A SÜNDISZNÓ. (Szavak száma: 6706)
Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy
kalmár, meg egy király és egy szegény ember.
Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak
mendegél, egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem
földet nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a
kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon erdőből,
csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt napja annak, hogy
étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott szabadulás nélkül s ekkor a
kalmár emigy kiáltott fel:
- Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra
vezetne: annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák
pénzt mérnék ki.
- Majd kivezetlek én, szólalt meg valaki mellette.
A kalmár jobbra balra tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.
- No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra,
hanem ide nézz a lábad alá.
A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a
lába alatt egy kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.
- No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom
legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek
ki. Az egyik zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán
csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe,
a kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.
No jól van, ez abban maradt. - Itt a király is kimegyen az
erdőre vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon
erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de csak
azt nyerte vele, hogy annál sürűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is már öt nap
óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve emigy fakadt ki a
király:
- Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne,
lenne bár az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik
leányomat, menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.
- Majd kivezetlek én, szólalt meg mellette valaki.
A király hol jobbra hol balra tekintett, de egy árva lelket
sem látott.
- Mit tekintgetsz, ide nézz a lábad alá, itt vagyok.
A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott
egy kis sündisznó hentereg s az szólitotta meg.
- No sündisznó, ha
kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul
a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz arany, a másikon ezüst, a harmadikon
pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán
csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.
No jól van, ez abban maradt. - Itt a szegény ember is
kimegyen az erdőre száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a
király; ő is eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt
napig bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár jobbfelé,
akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele, hogy annál
nagyobb sűrűségbe jutott.
- Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy
szabaditót. Ha az engemet kivezetne ebből a sürűségből, minthogy nekem se
aranyom se ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele
mint tulajdon magzatommal.
- No apám-uram, majd kivezetem én, csak utánam jöjjön.
- De hát hol vagy, édes fiam?
- Itt vagyok a lába alatt, csak ide nézzen apám-uram!
A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja,
hogy ott egy kis sündisznó hentereg.
- No édes fiam, hát csak vezess ki, én megtartom igéretemet.
A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s
igy csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandukolt s szerencsésen haza is ért.
No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy
lefekvés után koczogtatnak a szegény ember ajtaján.
- Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót.
A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak
hallgatja, hogy zörgetnek az ajtón.
- Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon
ki zörget az ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel,
nyissa ki az ajtót” - mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s
a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!
De harmadszor is csak hallatszik:
- Apám-uram, keljen fel kend, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a
kemenczepánkról, kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb
mint a kis sündisznó.
- Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint
közönségesen.
- Fogadj isten édes fiam, hát megjöttél?
- Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon
elfáradtam, azért költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a
feleségét, ki aztán a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó
bele feküdt. Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek
fölöstökömölni, de fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is
adtak a tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.
- Hát édes fiam, kérdé a szegény ember mért nem eszel?
- Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval
ugy bánni mint valami árvával; mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön
enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni elébem s
arra merni az ételt.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót
odaültette maga mellé, czintányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó
aztán ott evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.
Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal
ilyeténképen:
- Ugy-e apám-uram, van kendnek két darab csizmadia-tallérja?
- Van édes fiam, van.
- Ugy-e apám-uram, azt sóra-fára takargatják?
- Arra fiam, arra.
- De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide
nekem azt a négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek
ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend apám-uram
menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy fekete kakast.
Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt adjon érte; mert az
lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron megvette, itt meg itt lakik
egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a szegletben egy hányt-vetett,
ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend azt meg nekem. De annak is két árát
adja; ha egy kis pénzre tartja, kettőt adjon érte.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába
galyabitotta, a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete
kakast és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két
kis pénzért.
A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a
hányt-vetett szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az
udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.
Koczogtat az ajtón s bekiált rajta:
- Hej, apósom, ereszsz be, nyissd ki az ajtót!
A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki
jön be rajta, senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.
- Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó,
tudod-e mit igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy
nekem igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most
tehát a leányért meg a pénzért jöttem.
Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak - szájából s....t nem
csinálhatott - mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz
fordult, mondván:
- No, válaszsz a három közül, azt, a melyik szemednek,
szádnak és szivednek tetszik!
A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert
ez volt a legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt
is kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a
harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három zsák pénzt
felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak eresztette legszebbik
leányát a sündisznóval.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a
hintó mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az
ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.
- Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a
sündisznó a leányt.
- Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút
állattal vert meg, mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat
vagy-e?!
- Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen
segitünk: a három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen
visszaküldlek urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.
Ugy is lett. - A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta
magának, a szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó
aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan gazdag
ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett volna találni.
Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a
lelkét, felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine
elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:
- Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy
vadon erdőből kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz
utat megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három kocsit
rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok, hogy váltsd be
igéretedet.
Mit volt mit tenni a királynak - szájából s....t nem
csinálhatott - mind a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt
mondja nekik:
- Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la,
hogy hármatok közül egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig
egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon
étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a
bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek volna
kedve hozzá feleségül menni?
A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén,
csak a legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:
- Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett:
elmegyek én hozzá... Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a
számomra.
- Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a
király s azzal a legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta.
A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a
királykisasszonyt pedig üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások,
keserves könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete
kakason a hintó mellett lovagolt.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer
a sündisznó oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját,
betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem a
legjobb piros kedvében van.
- Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek
lovagolsz te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony
vánkusra!
- De hát nem félsz tőlem?
- Már hogy félnék!
- Nem is undorodol?
- Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az
enyémnek kell lenned.
- Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy
legkedvesebb feleségem! S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon
szempillantásban olyan gyöngy-adta gyönyörves 24 éves királyfivá változott,
hogy azt nyelv ki se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban
aranyfoga volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan
aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna keresni! A
tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan aranyos szerszám
lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.
A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte,
annak a kellős közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a
szempillantásban előállott egy réztetejű, kakaslábon forgó márványpalota, abban
mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának; minden, de
minden a tükörtől kezdve le egész a
főzőkanálig. Ebbe a gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép
aranyos madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében
szép csendesen éldegéltek.
Mikor a három kalmár- és a két idősb királykisasszony
meghallották a legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól
ment férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban ölte
el magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső
leánya fente erősen a fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül
föltette magában, hogy megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi
királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot keresni.
Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok róla,) mert a királykisasszony
ép terhes állapotban volt, pedig a férjének ép háborúba kelletett mennie; mert
a burkus király hadat üzent neki.
Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt
megfogadták a királyasszony mellé szárazdajkának.
Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a
várandós királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése
alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat, akár erre
a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig hogy elszülte az
isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt elájult, a vénasszony
kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az erdőben egy bizonyos fa alatt letette.
A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki
már ekkor felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda
a magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt
felelte:
- Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem
szoktam árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz
azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.
Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt
egyszer nagy zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen
mintha küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára
akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél a
szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette magát,
erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a kosarat levette a
szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel lelkendezve beszaladt a
maga palotájába.
Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők
leányánál, ki őket mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a
semminél, egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval;
de erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.
A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert
engedelmes és szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál
termett. Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút
körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért a
kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon vette észre
magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis leány, sirva fakadt s
leült a kut kávájára s ott sirdogált.
Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis
leány, csak várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a
kis fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól vigyázzanak,
nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen járt, mert ez is, mint
afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos madarat, le akarta ütni a korsóval
s ez is mindaddig hadonászott, mig a füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt,
leült a huga mellé s ott sirdogáltak kettecskén a kút mellett.
Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár
cselédkét s azt kérdé tőle:
- Mit sírtok, mit rítok szép gyermekek?
- Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze
volt, már hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért
eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.
- Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak
felnevelő anyátok; mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti
anyátok és apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken
is. Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.
A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek
felnevelő anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos
madár után mentek, mely mindig elöttük repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy
rakás aranyra bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha
valaki ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok
aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek.
Hogy immár el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába
szállást kérni. A korcsmában, ott koczkázott három úr-féle. A két gyermek
eleinte csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a
marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három
ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur ilyeténképen:
- No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg
itt van egy gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén
márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az
aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a világ
bármelyik részén mind a márvány palotát, mind a virágos kertet leteheted,
hogyha azt az aranyalmát megütöd az aranyvessző kisebbik végével. Én most azt a
szép virágos kertet és azt a gyöngyadta márványpalotát teszem fel. Ha elnyered,
legyen a tiéd.
A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos
kertet, mind a márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az
aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a márványpalota.
Reggelre
kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a márványpalotát,
melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az aranyvesszővel és az
aranyalmává változott. A kis fiú aztán az aranyalmát szépen zsebre rakta s
hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az aranyos madárka repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az aranyos madár
megállott.
- No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon
vagyunk. Itt ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát
az aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló
márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti
márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön azoknak a nézésére még
maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat, mert te kis fiam
királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony. Azért kedves gyermekeim
ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti czimereteket és neveiteket
ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a palota legszebbik helyére, de nehogy
árulótok legyen, biborral teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek
meg ne mutassátok, csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy
micsoda kép az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától
következik.
Ugy is lett. - Az egy
pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota legszebbik szobájában és
biborral letakarták. Itt nagy messze országban hire futamodik, hogy milyen
gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota van itt meg itt. Jöttek aztán
azoknak a nézésére még a hetedik vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a
királynak is a fülébe jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy
elmegyen a virágos kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy
ebbeli szándokát megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a
király kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem
mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén asszony
hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:
- Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a
virágos kertnek és annak a márvány palotának nézésére, majd elmegyek én, majd
megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire, majd
elmesélem én azt fölségednek.
A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a
pokolpozdorja dehogy a virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta
veszteni gonoszul az egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem
lett idős, mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.
Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett,
az egy pár cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S
ekkor a vén bőr csak elkezdi:
- Igaz hogy szép a kert, de még akkor hétszerte szebb lenne,
ha a világ zengő-fáját elhoznátok.
- Hát mit kellene cselekednem? kérdé a fiucska.
- Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt,
ebben meg ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene
elmenned, csak ezt kellene elhoznod.
S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s
hazafelé bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő
elmegyen s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások
között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy
sötét vár alá ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös
ördög egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.
A szőrös ördög rákiált nagy
mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:
- Állj!... ki vagy?
- Én vagyok, felelt a kis fiú.
- Kicsoda az az én?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska? kérdé az ördög.
- Én vagyok én.
- Hát mi járatban vagy?
A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e
bátyám-uram róla valamit?
- Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám,
hacsak az nem tud róla valamit, ugy senki a világon.
S ezzel Jánoska elindult az igaz úton a világ zengő-fája
keresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott
sötét várhoz is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi
Jánosunkra rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt,
mert ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.
- Ki vagy, kérdé az ördög?
- Én vagyok.
- Kicsoda?
- Én.
- Te vagy Jánoska?
- A bátyám-uram szolgálatjára én vagyok.
- Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár
sem jár?
- A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott
bátyám-uram róla valamit?
- Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt,
ezen meg ezen a helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy
senki a világon.
S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé.
Hogy odaért, ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy
mérgesen a mi Jánosunkra, ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok.
- Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, a hol még madár
sem jár?
- A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla
bátyám-uram valamit?
- Hohó Jánoska, dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van
ebben az elátkozott vár kertjében. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra
hallgatsz; mert ha nem adsz rá semmit, vagy meg nem tartod, sose látod többé
isten fényes egét, ragyogó napját. Hát csak azt akarom mondani, hogy itt van ez
az aranyvessző, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó
nyílik előtted, eredj be rajta, aztán a kertben, annak is a kellős közepén
megtalálod a világ szépen zengő-fáját, kerüld meg azt háromszor visszafelé s
aztán mint a kilőtt nyil, kutyafuttában iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal
becsukódik s te bennrekedsz. Ha pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen
irgalmas és kegyelmes, mert tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá
változol. Ez szóm és mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha
pedig meg nem tartod, örökké szerencsétlen.
Itt a fiú átalveszi az aranyvesszőt, melylyel aztán
megcsapja az elátkozott vár oldalát és rögtön abban a szempillantásban ajtó
nyilott előtte. A kis királyfi nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, ízibe
beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt mindenféle dalló s tánczoló
kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán, ki czimbalmon játszott s
kérve kérték, hogy mulasson tánczoljon ott velük; egyik mindenféle drága
ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves italokkal kinálta, hogy
egyék-igyék az ő ételükből és italukból; - de a királyfinak is volt esze nem
enni és inni, hanem félre lökte a leányokat és a kert kellős közepére futott,
hol állott a világ szépen zengő-fája, melyet aztán visszájárul megkerülvén
háromszor, ugyancsak igyekezett ki a kertből. S ezer volt a szerencséje, nem
egy, hogy néhány szempillantással el nem késett, mert már most is bezáródott az
ajtó és a sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a csizmája
sarkával, hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már ekkor ott
állt a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.
Eddig is szép hirben állott a virágos kert, de most még
hétszerte nagyobb lett annak a hire, ugyannyira, hogy hét világból gyültek
össze a világ szépen zengő-fája nézésére, ugyannyira, hogy az magának a
királynak fülébe is eljutott, ki feltette magában, hogy ha addig él is, mégis
elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a vén banya ebbeli szándékát
megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott bevinni, hashajtóport kevert,
melytől a király olyan roszul lett, hogy ki se mehetett a szobából. S ekkor a
vén banya hivatlanul beállitott hozzája s azt mondja neki:
- Fölséges király! ha már csakugyan olyan szép az a világ
zengő-fája, mint a mekkora a hire, fölséged ugy is beteg, majd elmegyek én
annak a nézésére, majd hirét hozom én.
A király, hogy, hogy nem, ráállott a vén asszony beszédjére
s azt elengedte menni a világ szépen zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette
a lábát a virágos kertbe, már az egy pár cseléd elébe szaladt, hogy vajjon most
mit szól az a vén asszony.
- Szép gyermekek, szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert
is, szép benne a zengő-fa is, de az még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen
zengő-fán a világ szépen szóló madara danolgatna!
- Hát mit kellene cselekednem? kérdé a kis fiú.
- Nem egyebet, felelt a vén banya, mint azt, hogy itt meg
itt van egy elátkozott vár s onnan el kellene hozni a világ szépen szóló
madarát.
No jól van, ezzel a vén asszony hazafelé bandukolt, a
királyfinak pedig ez órától fogva nem volt maradása, hanem feltette magában,
hogy elmegyen s elhozza a világ szépen szóló madarát. Ezért édes testvérétől
keserves könyhullatások között elválván, elindult ország-világszerte a szépen
szóló madár elhozatalára; de a testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap alatt
itthon nem lesz, ezen meg ezen az úton induljon el az ő felkeresésére, s ezzel
a királyfi útnak indult.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik
az első elátkozott várhoz, hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében
egy nagy istentelen husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden irgalom és
kegyelem nélkül agyonüssön.
Itt a szőrös ördög rámordul a
mi Jánosunkra erős kegyetlenül ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok uram-bátyám.
- Kicsoda? kérdé ismét az ördög.
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár
sem jár?
- A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram
róla valamit?
- Mi türés-tagadás édes fiam, én biz nem hallottam, hanem
itt meg itt lakik a bátyám, ha ő nem tud felőle, ugy senki a világon.
Itt a királyfi elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de
innen az őrt álló ördög a harmadikhoz küldte. Mikor a királyfi a harmadik
elátkozott várhoz is eljutott, rákiált az ördög nagy mérgesen ilyeténképen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Jánoska?
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár
sem jár?
- A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott
bátyám-uram róla valamit világ szép éltében?
- Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben
az elátkozott várban. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz,
különben jobb lett volna neked nem születni, mert ha azt meg nem tartod, sose
látod többé isten verőfényes napját. Hát csak azt akarom mondani, hogy itt van
ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár
falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, szaladj végig az üveg
folyosón és hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a világ szépen szóló
madara egy rozsdás kalitkában. Majd találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös
kalitkákat, azokban mindenféle szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat
se ne nézegesd, se ne hallgasd, se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás
kalitkában szomoruan ülő szépen szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s aztán,
mintha puskából lőttek volna ki, szaladj ki az elátkozott várból.
No jól van, itt a királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele
megcsapta háromszor az elátkozott vár oldalát, és rögtön, abban a
szempillantásban ajtó nyílott előtte. A királyfi aztán nem sokat kérdezte, hogy
szabad-e, nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A mint végig szaladt az üvegfolyosón,
jobbról balról névről szólitgatják, hogy álljon meg. Igaz, hogy megborzadt a
királyfi, de azért rájuk se hederített, hanem szaladt egyenesen az első
szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok voltak aranycserepekben, de azért
a királyfi egyhez sem nyult, hanem beszaladt a másik szobába. A másik szobában
mindenféle kardok, puskák voltak, de a királyfi ezek közül sem választott,
hanem beszaladt a harmadik, innen a negyedik, onnan az ötödik szobába s igy
sorba, míg a nyolczadikba nem ért. A nyolczadik szoba, mint az ördög mondá,
tele volt mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákkal, azokban pedig szebbnél
szebb aranyos tollú madárkák énekeltek, csak a világ szépen szóló madara gornyasztott ott szomoruan a rozsdás
kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a világ szépen szóló madarának nem
volt aranyos tolla mint a többinek, ezért
a királyfinak az sehogysem tetszett és ezért nem is vitte el magával,
hanem a sok aranyos tollú madár közül kiválasztotta a legczifrábbat s ezt
akarta elvinni magával, de a mint hozzá nyúlt, tüstént abban a szempillantásban
kővé vált s a kőfal-ajtó becsukódott előtte.
Itt a kis királykisasszony minden istenadta nap megterítette
az asztalt jó testvére számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve
kiült a ház elébe s késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette neki, de
biz az nem feküdt bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik, el a harmadik,
nap nap után, de az édes testvér mindegyre késik. Ezért a királykisasszony
sírva-ríva elindult édes testvére fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél nyom után, egyszer elérte az első
elátkozott várat, el a másodikat is, végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most
is ott állt őrt egy nagy láncz adta husánggal, hogy minden arra járó-kelőt
minden irgalom és kegyelem nélkül főbe kollincson. A kis leányra is ráförmedt
nagy mérgesen:
- Ki vagy?
- Én vagyok.
- Te vagy Mariska, mert, közbe légyen mondva, igy hítták a
királyfi húgát.
- Én vagyok én.
- Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár
sem jár?
- Édes testvéremet keresem. Nem hallott róla valamit
bátyám-uram?
- Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben
az elátkozott várban kővé válva, de ugy kell neki, mért nem hallgatott a
szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem fogadsz. Ne itt van ez az
aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát háromszor, tüstént ajtó
nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az üvegfolyosón, és hét szobán
keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva. Ezzel az aranyvesszővel üsd
meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen szóló madara kalitkáját s
aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem semmihez ne nyulj, se meg ne állj, se
ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki az elátkozott várból.
Itt a kis leány elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor
az elátkozott vár oldalát és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott
előtte. A királykisasszony beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra nem
tekintett, hanem egyenesen beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe felkapta a
rozsdás kalitkát, a bátyját háromszor oldalba ütötte az aranyvesszővel s aztán
mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladt az elátkozott várból. S ezer volt a
szerencséje, hogy egy szempillantással tovább nem időzött, mert már most is a
szoknyája szélét odakapta a kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a
királykisasszony az elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás
és csattogás hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s
utána kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt
még; de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig futott
mint az üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki várakozott reá, senki
egyéb, mint édes testvére, a kővé vált királyfi.
Az egy pár cseléd aztán a világ szépen szóló madarát
föleresztette a világ szépen zengő-fájára és a szépen szóló madár megszólalt,
cziteránál szebben énekelt, hogy a ki azt hallotta, tiz évvel is fiatalabb
lett.
Eddig is hires volt a virágos kert, de most még hétszerte
nagyobb hírben állott, ugyannyira, hogy hét országból is eljöttek a nézésére.
Itt a király, hogy meghallotta a virágos kert szép hirét, föltette magában,
hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a nézésére; de a vén banya
alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a fekete kávéjában
hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett, hogy százszor is
ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most is dugába dölt. S
ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:
- Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a
virágos kertnek a nézésére, majd elmegyek én, majd hirül hozom én, hogy vajjon
olyan nagy-e annak a szépsége, mint a mekkora a hire?
A király, hogy, hogy nem, erre is ráadta a fejét s
eleresztette a vén banyát a virágos kert nézésére, ki alig hogy betette abba a
lábát, már az egy pár cseléd elébe szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem
tudták, hogy hova ültessék.
- Szép gyermekek, kezdé beszédét a vén bűn, ez a
márványpalota is szép, ez a virágos kert is szép, ez a világ szépen zengő-fája
is szép és ez a világ szépen szóló madara is szép; de a virágos kert még szebb
lenne, ha azt az ezüsttó körülfolyná s abban az aranyhalak ficzkándoznának.
- Hát mit kellene cselekednem? kérdé a királyfi.
- Nem egyebet, felelt a vén csont, mind azt: itt meg itt,
ebben meg ebben az elátkozott várban van a világ ezüsttava, abban pedig a világ
aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene elmenni - mert a halak ugyis eljönnének
benne - s csak azt kellene elhozni.
S ezzel a vén banya szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől,
hazament, a királyfinak pedig ez napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért
elbúcsuzott édes testvérétől s elindult a világ ezüst taváért.
Csak mén, csak mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög még
most is ott állt istrázsát, ki a királyfit a bátyjához küldte, ez pedig a
legidősb testvérhez.
Itt a királyfi elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az
ördög pedig most is ott állott istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy
minden arra járó-kelőt, minden irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.
- Adjon isten jó estvét bátyám-uramnak!
- Fogadj isten, Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?
- A világ ezüsttavát keresem. Nem hallott róla valamit
bátyám-uram?
- Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben
az elátkozott várban. De öcsém jól felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod
vinni, mert ha a szavamra nem hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy vacsorán
éred Pilátust. Hát csak öcsém, azt akarom mondani: nesze, itt van ez az
aranyvessző, csapd meg vele ennek az elátkozott várnak az oldalát s rögtön ajtó
nyílik előtted. Szaladj be egyenesen a kertbe, majd hínak téged a saját tulajdonnevedről,
de ne hallgass rá, majd jőnek te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok,
kik étellel, itallal kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, - majd találsz az
utadon mindenféle drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és brillantot, de te
egyhez se nyulj, - majd jönek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és békák,
de te ne borzadjál; - hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely a kertet
körülfutja, kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint bementél, ugy
szaladj is vissza.
No jól van, itt a királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt,
háromszor megütötte vele az elátkozott vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte.
A királyfi aztán nem kérdezte szabad-e nem-e, beszaladt az ajtón. Alig tette be
a lábát, mindjárt névről szólitgatják, mondván: „ide ide Jánoska, egyél-igyál
lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két karom ki van tárva, selyem ágyam föl van
vetve, jer ne szaladj tovább.” - De a királyfi mintha süket lett volna, rá se
hederitett a hivogatásra, hanem tovább szaladt. Majd szebbnél szebb
kisasszonyok jöttek elébe, kik közül az egyik a nyakába ugrott, a másik
aranyhajával lenditette arczon, a harmadik csókot hányt feléje s piros két
aranyalmájával, két cziczi dombjával csalogatta, a negyedik sürgött forgott,
tánczolt előtte s ina kásáját mutogatta; de a királyfi mindezekre rá se
hederitett, hanem tétul ütött rajtuk s tovább már megint még szebb kisasszonyok
jöttek elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék, igyék, lakjon jól;
de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább szaladt. Alig
hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába voltak
hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér huszas pénz,
emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal kirakott kardok, de a
királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább szaladt. Majd mindenféle
csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt sziszegő kigyók, ott varancsos
békák ugrándoztak előtte, de a királyfi nem nézett a lába alá, hanem egyre
tovább futott, ugyannyira, hogy végre eljutott az ezüsttó partjára, melyet
visszafelé háromszor megkerülvén, a mint bejött, kiszaladt az elátkozott várból.
S ezer volt a szerencséje nem egy, mert ha még csak egy
szempillantást késett volna, tüstént bezáródott volna előtte a kőfal; mert már
most is a csizmája sarkát odacsukta. De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván
a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.
Mire hazaért, már akkor a virágos kertet körülfolyta az
ezüsttó, abban pedig mindenféle drága aranyhalak ficzkándoztak.
Eddig is szép hirben állott a márványpalota, meg a virágos
kert, meg a világ zengő-fája, meg az azon ugrándozó világ szépen szóló madara,
de most, midőn a virágos kertet ezüsttó folyta körül és abban aranyhalak
ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt azoknak a hire és hét világból
gyültek össze azoknak a nézésére.
Midőn mindezek a király fülébe eljutának, az föltette
magában, hogy se nem eszik, se nem iszik, mig a virágos kert közepén álló
márványpalotát, meg a világ szépen zengő-fáját, az azon éneklő szépen szóló madarat
és a virágos kertet körülfolyó ezüsttót, abban pedig az aranyhalakat meg nem
nézi, - pedig a vén banya váltig kinálta a fekete kávét, de a király azt el nem
fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra a feleségével együtt és elmentek a
virágos kert nézésére.
Alig ért be a király, meg a felesége a virágos kertbe, az
egy pár nagy lelkendezve elébük szaladt és kezet csókoltak.
- Ehjnye, apjuk, kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik kendhez; egész
szakasztott mása!
- Te hozzád pedig ez a kis fiú, válaszolt neki a király.
No jól van, ez abba maradt. - Itt a király meg a felesége
sorra járják a virágos kertet és nem győzik dicsérni annak a szépségeit, hát
még mikor a világ zengő-fáját és azon a szépen szóló madarat meglátták, akkor
csapták ám össze a két kezüket.
Itt a kis fiú izibe felmászott a világ zengő-fájára, róla
egy pár aranyalmát leszakasztván, az egyiket a királynak, a másikat pedig a
királynénak ajándékozta, kik nem győzték eléggé megköszönni ezt a nagy
szivességet.
Minekutána a király meg a felesége az ezüsttavat is
meglátták és abban az aranyhalakat, bementek a márványpalotába. Itt az egyik
szobából ki, a másikba pedig be, igy mind a 77 szobát sorra járták. A király
meg a felesége nem győzték eléggé dicsérni a szobák ékességeit; de mikor a
legszebbik szobába megérkeztek, azt találja mondani a király, szót szólván:
- Ugyan édes kis szolgáim, nem felelnétek egy kérdésemre?
- S mi lenne az? kérdé a kis fiú.
- Hát csak azt akarom
megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva s vajjon kit ábrázol az?
Itt a kis királyfi, egy szó nem sok, de még annyit sem
szólt, hanem szótlanul levette a képről a bibortakarót.
A király meg a felesége csak ekkor hült el és csak ekkor
ösmerték fel soha nem látott édes magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg,
a másik a másikat; szólni ugyan nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.
S ekkor megszólalt a világ zengő-fája és a szépen szóló
madár.
Nagy lett mindenki öröme, csak az a vén bün szomorkodott,
kit a király tüstént megfogatott, egy fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott
alá.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.