359. mese

Arany János: Toldi TIZENKETTEDIK ÉNEK (Ötödik rész) (Szavak száma: 206)

,Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.’

Ilosvai

17

Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
   “Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

18

Miklós pedig monda: “Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
   Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.”

19

Így szerette anyját a daliás gyermek,
Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek;
Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,
Azután sem lépett soha házasságra.
   Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.

20

Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal.
   Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre. 

87. mese

A dalok királya (Szavak száma: 238)

Útra kelt a fülemüle,
Hogy világot lásson,
Repült, repült messze túl az
Óperencziáson,
Egy gyönyörű pirókmadár
Volt az útitársa,
Zöld erdőben leszállottak
Rengő-ringó ágra.

Zöld erdőben a madarak
Mindjárt észrevették...
Találgatják: ki ez a két
Ismeretlen vendég?
Szép ruhája nagyon tetszik
A pirókmadárnak,
Lombok közűl, bokrok alól
Rája kukucskálnak.

Magasztalja a pirókot
Mind, a ki csak látja:
“De szép piros a mellénye,
Fényes a kabátja!
Bizonyosan valami nagy
Gavallér levente!
Az a másik az inasa,
Mily kopott mellette!”

Lombok közűl, bokrok alól
Csodájára járnak,
Hízelegnek szép szavakkal
A pirókmadárnak,
Körűlfogják mindenfelől
Hajlongva, bókolva...
Fülemile félrevonúl
Egy tüskebokorba.

Gyönyörködnek a pirókban,
Csodálkozva nézik,
Esdekelnek mind a hányan,
Hogy daloljon nékik.
“Dalolj, dalolj, szép idegen!
- Kérik egyre jobban. -
Milyen édes zene szólhat
A te szép dalodban!”

Pirókmadár rá is kezdi,
Hallik a nótája...
Hej, de bezzeg a madarak
Nagyot néznek rája.
Egymásután úgy eltünnek,
Mint egy szempillantás...
Azt se mondják a piróknak
Jó éjszakát, pajtás!

Sugdosódnak az erdőben;
“Jaj, micsoda ének!
A száját is kár kinyitni,
Kár a leventének!
Bármilyen szép a mellénye,
Fényes a kabátja:
Czifra úrfi, csiri-csári,
Hess, alászolgája!”

Fülemile most megszólal
A tüskebokorban,
Égre csengő énekében
Érző szive dobban.
Körűl a fák lombjaikkal
Tapsikolnak rája,
Kivirít a tüskebokor,
Rózsát nyit az ága.

“Éljen! éljen! de gyönyörű!”
Madarak kiáltják.
S a szegény kis fülemilét
Körűlszálldogálják:
“Megbocsáss, hogy úgy lenéztünk,
Te kopott madárka,
Te vagy, te vagy akárki vagy
A dalok királya!”

27. mese

A fehér egerek királynéja (Szavak száma: 1062)

Nézzétek csak azt a furcsa követséget, mely amott a fényes királyi palota felé vágtat. Három délczeg levente büszkén üli meg a lovát s hol jobbra, hol balra kanyarodik, míg végre odaérnek a palota elé.

De nini! Mi lett a három leventéből? Három fehér egérke. Mindegyik egy-egy felkantározott szürke egeren vágtatott idáig. Figyeljetek rám, mit keres az a furcsa követség a fényes palo­tában.

A királyi palota nagy fogadó termében ül éppen a király, egész udvarától körülvéve. Arcza ragyog az örömtől, mert mellette jobbra bíborbársony széken ül egyetlen leánykája, a gyö­nyörű Hajnalka.

Egy hírvivő jelentette, hogy követség érkezett, sürgősen kér bebocsáttatást, hogy a király magas színe elé járulhasson.

- Szívesen látom a követséget - felelt jóakarólag a király s csakhamar elfoglalta trónját, a honnan rendesen meg szokta hallgatni a követségek panaszait, vagy óhajtásait.

A szárnyajtó feltárult, s hajlongva, bókolva belépett rajta a három fehér egérke.

- Felséges királyom! - így kezdte ékes szavait a legidősebb egér. Emlékezel még arra az időre, mikor egyszer az ellenséges ország fejedelme, egész hadával egy zivataros éjjel be akart törni palotádba? Mi akkor egész seregünkkel segítségedre jöttünk, addig czinczogtunk, kaparász­tunk körülötted a, míg fölébredtél s megmentettük életedet.

- Emlékezem - válaszolt meghatottan a fejedelem.

- Kegyelmes királyom, te akkor azt igérted, hogy ha a fehér egerek királynéja egyszer meghal, akkor a te leányod, a ki piczi volt, az fogja átvenni a királyi pálczát. Királynénk tegnap jobblétre szenderült s mi ma eljöttünk magas színed elé, s kérünk, váltsd be az igéretedet.

Hajnalka e szavak hallatára keservesen zokogott. Hogyan, ő elszakadjon édes, szeretett atyjától, a kit még sohasem hagyott el egy napra sem? Elmenjen messzire, idegen országba, a fehér egerek közé, a hol nem fogja őt megérteni senki! Nagyon, nagyon sírt a szegény királyleány s atyja arcza is mélyen beborult, de legyőzte fájdalmát és így felelt:

- Az én adott szavam szent! Eredj, drága leányom s légy kegyelmes, igazságos királynéja népednek!

Aztán előhozatta kincstárából a legdrágább gyémántokkal kirakott koronát s körülövezte vele Hajnalka éjszínhaját. A királyi istállóból nyolcz paripát fogatott egy arany hintóba, abba ültette Hajnalkát, megcsókolta, ráadta atyai áldását. Az egész udvar zokogva kísérte ki a hintót a királyi palotából. Robogott a hintó, el messze vidékre s minél távolabb voltak az édes otthontól, annál borúsabb lett az égbolt, kietlenebb, kopárabb a vidék köröskörül, mig végre egy sivatagba értek, ott aztán megállították a lovakat.

Hajnalka ismét keserves könnyekre fakadt:

- Jaj nekem! Hát mondjátok, egerek, ez a kopár, kietlen sivatag lesz ezentúl az én birodal­mam? Hisz itt eltikkadok a forró nap hevétől, mert közel és távolban egyetlen lombos fa sincs, melynek árnyékába menekülhetnék a forróság elől.

- Vígasztalódjál, királynénk! - válaszoltak az egerek. - Mindjárt elvezetünk palotádba, ott aztán kellemes és hűvös a lég, elhalt királynénk nagyon jól érezte magát benne.

- Igen, mert az is egérke volt, mint ti valamennyien - sóhajtott Hajnalka.

- De a te számodra még pompásabban rendeztük be! - s azzal bevezették a királynét egy föld alatt fekvő barlangba, a hol a napnak csak egy parányi sugara törhetett a repedéseken keresz­tül.

A padló fehér homokkal és virágokkal volt teleszórva, s a barlang közepén gallyakból és levelekből emelkedett egy ágyacska. Az egyik falból kristálytiszta forrás bugyogott elő. A királyné nagyon szomjas volt s jól esett neki a friss forrás vize. Megkóstolta aztán a mézes­kalácsot is, a mit az egérkék számára összehordtak. Bár otthon, édes atyjánál más étkekkel szolgáltak neki, azért jól esett a mézeskalács is, mert érezte, hogy mennyi szeretettel és jóakarattal nyujtják azt neki.

Az egerek nagyon megörültek uj királynéjoknak s nagy ünnepet rendeztek a tiszteletére, melyre megjelent Egérország apraja-nagyja, s dobolva, tánczot járva tudatták azt az ünnep előestéjén Hajnalkával.

Mikor azonban eltávoztak mindnyájan, s a királyné magára maradt a sötét barlangban, megint csak hangos sírásra fakadt, s addig sírt, a míg elbágyadva elaludt.

Mire ismét fölébredt, már közelgett a menet, hogy meghívják az ünnepre. Elől a szertartás­mester arany pálczát tartva a kezében, utána a zenekar, a Rákóczy-indulót játszotta, mögöttük lépkedett méltóságosan egy különösen szép, délczeg fehér egér, melynek bíborpalástján királyi származás jele volt, s fejét szomorúan lehajtotta.

A mint a királyné előtt elhaladt, nagy szomorú szemét reá emelte, s Hajnalka, maga sem tudta, miért, nagy szánalmat érzett a kis egér iránt.

Kezdődött a táncz. Hajnalka még sohasem látott ennél kedvesebb képet. Az egér-kisasszony­káknak nem kellett fehér ruha, mégis fehérbe voltak, s olyan szépen, ügyesen lejtették az egér-úrfiakkal a tánczot. Csak a királyi származású egérke nem vett részt a mulatságban, félreállt a terem sarkába s szemében könnyek csillogtak.

A királyné megkérdezte a szertartásmestertől, hogy kicsoda az a szomorú alak a sarokban?

- Királyném! - válaszolt a szertartásmester, - az a mi elhalt királynénk fia s azért szomorkodik, mert nem juthatott a trónra. De hát a mi országunkban csak királynénak szabad uralkodnia. Ha te azonban őt választanád királyi férjedül, akkor megosztaná veled a trónt, s visszatérne az ő boldogsága is.

Hajnalka eleinte nagyon megijedt, hogy egy fehér egeret válaszszon férjéül de eszébe jutott atyja intése, hogy legyen kegyelmes és igazságos mindenben. Elhatározta tehát, hogy vissza­adja az egérkirályfinak országát, trónját s kihirdettette másnapra a lakodalmat.

A mint a királyné másnap reggel fölébredt, aranynyal, ezüsttel hímezett menyasszonyi ruhát talált ágya előtt, s egy mirtuskoszorút csupa gyémántból. Gyorsan felöltözött s mire kész volt, megjelent a lakodalmi menet.

De minő csoda! A közeledő menet nem állott egerekből, hanem boldog ragyogó emberi ala­kokból. Fényes selyembe, bársonyba öltözött leventék s hófehér ruhákba öltözött leányok, a kik drága kincseket hoztak nászajándékul.

A menet közepén délczeg, gyönyörű ifjú lépett méltóságosan, palástján drágakövek ragyog­tak, s szemében a boldogság sugara játszott. Hajnalka szivecskéje nagyot dobbant, mert az nem volt más, mint az egérkirályfi, a kiből tegnap óta ilyen gyönyörű ifjú lett.

A nép térdre borult a királyné előtt, s a szertartásmester az egész ország nevében megköszönte Hajnalkának nemes elhatározását, a melylyel egy egész ország népéről levette a varázst.

Évtizedek óta hiába várták, hogy egy királyi vérből származott leány megsajnálja a királyfit. Ime most beteljesült a szabadulás föltétele, ő megsajnálta őket, s ezzel levette az egész országról a varázst.

Milyen boldog volt Hajnalka, hogy ilyen dúsan meg volt jutalmazva jósága. Büszkén és boldogan indult a templomba a gyönyörü királyfi oldalán. Boldogsága még nagyobb lett, mikor a templom előtt édes atyját látta, a ki az egész udvarral megjelent a lakodalmi ünnepre.

Három nap és három éjjel tartott a vigalom, ezalatt szebbnél-szebb városok és paloták emel­kedtek a barlang helyett, s Hajnalka a legszebb ország királynéja lett. Nagyon, nagyon sokáig uralkodott boldogan királyi férjével együtt.