Katasztrófa. (2. rész. Szavak száma: 751)
Ekkor uj szagot hozott feléje a szél, amitől elfintorította az orrát s csaknem prüszkölni kezdett.
Füstszag volt az. Átható, kellemetlen nyers füst, amilyen a nyirkos szalmáé, amely nem ég jól, csak úgy emésztődik.
Az oroszlán idegesen rázkódott meg tőle. Ha nem lett volna annyira tele a bosszú vágyával és reményével, rögtön visszafordúlt volna. De még így is gondolkodott. A füstöt nem állhatta.
Arra tért észre, hogy a bozótban, ahol a tigrist sejtette, mozgás támadt. A Bengáliai is megérezhette az utálatos bűzt és nyugtalankodott. Halk dünnyögést hallatott, amitől végig futott a királyon a láz.
Már elfeledte volna a füstöt is és besietett volna a bozótba. De újra megállította valami. Egy hirtelen támadt, hosszasan elnyújtott, az egész erdőséget átjáró, megreszkettető ordítás, aminő ezernyi embertorokból szakadhat fel.
És rögtön rá megvilágosodott a rengeteg.
Egy óriási fényes gyűrű emelkedett fel és terjedt szét messze a fák között.
A Menydörgők felgyujtották az erdőt.
Ugyanazt a haditervet hajtották végre, amit a nádasban. Csakhogy most sokkal jobban kellett vigyázniok. Most gondoskodniok kellett arról, hogy visszafelé a tűz ne harapódzzék el. Mert különben szükségtelenül tettek volna nagy kárt, s magokat is veszedelembe dönthették volna.
Ugy kellett a gyűrűt megalkotniok, hogy mindenütt patak legyen a határa, vagy legalább könnyen szemmel tartható kopár tisztás, esetleg sziklafal. A tűzisten azután megteszi a többit. Amint a lángok sisteregve, ropogva, pattogva, zúgva és mindent megemésztve előre törnek: élőlény a gyűrűben nem maradhat. Ha sikerül is valamelyik fenevadnak kisurrannia a tűz között: egyenesen a Menydörgők puskája elé kell kerülnie.
Borzasztó biztosságggal volt megcsinálva a kegyetlen haditerv, az utolsó sakkhúzás.
Nagybajúszú nem hiába esküdött volt meg fáradt társainak előtte való este, hogy huszonnégy óra lefolyása alatt befejezi a hosszas háborút. Az itélet napja, íme, itt volt, ugyanegy időben a leszámolás órájával, amit a berber király annyira óhajtott.
A halálos csöndet, ami a Menydörgők diadalorditása után egy pillanatig beállott, nagy zenebona váltotta föl.
A madarak sikoltozva, víjjogva, csacsogva, lármázva emelkedtek fölfelé, egyenes irányban, s nagy keveredéssel-kavargással vergődtek a füstgomoly fölibe, hogy menekülhessenek.
Ami négylábú a sűrűségben rejtőzött, valamennyi megrettenve iramodott neki a világnak; s minthogy nem tudták, miről van szó és merre lehetne elosonni: minduntalan egymásba ütődtek s ostoba kérdésekkel fakgatták egymást.
Lomha, a borz, elkésett volt az éjjel s nem hált otthon földalatt levő kunyhójában; most ész nélkül tötyögött össze-vissza, s erőnek erejével egy rókalyukat akart elfoglalni nagy zavarában.
A mókusok tanácstalanúl ugráltak ki s be az odvaikba. Ösztönszerüleg érezték, hogy menekülniök kellene, de hová? Hisz’ az ő rendes búvóhelyök csakis a faodú.
Egy ugrifüles nyúl bután rohant neki egy sompolygó rókának, s leült előtte, mintha maga kinálkozott volna: gyere, egyél meg, mert én úgy se tudom, hová legyek. A róka most egy csöppet se törődött vele. - Erigy a pokolba, ne álld el az utamat, förmedt a szegény nyúlra.
A bogarak zúgva szálltak ki a lomb közül, s a levegő úgy megtelt velök, hogy nem is lehetett tudni, melyik a sok fekete pont közül a perje, melyik a bogár.
Égett az erdő; s a tűz, az ellenállhatatlan, borzalmas gyorsasággal közeledett a Vöröskő felé.
Amint a Menydörgők vészordítása végig zúgott az erdőn, Zulejka rögtön előrohant a dágványos mellett elterülő bozótból. Ösztönszerüleg ugyanarra készült visszavonúlni, amerről idejött.
Alighogy a tisztás széléig ért, borzasztó orditás állitotta meg. Egy másodperccel később egy hatalmas sötét tömeg szinte röpülve toppant le eléje, alig két ölnyire tőle.
India gyöngye előtt ott állott a berber oroszlán, a rabságából kiszabadúlt király, és az égő rengeteg zúgásával, pattogásával, a faóriások ropogásával s a menekülő szabadok jajongásával ebben a pillanatban semmit sem törődve, nézett farkasszemet azzal, akit gyűlölt.
A tigris felhörrent s első meglepetésében rögtön lelapúlt. Szemében cikázó villámok zöldes nyilait lehetett látni. Minden szál szőre égnek meredt. Izmait megfeszítette, borzasztó karmait kinyújtotta, farkával a gyepet verdeste. Várt.
Most nem hízelgett. Meg sem próbálta, hogy simulással, alázkodással békitse a királyt. Tudta, hogy minden hiába volna: a nagyhatalmak koronás feje ő neki többé meg nem bocsát. Benne volt ez a király hangjában, amely úgy talán még sohasem dörgött, mint az imént. De látszott szemének a lángjából is; - és kiérzett abból, ahogy a hercegnőt vad haragjának a megelégedésével mereven szemlélte.
Egy pár szajkó röpült át felettök s lekárogott hozzájok: - Hát ti mit bámuljátok egymást? Fussatok, vagy megégtek, elpusztúltok!...
A tigris tele volt ideges rémülettel. A tűztől még sokkal jobban félt, mint az oroszlántól. A füstszag szörnyen nyugtalanította. Meglepetése már elmúlt, s a lángoktól való borzadás gyors elhatározásra serkentette. Oldalt pillantott, hogy merre ugorhatna el az oroszlán elől, akivel párbajra kelni most legkevésbé sem ért rá.
A király kitalálta a szándékát s rá orditott: - megállj!
