898. mese...

 

A tiszta lány (Szavak száma: 151)

Mentek a lányok a fonóba. Odament egy ember, volt neki egy
fia, aki gazdag volt, igen szerették volna férjükül a lányok. Azt
mondta az ember, hogy ő majd választ. Beteg a felesége, a doktor
szerint az kellene, ami odaragad a körmükre, attól meggyógyulna.
— Ki adhatna olyat? Aki olyat adhatna, azt elviszem a fiamnak
feleségül.
A lányok mind mutogatták a körmüket, hogy hát nekem is van,
nekem is van, s hogy ez ragadt rá, meg az ragadt. Egy lány a
sarokban ült, mind ott szomorkodott. Kérdezte az ember, miért
szomorkodik ugyan.
Igen sajnálja — mondja erre a leány —, hogy ő is szeretne adni,
ha már orvosságnak kell, de hát neki olyan nincsen, mert ó't arra
tanította az anyja mindörökké, hogy ha tésztát gyúr, előtte és utá-
na a kezét szépen mossa meg.
Azt mondja neki az ember:
— Téged viszlek el a fiamnak, mert azok rendetlenek.
És elvitte a fiának. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

690. mese...

 

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás okos felesége (Szavak száma: 720)

Egyszer Mátyás király kiment az aratókhoz. Két vállalkozó elibe sietett. Mondták a királynak, hogy nagyon rossz a vetemény, nem keresnek benne semmit. Mátyás király azt mondta:

- Felvállaltátok, dógozzatok tovább!

Na, azt mondja az aratóknak:

- Mi az, hogy három el tud tartani kilencet, de kilenc hármat nem?

Az aratók nem tudták megmondani. Azt mondta Mátyás:

- Hónap jövök megint. Ha meg nem tudjátok mondani, azt is elveszem, amit eddig kerestetek!

Hazamentek este az aratók. Nem tudták megfejteni, amit a király kérdezett. Az egyik aratónak vót egy lyánya. Búsult az apja, mert nem tudta, hogy mit mondott a király. Kérdezte tűle a lány, hogy mit búsul. Mondta az apja:

- Nem tudom, mit kérdezett a király. Arra kell felelni, hogy „három kilencet el tud tartani, de kilenc hármat nem tud”.

Kacagott a lyány.

- Hát kilenc hármat nem tud eltartani, de három el tud kilencet! Hát a május, június, július tartja el a többi hónapot, mert akkor terem meg az esztendőre való!

Na, másnap kimentek aratni. Ment a király és kérdezte:

- Kitanáltátok-e, mit kérdeztem?

Akkor mondta az egyik vállalkozó, hogy ű tudja. A május, június és július tartja el a többi hónapot. Akkor mondta a király:

- Nem tik tanáltátok ezt ki! Mondjátok meg, ki tanálta ki?

Akkor bevallotta az egyik vállalkozó, hogy a lyánya tanálta ki.

- Hát - azt mondja -, jól van!

Másnap két adjutánst küldött a király a lyányhoz, hogy nézze meg, milyen magaviseletű. Kérdezték tűle:

- Magad vagy, lyányom?

- Magam vagyok.

- Hát, apád hun van?

- Elment a szomszéd községbe.

- Hazajön hamar?

- Ha egyenesen jön, akkor nem biztos, hogy hazajön, de ha kerülővel, akkor hazajön.

- Hát, az anyád hun van?

- A szomszédnál, elhítták oda.

- Hát, mit csinál?

- Amit nem csinált sose, nem is fog.

Akkor kérdeztik a nénjét:

- Hát, a nénéd hun van?

- Elment a városba a másik ezerér.

Az adjutánsok elmentek a királyhoz, és mondták, hogy milyen viseletű a lyány. A király más­nap befogatott, és elment érte. Elvitte a lyányt magánál. Felöltöztette szépen, és azt mondta neki, hogy minden az övé a kastélyba. Úgy élt ott, mint egy királykisasszony. Azt is mondta neki a király, hogy csak addig lesz ott, míg megtartja a kívánságot: senkinek ne mondjon tanácsot.

Hát az adjutánsoknak megfelelt. A három rejtvény így vót: Ha egyenesen jön az apja haza, akkor nekimegy a fának, ha kerülővel jön, nem esik baja. A másik: Az anyja átment a szomszédba halottat öltöztetni. Azt csinál vele, amit még nem csinált és nem is fog. A harmadik az vót, hogy a nénje megesett a gróftul. Kapott kétezer forintot, és elment a másik ezerér.

És akkor ott lakott a kisasszony a királynál. Eccer Mátyás király készült a templomba. Ment a hintón. A kapunál ott vót keresztbe egy kű, oszt a hintó eltörött. Ott vót két strázsa. Odahítta űket a király, és azt mondta nekiek:

- Mire hazajövök, ezt a követ megnyúzzátok, mert fejeteket veszem!

Hát búsultak nagyon. A királykisasszony a második emeleten az ablakbul nézte űket. Sirán­koztak, hogy mán letelik az idő, oszt nem tudják megnyúzni a követ. Nagyon sopánkodtak és siránkoztak a királykisasszonynak. A királykisasszony megszánta űket. Hát azt mondta, azt feleljék a királynak:

- Felség! Tessék vírt venni belőle, mert nem tudjuk megnyúzni a malomkövet!

Osztán ment haza a király. Ott állott a két poszt.

- Hát mér nem nyúztátok meg a parancsomra?!

- Hát nem tetszett a vérit venni, kegyelmes uram!

- Na jó, de úgyis tudom, nem ti tanáltátok ezt ki!

Felment a király, éppen ebéd vót. Mondta a kisasszonynak:

- Nahát, eszünk, és utána pakolj! Mindent elvihetsz, amit szeretsz.

Tudta a kisasszony, hogy mi a baj. Megették az ebédet. A király italába álomport öntött, az megitta a borral együtt. A király elaludt. Már mély álomba vót. Akkor a kisasszony leüzent a kocsisnak, hogy fogjon be a hintóba.

Befogott a kocsis, odaállott a kastély elé. Feltétette a kocsiba a királyt, és elmentek az apjánál. Ott lefektették, ű meg melléült. Jót aludt a király. Majd nagyot nézett, hol van, hova vitték. Azt mondja a kisasszonynak:

- Miért hoztál ide? Én nem mondtam, hogy ide hozzál.

Felelte nekie:

- Hát téged szeretlek legjobban.

A király megörült. Elvitette a lyányt, és a lett a felesége, a szegény arató lyánya. Így tett Mátyás. Azért mondták a népek: „Meghalt Mátyás király, meghalt az igazság.”

 

670. mese ...

 

DUNAMELLÉKI
EREDETI NÉPMESÉK

ÖSSZEGYŰJTÖTTE:

MERÉNYI LÁSZLÓ

A CSODA-FALEVELEK. (Szavak száma: 1290)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek egy gyöngyadta fele­sége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek, hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az ura nevét.

No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura annyira szerette a feleségét, hogy egész ten­ger­nyi éjszakákon keresztül a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a felesé­gét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s egyenesen a felesége koporsójának tart.

- Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik, térül-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel, elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára, a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.

A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten sugta volna, felnyi­totta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s kilépett az üvegkoporsóból.

Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé lehettek s ujra szeret­hették egymást, mint a páros galamb.

De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves feleségétől nagy köny­hullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s elszökött vele idegen országba.

Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs, elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultá­ban mindenét pénzzé tette s elindult országvilágszerte bujdokolni.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit reggel, délben és estve mindig sirathatott.

Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város feketével, gyászszal bevonva.

Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.

- Adjonisten jó napot felségednek! köszönt neki az orvos-ruhában felöltözött kalmár.

- Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?

- Mi tűrés tagadás, felséges uram, én biz nem egyébért fordultam felségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná hozni?

- Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a leányommal együtt!

- No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben kiterítve fekszik a királykisasszony.

A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva egyetlenegy leg­kedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.

Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.” A király pedig rájuk adta az áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.

Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.

De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is valának.

A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczk­kal, mondván;

- Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!

A király elvette a palaczkot s jót húzott belőle, majd ő is parancsolt egy itcze bort s vissza­kinálta a huszárt, mondván:

- Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!

A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is kinálja meg.

Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.

Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.

A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a vén huszártól:

- Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell rukkolni, mert itt lesz a király?

- Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!

No jól van, ez abba maradt. - Reggelre kelve a király és a felesége tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is, meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.

A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki, hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:

- Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!

A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén vitéz.

Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:

- Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává változtattad a kardomat!

A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt generális- és az első fele­sé­­gé­vel pedig törvényt láttatott s a regement hóhérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi talán.