A következő címkéjű bejegyzések mutatása: róka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: róka. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 18., kedd

908. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MESÉK A PRÉRIFARKASRÓL

TEKNŐSBÉKA HARCBA INDUL (Szavak száma: 999)


Harcba indult a teknősbéka, s amint ment, mendegélt, találkozott a prérifarkassal. A préri­farkas megkérdezte:

- Hová tartasz, unokám?

A teknős így felelt:

- Harcba indulok.

A prérifarkas tovább érdeklődött:

- Merre mész? Veled tarthatnék?

- Arra megyek, ahol sok ember van - felelte a teknős -, és társakat keresek. Hadd lássam, hogy tudsz futni.


A prérifarkas sebesen nekiiramodott, a teknős azonban azt mondta:

- Nem futsz elég gyorsan. Nincs rád szükségem.

Továbbment a teknősbéka, és találkozott a rókával. Kérdezte a róka, hogy hová tart.

- Harcba indulok - felelte a teknősbéka. - Arra megyek, ahol sok ember van.

- Veled mehetnék? - kérdezte a róka.


A teknős azt mondotta:

- Hadd lássam, milyen gyorsan futsz.

Szaladt a róka, de olyan gyorsan, hogy a teknős egy szempillantás múlva már alig látta, mégis azt mondta:

- Nem futsz elég gyorsan, nincs rád szükségem.

A teknősbéka folytatta útját, és egy sólyom repült felette. A sólyom hallotta, hogy a teknős azt mormolja: „Harcba indulok, társakat keresek.” A sólyom megkérdezte:

- Mit beszélsz magadban, fivérem?

- Harcba indulok - mondta a teknős.

- Veled mehetnék? - kérdezte a sólyom.

- Hadd lássam, milyen gyorsan repülsz - felelte a teknős.


A sólyom olyan gyorsan repült, hogy a teknős nem is tudta szemével követni, mégis, mikor visszajött a sólyom, azt mondta:

- Nem repülsz elég gyorsan, nincs rád szükségem.

Ismét ment, mendegélt a teknősbéka, és mondogatta magában: „Harcba indulok, társakat keresek.” Elébe termett egy nyulacska, és kérdezte:

- Elmehetnék veled?

- Hadd lássam, milyen gyorsan futsz - mondotta a teknősbéka.


Szaladt a nyúl, szaladt, szaladt, de a teknősbéka neki is csak azt mondta:

- Nem futsz elég gyorsan, nincs rád szükségem.

Továbbment a teknős, és egyre azt hajtogatta: „Harcba indulok, társakat keresek.” Hirtelen elébe állt egy kőkés, és azt mondotta:

- Fivérem, akarsz engem magaddal vinni?

- Hadd lássam, tudsz-e gyorsan szaladni - mondta neki a teknősbéka.


A kés szaladni próbált, de nem tudott.

- Jól van - szólt a teknős -, velem jöhetsz.

Folytatták útjukat, de a teknősbéka csak egyre azt mondogatta: „Harcba indulok, társakat keresek.”

Elébe állt egy hajkefe.

- Mit mondtál? - kérdezte a teknőstől.

- Harcba indulok - felelte a teknős.

- Veled jöhetek? - kérdezte a kefe.


A teknős azt felelte:

- Hadd lássam, milyen gyorsan futsz.

A kefe szaladni próbált, de nem tudott. Erre neki is azt mondotta a teknősbéka:

- Jól van, velem jöhetsz.

Továbbmentek, mendegéltek, és a teknős csak mondogatta magában: „Harcba indulok, társa­kat keresek.”

Arra jött egy ár, az a hegyes szerszám, amelyet cipőkészítéshez használnak, és megkérdezte:


- Elmehetek veled?

A teknősbéka őt is biztatta, hogy fusson. Az ár szaladni akart, de nem tudott.

- Jól van - mondotta a teknős -, te is velünk jöhetsz.

Így mentek, mendegéltek négyen, amíg egy nagy településhez értek. A teknősbéka beküldte a kést a faluba. A kés a földre lapult, egy ember megtalálta, hazavitte, és miközben húst vágott, megvágta az ujját.

Eldobta haragjában a kést, a kés pedig visszament a teknőshöz, és azt mondta:

- Egy ember fölszedett, és amikor húst akart velem vágni, megvágta a kezét, és eldobott, Vissza­jöttem.

Akkor a teknős így szólt:

- Jól tetted, amit tettél. Nos, kefe fivérem, te is indulj, és lássuk, mire jutsz.

A kefe is bement a faluba. Egy fiatal lány felszedte, szép fekete haját kefélgette vele. A kefe rángatta a leányka haját, úgyhogy a lány haragos lett, s kidobta a kefét.

A hajkefe visszament a teknőshöz, és azt mondotta:

- Teknős fivérem, egy fiatal lányt találtam, akinek gyönyörű szép haja volt. Megpróbált velem fésülködni, rángattam a haját, és eldobott.

- Jól van - mondotta a teknős -, ár fivérem, most már csak te vagy hátra. Indulj te is harcba, és légy bátor.

Az ár bement a faluba. Egy öregasszony talált rá, megpróbálta a mokasszinját varrni vele, de az ár az ujjába akadt, és megsebezte. Az asszony haragos lett, eldobta az árt, az pedig vissza­tért, és azt mondotta:

- Teknős fivérem, egy öregasszonynak az egyik ujjába beakadtam, amikor mokasszinját varrta, s fájdalmat okoztam neki, így hát eldobott.

- Jól van, fivéreim, most rajtam a sor - mondotta a teknősbéka.

Azzal ő is bement a faluba, az emberek látták, és kérdezték egymást:

- Mit jelentsen ez? Nézzétek, egy teknősbéka, öljük meg és együk meg.

Foglyul ejtették a teknőst, és azt mondták:

- Jó parázs van, tegyük rá a teknősbékát.

- Jól van - mondotta a teknős -, ez éppen megfelel nekem. De ha a négy lábamat négyfelé meresztem, vigyázzatok, mert megégetlek benneteket.

A teknősnek így sikerült rászedni az embereket, akik egyre azon töprenkedtek, hogyan állhat­nának bosszút rajta. Végül azt gondolták ki, hogy egy üstöt tesznek a tűzre, és amikor forr benne a víz, akkor beledobják a teknőst.

Meghallotta ezt a teknős, azt felelte nekik:

- Jól van, ezt már szeretem, csak tegyetek be az üstbe, majd jól leforrázlak benneteket.

Az emberek tanakodtak, azt mondották:

- Akkor hát dobjuk be a folyóba.

A teknősbéka kiabált:

- Nem, ezt ne tegyétek velem, félek, félek!

Az emberek nevettek:

- Nézzétek, hogy fél a víztől a teknősbéka. Dobjuk hát bele!

De a teknős tovább könyörgött:

- Jaj, jaj, úgy félek, ne dobjatok a vízbe.

Az emberek erre bedobták a vízbe, a teknős a víz alá merült, majd a felszínre került, és onnan kiabált:


- Jól becsaptalak benneteket - és a nyelvét is kiöltötte.

Az emberek felszedték a kést, az árt és a kefét, és használták őket. A teknősbéka pedig a víz­ben maradt, és valahányszor az emberek közel mentek a vízhez, a teknősbéka így csúfolta őket:

- Jól becsaptalak titeket, hiszen a víz az én otthonom.

Az emberek kővel dobálták, de a teknősbéka a víz alá merült, s még most is vígan él a habokban.



2023. március 19., vasárnap

881. mese...

 

A vak király (2. rész. Szavak száma: 1219)


Evvel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig meg az inasa bele-
hajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd ki-
dőltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt
olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta
egy regement katona is, azon megpihentek istenesen, azután me-
gint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint
elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek.
Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szeren-
csésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy
most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú ma-
darat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani
egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.
— No, róka pajtás — kérdi a királyfi —, hol találjuk most már
meg az aranytollú madarat?
— Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany
palotát?
— Hogyne látnám!
— No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár.
Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lo-
vakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a
kalicka az arany madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye
le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor
az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha
pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a ki-
rályhoz; majd a király kérdi, hogy mer ahhoz a madárhoz nyúlni,
csak ezt mondja felséged: „Hogyne mertem volna, mikor széles ez
világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én." Többet
aztán nem mondok.
Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota
felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá;
hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye
is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. Amint ki-
bámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjelné-
zett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú mada-
rat? De biz' azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütődött
volna is, úgy elvette szemefényét a nagy csillogás-villogás; de hogy
is ne! Mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya,
gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel,
elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált
egy gyémánt kalickában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva.
Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem
volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni,
hanem amint vette volna le, a boíjúszájú ing megakadt egy gallyba,
megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájukhoz. A ki-
rály amint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte
szidni a királyfit.
— Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni
is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt rá a királyfi hetykén —, mikor
széles ez világon, kis Magyarországon, nincsen olyan betyár, mint
én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:
— No, öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd ki-
rálynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színarany-
ból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat,
meg még ráadásul minden gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát,
aranygallyat meg amennyit elbírsz.
Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik
szál szőrt is. Ott termett a róka megint:
— No, királyfi, mi baj van?
— Hát bizon nekem csak e' meg e'. Itt elbeszélte, hogy hogy járt
az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utol-
jára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne
azt a lovat ellopni.
— Biz azt, felséges királyfi — felelt a róka —, másképp nem
lehet, hanem felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahhoz a ki-
rályhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki
egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot
rúgatnak vele se' ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az
istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák,
elalusznak tóle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat,
hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt
is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengety-
tyűk, ha azok megszólalnak felébrednek a kocsisok, megfogják fel-
ségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak
mondja ennek a királynak is azt, amit az elsőnek mondott. Többet
aztán nem szólok.
Evvel eltűnt a róka, a királyfi pedig úgy tett, amint az mondta
neki. Felöltözött kocsis ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult
a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával
vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király pa-
lotájába, az istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát
látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsú
ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, négy a négy lábát, tizenkét
ember meg körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem
azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, míg
egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis
idő múlva amint egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, ki-
húzta onnan, elkurjantotta magát:
— Nézzétek csak hé, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bi-
zonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide
dugta. Igyuk meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget,
csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre
a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecs-
kelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát
fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába,
aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így el-
helyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint
körülnézett, meglátta a fálon a gyémánt szerszámot, nagyon meg-
fájult rá a foga, nem tudta otthagyni; már ezt, akár élek, akár
halok, elviszem — gondolta magában; le is vette a falról, hanem
amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsen-
dült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit.
Vitték egyenesen királygazdájukhoz, elmondták neki, hogy hogy
akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:
— Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra
még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat
ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt ennek is nagy hetykén a ki-
rályfi —, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen
olyan betyár, mint én.
— No, ha olyan nagy betyár vagy — van a szomszéd királynak
egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt
nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szer-
számot, meg még ráadásul tíz köböl arany abrakot.
Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, avval kiment a város
végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? El kellett sza-
kítani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:
— No, mi a baj, felséges királyfi.
— Hát csak e' meg e'. — Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.
— No, királyfi — mondja a róka —, most öltözzék fel szakács-
ruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak.
Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el.
Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella 
 

 

 

2023. január 7., szombat

812. mese...

A rab király szabadon
Fantasztikus állatregény
 Írta: Bársony István

Mintha álom lett volna. (Szavak száma: 498)

A következő tavasszal, amikor a sok hó már elolvadt s a bokrokra kicsalta a rügyet a nap­sugár: egy vén róka csatangolt végig az őserdő leégett részén, amelyet a nagy tűz óta minden­ki került, mint a gyász és elmulás tanyáját.

A róka egymaga ődöngött az egész környéken, ahol mindössze is egy hollónak a szavát lehetett hallani. A holló nagyokat sikkantott, valóságos kürthangokat adott, ami nagyon eltért rendes, nyugalmas korrogásától. A róka idegesen piszkálgatta ki füléből a csiklandós hango­kat s meg-megrázta a fejét.


- Mi az ördög lelheti Gyászt, hogy úgy bomlik? kérdezte magában, s arra vonult, hogy kiván­csiságát kielégítse. A dágványos felé kellett kerülnie, hogy útját rövidítse, besurrant az égett sűrűbe, a patak mellett.

A bokrok feketén, kormosan meresztgették beteg, vagy halott galyaikat. Az óriás-bükk, amely roppant ernyőként borúlt volt a bozótos fölé, csonkán, összeégve mutogatott merev, hideg ágaival a világ minden tájéka felé. A holló a halott bükkfa fölött keringett s valamit szidott, ami odalent volt.

Amikor Ravasz odaért, rémülten szökött vissza. De minthogy semmi se mozdúlt: megint előrebújt s óvatosan dugta ki az orrát a kormos bokrok közül.

Egy hatalmas fekete csontváz guggolt a nagy bükkfa tövében. Hosszú karjaira támaszkodott, mintha éppen fel akarna kelni.

A róka sokáig nézte-nézte. Egyszer csak felvillant a szeme. - Nini, mondta, ez Cézár!... A szegény mellbeteg gorilla, aki valószinüleg meg se moccant a tanyájáról, úgy érte itt a nagy tűz.

Elősompolygott s körülszaglászta az összepörkölődött csontvázat.

- Ime, az utólsó a nagyhatalmak közül, vakogta halkan. Mind elmentek, mind, csak ez maradt itt. A királynak végkép nyoma veszett. Senki se tudja, mi lett belőle. Utóljára a sziklafal között látta egy átröpülő szajkó. A Vörös ördögöt hiába hivom a köve alól: nem jön, nem is sziszeg. Bizonyos, hogy elpusztúlt; hisz ő legkevésbé menekülhetett. India gyöngyét egy bagoly úgy látta összemarva, végvonaglásban. A nagyhatalmak eltüntek már valamennyien, - mintha ittlétök csak rossz álom lett volna.

A holló még folyvást nagy lármát csapott a magasban. A róka rászólott: - Mit zajongsz annyira, Gyász? Talán megint gyűlésre hívod a szabadokat?

- Ördögöt, mordult fel a félszemü holló. Kell is nekünk gyűlés, összetartás! Kiki csinálja a maga dolgát, mint régen. Akkor volt boldog világ. Ezentúl megint úgy lesz.

A fiskális vállat vont. Befelé-nyelven mormogta:

- Mintha én máskép csináltam volna valaha! Csak az ostobák lehetnek igazi rabszolgák.

És fennhangon tette hozzá, kifelé-nyelven:

- Az egész tavalyi esztendő álom volt, rossz álom.


- Az! az! korrogta a holló, és elkezdett úszni a levegőben, egyenes irányban, amerről egyik pajtásának a hívását hallotta.

A róka is tovább ment. A patak partjáról még egyszer visszanézett. A gorilla csontváza úgy mosolygott rá, mintha hívná.

Ravasz megborzadt; lába közé kapta a farkát és sietve loholt el.

Az őserdő csöndjében csak egy harkály kopogtatása hallatszott.

Verőfény játszadozott és táncoltatta enyhe sugarait.

A langyos levegőben, a vágás felől, ibolya-illat szálldosott erre, szellőparipák hátán.

Az uj élet reménységét hirdette a tavasz felséges, üde lehelete.

 

VÉGE.