A MÉHEK A VONATON (Szavak száma: 1152)
Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a
gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen
falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Azok, hogy ne jöjjenek üres
kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkás üvegben mézet. Nagyon jól fogyott
akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s
vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy
micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a
gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban
gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak
azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az
indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát.
Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül,
aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ő
gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért is jól hozzájuk. Ha
szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket,
adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s a gondjukat is viseli,
ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy
mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy
megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is
vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba.
Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s
akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész
rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük
beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat.
Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra
félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész.
Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan tudjam?
- Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, főnök,
mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom, hogy itt lesz ma egész nap a vonat,
akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek s egyenek.
- Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a
kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek
élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide
vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a
kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak
kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat
tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a
főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen nem ezt mondta az előbb a főnök!
- Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a
mezőn!
- Mi közöm van nekem a maga méheihez - feleli amaz -, én
állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon
- mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi közöm!
- Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját
hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem - mondja a főnök. Azzal jelt adott az
indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is a
piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi
mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra,
hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják,
hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is, hogy
baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi
volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös
kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot,
hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták
el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért
kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az
irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért
kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy
lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az
ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért.
A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével,
miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett
bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek
az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson,
elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy
kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák, mi történt. Hát ahogy
kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért
kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
- Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utána telefonált a piros
kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utána akasztották egy személyvonat után,
s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész, fölállott a kocsi
tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a
kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját,
odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert beszélgetett velük a méhész.
Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is
sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta
a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora
volt az arca (mutatja) neki is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is
járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga
nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, főnök, hogy
ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot
a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett,
otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy
megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte,
rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek
annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek
lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
