuvik, úgy kell neki,
Király lányát mért szereti?

Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása is a varázsitalra esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két arany üvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos fejfa alá temette volt a kandurt. A sírjáról leszakított egy örökzöld levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá égette és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta az üveget, aztán szólt a tűzhöz:

- Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! s csakúgy szikrázott, pattogott a tűz.

Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobá­ba, s a fehér halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy árasz­tották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hivták volna ki a virágok a kertbe:

- Jere, jere, jer közénk, itt megszünik lelked háborgása!

De hiába hívták, hiába csalogatták, Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a harmatcseppet, amit minden este össze­gyüjtött varázsitalnak. A baglyok sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat. Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán hirtelen felugrott s különös munkába kezdett.

A baglyok, tudvalevőn, mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy mit csinál a gazdájuk. Hiszen, volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros, mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette, fényesítgette, illatos vizzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni akarna benne valamit. De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett, s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729

2011. december 27., kedd

36. mese


Tapasztó Matyi kaladjai: Matyi a levegőben. (Szavak száma:848)
Egy este Tapasztó-apa így szólt Matyihoz:
- Holnap reggel bejösz velem a városba.
Matyi még sohasem volt a városban.
Egész éjjel azon gondolkozott, milyen lehet az a város. Azt hitte, hogy mézeskalács minden; a házak, sövények, kardok, puskák, tornyok mind mézes kalácsból vannak. Mert mézeskalácsot szoktak neki hozni a városból.
Bezzeg elbámúlt másnap, mikor a városba érkeztek. Mézeskalácsos sátrak helyett nagy háza­kat látott, de olyan nagy házakat, hogy odahaza a templom sem volt akkora soha. Az egyik házon, - megolvasta, - épen hatvanhat ablak volt.
- Apám, - szólott csodálkozva, - nagy fáradsága lehet annak, a ki itt lakik.
- Miért? - kérdezte az apja.
- Azért, - felelt Matyi, - mert hatvanhat ablakon kell neki kinézni az utczára, holott nekünk két ablak is sok.
Azután meg a boltok tábláin csudálkozott. A csizmadia előtt csizmát látott kifestve, a fűszeres előtt mindenféle bolti szert, a hentes előtt nagy fölvágott disznókat.
- Apám, - szólott, - sok kép van itt az utczán, több, mint nálunk a szobákban.
Akkor az apja megmagyarázta neki, hogy ez a sok kép a kereskedőké meg az iparosoké, s arra valók, hogy könnyen meg lehessen őket találni.
- Itt ki lakik? - kérdezte Matyi egy nagy fehér házra mutatva, a hol a kocsi megállott.
- Egy jó barátom, - felelt az apa, - nyugalmazott katonatiszt.
- Hát az miért nincs kifestve? - kérdezte Matyi. - Én úgy gondolnám, ki kellett volna festeni, a mint a kanapén nyugszik.
Mikor elhelyezkedtek Bandi bácsinál, a nyugalmazott katonatisztnél, Matyi az ablakon át egy nagy csomó tarka golyót látott az utczán lengedezni.
- Mi az? - kérdezte az apjától.
- Léggolyók, - felelte az apja.
Bandi kiszökött a szobából és a léggolyós után futott.
- Megálljon csak, bácsi! - kiáltott utána.
Az ember megállott.
- Mennyiért ad egy golyót?
- Tíz krajczárért.
- Annyi pénzem nincsen, - szólt Matyi, - csak két krajczárom van.
- Azért nem adhatok golyót, - felelt az ember.
- Hát legalább csak megfogni engedje, - rimánkodott Matyi. - Én még sohasem fogtam ilyen szép golyókat; nagyon szeretném egy kicsit a kezemben tartani.
- Jól van, - felelt az ember, - úgyis be akarok menni ide a boltba, s a golyókat nem vihetném be. Hát fogd, de erősen fogd ám.
Matyi örömmel vette a kezébe a madzagokat s ugyanabban a pillanatban föl is lebbent a levegőbe.
A golyók fölemelték.
Matyi megijedt, de nem bocsáthatta el a zsineget, mert mikorra észrevette, hogy száll, már akkor messze volt a földtől, s kitörte volna a nyakát.
Mondom, ugyancsak meg volt ijedve. Kezének minden erejével fogta a zsineget és csak úgy félszemmel látta, hogy alant a tornyok is csudálkozva néznek fölfelé.
Dicséretére legyen mondva, nem sokáig tartott az ijedtsége.
- Csak legalább azt tudnám, hova repűlnek velem ezek a golyók? - így tünődött a magasban. Jaj ha a csillagokig mennék! De szeretnék egypár fényes csillagot a zsebembe dugni! Este előraknám a szobában és ragyognának nekem.
Csakhogy az égen nem voltak fenn a csillagok. A nap sütött, Matyi csak a felhőket látta maga fölött fehérleni.
Eszébe jutott egy kép. Az angyalok voltak lefestve azon, a mint a felhők hátán hemperegve játszottak.
Matyi még sohasem játszott a felhők hátán hemperegve.
- Bárcsak oda repűlnénk, - gondolta - szeretnék egypár jóképű kis angyallal játszani.
- Adjon Isten, Matyi! mondanák azok, a mint meglátnának.
- Fogadj Isten, angyalkák, felelném én hozzájuk lépve.
- Mit hoztál? - kérdeznék kiváncsian.
- Szép színes léggolyókat, - felelném nevetve.
Azzal közzéjök ülnék és a léggolyókat szétosztva játszadoznánk.
Így gondolkozott Matyi az ég felé szállva, de a felhők még messze voltak és a levegőben egyetlenegy kis angyal sem röpködött.
Matyi lenézett. A föld a messze mélységben ócska mappa gyanánt tarkállott, megismerte a saját faluját is. Akkorának látszott az csak, mint egy kis darázsfészek, az emberek pedig olyan piczinyeknek látszottak, mint a hangyák.
A mint így lefelé vizsgálódik, látja ám, hogy nagy sereg madár repűl utána. A madarakat egy sas vezette. Nagy sas volt.
A két kiterjesztett szárnya elfödhetett volna egy kisebb fajta háztetőt.
- Jaj nekem! - szólt nevetve Matyi, - a madarak megválasztanak királynak. Madárkirály lesz belőlem!
A madarak csakugyan csudálkozással röpködték körűl Matyit. Bizonyosan azt hitték, hogy ő is madár. Utólérték Matyit, rászállottak a léggolyókra és ott himbálóztak, olyan csicsergéssel, a minőt a madarak választó gyűlésétől várhat is az ember. A sas a legfelső léggolyóba kapasz­kodott és ott billegett rajta.
A léggolyók egymásután pukkadtak szét a körmei között, mire Matyi lefelé kezdett eresz­kedni, mert a megmaradt léggolyók már nem bírták el a súlyát.
A madarak ijedten rebbentek szét. Maga a sas is megijedt. Azt hitték, Matyi pukkadozik harag­jában. Elrepűlt.
Matyi pedig ereszkedett szép lassan lefelé.
A saját faluját látta maga alatt mindinkább nagyobbodni.
A házakból kiszaladtak az emberek az utczára és kiáltozva mondogatták:
- Nini, micsoda madár jön!
- Nem madár az, - szólt egy czigányasszony, - hanem sárkány!
Bezzeg nagy volt a csudálkozás, mikor látták, hogy se nem madár, se nem sárkány, hanem Tapasztó Matyi ereszkedik le nagy borzasan a magas egekből.
- Honnan jösz, Matyi? - kérdezgették tőle.
Mire Matyi nagybüszkén megfelelt:
- Már csaknem a mennyországban jártam!