990. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MANABUS TÖRTÉNETEI (2. rész. Szavak száma: 519)

Legyőzi Gyöngytoll Manidót

Nokomis elmesélte egyszer Manabusnak, hogy férjét valaha Gyöngytoll Manido ölte meg. Gyöngytoll a nagy víz másik oldalán élt.

Manabus elhatározta, hogy felkészül és elindul, hogy találkozhassék Gyöngytollal. A szellem lakhelyét először is tüzet köpködő kígyók védik, és senkit át nem engednek. A nagy vizet pedig arrafelé gumiszerű, ragadós anyag borítja, aki át akar kelni rajta, menthetetlenül bele­ragad.

Manabus íjat és számtalan nyílvesszőt készített magának, böjtölt, elénekelte harci dalát, aztán teljes harci díszben kenujába szállt. A szokásos felszerelésen kívül olajat is vitt magával.

Nagy sietve haladt kenuján éjt nappallá téve, el sem fáradt, mert csak a varázsparancsot kellett kimondani, és a kenu evezés nélkül, magától siklott a vízen.

Egyszer aztán megpillantotta a tűzkígyókat. Megállt, hogy szemügyre vegye őket. Meg­figyel­te, hogy nincsenek szorosan egymás mellett, csak a szájukból kilövellő tűz lángja ölelkezik össze.

Barátságosan szóba elegyedett velük, de a kígyók nem hajlottak a hízelkedésre.

- Ismerünk mi téged jól, Manabus! - mondták. - Lángunkon nem hatolhatsz át soha!

A fiú töprengett, hogyan csaphatná be őket, miféle cselhez folyamodjék, végül is döntött.

Olyan közel engedte hozzájuk a kenut, amennyire csak lehetséges volt, aztán hirtelen rémülten felkiáltott:

- Jaj! Mi az ott mögöttetek?!

A kígyók azon nyomban hátrafordultak, és Manabus szélsebesen átsiklott közöttük.

Aztán íjat ragadott, és a megzavarodott kígyókat egyenként lenyilazta.

Manabus az őrkígyók legyőzése után folytatta útját, és megérkezett a gumitengerhez. Ezt a tengert a balszerencse vizének nevezték.

A fiú bekente kenuját olajjal, és nekivágott a ragadós víznek. A beolajozott kenutest gyorsan siklott tova, igaz, Manabus újra meg újra olajat öntött rá. Éppen kifogyott az olaj, mikor partot ért.

Már odalátszott Gyöngytollnak, a fénylő Manidónak a lakhelye, mivel dombtetőre épült.

Manabus harci készenlétben állott, hajnali szürkület vette körül. Olyan harci kiáltásokat hallatott, mintha társait biztatná:

- Rajta! Kerítsétek csak be! Rajta hát!.

Rohant előre, és közben így kiáltott:

- Te ölted meg a nagyapámat! - és kilőtte nyilait.

A harc egész napon át dúlt, Manabus nyilai mit sem értek, mert ellenfelét tetőtől talpig vampum borította. Végül a fiúnak már csak három nyílvesszője maradt, és csak rendkívüli fürgesége mentette meg Manido hatalmas csapásaitól.

Ebben a pillanatban egy óriási harkály szállt el fölöttük, aztán letelepedett egy fa ágára.

- Manabus! - kiáltott rá a harkály a fiúra. - Ellenfelednek is van sebezhető pontja! Célozz csak arra a hajfürtre a feje tetején!

Manabus kilőtte három utolsó nyila közül az elsőt, de ez csak könnyen horzsolta a célt. Gyöngytoll megingott kissé, lépése bizonytalanná vált, de aztán összeszedte magát. Ekkor azonban a három közül a második nyílvessző már el is találta, mégpedig éppen a térdébe fúródott. Gyöngytoll lehajolt, hogy az ártalmatlan nyilat kirántsa a térdéből, de ezzel szinte odakínálta ellenfelének sebezhető pontját, a feje tetején levő hajfürtöt. Manabus kilőtte a har­madik vesszőt is, mélyen befúródott az Gyöngytoll feje tetejébe. A fénylő Manido élettelenül terült el a földön.

Ekkor Manabus diadalordítása reszkettette meg a levegőt, magához vette Gyöngytoll skalpját, aztán a harkályhoz fordult, hogy megjutalmazza.

Manabus Gyöngytoll vérével kente be a harkály fejét. A nagy harkály fejtollai mind a mai napig vörösek maradtak.

Diadalmi dalokat énekelve, örömdob dübörgésének kíséretével tért haza Manabus. Amikor Nokomis meghallotta jöttét, eléje ment, üdvözölte, öröméneket énekelt, és örömtáncot lejtett.

810. mese....

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Leszámolás. (1. rész. Szavak száma: 883)

A «nagyhatalmak» már átélték volt egy izben a tűzveszély borzalmát, amikor Abdullah a cirkuszt felgyújtotta. Sőt a tigris égő lápot is látott. De mi volt mindez a lángban álló őserdő­höz képest!

Az apró tűznyelvek mohó éhséggel kaptak bele az avarba s végig szaladtak rajta. Ahol cserje, vagy fa állotta útjokat, arra nagy gyorsasággal kapaszkodtak fel. Pirosló erek jelezték útjokat. Ezek az erek, amelyek azután mind összefolytak s egymásba olvadtak: nőttek, terjedtek, szélesedtek, amig az egész fát el nem borították lángtengerrel.

Az évezredes fa-gigások borzasztó ropogással égtek, s terebélyes ágaikkal, amelyek leg­hamarabb tüzet fogtak, sietve adták tovább a rajtok pusztító veszedelmet.

Mintha láthatatlan tűzszellemek üvöltöttek volna; mintha a lángtengert valaki irtózatos erővel korbácsolta volna viharzóvá.

Az erdő sírt, nyögött, ordított. A szelek megbolondúltak s egymásnak mentek neki; - össze­csapódtak s forró áramlatokkal furakodtak egymásba, hogy már a nagy hőségtől is el kellett vesznie annak, aki idejében nem menekülhetett.

A tűzisten megittasult saját művének a rémítőségétől s lobogó sörényü arany paripára kapva, száguldott végig az erdőn.

Nehéz, vastag, sötét füst gomolygott a rengeteg fölött, hasonlatos az örök éjszaka felhőihez.

A füst között, mintha kitörésben levő kráter ontotta volna magából, tűzcsóvák röpködtek. Szélsodorta égő galy volt az mind.

Ezer dob pergéséhez hasonló zajjal rohantak előre a tűzparipák, s aközben néha egy-egy ágyu­lövés döreje hallatszott. Az összeroskadó, egymásra dülő fa-Mathuzálemek vágódtak el akkora zajjal. Vörösen izzó testtel nyúltak végig az alattok már hamuvá és perjévé vált avaron. Némelyik a Menydörgők őrvonalán a határpatakba zuhant és sisteregve forralta fel a rászakadó vizet, amelyből egy szempillantás alatt fehér gőz lett.

Az utólsó ítélet napja volt ez. A pokol belseje csak ilyen lehet.

Megtelt az égő erdő halálordítással és vészkiáltással.

Aki futni tudott, az száguldott. Akinek szárnya volt, az minden erejét összeszedte s röpült.

De mit csináljon az, akinek se lába, se szárnya?

A Vörös ördög hiába surrant egyik buvóhelyről a másikra, nem tudott megnyugodni. A fa odva most semmi. Az a legbiztosabb halál. A kövek is mind áttüzesednek: azok alatt megsül az odarejtőző kígyó. A föld alatt csak hitvány lyukak vannak, amelyek most biztos védelmet nem kinálnak; hisz’ nyílásukra dőlhet egy égő faóriás és megtöltheti füsttel-forrósággal a menedékhely titkos rejtekeit.

A Sátán reszketett. Megértette, hogy milyen senki ő ebben a pillanatban. Mit ér a méregfoga, ha hasznát nem veheti? Vagy talán menjen neki a tűznek és marja meg a lángot?

Eszébe jutott, amit Ravasz sugdosott volt egyszer a fülébe. Ime, a borzalmak napja itt van, s aki ezt okozta, az a Csíkos fojtogató.

A Sátán felszisszent dühében. Ha most hirtelen eléje vetődik a tigris: semmi se menti meg. A Vörös ördög gondolkodás nélkül ontotta volna beléje halálos mérgét.

El innen, el, akármerre! Ha csúszva is, csak el!

A sistergő vész száguldva rohan előre; azt feltartóztatni nem lehet...

A Vörös ördög halálos félelemmel és tajtékzó dühhel csúszott át árkon-bokron; céltalanúl, tanácstalanúl haladt s a vakvéletlenre bízta magát a kétségbeesés e nehéz órájában: hátha talál valahol egy mély sziklaüreget, ahol kikerülheti a fenyegető rettenetes sorsot.

Ezalatt történt, hogy a dágványos táján az oroszlán meg a tigris egymással szemközt állott.

A tigris összerándúlt. Dühében és aggodalmában már elsötétült a látása. Rekedten nyávogta: - Mit akarsz most, király? Hát nem látod, nem érzed a poklot? Most nincsen idő szemrehányá­sokra. Eressz utamra, vagy...

Nem folytathatta. Ez a fenyegető «vagy» megsemmisítette a király önuralmának utólsó pará­nyát is. A berber hős neki ugrott és úgy vágta pofon rettentő tenyerével, hogy Bengália díszé­nek az ábrázatáról rögtön lement a bőr.

Második ütésre már nem volt ideje a királynak.

A tigris hörögve, a halálos boszúvágy idétlen hangján virnyogva, mart bele. A torkát kereste s első lába éles, hegyes karmával úgy dolgozott, mint a motóla. Laposos, hosszúkás, tarka feje eltünt a király szügyére boruló sötét sörény közt. Az a sörény két másodperc múlva vértől piroslott.

A berber hős tudta, hogy nincsen mit sokat tétováznia. Ez a hóhérfajzat el nem ereszti többet, amig lélekzet lesz benne. Most már hadd vesszen minél előbb. A sistergő lángok vágtatva jönnek; a párbajnak jóval előbb le kell folynia, mielőtt azok idáig juthatnak.

Szultán nem védekezett; nem bánta, hogy foszlányokban szálldos szét a sörénye a tigris­karmok csápolásától; nem törődött vele, hogy a mellébe hegyes tőrként furódik a Zulejka foga. Kinézte egy másodperc alatt a tigris tarkóján azt a pontot, amely már a nyakba hajlott bele. Széttátotta a torkát s sziklák morzsolására alkalmas agyarával átfogta a tigris izmos nyakát.

Aztán minden erejével összeszorította a száját.

India gyöngye fuladozott, de nem mozdúlt onnan, ahová a fejét befészkelte. Ösztönszerüleg marta magát beljebb és beljebb a király mellébe. A berber hős úgy érezte, hogy tüzes vassal tépdesik szét hatalmas testét. Amint újból és újból összeroppantotta a tigris nyakát: valami átcikázott az agyán. Ugy látszik, gondolta, magam is itt maradok. Kedves rokonom kissé kényes ponton gyakorolja rajtam a művészetét.

De a halálos tusa közben egyszerre nagyot rándúlt alatta a tigris.

Ugyanakkor éles, szinte sipoló sziszegést lehetett hallani.

A berber hőst ellenállhatatlan iszonyat lepte meg s minden erejét megfeszítve ugrott talpra.

Maga is csudálta, hogy milyen könnyen tudta megcselekedni, hanem ettől a hangtól még haldokolva is en garde-ba állott volna. A tigris pedig már eleresztette.

India gyöngyének a feje félig levált volt a törzséről, de azért még élt. Már nem törődött az oroszlánnal, hanem iszonyú erőlködéssel próbált hátrafelé csapni vértől habzó szájával.

Mögötte meg nem szünt a sipító sziszegés. A fű közül most kiemelkedett a borzalmak borzalma, a Vörös ördög.

 

806. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

A háború (3. rész, szavak száma: 742)

Egy pillantást váltott a királlyal, aki mogorván nézte, hogy mit csinál.

A tigris tekintetében ez volt: Mit akarsz velem, no?!... Csak nem tiltasz el a kedvtelésemtől? Király vagy ugyan, de ezt hiába próbálnád, meg se próbáld!... Amig embervérrel jól nem laktam, addig nem vagyok alattvalód, nem!...

Az afrikai hős ezt gondolta: - Mi itt most valamennyien a dicsőség harcát vívjuk s ez itt mindössze is csak - éhes. Mindene a vér, hogy megihassa. Tulajdonképen mégis csak hitvány.

Elfordította fejét a tigristől, mintha megvetését akarta volna vele éreztetni.

India gyöngye felhasználta a jó alkalmat, amikor szabadúlhatott a király delejes tekintetétől, s egy hatalmas szökéssel eltünt a bozótban.

A szegény leskalpozott vadászt (a skalpozást még a medve művelte volt) természetesen vitte magával.

*

Hajnalban záporszerű eső kezdett szakadni s esett egész nap, mintha dézsából öntötték volna. Mindössze is csak percekre csöndesült a nagy zuhogás, de egészen meg nem szünt. Az erdő csupa lucsok volt, s a hegyoldalakat állandóan fehérszürke felhőfoszlányok lepték el.

Ebben az időben önkénytelenül is fegyverszünetre vágytak a háborus felek. A Menydörgők tel­jességgel nem nyomozhattak, s az összeköttetést egymás közt, előnyomúlás esetén, - fenn nem tarthatták volna. Békén maradtak hát a sátraikban s csak az őrszemeket váltogatták időnkint.

A szabadok közül, mintha valamennyien eltüntek volna, egy sem mutatkozott. Valószínü, hogy őket is ez a rossz idő szoritotta be titkos rejtőző helyeikre; az odvakba, a dőlt fák alá, a barlangokba, a legsűrűbb sűrűségekbe. A Menydörgők még éjjel sem hallották a hangját egyiknek sem. Pedig az eső bolondúl tartósnak mutatkozott. El nem állt másnap sem, mind­össze is csöndesedett időnkint, mintha uj erőt gyüjtött volna. Azután megint rákezdte, még pedig néha oly erővel, hogy felhőszakadásnak is beillett volna.

A hegyi patakok megáradtak és zúgva-morogva-csattogva rohantak le a völgybe, ahol minde­nütt tavakat alkottak. Közben háznagyságú szikladarabokat sodortak magokkal, s a patak­meder némely pontját egészen betemették, úgy, hogy uj irányt kellett vennie a rohanó víznek.

Majdnem nyolc napig tartott ez az istenitéleti idő, ami özönvízzel fenyegetett, s ezalatt a Menydörgők egy lépéssel se juthattak előre. Sőt minden erejöket lefoglalta az, hogy tábor­helyö­ket az elemi ellenség ellen, a zuhogó víz ellen, védelmezzék. Ahol lehetett, levezető árkokat ástak; egész nap áztak-fáztak; sokan megbetegedtek, némelyek kedvetlenűl akarták abban hagyni a fárasztó, keserves táborozást. Nagybajúszúnak minden erélyére és férfiassá­gára szüksége volt, hogy a fegyelmet fenntartsa.

- Éhezünk, felelték neki a többiek, ennivalónk elfogyott s vadászni nem lehet.

- Vágjatok le egy pár lovat, mordult rájok a vezér. Az éhenhalás ellen az is jó lesz. A lovakat úgy se vihetnők tovább, mert már a hegy lábánál vagyunk. A csúszós hegyoldalokon ezek a síksághoz szokott állatok csak bajunkra lennének. Aki pedig legény a talpán, az velem jön, ha fejsze esik is eső helyett. Nehány szarvas majd csak akad, amit elejthetünk.

Kiválasztotta a Menydörgők közül a legjavát s elindúlt velök szakadó esőben, hogy élelmet szerezzen az éhes tábornak.

S az idő, mintha csak erre várt volna, ekkor hirtelen megváltozott. A felhők eloszlottak. A nap kisütött. Az erdő megpihent. A patakok még zúgtak, mert a hegyekből nem folyhatott le oly hamar a víz; de már nem sodorták a szikladarabokat. Az ég mosolygott s csudálatos enyhe kékséggel ragyogott, mintha csupa nefelejts borította volna. Amellett hűvös volt. A fák közt bújkáló szél meglibbentette a Menydörgők kabátját, akik erre begombolkoztak.

- Nini, legények, mondta Nagybajúszú meglepetten, ősz van.

Csakugyan ősz volt. A nyárvégi hosszú esőzés után egyszerre, átmenet nélkül, köszöntött be az ősz. Ebben a hűvöses levegőben már nem izzadtak többé a vadászok. Jókedvüen indultak neki a rengetegnek; az erdei tisztásokat készültek becserkélni, ahol bizonyosan kint lesznek most a zamatos legelőre igyekvő fűevők.

Ők is bizonyára vágynak szegények a verőfényre, amit annyi ideig kellett nélkülözniök.

Kora reggel volt s a fákon még milliónyi esőcsepp ragyogott. A sok esőtől buján zöldelt minden, de ez nem téveszthetett meg senkit sem, mert a szinte tavasznak látszó üdeségből hiányzott valami, ami nélkül még a nyár sincsen. Hiányzott az illat.

Ehelyett nehéz, dohos levegő kavargott a völgyekben, ahol az árnyékban állandóan nyirkos volt a talaj.

A Menydörgők végig járták az erdő egy részét, de alig hogy egy-két félénk őzet láttak. Azok is nagyon vadak voltak s a legkisebb gyanús jelre odább állottak.

- Nagyon meg vannak ezek riadva, mondta Nagybajúszú. Tudom is, hogy miért. A ragadozó vadak most valamennyien az erdei fűevőket hajkurásszák, minthogy a mi nyájainkhoz nem férhetnek.

Az egyik Menydörgő végre megsebzett egy szarvast. A szegény állat béllövést kapott s még messzire elvitte a sebet. A Menydörgők időt engedtek neki, hogy lepihenjen s megbetegedjék, - azután majd könnyen elbánnak vele, gondolták.