1002. mese...

 A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (5. rész. Szavak száma: 646)

Másnap a világ végére vezette Csohanoai a két fiút. Tizenhat oszlop emelkedett itt a magasba föld és ég között, egy hatalmas, mély vizű folyam áradt az oszlopok közén.

Amint a folyamhoz közeledtek, azt suttogta a szél:

- Ez az utolsó próba! Vigyázzatok!

Aztán teljes erejéből fújni kezdett, és erős, szépen ívelő szivárványhidat alkotott a folyam fölött. A fiúk átkelhettek a szivárvány hídján.

- A négy vörös oszlop a háborút jelenti - súgta most a szél -, a többi a békét.

Ezért aztán, amikor Csohanoai megkérdezte tőlük, melyik négy oszlopot választják a tizenhat közül, azt felelték, hogy a négy vöröset, mert egyre csak ellenségeik, a gonosz Anayék le­győzése járt az eszükben.

Megkapták hát a négy vörös oszlopot, és felmászhattak rajtuk az égbe, és velük mászott az apjuk is. Eljutottak a mennyország középpontjához, ahonnan az egész világot látni lehetett.

- Mutassátok meg, merre laktok a földön odalenn! Hol a hazátok? - fordult most újra Csohanoai a két fiúhoz.

Lepillantottak, keresték azt a helyet a világban, keresték hazájukat, de nem találták, mert oda­föntről minden simának és egyformának látszott. Az erdők csak olyanok voltak, mint fekete foltok, a tavak, mint szikrázó csillagok, és a folyók olyanok, mint a cikázó villám.

Megint a szél jött segítségükre, és megsúgta nekik, merre kell keresniük hazájukat.

Így szóltak hát:

- Ott a San Juan folyam, amott a Rio Grande, arra hátul Csisnadzsini hegye, alattunk a Cocil, nyugat felé Dokoszlidh, az a fehér folt ott Depenca, ott pedig a hegyek között Dzilnaothil, a mi hazánk.

- Úgy van, fiaim - helyeselt Csohanoai, és ígéretének megfelelően villámot bocsátott ki magá­ból, a két fiút ráállította, és villáma lecsapott a két fiúval éppen a Cocil hegyének csúcsára.

Diadal az óriásszörny felett

A két testvér leereszkedett a Cocil hegyéről a déli lejtőn, és vándorolni kezdett Tozatho meleg forrásai felé.

Útközben találkoztak a négy szent emberrel, egy éjszakát töltöttek el velük együtt egy barlang­ban. Mindent megtudtak tőlük Jeikóról, amit csak tudni akartak. Megtudták, hogy napjában háromszor mutatkozik a hegyen, mielőtt lejönne, és csak amikor negyedszer jön elő, akkor száll alá a hegyről, hogy Tozatho forrásából igyék.

Amikor lekuporodik a vízhez, egyik karja a Cocil hegyén, a másik pedig a völgy másik oldalán magasodó hegyeken nyugszik. A két lába olyan messze van egymástól, hogy egy ember reggeltől estig vándorolhat, amíg egyiktől a másikhoz ér.

Hajnalban értek a forrásokhoz, akkoriban ott még a mainál sokkal nagyobb tó terült el. Ahol a völgy összeszűkül, magas sziklafal emelkedett.

Mikor a tópartra értek, így szólt az egyik fiú a másikhoz:

- Próbáljuk ki apánk fegyvereit!

Ki is lőtt egy nyilat a hegy sziklafalára, ma is egy hatalmas hasadás látható ott, ahová a nyíl­vessző bevágott.

- Ilyen fegyverek birtokában nem érhet bennünket semmi baj a harcban - mondták a fiúk egymásnak.

Ekkor hirtelen mennydörgésszerű robajt hallottak, óriásléptek neszét, és már meg is pillan­tották Jeikó fejét, amint feltűnt egy hegycsúcs fölött keleten. De a következő pillanatban már el is tűnt. Aztán délen tűnt fel az óriás feje és mellkasa, hogy röviddel utána ismét eltűnjék. Most nyugaton magasodott fel, azután egészen a térdéig láthatóvá lett Enákon a Cocil fölött. Most leszállt a hegyről, lejött a tópartra, kosarát, melyet mindig magával hordott, a földre dobta. Négyszer hajolt le inni, és minden alkalommal láthatóan megkevesbedett a tó vize, negyedszerre teljesen ki is száradt.

A két fiúnak elszorult a lélegzete, és mozdulatlanná dermedtek, amikor az óriást megpillan­tot­ták. Mire negyedszerre ivott, magukhoz tértek, közelebb léptek a tóparthoz, és Jeikó meg­pillan­totta őket a tó tükrében. Felemelte a fejét, rájuk nézett, és elüvöltötte magát:

- Micsoda gyönyörűséges gyermekek kerülnek a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre benneteket?!

- Válaszolj neki - szólt az egyik fiú a másikhoz.

- Micsoda undorító szörnyeteg kerül a szemem elé! Lám, lám! Hova is tehettem a szememet, hogy eddig nem vettelek észre téged?! - kiáltott rá a fiú az óriásszörnyre.

Ekkor a két fiú meghallotta a szél susogását:

- Legyetek résen!

680. mese...

MESÉK ÉS MONDÁK

Mátyás királyról

Mátyás király és a székely ember leánya (Szavak száma: 902)

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és ezt mondta:

- Minden embert, aki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.

Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát húzogatta, hogy:

- Mit csináljunk, hogy nyúzzuk meg?

Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt es odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:

- Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse előbb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.

Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:

- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!

No, mondja, hogy egy leányocskája van, s az mondja. No, hogy az mondta, adott neki két divót és egy csomó pénzt. Mondta:

- Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el! Mikor ezek a divók megnőnek, hát, akkor jöjj fel hozzám!

De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No, mondja székely ember:

- No, most neked adott Mátyás király bajt eleget!

Avval mind eltérültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett megnyúzni. No, egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:

- No, menj fel, apám, Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók! - E volt a két csecse a leánynak.

Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. Esment adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csináljon főkötőt. És mondta a leánynak:

- Most adott a király még bajt neked!

De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta az apjának:

- Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból osztovátát, csöllőt, vetéllőfát, akkor csinálok főkötőt a két szál kenderből, amennyi kell.

Mondta a székely embernek osztég, mikor a forgácsot hozzavitte:

- Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ulyan okos, akkor jöjjön el hozzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ulyan szép arculatja van, akkor meg es veszem. - Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. - Hozzon ajándékot, s ne es, köszönjön es, s ne es!

Egyszeribe a leány fogott egy verebet - az az ajándék -, s amikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet es. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy nagy szamár, annak megfogta a farkát, és mind a szamár nyomán ment. Hát, nem az ország útján jött, hanem a szamár nyomában.

No, mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta, és el es repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ulyan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek összegyúródtak, egy szegény embernek a kancája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott, és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegén ember meglátta, hogy a kancája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de akié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király es, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kanca.

Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémehessen és kér tanácsot. Bémenen a Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolja a baját.

- Óh, te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! - azt mondja a királyné. - Menj el, és keress egy hálót és egy gübülőt, amint a vízben szokás halászni! Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel! - és hogy halásszon a hálóval.

Úgy es tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:

- Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!

- Óh, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.

De avval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ulyan tanácsot a szegény embernek. Bément feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.

Azt mondta:

- Nem bánom, el es megyek, csak engedd meg, hogy amit szeretek, kedvelek, el es vihessem magammal!

Mondta a király:

- Azt jó szűvel megengedem.

Avval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba, és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt es oda, ahova ő költözött, egy bándoros, ablakos házba. Mikor másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:

- Mi az?

Azt mondja a királyné:

- Te megengedted, hogy elvigyem, amit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!

Esmént megcsókolták egymást, és máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

612. mese...

       A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A KEREK KŐ (Szavak száma: 1345)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász - kevés isten áldása volt a munkáján.

Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt.

Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe nekiadja valamelyik fiát.

- Azt már nem teszem - mondta a szegény halász -, ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt betevő falatjuk, elment a halász, s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára; hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett, s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

„Látom - mondta magában a halász -, hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, istenem, mit vacsorálnak ártatlan gyermekeim!”

Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát, olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót, s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból, s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a hálóba ne kerülhessen.

De hiába dobta messzire, az Isten úgy akarta, hogy ez a kő harmadszor is a hálóba kerüljön.

Hej, mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára, s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyerekek.

Fölvette a követ, betette a tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közre­fogták, s kérdezték:

- Mit hozott, édesapám?

- Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

A szegény halász már lefeküdt, le a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy bele­melegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltottak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva, s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult, s rászólt a gyerekekre: feküd­je­nek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is huny­ta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is:

- Nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

- Jaj, lelkem uram - csapta össze a kezét az asszony -, ez igazán gyémánt!

Mindjárt megegyeztek, hogy másnap az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ, s ment a király színe elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen:

- Adjon isten jó napot, felséges királyom.

- Adjon isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

- Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? - kérdi a király nagy álmélkodással.

Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

- No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengő forintot. Mert úgy tudd meg, hogy igaz gyémántkő ez.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengő forint. Szavát sem várta, mondta a király:

- Ha nem elég ezer pengő, adok kétezeret.

A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

- Hallod-e, te szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?

Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

- Hanem hallod-e, feleség - mondja a halász -, meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet?

- Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

- Hát nektek ugyan mire kell a véka? - kérdi a gazdag ember csúfondárosan.

- Az édesapám pénzt akar mérni - mondta a fiú.

Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember!

- Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt még ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

- Hol kaptad ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

Bezzeg most édes öcsémnek szólította. „Megállj - gondolta magában a halász -, most meg­tréfállak.”

- Hm - mondja a halász -, ezt nekem a király adta három macskáért.

- Hát az hogy lehet, édes öcsém?

- Az bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba.

Hej, ha látta volna kegyelmed, de megörült a király! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza, s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

- No bizony - mondta az asszony -, ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.

- Én is amondó vagyok, feleség.

Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király színe elé, s köszön illendőséggel:

- Adjon isten jó napot, felséges királyom.

- Adjon isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

Mondja a gazdag ember:

- Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.

- Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?

- Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekerem a kapu előtt.

Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát, s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész háza népét, hadd lássanak csudát.

No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

Hej, uram istenem, mi lesz most! Az a tenger sok macska ellepte a palotát, ahány, annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriumokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent. Kiabált a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák, s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

- Fogjátok meg! - kiáltott a király.

A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. Hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, s szaladt világgá.

Holnap, ha hozzátok szalad, legyen a ti vendégetek!