1000. mese...

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

A KÉT NAPFIÚ HŐSTETTEI (3. rész. Szavak száma: 614)

Másnap hajnalban a két fiú kilopózott a kunyhóból, az asszonyok keresni kezdték őket, de csak négy lábnyomot találtak, melyek Dzilnaotil hegye felé vezettek. Úgy gondolták hát, hogy a fiúk a szent ösvényen indultak útnak, felhagytak keresésükkel, és visszatértek a kunyhóba.

A két fiú napkeltére már elérte Dzilnaotil hegyét a szent ösvényen. Amint a csúcshoz köze­lednek, füstöt látnak a talajból felszállani. Közelebb lépnek, és látják, hogy a füst egy föld alatti lakás tetőnyílásán át tör fel. A nyílásban egy füsttől feketéllő létrát is találtak.

Lenéznek a nyílásba, megpillantanak egy vénasszonyt, aki hívja őket, jöjjenek csak le hozzá.

Lemásznak a létrán, kérdi a vénasszony, vajon hova tartanak. Azt felelik kitérően, nincsen határozott céljuk, csak csavarognak. Erre így szól a vénasszony:

- Nem az apátokat keresitek?

- De igen - felelik -, de nem tudjuk, melyik út vezet lakhelyéhez.

- Hosszú és veszedelmes út az - feleli a vénasszony -, mely apátok, a Nap lakhelyéhez vezet, mert át kell hatolnotok sok-sok iszonyatos Anaye területén. Lehet aztán, hogy apátok nem is akar látni benneteket; lehet, hogy büntetéssel sújt majd. Négy különösen fenyegető helyet aján­lok figyelmetekbe: a sziklákat, melyek szétmorzsolják a vándort; a nádat, amely darabokra vagdalja; a kaktuszokat, amelyek széttépik; az izzó homokot, amely eltemeti. De én megaján­dé­kozlak valamivel, hogy legyőzhessétek ellenségeiteket, és megmeneküljetek.

A vénasszony varázskarikáját ajándékozta nekik, melyen két toll is volt: egy eleven sas tollai, meg egy harmadik, az „élettoll”. Aztán még egy varázsmondásra is megtanította a két fiút, hogy megvédelmezhessék magukat.

A két fiú elindult, és először is az összezáródó sziklafokokhoz értek. Két magasba nyúló szikla közt keskeny szakadékban vitt az út. Ha valaki rálépett erre az útra, a két szikla előbb el­távolodott egymástól, mintha barátságosan utat nyitna a vándornak, de mikor az a szoroshoz ért, a sziklák úgy zárultak össze, mint hatalmas őrlőfogak, és szétmorzsolták a szerencsétlent.

E sziklák valójában Anayék voltak.

Mikor a két fiú odaért a sziklákhoz, úgy tettek, mintha be akarnának lépni a szűk szakadékba, de aztán hirtelen visszarántották a lábukat. A sziklák előbb szétnyíltak előttük, aztán össze­csattantak, de a két fiú sértetlen maradt. Négyszer szedték rá így a morzsoló sziklákat.

- Kik vagytok? - kérdezték végül a sziklák. - Honnan jöttök, és hová igyekeztek?

- A Nap fiai vagyunk - válaszolta a két fiú -, apánk házát keressük.

Ezután elmondták a varázsmondást, melyre a vénasszony tanította őket, és sértetlenül át­halad­tak a sziklák között.

Ezután egy nagy síksághoz értek, a nád éles levelei kardként meredeztek előttük. Amint neki­vágtak a nádasnak, a kardlevelek utat nyitottak előttük, de mint a sziklák között, a két fiú most is ravaszul visszarántotta a lábát. Az összecsapódó kardok csak az üres levegőt szeldelték. Négy ízben szedték így rá a kardként meredő nádat, míg végül sértetlenül haladhattak át a nádason.

Hasonlóképpen fogtak ki a kaktuszokon is, míg végül Saitad földjére értek, a homokviharok országába. Homok kavargott szüntelenül e sivatagi vidéken, hatalmas ösvényeket formált, sötét felhőkbe gyűlt, aztán leereszkedett, és maga alá temette az idetévedt vándort. Amikor a két fiú közeledett, a homok hevesebben viharzott, mint valaha, a fiúk nem mertek hát a sivatag földjére lépni. A homok megkérdezte:

- Kik vagytok? Honnan jöttök, és hová igyekeztek?

- A Nap fiai vagyunk - felelték -, apánk házát keressük.

Négyszer ismételték meg szavaikat, aztán elmondták a varázsmondást, és a viharzó homok elült. A két fiú sértetlenül folytathatta útját a sivatagon át.

Végre a Nap házához értek.

A kaput két medve őrizte. A fiúk közeledtére fenyegetően morogtak, támadásra készülődtek.

A fiúk elmondták a vénasszonytól tanult varázsmondást, s mire ez elhangzott, a két medve meghunyászkodva lábuk elé kuporodott.

Ezután két őrkígyóval, két őrszéllel és két őrvillámmal találkoztak, de ezeket is megszelí­dítették a varázsmondás segítségével.

A Nap háza türkizből épült, négyszögletes volt, mint a pueblók házai,¹ és egy hatalmas víz partjára épült.

1 Agyagba vájt vagy agyagházakból méhkasszerűen egybeépített település

 

573. mese...

 

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA (Szavak száma: 227)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.

Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.

- Ugyan mi lehet az a fényeske? - kérdezi magában.

Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:

- Hiszen ez krajcárka!

Az ám, csakugyan krajcárka volt.

Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:

- Csak van, akinek van, csak van, akinek van!

Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?

No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szemben egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: „Ugyan minek a prücsöknek a pénz?”

No, ebben szent igaza volt az obsitosnak!

Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.

Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában-bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig.

S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:

- Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!

Így bizony!

 

566.mese.-...

KÍGYÓS JANCSI (Szavak száma: 905)

Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.

Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:

- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.

A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresz­tül, megszólítja valaki.

Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.

Azt mondotta Jancsinak a kígyó:

- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.

Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.

Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:

- Hát hol lakik a te édesapád?

Mondotta a kígyó:

- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.

Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.

Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.

Azt mondja Jancsinak a disznó:

- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.

Mondotta Jancsi:

- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:

- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de meg­varázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.

Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.

- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:

- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.

Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.

Mondja ez is Jancsinak:

- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.

Mondotta Jancsi:

- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.

Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:

- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.

Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.

A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.

Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:

- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.

Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:

- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.

Mondotta Jancsi:

- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!

- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.

Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:

- Egyél-igyál, fiam!

Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.

Megszólal a lány:

- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit haza­hoztál.

- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.

Mondja a kígyókirály:

- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.

De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.

Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.

De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.

Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.

Itt a vége, fuss el véle!